×

„Leszek haláltól ronthatatlan…”

A rádiós szerkesztő Ratkó József

Antall István

2007 // 01
A szókimondás művésze a szókimondástól szorongott a leginkább. Hiszen soha nem volt képes az időszerű szempontok, a politikai széljárás, az „adott helyzet” szerint szavakat mérlegelni. Ahogy költészetében, a nyilvánosságnak szánt élőszóban is csak a szépség és az igazság teljes azonosságát tudta feltételezni. Az esztétikum neki nem létezett, értelmetlen volt a morális fedezet nélkül. A költői szerep a szószólóé volt – a szegénység isten tudja, ki által kiválasztott, tehát önmaga által vállalt, belső kényszer szülte szerepe. A közösségi felelősség mértéken felül működött benne. Minden szavát úgy igyekezett megválogatni, mintha az örökkévalóság mérlegére tenné, mintha márványba kívánná vésni, hogy érvényessége időtlenné váljék, hogy a későbbi nemzedékek próbáját is kiállja. Pedig a versen belüli közéleti szerepvállalás közelebb terelhette volna a könnyen avuló, ám annál hatásosabb mutatványhoz, a publicisztikához. De ő prózában is, alkalmi írásban is költő maradt, csak költő tudott lenni. Ezért – hiába volt (ha volt egyáltalán) a politikai bizalom – nem találta a helyét sem külsősként, sem belső munkatársként a megyei lap szerkesztőségében, képtelen volt a kor elvárásai szerint újságíróként viselkedni, írni. Minden próbálkozásán érződik, hogy robusztus stílusa, szavainak drámai ereje, a társadalmi jelenség egyetemessé emelésének igénye szétveti a néhány soros hír, tudósítás vagy éppen a jegyzet ke­reteit. Igaz, ez a kor egészen más volt, mint az, amelyben Bródy, Ady, Krúdy, Móricz, Kosztolányi újságíróként talált megélhetést. Az értelmiségi opponáló magatartás, az oknyomozó, független, elfogulatlan írástudó, a mindenkori állam­rendet a természetes ellenzékiség szerepéből vizsgáló kritikus közszereplő mint jelenség teljesen elfogadhatatlan volt a pártszerű elkötelezettség, az agitációs és propagandista kívánalmak, de még a népnevelő küldetéstudat felől is. Természetes hát, hogy a hatvanas évek Kelet-Magyarországában szórványosan megjelenő írásai ma is jól érzékelhetően és teljes egészében kilógtak az akkor megszokott együttesből. Későbbi, országos napilapokban való szórványos megszólalásai minden esetben az irodalmi publicisztika körében mérhetők, a nagy példányszámú újságok kulturális rovatait vagy hétvégi mellékleteinek igényesebb összeállítását gazdagították. A szerkesztőknek – és ez a ritka levelekből, illetve az akkor elejtett szavakból is kitűnhetett – ünnep volt a Ratkó-kéziratok gondozása. Így volt ez akkor is, ha a nagy nehezen megszülető írás egy-egy részlete esetleg már ismerős volt, töredékeiben megjelent valahol. Ratkó kóstolgatta, dédelgette témáit, csiszolgatta szépprózai terveit. Tette ezt a magyar publicisztika legsivárabb korszakában, az ideologikus didaxis mindennapjaiban, az álkérdések látszatvitái­nak idején. Teljesen érthető a szerkesztői reveláció, hiszen olyan nyelven szólalt meg Ratkó József, ami teljesen elütött az átlagtól, a kordivattól, merthogy a magyar irodalom legjobb hagyományait folytatta. A köznapi apróságokban is a mélyen megélt drámaiságot, minden motívumában a nyelvi és lírai eredetiséget, a kérlelhetetlen igazságkeresés indulatát, kritikában pedig a felelősségtudatot. Egy olyan korban tudott igényes maradni, amikor a forradalom véres megtorlása után társadalmi méreteket öltött a félelemben fogant némasági fogadalom, a hatalom erkölcsrelativizáló cinkossága, a kötelező és hivatalos optimizmus hátterét pedig a magyar abszurd adta: a fedezet nélküli, szerény és viszonylagos gazdasági gyarapodás és a szabadság nélküli liberalizmus. Ratkó József írásaiban minden esetben kimutatható az a szinte genetikailag kódolt szépérzék, amely emberi arcának erkölcsi vonásait is megrajzolta. Ez a költői magatartás olyan ösztönös ellenállási forma, olyan szellemi immunrendszer, amely pályája során (és így a sajtóval, rádióval való kapcsolatában is) mindig megóvta a felszínességtől, az esendő provincializmustól vagy a szánandó, oktalan lelkendezéstől. Sorsa, a családban megélt tragikus gyermekkori élmények, a nevelőszülőkkel szembeni kiszolgáltatottság, a megaláztatások, a gyermekotthonok közösségeszménye, kora férfikorának közéleti konfliktusai, ezzel párhuzamosan: értékes emberi kapcsolatai, nevelő- és tanárélményei, valamint mozgalmas életének tapasztalatai érzelmileg alaposan fölvértezték. Őt jelentős kérdésekben csakugyan nem lehetett becsapni! A szegénység, a történelmi elmaradottság, a kisemmizettek, az elesettek, a kiszolgáltatottak léte napi élménye volt a megyébe való végleges vissza­térése után is. A helyi lapnál az állandó ideológiai kontroll vidéki vetülete mű­ködött ugyan, de a marxizmus permanens fejlődéselmélete itt, a földközeli nyomorúság földjén éppúgy nem volt számára hihető a mindennapi munkában, ahogyan nem lehetett hiteles művészi, esztétikai értelemben sem. Tájékozódási pontjait a mindennapi életében is a költészet rendszere és logikája szerint tűzte ki, s ez már szinte gimnazista korában megjelölte és kiemelte őt kollégiumi, iskolai környezetéből. Mert hogyan másként értékelhető az, hogy a kezdő, középiskolás költő verseit egyik tanára szavalja az iskolai ünnepségeken? A többszörösen ellenőrzött és ideológiailag állandóan „továbbképzett” Kossuth gimnáziumi tanári kar, legalábbis annak legjobbjai megsejtették, megérezték, hogy eredeti tehetség, az önálló személyiség formálódó alakváltásaiban is ígéretes jellem került eléjük. Ez a tünemény borította föl a megszokott hierarchikus iskolai rendet, s hatott az iskolán kívül is. Éppen ezáltal, valamint a korántsem konfliktusmentes korai versközlések nyomán Ratkó hamarabb került kapcsolatba a rádióval, mint ahogyan a félbehagyott egyetem után a helyi újságírással megismerkedett. Személyes emlékezések szerint a Kossuth gimnázium neves diákjai közül néhányat az utca másik oldalán lévő helyi rádió épületébe rendszeresen áthívogattak – nyilván szalagra rögzített, gondosan vágott, szerkesztett – beszélgetésekre, diák- és ifjúsági műsorok számára. Ezek a kor divatja szerint afféle spontán ifjúsági klub hangzását igyekeztek imitálni. Érdekes módon a késő hetvenes évekig jelen volt (vagy többször újjászületett) ez a műsortípus a stúdió kínálatában. Ennek írásos vagy hangdokumentumait érdemes felkutatni a Magyar Rádió nyíregyházi stúdiójának irat-, illetve hangtárában. Ráadásul az akkori megszólalók, a társak közül szerencsére még köztünk vannak néhányan, szükséges tehát az oral history eszközeivel felidézni a résztvevők alakját, a szerkesztési elveket, rögzíteni a személyes vagy akár a töredékes emlékeket is.

Különös és mégis jellemző, hogy a fővárosban született költőnek a vidék – legyen szó Nyíregyházáról, Szegedről, Berkeszről vagy Nagykállóról – sohasem volt a tartós száműzetés helyszíne. Személyiségének és költészetének varázsa vonzóvá tette bármely lakhelyét. Ahogy Ratkó József a nagykállói járási könyvtárban munkára talált, később annak igazgatója lett, mozgékonyságát és szerteágazó kapcsolatrendszerét mindvégig megőrizve otthonossá vált a kissé ironikusan emlegetett településen. Legalább annyian keresték őt a megyeszékhely rangjának elvesztését soha ki nem heverő falusias városkában, mint ahányszor ő útnak eredt. Itt találtak rá az országos folyóiratok, a könyvkiadók fölkérő levelei, a napilapok riportkörúton járó munkatársai, az író- és pályatársak. Az állami gondozottak ügyes-bajos dolgai, a Béres-cseppek körüli áldatlan viták, az olvasó­tábori mozgalmak, a népességfogyás, a kisemmizett kistelepülések kérdése, író-olvasó találkozók, könyvtári ügyek miatt jelentkeztek nála unos-untalan, és keresték az első közlést váró fiatal írók, költők is, akik tőle vártak biztatást, segítséget. Aki már Nyíregyházáig eljött, az Nagykállót, Ratkó Jóskát aligha kerülte el. Filmes és televíziós forgatócsoportok, külföldi szociológusok, a cigány zenét gyűjtő etnográfusok, riport után loholó rádiósok valahogy mindig rátaláltak. A sors iróniája, hogy legtöbbször egyáltalán nem irodalmi, inkább helyi vagy országos közügyekben szólaltatták meg. Nem készülhetett a megyéről reprezentatív híradás, hogy a budapesti szerkesztők ne ültették volna mikrofonjuk elé. Éveken át újból és újból elkezdett, végül szépséges töredékekben maradt, Szabolcs-Szatmár tájait, településeit bejáró szociográfiájának legszebb mondatait gyakran hallhattuk vissza ekkor. Nemcsak azért, mert beszélgetés előtt alaposan átgondolta mondandóját, hanem mert csak a pontosságban bízott, a kikristályosodott, végletekig letisztult gondolatokat tartotta hitelesnek. Ragaszkodott a megírt szöveghez, mert hitt gondosan válogatott szavaiban. Soha nem a mikrofontól vagy a kamerától tartott, hanem a mondatok korai avulásától, az érvényesség idő előtti elvesztésétől. A rögtönzés, a spontaneitás csakis élőszóban, asztal melletti összeboruláskor, baráti beszélgetésben, társaságban, személyes eszmecserében volt eszköze. Leleményes és szórakoztató szóteremtő és szójátékos volt, nagy ritkán négyszemközt próbálta, kóstolgatta verssorait is alkalmi közönségén, de sokkal inkább ironikus életszemlélete, finom humora öltött ilyenkor formát. A nyilvános megszólaláshoz szeretett fölkészülni. Ha más alkalom nem teremtődött rá, legalább néhány alapvető gondolatot, néhány alaposan megrágott, szinte cizellált mondatot igyekezett papírra vetni. Nem szerkezeti vázlat volt ez, nem szellemi sorvezető, hanem gondolati kiindulási pont. Számtalanszor figyelhettem a háttérből megszólalásait: a tiszaszalkai Váci Mihály-emléknapokon, Tiszadobon a könyvtárban, Napkoron gyermekközönség, Tokajban a hatalmas rideg hodályba beterelt kollégisták előtt, Sárospatakon szűk körben, a könyvtár bensőséges zugában. Azonos volt önmagával a retorikai feladat és a nyilvános beszélgetés esetén is. Nem kellett szerepet keresnie, szerepet váltania. Tudott hallgatni is, érzékelte az élőszó dramaturgiáját, mint ahogy nem hiányzott neki a kérdező vagy a kijelölt, hivatásos beszélgetőtárs sem. Elfogadta, ha volt ilyen, egyszer-másszor kérte is az ilyenfajta jelenlétet, de bármely közönség előtt meg tudott szólalni, mégpedig költői, gondolkodói jelentőségéhez méltón.

A hetvenes évek végére, nyolcvanas évek elejére alaposan megváltoztak a magyarországi rádiós műsorkészítési elvek: előtérbe kerültek az indirekt eszközök, a spontán beszélgetések – a riportszerűség megkövetelte az élettelibb környezetet. Az oldott és keresetlen beszélgetés helyzetével nehezen, de mégiscsak megbarátkozott. Lassan elhagyta a beszélgetések előtti szertartásos készülődést, engedett a riporteri kérdéseknek, amelyek a beszélgetést természetesebb irányba vitték. Eközben szavai semmit sem vesztettek súlyukból, jelentőségükből. A verbalitáson túli belső képesség: a személyiség és a tudás varázsa volt jelen ilyenkor, de ekkor még csak az önmagát (verseit, köteteit, prózáját) szerkesztő ember mutatta magát.

A közéleti megnyilatkozásoknak amúgy is ritkán maradt hangdokumentuma, legfeljebb a kor jegyzőkönyveiben lehetne utánanézni, hogy egy-egy megyei művelődéssel foglalkozó vitafórumon, a Tokaji Írótáborban, az Írószövetségben milyen határozott, következetes álláspontot képviselt az irodalmi vagy művészeti közélet ismétlődő konfliktusaiban. Az Illyés Gyula által megfogalmazott közép-európai távlatok nemzeti és kisebbségi képviseletének nyílt vállalása, a klasszikus Mozgó Világ, a Tiszatáj betiltása, Csoóri Sándor és Nagy Gáspár elhallgattatása mind-mind szóra bírta. Ám az alkalmi lehetőségek mellett a hetvenes–nyolcvanas évek fordulóján szervezett fórumokon is alkalma nyílt nézeteit kifejteni. Az akkoriban Nyíregyházán élő és dolgozó, kiváló riporteri adottságokat mutató, jelentős műsorokat készítő Pálinkás László kezdeményezésére készült egy kerek­asztal-­beszélgetés, egy élő, közönség előtti rádiófelvétel a Korona Szálló épületében működő művelődési ház nagytermében, ahol Balczó András, Kósa Ferenc – de elképzelhető, hogy talán még Végh Antal is – megszólalt Ratkó József mellett. A megyei hatalmasságokat igencsak foglalkoztatta a botrányszagú, nagy közönséget vonzó est, ahol – mert elsősorban országos közügyekről volt szó – a mindig keményen fogalmazó, őszintén beszélő, morális álláspontot képviselő olimpikon mellett Ratkó határozottsága is emlékezetes volt. Nemcsak az ott elhangzottakat fontos felkutatni, de az ebből született rádióműsort vagy a kora­beli sajtóvisszhangot, a hivatalos értelmezéseket is szükséges feldogozni. A költő személyes közéleti szerepvállalásának vizsgálatán túl a történeti folyamatok értelmezése is ezt kívánja. (Hasonló izgalommal figyeltem Ratkó József szereplését a zömmel groteszk közéleti jelenségeket, mesterségesen gerjesztett szenzációkat bemutató, a kultúrát és a művészetet csak színes kulisszaként megjelenítő nyíregyházi Friderikusz-produkciók egyikén. A nyolcvanas évek közepén vagy végén készültek ezek a közönség előtti tolksók, talán televíziós képrögzítéssel is. Minden valószínűség szerint a Segítsd a királyt! című dráma körüli országos visszhang s a helyi közönség előtti ismertség bírta rá a műsorvezetőt, hogy Ratkó Józsefet is színpadra invitálja. Ám mivel az életmű és a költői sors legalább alkalmi ismerete hiányzott a kérdező szakmai fegyvertárából, némi csalódást okozott az itteni megszólalás. Friderikusz Sándor ebben a mélyen megszenvedett sorsban s e sors morális koordináta-rendszerében nem ismerte ki magát. Nem is értette Ratkó gondolatmenetét, így nem is reagálhatott rá termékenyen. A két „szerkesztő” elbeszélt egymás mellett…)

A személyességet egy ilyen – remélhetőleg új szempontokat és adatokat feltáró – dolgozatban féken kell tartani. Mégis le kell írnom: nehezen szántam rá magam a hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején, hogy mások után, megszólalóként, riportalanyként megörököljem a rajongói által annyit emlegetett költőt. Hamarabb készítettem riportsorozatot, beszélgetésfüzért Debrecen és Hajdú-Bihar irodalmi emlékeiről, az akkortájt frissiben megnyílt Debreceni Irodalmi Múzeum mellett bejárva a falusi kisvárosi helyszíneket is, mint hogy átkerültem volna Nagykállóba, Ratkó József színe elé. Tartottam tőle, mert kollégáim figyelmeztettek: nem könnyű dolgozni vele. A felszínes, ostoba kérdések felbőszítik, s ha elkapja az indulat, akkor nincs felvétel. De ha szóba is áll az emberrel, nehezen szánja rá magát a kötetlen beszélgetésre. A könyvtár hátsó fertályán lévő szobájába bebátorkodván azzal lepett meg, hogy ismerte és némi jóindulattal emlegette rádiós próbálkozásaimat. Persze azért mégsem állt könnyen kötélnek, de tartózkodásának okait sorolva ma is azt kell mondanom: nem a mikrofont érzékelte, hanem a hallgatókat – ha úgy tetszik, azt a közönséget, amely képes a szóra, az emberi hangra figyelni. Ratkó József ugyanis azon költők közé tartozott, akik nagyon jól mondtak verset. Nemcsak a sajátját, de bárkiét rendkívül hitelesen tudta megszólaltatni. Tehette, mert szinte fejből ismerte a meghatározó műveket a magyar líra egészéből, József Attila költészetének pedig elsöprő többségét, a fontosabb darabokat bármikor pontosan idézte. Szétdohányzott, rekedtes hangján eszköztelenül, tartózkodón, érzelmileg mélyen megélve, mégis remekül értelmezve, előadóművészeket meghaladó drámai erővel mondta a verset. A személyiség varázsa a látszólag kötetlen beszélgetéseknél ugyanígy működött. Kissé hatásvadász kifejezéssel élve: versben beszélt. A nyilvánosság számára legalábbis ilyenfajta igénnyel. Versben beszélt, tehát némileg emelkedetten, mégsem volt semmi kimódolt a szavaiban. Meghatározó, a közvetlen kifejezésen túlmutató volt minden megszólalása, bizonyos értelemben ünnep volt vele találkozni. Nem tagadom, minden vele vállalt kaland, vele töltött óra különös, máig ható, egész pályámat meghatározó élményem maradt.

Ám az igazi nagy kaland a Hangsúly, ez a három esztendőnél valamivel többet megért közönség előtti rádiófelvétel-sorozat s az ebből havonta összeállított ötvenperces rádióadás volt. Semmi sem véletlen, de a véletlen mégis úgy hozta, hogy az a négy ember, aki ezt a különös vállalkozást létrehozta, egyszerre érzett hajlandóságot és hivatást egy Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei folyóirat megteremtésére. Ratkó József legkisebb gyermekének elvesztése után tehetetlen fájdalmában évekre elnémult. Ez a munka, ez a halovány lehetőség előre föl sem mérhető esély volt számára. Nagy András László (kiemelkedő nyíregyházi színházi rendezései: Úri muri, Amphitryon, Fehér karácsony, Oszlopos Simeon) a társulati intrikák nyomán egyik napról a másikra méltó feladatok híján maradt. Birtokában volt ugyanakkor egy jelentős – nemzetközi, országos, és talán különösen hangzik, de Magyarországon értelmezhető: fővárosi – színházi, irodalomelméleti tájékozottságnak s a kortárs irodalmi törekvések ismeretének. A szellemi műhely létrejötte neki új szakmai kihívás lehetett. Görömbei András irodalomelméleti munkássága éppen ekkoriban teljesedett ki, a romániai, a szlovákiai magyar irodalommal kapcsolatos terjedelmes írásai, átfogó monográfiái megjelenés előtt álltak, érdeklődési körében Sinka István, Nagy László, Csoóri Sándor, Nagy Gáspár lírája mellett Ratkó József költészete is jelen volt. Talán neki volt legkevésbé szüksége a Hangsúly esetenként műkedvelő szervezési körülményeire, de Ratkó József fölkérése és a rádiós műfaj újdonsága mégiscsak vonzotta annyira, hogy a hanghullámok által terjedő periodika színvonalát a lehető legmagasabbra emelje. Magam ekkoriban érzékeltem először, hogy a napi kisinterjúk, tudósítások, rádiós publicisztikák, a teljesebb igénnyel készülő faluriportok, alkotói portrék öröme mellett szükséges valami tudatosabban átgondolt, folyamatában és igényességében átfogóbb feladatot jelentő rádiós műfajt megpróbálni. A hályogkovács tudatlanságban gyökerező biztonságérzetével vágtam bele a Hangsúly szerkesztésébe, Németh László és Kassák Lajos folyóirat-teremtő küldetését képzelve magaménak.

Ebben a halálosan komoly játékban Ratkó József életében először és sajnos utoljára valóban szerkesztőként próbálhatta meg magát. Pontosabban: próbáról szó sem volt. Biztos ízlése, a már megszólalásaiból megismert, önmagával szemben gyakorolt szigora volt számunkra az iránytű. 1983 őszétől a munkamegosztás nagyon egyszerűen és természetesen alakult. Mindannyian fogadtunk és ekképpen gyűjtöttük a közlendő anyagot, s mindannyian el is olvastuk azokat. Legalább hárman összeültünk (Görömbei Andrással többnyire telefonon vagy levélben tartottuk a kapcsolatot, igaz, föl is kerestük néhányszor), és élvezetesnél élvezetesebb eszmecserét folytattunk. Az előválogatásban Ratkó József volt a vitathatatlan, a mindent eldöntő tekintély, a végső szó szinte minden esetben az övé volt. Ennek ellenére vagy éppen ezért minden esetben készségesen konzultált, kíváncsi volt a másik véleményére, soha nem volt türelmetlen, nem telepedett rá a csapatra, szelíd volt és megértő, viszont nagyon következetes. Többnyire ő beszélt Görömbei Andrással is, vagy ő hozta az általa ajánlott kéziratokat, esetleg éppen a hírt, hogy személyesen részt vesz-e „G. A. úr” maga vagy a debreceni csapat a felvételeken. Ilyenkor érkezhettek még a plakáton vagy a tervben nem szereplő vendégek, produkciók, művek is. Ezek színvonalára is mindenekelőtt Ratkó volt a garancia. Nagy András László a szereposztásban, az élő rádiófelvétel tételes összeállításában, színháziest-szerű levezénylésében játszott nélkü­löz­hetetlen szerepet. Nemegyszer maga volt az életmentő elsősegély, a rögtönzéseket hallatlan gyakorlattal gondozó, minden konfliktust, kezelhetetlen helyzetet megoldó ember. Ratkó az egész felvétel alatt a rendező mellett ült, kontrollálta az eseményeket, ha kellett, akár élőszóban is kiigazított. A közönség előtti rádiófelvételek a kor legmodernebb technikájával készültek, a művelődési ház termét bekamerázva, a helyszínt és a rendező utasításait képen és élő vonalon követve a közvetítőkocsiban stúdióminőségben szalagra rögzítették a többnyire kétszer másfél-két órás, színészt és közönséget próbáló műsort. Ennek vágásába, összeállításába közvetlenül már egyik szerkesztőtársam sem szólt bele, a gyártás záró folyamatát illetően teljes volt a bizalom, a rádióműsor létrehozása az én élményem és felelősségem lehetett. Ilyen nyersanyaggal dolgozni – az írásokat, a verseket, a dramatizált hangjátékokat az esetlegesen ismételt felvételek, igazított részletek miatt többször végighallgatva, az illusztratív vagy az önálló zenét beillesztve – a rádiózás magasiskolája, felemelő szakmai lehetőség volt. A sajátos „öszvér műfaj” (Nagy András László elnevezése), amely egyszerre volt kerek­asztal-beszélgetés, élő színház és hangjáték, soha meg nem ismételhető esély volt egy pályája elején álló rádiósnak a tapasztalatszerzésre. Ratkó József itt nemcsak előkészítő és helyszíni szerkesztő lehetett, de minden esetben friss anya­gokat hozó szerző is, arról nem is beszélve, hogy első, az alkotási folyamatot közvetlen közelről figyelő, akár befolyásoló színházi tapasztalatait, dramaturgiai benyomásait, színészvezetési ismereteit is itt szerezhette. Már a legelső felvétel estjére – drámai előjáték, baráti zsarolás nyomán – két jelenetet tett le az asztalra a Segítsd a királyt! című drámából. Talán ekkor kezdte elhinni maga is, hogy képes lesz megírni, s később itt győződött meg arról, hogy a már meglévő jelenetsorokból tehetsége lesz megszerkeszteni a teljes művet. A Hangsúly estjei inspirálták Antigoné-fordítását és az ez elé írt Kreón című drámai előjátékot is. Ezekkel a monumentális munkákkal szinte teljesen azonos rangúak azok az alkalmi írásai, amelyek előbb szórványosan, egy-egy pályatárs, pályakezdő vagy nagy költőelőd életművéről szóltak, később negyven-egynehány kisesszében a huszadik századi magyar líra legfontosabb darabjait mutatták föl, személyes hangú lírai kisprózában. Különös kaland volt a Hangsúly kétszeri kirándulása, a Váci Szabó Márta és Várkonyi Balázs általi meghívása Szolnokra, illetve Szegedre. Mindkét est elsősorban Ratkó vonzó személyisége, ismeretségi köre, tekintélye által lehetett sikeres. Szeged ráadásul sajátos visszatérést is jelentett odahagyott egyetemi városába. A legfontosabb mégis a kiterjedt és megélénkülő levelezés, a mindennapi kapcsolattartás, a közvetlen anyaggondozás, egyszóval a műhelyszerű rendszeres munka volt számára. Ezt nem tudta megadni neki – minden jó szándék ellenére sem – korábban a megyei lap szerkesztősége vagy a Szabolcs-Szatmári Szemle szerkesztőbizottsága sem. (A folyóirat impresszumában is ott szerepelt a neve, de mivel ott irodalommal csak alkalmi szinten foglalkoztak, a közvetlen munkába ritkán kapcsolódott be.)

Nagykálló felől Tiszadobra, Debrecenbe, Hatvanba, Budapestre, Győrbe utaztában, a megyei könyvtárba menet a nyíregyházi stúdió volt a mindennapi első megálló. Ilyenkor hozta-vitte, olvasta a kéziratokat. Ismétlődő, szinte rituális alkalom volt ez: kazalnyi verset vett maga elé, egy vagy több szerzőtől, éppen csak belepillantva válogatta, dobálta félre őket. Nem, nem, nem… No, ebben talán van egy sor, de mégse! Állj – vesztettem el a türelmem –, magyarázd el, hogy mitől rossz a vers! Jóska készséges volt, és sohasem lekezelő. Be tudta bizonyítani, hogy nem a személyes ízlés, hanem a mesterségbeli tudás, a vers nyersanyagát jelentő nyelv egyszerű jelentéstani elemzése, a verstan rendszere és az esztétikum elvei alapján tárgyszerűen szétválogatható a tehetségtelen munka, az utánérzés vagy éppen a szürke jellegtelenség. Olyan klapanciaelemzést rögtönzött a kedvemért, hogy csak azt sajnálom, hogy teljesen tárgyilagos, elfogulatlan, mondatról mondatra, sorról sorra haladó értelmezését csak én hallhattam. Mert természetesen ő örült a legjobban a jó írásnak, a remek versnek. Mi több, rendkívül tágas ízlése volt. Elfogulatlanul nyúlt a legszokatlanabb lírai megoldásokhoz, a modernitás különféle irányait kereső művekhez. A kortársak és a klasszikusok közül egyként fontos volt számára Vas István, Füst Milán, Kassák Lajos, Weöres Sándor, Pilinszky János, Nagy László, Juhász Ferenc, Buda Ferenc és Ágh István. De remek kis írásban ajánlotta a közönség figyelmébe az akkor tizenéves Tóth Krisztinát, az érett Szöllősi Zoltánt, gondozta a szakma szegénylegényeinek verseit, Dusa Lajosra és Ószabó Istvánra figyelve. A szerkesztőtárs Görömbei András szélesebb irodalomkritikai és tudományos látóköre, a határon túli, de a nyugati magyar irodalom köreiben is meglévő otthonossága hozott akkor olyan friss műveket a Hangsúly adásaiba, amelyek nélkül sokkal szerényebb lett volna a három esztendő teljesítménye. Grendel Lajos regénye, Czakó Gábor, Kurucz Gyula prózája, Kányádi Sándor, Magyari Lajos, Nagy Gáspár, Baka István, Zalán Tibor, Aczél Géza, Határ Győző, Kovács András Ferenc versei – csak így emlékezetből. Ratkó nem ismert nemzedéki és ízlésbeli elfogultságot, nem izgatták a dogmatikusan szerveződő szekértáborok, holott nagyon határozott véleménye volt az irodalmon belüli és kívüli folyamatokról. Vonzó emberi vonásai és az eköré szövődő közkeletű legendák tették széles körben elfogadottá úgy, hogy ő egyáltalán nem kereste a divatos társaságokat, a számító sznobéria verbuválta csoportokat vagy a hatalom által jóváhagyott összeesküvéseket. Erkölcsi szempontok, költői magatartásforma, közösségi felelősségtudat hozta Nyíregyházára, vitte Tokajba, Budapestre, Lakitelekre éppúgy, mint a rendszerváltást előkészítő egyéb eszmecserékre. Nem szerepelni, de használni, elveket képviselni akart.

Ratkó Józsefet a háromesztendei szinte napi munka és az ötesztendei szoros barátság során soha nem kaphattam, nem kaphattuk rajta sem esztétikai, sem közéleti megalkuváson. Emberismerete, tapasztalata, tájékozottsága közelebb engedte a vállalható tisztes kompromisszumokhoz. Máig őrzöm egy fecnire odavetett sorát: „Pista! Higgadj!” Jó emlékezetű stúdióvezetőm, Samu András egy Fodor Géza-vers adásból való kivételét javasolta. A vers egyik sorában a fekete himlő alig áttételesen azonos volt a birodalmi Szovjetunióval. Persze azonnal fejvesztett vitába kezdtem, míg Jóska sokkal meggondoltabb volt, mintegy helyettem tárgyalt és egyezett meg az egész műsor érdekében a kihagyásról. Természetesen Jóskának volt igaza abban is, hogy Samu András tisztessége – a helyzetéből és szerepéből adódó félreértések ellenére – megkérdőjelezhetetlen volt akkor is.

Ratkó József a fél évtized alatt megbarátkozott a rádiós műfajjal. Szerkesztői és nem utolsósorban dramaturgiai gyakorlathoz jutott. Pályatársakkal találkozhatott, széles körű levelezést folytatott, helyi politikusokkal, kritikusokkal hadakozott, telefonált, utazott, és amúgy mellesleg szerzőkkel tárgyalt. Hogy szerette, mi több, élvezte is ezt a sok törődéssel, gonddal, értetlenséggel járó munkát, azt mi sem bizonyítja jobban, mint munkakedvének újjászületése, drámájának sikere, fordításai, új versei és kivált akkoriban látványosan javuló fizikai állapota, kedélye, hangulata. A Hangsúly vége, a műhely szétesése a szerkesztők egzisztenciális szétszóródásának következménye volt. Ha utána találkoztunk is gyakran – és ez a mi felelősségünk is –, Ratkó egyedül, műhely nélkül maradt.

Elvesztése 1989. szeptember 13-án, majd országos közéleti eseménnyé duzzadó temetése éppen ezért nemcsak hihetetlen és fájdalmas volt, de a rendszerváltáshoz fűzött illúziók elhamvadásának (akkor még kevéssé érzékelhető) kezdete is.

Elhangzott a Nyíregyházi Főiskolán, 2006. szeptember 15-én, a Ratkó József emlékére rendezett konferencián.

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben