×

Szókratész – egy értelmiségi a viharban

1. rész

Albert Gábor

2007 // 01
Szókratész első pere

Hogyhogy első pere?

Platón a Szókratész védőbeszédében nem az első és egyetlen szókratészi pert örökítette volna meg? Amely során, tudjuk, a bírák Szókratészt bűnösnek találták, és szavazattöbbséggel halálra ítélték. A véletlennek köszönhette, hogy még harminc nap haladékot kapott, és csak a „szent hajó” visszaérkezése után lehetett a halálos ítéletet végrehajtani, Szókratésznak akkor kellett kiürítenie a halált hozó bürökpoharat.

Ezt a hivatalos és közismert bírósági eljárást azonban jó huszonhárom-huszonnégy évvel megelőzte egy másik, mondhatnám úgy is, egy „nem hivatalos”, de majdnem olyan közismert per. A vádemelés akkor is nagy nyilvánosság előtt történt, s magát az ítéletet is a nagy nyilvánosság hozta meg, vagy legalábbis hagyta helyben. Mondhatnám: szentesítette.

A vádat nem kisebb ember képviselte és fogalmazta meg, mint az ógörög irodalom egyik büszkesége, Arisztophanész, mégpedig az i. e. 423-ban bemutatott A Felhők (Nephelai) című komédiájában.

Arisztophanész ekkor huszonnyolc esztendős. Két meglehetős színpadi siker van a háta mögött. Az Akharnaebelieket ugyanis i. e. 425-ben a Lénai ünnepen első díjjal jutalmazták, s rá egy évre, i. e. 424-ben A Lovagok bemutatásával úgyszintén az első díjat nyerte el. Az utóbbi komédia sikerét bizonyára nagyban növelte, hogy a darab „hőse”, akin a szerző alaposan elverte a port, Kleón volt, a közismert és népszerű politikus. Az a nagyhangú és nagyszájú demagóg, foglalkozását nézve bőrkereskedő, aki annak idején nem átallott még Periklészbe is belemarni, s kiváló szónok lévén, sikerült keresztülhajszolnia, hogy ellenfelét pénzbírságra ítéljék.

A hagyomány szerint a színészek annyira tartottak Kleón bosszújától, hogy nem akadt, aki vállalta volna Kleón szerepét, sőt, a mesteremberek Kleón maszkját sem merték elkészíteni. A rettegett népvezér szerepét maszk nélkül, csupán bemázolt arccal kénytelen volt Arisztophanész maga eljátszani. Ez a nézők szempontjából valószínűleg nem volt olyan szokatlan, s a konzervatív, hagyománytisztelő Arisztophanésznak sem eshetett nehezére (ha kényszerűségből is) visszatérni a régi (és még talán el sem felejtett) hagyományhoz. Arisztotelész Rhétorikájából ugyanis tudjuk, hogy korábban a szerzők „maguk játszották tragédiáik főszerepét”, s valószínűleg maszk nélkül, csupán bekenték valamiféle festékkel az arcukat.

A huszonnyolc esztendős „vádló” – azaz Arisztophanész – után be kellene mutatni magát az akkor negyvenhat éves Szókratészt is. Ez azonban szinte lehetetlen. Működéséről, pályájának erről a szakaszáról úgyszólván semmi érdemlegeset nem tudunk. Legfőbb védője, Platón ekkor még nem ismerhette. Ő Arisztophanész Szókratészt is szerepeltető drámája, A felhők bemutatása idején (i. e. 423) mindössze négyéves. Így nem marad más kiindulópontunk, mint Arisztophanész Szókratészról rajzolt, nem túlságosan hízelgő, de talán nem is bántóan rosszindulatú, inkább kacagtatóan bohózati karikatúrája.

Hogy nem volt (szokatlanul?) sértő, abból gondoljuk, hogy a hagyomány szerint maga Szókratész is megnézte az előadást. Feljegyezték, hogy az őt játszó színész álarca oly tökéletesre sikerült, hogy mikor a színre lépett, minden szem a valódi Szókratészt kereste. „Az idegenek között azonban – olvashatjuk a korabeli anekdotagyűjteményben –, minthogy nem ismerték a kifigurázottat, zaj támadt, mert azt kérdezgették, hogy ugyan ki a csoda az a Szókratész. Mikor ezt Szókratész észrevette, hogy megoldja az idegenek kérdését, felállt, és az egész darabot, míg a színészek játszottak, állva nézte végig.”1 Az anekdotát persze majd félezer évvel később jegyezték fel, de hitelességében nincs ok kételkednünk. Hogy az idegenek – tehát a nem athéni polgárok – nem ismerték Szókratészt, természetes. Persze még az is kérdéses, hogy a darab bemutatásakor Athénen belül is mennyire volt közismert személyiség Szókratész. Hogy nem versenyezhetett Kleón népszerűségével és ismertségével, az nem kétséges. És ha nem hisszük is, hogy a darab korabeli megítélését ez döntötte el, az bizonyos, hogy ez is közrejátszhatott benne. A felhőket ugyanis a bírálók az i. e. 423-as Dionüsziákon csak a harmadik díjra érdemesítették, ami egyenlő volt a bukással.

Az utókor ezzel nem ért egyet. Sőt, maga Arisztophanész éppen ezt a darabját tartotta legjobb művének. A mai olvasót már kevésbé érdekli a Kleón-féle nagyvállalkozó politikusok hazudozása, a kelleténél jobban ismerjük a mézédes nyelven előadott népboldogító, gyűlölködésre uszító programokat. Az efféle demagógokat arra sem tartjuk méltónak, hogy a Szókratész-féle gondolkodók saruját megoldják. A felhők olvasótáborának egy része nyilván azokból toborzódott, akik kíváncsiak voltak arra, hogy Arisztophanész milyen képet rajzol arról a Szókratészról, akiben mi – Platón nyomán – a görög gondolkodás megújítóját tiszteljük, aki A felhők bemutatója után huszonnégy évvel gondolataiért, hitéért a mártíromságot is vállalta.

A Szókratész-problémákkal foglalkozó irodalom szinte beláthatatlan. Voltak olyanok, akik – Ponori Thewrewk Emilt, Arany János fordításának első kommentátorát idézem – gonosz rágalmazónak tekintették Arisztophanészt, mások viszont Szókratész fölött törtek pálcát. A középutasok szerint (s valószínűleg ők jártak legközelebb az igazsághoz) A felhők írásakor Arisztophanész még nem ismerte jól Szókratészt (hozzátehetném, hogy még Szókratész sem ismerhette igazán önmagát), és összetévesztette a szofistákkal. Ehhez Arany János fordításának kritikai kiadásában Kövendi Dénes annyit fűz hozzá, hogy „Arisztophanésznak Szókratészről vázolt képe, ha túlzott is, nem alaptalan”.2

Athén a periklészi korban világvárossá fejlődött. A gazdagon díszített, olykor rikító színekben pompázó épületek, a műhelyek körüli nyüzsgés, az agorán sürgölődő, ügyeiket intéző emberek sokasága vonzotta az idegeneket. A pénzügyletek, az adásvételi szerződések, egyáltalán, a pezsgő gazdasági élet útvesztőiben csak az tud eligazodni, aki megfelelő jártasságra tesz szert, aki nem vész el a bíróságok, a gyűlések, a peres eljárások labirintusában. De már a népgyűléseken is csak annak érdemes felszólalni, aki rendbe tudja tenni gondolatait, aki nemcsak a peres eljárásokkal van tisztában, hanem azt is tudja, hogyan kell adagolni a tényeket, az érveket, hogy azok felfoghatók legyenek, s a hallgatók, a népgyűlés résztvevői, a szavazati joggal rendelkező athéni polgárok, az ötszáz tagból álló bírói testület az ő világosan előadott javaslatát szavazza meg. Nem beszélve a peres eljárásokról, ahol nemcsak pénzek, vagyonok, hanem életek forogtak kockán, s egy-egy kihívóan ostoba vagy bátortalan védőbeszéd a védenc halálát jelenthette. Az Athénban megjelenő vándortanítók nemcsak tudást, műveltséget hoztak és ígértek a tanítványaiknak, hanem olyan képességek kifejlesztését is, amelyekkel vagyont lehet szerezni, s alkalomadtán meg lehet védeni érdekeiket akár a népgyűlésen, akár a peres eljárás során. Filozófusok voltak ezek, olyan bölcselők, akik magukat szofistának nevezték, s tanításukban a filozófia keveredett a retorikával. Mondhatnánk azt is, hogy ők voltak azok, akik a görög filozófiai gondolatot, egyáltalán magát a filozófiát aprópénzre váltották.

Egy-egy híres (vagy hírhedt) szofistát úgy kísérgettek, ajnároztak, ünnepeltek gazdag fiatalokból verbuválódott tisztelői, mint manapság a sportcsarnokban az ezrek, tízezrek csápolása közben magát mutogató táncdalénekest. Nem lévén CD, DVD, talkie-walkie és tévé, ha valaki hallani akarta őt, ha tanítványául akart szegődni, fel kellett keresnie személyesen, és bizonyos oboloszok vagy nem is kevés drachmák lefizetése ellenében hallgathatta a mestert.

A szofisták nemcsak valóban meglévő igényt elégítettek ki, nemcsak a gondolkodás történetének megkerülhetetlen lépcsőfokát jelentette tanításuk, hanem divattá is vált. Ha valaki adott magára, és pénzben sem szűkölködött, otthoni ügyes-bajos dolgai megoldásáért kihez is fordulhatott volna – nem lévén akkor még házi pszichológus –, mint egy divatos szofistához? Ezt teszi Sztrepsziadész is – Arisztophanész hőse A Felhőkben – abban a reményben, hogy a híres „szofista”, azaz Szókratész kitanítja őt (tékozló fia ugyanis eleinte nem hajlandó tanulni), hogyan, mi módon tudna megszabadulni valami szofisztikus csűrés-csavarás révén kínzó adósságaitól.

Szókratésznek mint az okoskodó, romboló jellegű bölcselet képviselőjének olyan színben kellett Arisztophanész előtt feltűnnie, mint aminő volt politikai téren az a nyughatatlan párt (azaz a szofisták csoportja), amely „lelketlenül lábbal gázolt minden hagyományt”. Ezért A Felhőkben az a fő törekvése, hogy Szókratészt – mint a szofisztika léha, az ifjúságot megrontó, minden nevelést és az összes erkölcsöket szétromboló, szemfényvesztő bölcsesség tipikus képviselőjét – átadja a közmegvetésnek. „Az ő Szókratész-képét – amelyben a szofisztikának minden jellemző vonását, még a legaljasabbakat és a leggyűlöletesebbeket is erősen kiemeli, éspedig úgy, hogy még a portréhasonlóság is félreismerhetetlenül kitetszik – az még egyáltalán nem mentheti, hogy általában Szókratész külsőségekben erősen hasonlít a szofistákhoz. Ezért A felhőket csak sajnálatra méltó félreértés szüleményének, elvakult szenvedély sugallta igazságtalanságnak lehet minősítenünk.”3

Eltekintve a komédia tartalmi ismertetésétől, nézzük meg, hogy ebben az „első perben”, azaz darabjában Arisztophanész még mivel vádolta meg a tiltott kozmogóniai ismeretek terjesztésén túl a „szofistákhoz külsőségekben erősen hasonlító” Szókratészt. Aki Sztrepsziadésszel való találkozásakor éppen légben hajózva nézlelte a napot, azaz egy kötélen függő tyúkkosárban ülve elmélkedett, vizsgálta A felhőket, az új isteneket, mert ahogy az istenekre esküdöző Sztrepsziadészt oktatja: a (hagyományos) istenek – a régi pénzekhez hasonlóan – kimentek a forgalomból. A szofisták igazi, modern (ultramodern, korszerű, posztmodern) istenei nem mások, mint az alakjukat állandóan változtató, égbeli Fellegek,

henye bölcsek imádott istennői;

Ezek adnak eszet minekünk, eszmét, szónoklatot és körülírást,

Szemfényvesztést, csűrést-csavarást, leleményt, s jól tudni hazudni. (311–313.)

Sztrepsziadész nemigen érti a dolgot, nem mer hinni a fülének:

Hát már minékünk az olympusi Zeüsz, mondd kérlek az égre, nem isten?

A komédia Szókratésze nem kertel:

Mit, Zeüsz! Ne beszélj nekem ily vadakat. Nincs is Zeüsz. (361–362.)

Az egy ideig még kétkedő Sztrepsziadésznek szemfényvesztéssel, csűrés-csavarással, modern szofista leleménnyel bizonyítja be, hogy Zeüsznak semmi köze sincs az esőhöz (Sztrepsziadész eddig ugyanis azt hitte, hogy Zeüsz egy rostán hugyozik átal), a mennydörgéshez, egyáltalán semmi égi jelenséghez. A tanítás végén karikatúra Szókrateszünk összegzi a tanítás lényegét:

Ugy-e tehát tagadod mi velünk, hogy más isten volna, egyéb mint
A Chaos, és e Felhők, meg a Nyelv: e három; semmi azontúl. (418–419)

Az istenek kimentek a forgalomból, maradt a káosz, az egyetemes relativitás elve, A felhők, a természeti törvények és a nyelv, az alany és az állítmány egyeztetése, a szillogizmus, a tartalmától megfosztott szofizma, amelynek segítségével mindent és mindennek az ellenkezőjét is be lehet bizonyítani. Ezt a tudományt természetesen jó pénzért mérik, az elitképző szofisták magas tandíjú tanfolyamain, mert feltételezhető (de antik forrásokkal nem igazolható), hogy az a szofista tanfolyam, amelyért nem fizettek busás összegeket (hasonlóan a freudi pszichoanalitikus kezeléshez), nem lehetett eredményes.

Szókratész első pörének vádiratát és ítéletét A felhőkben így fogalmazza meg Arisztophanész:

Én esztelen! Mily őrült valék,

Hogy Szókratészért az isteneket

Eldobtam! Édes Hermesz, ne boszankodj

És el ne vessz, sőt megbocsásd nekem,

Ha csácsogásban elment az eszem;

Sőt még tanácsolj: pörbe fogjam-é

Őket vagy ami tetszésedre lesz. (Szünet.)

Bölcsen sugallod, hogy ne pörlekedjem,

Hanem tüstént gyújtsam fel hajlokát

A szájasoknak. Jer, jer, Xanthiasz,

Létrát elő, fejszét! És mássz fel a

Gondolkozdára, vágd a födelét –

Ha gazdád szereted – míg a fejökre

Nem ontod az egész épűletet. (1403–1415)



Mert hát mi ész volt meggyalázni az

Isteneket s a hold útjait keresni?

Kergesd, dobáld, üsd! Sok egyéb okért, de

Főkép az istenek bántalmiért! (1432–1435)

A komédia, a bohózati csűrés-csavarás és a mindenből csúfot űző szofista bűnhődése a közönségnek bizonyára tetszett. A sorshúzással kiválasztott öt versenybírónak azonban más volt a véleménye. Ők ugyanis A felhőket a harmadik helyre rangsorolták, ami – tudjuk – a bukást jelentette. Hogy igazságos volt-e ez az ítélet? A darab ismeretében kockázat nélkül állíthatjuk, hogy nem. Ezt látszik erősíteni a szerző, Arisztophanész véleménye is, ő ugyanis ezt a komédiáját tartotta legjobb művének. A bírák védelmében azonban meg kell említeni, hogy a „bemutatón” nagy valószínűséggel nem a manapság ismert művet látták az ünnepségen részt vevők. Nem az általunk ismert komédiát buktatták meg. Arisztophanész ugyanis a színműírók szokása szerint alighanem többször is igazított a művén, átírta, a közönség reakcióit figyelve javított rajta. A bukás persze akkor is bukás marad, s bizonyára nem sokat tévedünk, ha feltételezzük, hogy azért is sorolták a harmadik helyre, mert témáját – a „globális” elveket valló szofisztika bírálatát – nem találták elég aktuálisnak, izgalmasnak, olyannak, amely a közvéleményt foglalkoztatja. Amely a szabad polgárok, a polisz, a város, tehát Athén, a „birodalom” – vagyis a haza – további sorsának alakulását befolyásolhatja.

A kulcsszó: a szofisták. A XIX. századi filozófiatörténész, a korábban idézett Albert Schwegler bizonyára elveti a sulykot, mikor Szókratész védelmében (Arisztophanész ellenében) a szofistákat a politikai téren olyan nyughatatlan pártnak nevezi, „amely lelketlenül lábbal gázolt minden hagyományt”. Túlzás talán, de a lényeget érinti, s majd a posztpeloponnészoszi korban válik nyilvánvalóvá, hogy a modernek, ez az új, nemzetközi, szofista értelmiségi elit lényegesen másképp szemléli, ítéli meg a hagyományokat. Ezt a „másképpent” persze lábbal tiprásnak is lehet nevezni. Ennek eredménye és következménye csak később „érik be”, válik láthatóvá, s akkor lesz igazán kockázatos ezzel a „párttal” együttműködni, vagy diagonális ellentétével, a másik, úgyszintén elfogadhatatlan dogmatizmussal, a hagyományt mitizálókkal szembekerülni. A szélsőséghez persze érdemes csatlakozni, az mindig tapsorkánt arat, az igazság keresése viszont életveszély. (Előrevetve e tanulmány alapfeltevését: ennek példázata a két per, s Szókratész értelmiségi magatartása az igazság kánona.)

Szókratész második pere

Ahogy az „első perben” vezetőnk (s egyben Szókratész vádlója) Arisztophanész volt, úgy lesz a második perben vezetőnk (s egyben Szókratész védője) Platón. Az az arisztokrata filozófus, akinek – az ókori szerzők között ritkaság – egyetlen leírt sora sem veszett el, s akinek sorsmeghatározó élménye volt Szókratész élete s legfőképpen halála. A mestert is szerepeltető, nagy művészi gonddal készített „beszámolóit” – egyetértve a legtöbb Platón-kutatóval – hitelesnek fogadjuk el. A mélységes tisztelet, a hála és a szeretet, amellyel feleleveníti a neki oly kedves idősebb barát, Szókratész emlékét,4 nemhogy elhomályosította volna tekintetét, ellenkezőleg, sokkal tisztábbá, határozottabbá tette ítéletét. Ez a szeretet tette képessé, hogy megértse a szókratészi élet, életforma lényegét, és a bölcs belátás birtokában hű képet fessen róla. Az apró érdekességeket összegyűjtő, a színesen és élvezettel anekdotázó másik görög klasszikusról, Xenophónról ez csak fenntartásokkal mondható el.5

Szókratész második perére huszonnégy évvel A Felhők bemutatója után került sor. Huszonnégy zivataros év, Athén és az athéniak számára a megpróbáltatások évtizedei. Történetünk színhelye természetesen Athén, hisz főhősünk, Szókratész – a katonai szolgálatoktól eltekintve – a szeretett város határát úgyszólván sohasem lépte át. Forrásunk pedig Platón Euthüphrón című dialógusa. I. e. 399-ben az agorán, a királyi csarnok közelében vagyunk, ahol a peres ügyeket intézik, és itt találkozik a hetvenes éveit taposó Szókratész a népgyűléseken gyakran szónokló Euthüphrónnal, aki jóslással is foglalkozik, s magát jártasnak tekinti az isteni kultuszt érintő ügyekben. Euthüphron megkérdi Szókratészt, hogy az a bizonyos egyenes hajú, alig serkenő szakállú, sasorrú Melétosz miféle ügyben emelt vádat ellene.

„SZÓKRATÉSZ: Hogy mifélében? Nem épp semmiségben, azt meg kell hagyni. Olyasmiben, amihez ilyen fiatalon érteni nem kis dolog. Azt állítja ugyanis, hogy ő tudja, mi módon rontják meg az ifjakat, és kik a megrontóik. Úgyhogy alighanem valami bölccsel állok szemben, aki észrevette a tudatlanságomat, amivel megrontottam a kortársait, s most akárcsak gyermek az anyjához, rohan az államhoz, hogy bevádoljon nála. Úgy látom, ő az egyedüli, aki megfelelő módon fog hozzá a politikai pályához, hiszen ennek az a helyes módja, hogy először az ifjakkal törődünk, hogy a lehető legkiválóbbá legyenek – amint a jó földműves is először a fiatal palántákat veszi gondjaiba, s csak azután foglalkozik a többivel. Így, meglehet, Melétosz is először bennünket próbál meg kigyomlálni, ifjaink zsenge hajtásainak, úgymond, megrontóit. Azután nyilván az idősebbeket is gondjaiba veszi majd, s így tevékenysége nyomán igen sok áldásos jó származik a városra – legalábbis amint várható tőle, ilyen nagyszerű kezdet után… Azt állítja ugyanis, hogy istencsináló vagyok, és új isteneket csinálok, a régieket pedig nem tisztelem, úgyhogy emiatt emelt vádat ellenem, mint mondja, az ifjak érdekében.

EUTHÜPHRÓN: Értem, Szókratész. Minden bizonnyal azért, mert azt állítod, időről időre jelentkezik neked az a daimóni valami. Úgyhogy mint vallásújító ellen emelte az állami vádat ellened, és azért lép fel a törvényszéken, hogy rágalmakba keverjen, tudván tudva, hogy az ilyesmivel könnyű megrágalmazni a tömeg előtt.”6

Horváth Barna (1896–1973), az emigrációba kényszerített jogfilozófus terjedelmes tanulmányt szentelt még 1942-ben Szókratész perének,7 s abban arról panaszkodik, hogy a görög géniusz pere – szemben az 1920-ban szentnek nyilvánított arci Johanna perével – a legrosszabbul dokumentált nagy perek közé tartozik. Szigorúan véve a jogi, jogtörténeti szempontokat Horváth Barnának nyilván igaza van. Ha viszont Platón munkáit dokumentumoknak tekintjük (mint ahogy történeti, pszichológiai, eszmetörténeti szempontból – a filozófiatörténetet nem is említve – annak kell tekintenünk), akkor Szókratész perét a leggazdagabban dokumentált perek közé kell sorolnunk.

Természetesen nem szabad megfeledkeznünk az antik kor helyenként „sületlen kitalálásokkal” (Borzsák István szavai) fűszerezett életrajzairól sem, amelyek az ízetlen anekdoták mellett – például a bigámista Szókratész története vagy Periklész befeketítése – valódi dokumentumokat is közöltek. Így maradt fenn Diogenész Laertiosznak a II. század elején Athénban szerkesztett Szókratész-életrajzában a vád pontos szövege, amelyet akkor még Athén „állami levéltárában”, a Métroónban őriztek. Horváth Barna korábban idézett tanulmányában ugyan megjegyzi, hogy ez a szöveg „nem az eredeti vádindítványé, hanem az anakriszisz [a per előkészítése] során már végérvényesen megállapított vádiraté”.8

A dokumentum szövege a következő:

„Ezt a vádiratot a Pithosz démoszból való Melétosz, Melétosz fia nyújtotta be és erősítette meg esküvel az Alópeké démoszból való Szókratész, Szóphroniszkosz fia ellen. Bűnt követ el Szókratész azzal, hogy az állam isteneit nem tiszteli és helyettük új istenségeket hoz be. Bűnt követ el az ifjak megrontásával is. A javasolt büntetés: halál.”

A vádiratot ugyan Melétosz nyújtotta be, de senki előtt nem volt titok, hogy a valódi vádló az egykori Szókratész-tanítvány, a demokrata restauráció egyik vezető politikusa, Anütosz és a népszónok Lükón.

A vád egyébként szó szerint megegyezik azzal, amelyet huszonnégy évvel korábban Arisztophanész A felhőkben fogalmazott meg. Szó szerint, csakhogy közben a szavak jelentése megváltozott. Mielőtt azonban erre kitérnék, nézzük meg közelebbről, hogy mit tudunk a vád képviselőiről, kik voltak, s mi lett későbbi sorsuk.

Diogenész Laertiosz Szókratész-életrajza meglehetősen keveset árul el róluk. „Miután pedig már nem volt az élők sorában [ti. Szókratész] – olvassuk az életrajz 43. fejezetében –, az athéniak igen hamar megbánták tettüket: bezárták a gyakorlótereket, a gümnaszionokat, és egyeseket száműztek, Melétoszt pedig halálra ítélték. Szókratészt bronzszoborral tisztelték meg, Lüszipposz munkájával, amelyet az ünnepi felvonulások kellékeit őrző épületben állítottak fel. Hérakléia lakosai aznap kiutasították városukból Anütoszt, amikor odaérkezett.”9

Melétoszról a legfontosabb, amit tudni lehet, hogy eszköz volt a politikus, a nagy hatalmú és gazdag Anütosz markában, s mellékesen verseket is írt, amelyekből semmi sem maradt fenn. Valószínűleg a hagyományos vallásosság fanatikusának kellett lennie, feltétlen törvénytisztelőnek, mert Szókratész perének évében, tehát még i. e. 399-ben egy másik istentelenségi per (aszebeia) is fűződik a nevéhez. De úgy látszik, rajtavesztett, mert ha hinni lehet Diogenész Laertiosznak, nem sokkal később (hogy miért, nem tudjuk) őt is halálra ítélték.

A forradalmi terror működését és működtetőit hírből vagy saját tapasztalatból a XX–XXI. század embere jól ismeri. Történelmi kalandozásai során olykor még ismerősökkel is vél találkozni. A szélsőséges, abszurd helyzetek villámfényénél sok homályban maradt tény egyszerre lemeztelenedik, és megmutatja valódi ábrázatát. Ilyen adalékul szolgál Melétosz és Szókratész kettős erkölcsi arcképéhez egy történet a harminc zsarnok rémuralma idejéből. A véres arisztokrata terror hónapjaiban, Athénban (i. e. 404) a „harmincak” közül valamelyik – nyilván korábbi tanítványa vagy legalábbis hallgatója – Szókratésznak azt az utasítást adta, hogy kerítse elő, tartóztassa le a gazdag szalamiszi Leónt, hogy kivégzése után rátegyék kezüket vagyonára. Szókratész meghallgatta a megtisztelő parancsot, amely nem egyszerűen „parancs” vagy „utasítás” volt, hanem arra adott lehetőséget, hogy – ha megkésve is – bekapcsolódjék elvbarátai akciójába, hogy karrierjét építse, s színt valljon. Szókratész azonban ahelyett hogy értett volna az okos szóból, megkísértve a halált, anélkül, hogy valamit is tett volna, egyszerűen hazament athéni otthonába. A történet pikantériája, hogy „Leónt végül is Melétosz, Szókratész későbbi vádlója hurcolta a harmincakhoz”.10

Vajon tudta-e Melétosz, hogy kit kellett helyettesítenie? Hogy ki volt a parancsmegtagadó előd, aki a „legitim” (!) hatalom birtokosainak nem engedelmeskedett? Aki nem teljesítette „állampolgári kötelességét” (!)? A Pithosz démoszból való Melétosz hűséges athéni polgárként akkor is teljesített.

Melétosz és a másik aláíró, Lükon kis, jelentéktelen figurák. Eszközök a hatalom kezében. Melétosz – láttuk – megveszekedett feljelentő, mindig kéznél van, mindig készséges. Amit tesz, még csak nem is pénzért vagy haszonlesésből teszi, hanem meggyőződésből. Talán a rossz költő sértettsége is közrejátszik, de a végső mozgató (és ez a legrosszabb) a bigottéria. Melétosz a nemzeti, a városi hagyományok vakbuzgó védelmezője. A gondolkodást megvető vakhitűség gyártatja vele a grafékat, a vádiratokat. Lükón, a rétor pedig mintaapa. El van telve pankrationbajnok fiacskájával, akit szívesen mutogat a gazdagok összejövetelein, s akit az előkelők oly nagy szeretettel vesznek körül. Úgy látszik, neki tetszik ez a szerep, és valószínűleg készséggel állt a hatalom grádicsán egyre magasabbra hágó Anütosz rendelkezésére.

Az arkhón tisztséget betöltő Anütosz jellemzéséhez bevezetésként Arisztotelészt idézem meg tanúként. A rendkívül tömör, tárgyilagos, száraz, lakonikus stílusú Az athéni állam című munkájában a következőket olvashatjuk: „Ezek után [ti. hogy Periklész bevezette a bírák fizetését] elharapódzott a vesztegetés is, amire az első példát Anütosz nyújtotta püloszi hadvezérsége után. Mikor ugyanis egyesek Pülosz elvesztése miatt vád alá helyezték, megvesztegette a bíróságot, és így felmentették.”11

A talán legterjedelmesebb és legrészletesebb görög történet írója, George Grote12 némileg kétkedik, hogy Anütosz megvesztegetés árán érte volna el felmentését, azt pedig végképp nem hiszi – valószínűleg joggal –, hogy ez lett volna a görög bíráskodás történetében az első (sikeres) megvesztegetés.

Az előbb idézett arisztotelészi mű szerkesztője a könyv jegyzetében a következőképpen foglalja össze az Anütoszra vonatkozó legfontosabb tudnivalókat: „Anütosz – politikus, egy bőrcserző műhely tulajdonosa. Kr. e. 409-ben egy vihar miatt nem jutott el a spártaiak által fenyegetett Püloszig, emiatt vád alá helyezték, de némi ügyeskedéssel felmentette magát. Kr. e. 404-ben Théramenészt támogatja, majd a harminc zsarnok bukása után a demokraták egyik vezetője, Kr. e. 399-ben Szókratész vádlója. Száműzetésben fejezte be életét: Hérakleia Pontikában megkövezték.”13

Mégsem volna igaz a latin közmondás: Aquila non captat muscas (A sas nem fogdos legyeket)? Hogyan lehet, hogy a mi sasunk (a nagy hatalmú Anütosz, az egykori sztratégosz) erre a mezítlábas filozófus „légyre” vadászik, ezt az Athén utcáin, az agorán kérdezősködő, beszélgető szegény ördögöt akarja elveszejteni? A politikus lépi át birodalma határait, vagy talán ez a kőfaragóból lett szofistaféleség veszélyezteti a politikus karrierjét és hatalmát? A színház első soraiban félszegen ácsorgó filozófus mikor válik ellenféllé, sőt ellenséggé? Az arisztophanészi hahota mikor fordul át halálos fenyegetésbe? Mikor és minek a hatására?

A kérdések annál aktuálisabbak, a válaszok annál meglepőbbek, mert a két főszereplő régi ismerős. Anütosz, ha nem volt is Szókratész „tanítványa”, de körében többször megfordult, s egyik találkozásukat Szókratész legfőbb védője, Platón is megörökítette. A Menón címet viselő dialógusról van szó, amely arról is nevezetes, hogy egyes feltételezések szerint az abban leírt beszélgetésnek maga Platón is fültanúja lehetett, s emlékezetből rekonstruálta az elhangzottakat. A dialógust Platón korai művei közé szokták sorolni, s drámai ideje – amikor a beszélgetésre Athénban sor kerülhetett – i. e. 403 és 401 közé tehető. A dialógus névadója, Menón részt vett a görögök i. e. 401-ben kezdődő kalandos katonai vállalkozásában, amelyet Xenophón az Anabaszisz (A tízezrek kivonulása) című munkájában örökített meg, s amely során Menón a perzsa nagykirály fogságába került, s egy év múlva a még akkor is ifjú férfit lefejezték.

Mintegy bevezetésül a beszélgetésnek azt a részét idézem, amelyben Menón, ez a huszonéves, nem túlságosan okos, de érdeklődő fiatalember beszámol arról, hogy milyennek látja, első találkozásukon milyennek látta Szókratészt, ezt a különös, utcaszerte filozofáló, hatalmas termetű, turcsi orrú, idős férfit. (Csak így zárójelben jegyzem meg, hogy Szabó Árpád egy szép Platón-tanulmányában az alábbi részletet annak illusztrálására idézi, hogy Platónra milyen hatással volt vagy lehetett ez az egész lényét, szellemi világát meghatározó találkozás. Ezzel illusztrálja a Platónt egy életre „elzsibbasztó” Szókratész-élmény lényegét.14)

„Szókratész – mondja Menón –, hallottam én, még mielőtt ismertelek volna, hogy nem csinálsz egyebet, csupán te magad is szűkölködsz, és másokat is nincstelenségbe viszel; most is úgy látom, megbűvölsz engem, elvarázsolsz és valósággal rám olvasol, úgyhogy magam sem tudom, mihez fogjak. S úgy látom, egészen olyan vagy, ha már tréfára fordítjuk a szót, külsőleg is meg máskülönben is, mint a zsibbasztó rája nevű lapos tengeri hal. Mert az is, valahányszor közeledik hozzá valaki és megérinti, elzsibbasztja az illetőt; most te is, úgy látom, ilyesmit csináltál velem: elzsibbasztottál. Mert valóban megbénultam én is, a lelkem is, a nyelvem is, és nem tudom, mit válaszoljak neked. Holott számtalanszor tartottam beszédet az erényről, rengeteget és sok ember előtt, és benyomásom szerint nagyon jól; most pedig egyáltalán meg sem tudom mondani, mi az. Azért úgy vélem, helyesen teszed, hogy nem hajózol el innen és nem is költözöl máshova; mert ha más városban, idegenként művelnél ilyesmit, csakhamar elkergetnének mint varázslót.”15

Az „elzsibbasztott” Menón mellett a dialógus másik szereplője a szinte véletlenül odakeveredő Anütosz, a hatalom csúcsán álló közéleti ember. A vesztett háborúval, a belső szétesést jelző véres terrorral és a megalázó spártai megszállással a hátuk mögött ő az athéni városállam egyik újjászervezője. A „politikai elit” vezéregyénisége. I. e. 403-at vagy legfeljebb 401-et írunk, Szókratész tehát hatvanhét-hatvannyolc éves öregember (és néhány év múlva, 399-ben ki kell innia a halált hozó bürökpoharat).

Menón és Szókratész már jó ideje arról beszélgetnek, hogy vajon az erény (areté) tanítható-e, tudomány-e egyáltalán az erény, s vannak-e tanítói, mikor az éppen arra sétáló Anütosz leül melléjük. A beszélgetés során Szókratész mint afféle tanítókat, a szofistákat is szóba hozza. Anütosz erre felcsattan, alig bírja türtőztetni magát: „Héraklészre, vigyázz, mit beszélsz, Szókratész! Senkit, sem rokonaim közül, sem házam népéből, sem barátaim közül, sem városbelit, sem idegent, ne szálljon meg olyan őrület, hogy ezeket keresse fel, csúfságára, mert ezek nyilvánvaló csúfságot és romlást hoznak mindazokra, akik érintkeznek velük.”16

Ne felejtsük el, annak idején nemcsak Arisztophanész, de a közvélemény is hajlandó volt Szókratészt is a szofisták közé sorolni.

Anütoszról egyébként Plutarkhosz is feljegyzett egy anekdotát Alkibiadész-életrajzában. A görög történetnek ez a hírhedett aranyifja, ez a zseniális, de a pimaszságig öntelt, élvhajhász, minden eszmét és mindenkit megvető, beszédhibás (pösze vagy inkább raccsoló?) arisztokrata gyerek egész Athénban egyetlen embert tisztelt, egyetlen embertől tartott, egyetlen ember szavára hallgatott: a mezítlábas filozófus Szókratészra. „Úgy tekintett Szókratészra, mint akit az istenek azért küldtek, hogy törődjön az ifjakkal, és megmentse őket a romlástól.”17 Az ifjak megrontásával vádolt Szókratészról írja ezt Plutarkhosz.

A vagyonos Anütosz is Alkibiadész csodálói közé tartozott, de vele keményen és kegyetlenül, dölyfös fölénnyel bánt.

„Anütosz egy alkalommal lakomát rendezett – jegyzi fel Plutarkhosz –, és meghívta Alkibiadészt is, de ő visszautasította a meghívást. Odahaza baráti társaságban aznap este a kelleténél többet ivott, és társaival együtt hangos kiáltozás közben megjelent Anütosz házának ajtajában. Amikor látta, hogy az asztalokat roskadásig megrakták arany és ezüst ivóedényekkel, megparancsolta szolgáinak, hogy az edények felét szedjék össze, és vigyék el hozzá; arra azonban már nem méltatta Anütoszt, hogy bemenjen hozzá, hanem távozott. A vendégek felháborodtak Alkibiadész dölyfös és fennhéjázó viselkedésén, de a házigazda így szólt: »Szerintem Alkibiadész nagyon figyelmes és emberséges volt hozzám, mert bár elvihette volna az összes edényt, a felét mégis meghagyta.«”18

Ilyen pökhendi volt a pösze szépfiú, ilyen megalázkodó a későbbi vádló, s még ezt a zabolátlan zsenit is kordában tudta tartani a mi Szókratészünk. Ebből még azt a – valószínűleg téves – következtetést is levonhatnánk, hogy a filozófiának, a gondolkodásnak, az erényeknek, egyáltalán, az eszmének az i. e. V. századi görög társadalomban majdhogynem közvetlen társadalomalakító szerep jutott, mondhatnám, magas volt az ázsiója.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben