×

Istók kiszáll és beavatódik

Molnár Miklós

2006 // 11
Egy kelet-európai reggelen történik, amikor avas babkávés vagonok, humanitárius fegyverszállítmányok és időzített szövegkonténerek indulnak útnak n-edik vakvágányokról (beszállás kizárólag ruhátlanul, jegy és bérlet nélkülieknek), hogy alsó- és felsőfelhőkakukkvári Bolond Istókfi Istók kávéházi zaccügynök és sivatagi hullámlovas megelégeli a fekvőhelyén túli világ terhes zajait, elmeháborítását, szőrzetmeresztő rángásait, leveszikkadt köpködését, pokolköves merényleteit, hulladékos gyalázatait, megelégeli az egyetemes fémcsörgést, bérelt gumikerekek surrogását, a forgalmi lámpák kancsalítását, a fejvesztett fejes vonalzókat, az egyensapkák fejre igazítására vonatkozó kincstári regulákat, a kitüntetési ceremóniák után ceremóniátlanul felgöngyölített díszszőnyegeket, ivartalanok ivarszerveinek bűzét, a rovarirtó szerekkel házaló állatvédőket, prófétaszájak szagát, világtipró széltalpak gőzölgését, a fogkefék ütemterv szerint kihulló műsörtéit, a postabélyegek olajsejk-ízét, szakállas lóversenyhiénák álcátlan foltváltogatását, a bankárok körömreszelékét burnótként felszippantó politikusokat – de még ezeknél is jobban a felső és alsó lakszintekről, pincékből és padlásokból szüntelenül zubogó zörejeket, zsugorított rádiók, minimagnetofonok, midilemezjátszók, óriástelevíziók, gigászi hangfalak bömbölését-nyekergését-sziszegését-csattogását-fortyogását-ugatását, maffiózus családi, ágytársi, haveri, szomszédi visítozásokat és üvöltözéseket, fűrészek, fúrók, dugattyúk, morzsológépek, porfújók, tealövők, sódarálók, csempeőrlők, húsfúgák, rekeszelők, szögesdrótcsörlők, dömperek, buldózerek, baggerek, koporsótaposók, háztetőszaggatók sátáni dübörgését – s részint mert menteni akarja irháját és dobhártyáját, részint pedig mert megáhította Gregor Samsa létezésmódját, irodalmi tartósságát, kikezdhetetlenségét s felfejthetetlenségét, bármikor színre szólítható látszatjelenlétét, és mert példázatosan kedve szottyan szörnyű féreggé válni: mindezekért körültekintő előkészületek után ágy alá vonul – magyarán beköltözik manzárdszobájában a pamlag alá. („Az én nyoszolyám alja: az én váram.”)

Midőn ily példázatosan felindul, s eltölti a visszavonhatatlan botránkozás, nyílt levélben közli a sebtiben számba vett hatóságokkal és hatalmasságokkal: kivonja magát minden világi és egyházi intézmény illetékessége és fennhatósága alól, és ágy alatti létmódra tér át. Manzárdszobájának ajtaját belülről bezárja, a kulcsot kidobja az ablakon, becsukja az ablakot, fekvőhelye köré gyűjti a féregléthez szükségesnek vélt kellékeket (szán némi koncot biológiai lényének), és bekúszik a dívány alá. Teveszőr pokrócot terít maga alá, feje s dereka alját örmény muffokkal párnázza körül (nesze, zabálj!). Magához veszi Baraka márkájú arabs törpemagnóját a hozzá való fejhallgatóval s tucatnyi hangszalaggal (népgyűlések, öntödei zajok, kupadöntők, háztartási robajok, tankdübörgés, repülőgépzúgás, szőnyegbombázások, tömeges kivégzések és pamlagon túli egyéb hangok felvételei), valamint spirális jegyzetfüzetét a hozzá való golyóstollakkal, nem feledkezve meg néhány fiolányi barbiturátkészítményről s ajzószerként némi meszkalinról meg egy kis hordó villányi kékoportóról sem.

Befészkelődik magánmindenségének közepébe, és igyekszik ocsmány féreghez illőeket gondolni magáról. Csápszerűen próbálja mozgatni a végtagjait, s hevesen reméli, hogy előbb-utóbb kocsányon fog rengeni a szeme. Egyre kevésbé létezőnek képzelt fülére húzza fejhallgatóját, s elindítja a Barakát. Miközben a zajokat hallgatja, melyek elől hencser alá menekült, formálódó potrohát felfokozott kéjérzések gyűrik hullámokba. Szövegeket ró spirális füzetébe, zseblámpával világítja meg a lapokat. Számot vet samsultságával, intellektusát az önelvű féreglét feltételeinek kimunkálása foglalkoztatja. Pihentetőül, önsimogatásként kitalálja magának Maját, Kelet Királynőjét, az erotikus csapásosztót, aki rongyos főkötőjét biztosítótűvel illeszti elálló fülcimpáihoz, vastag marihuánás szivarokat szív, és tercelő varangyos békákat szökdécseltet a kötényéből – éhező bukaresti árvák alumíniumcsajkájába. A rovarodó Istók úrfi éppúgy fogadott csecsszopója és bérletes szeretője képzelt imádottjának, ahogy csődgondnoka és kozmetikusa is. Parányi ízekből építi fel Maja mítoszát, ráfeszül a szövegvetületek pókhálójára, s bensőségesen cirpelgeti mágikus slágereit. Ó, világillúzió, tízezer létező örök áradása, misztikus feleség, kivel a világ nemződött, kitől elszakadni csak a személytelen, magasztos Minden-Egyben felolvadó én képes!

A bogárfejéből messzire kitolt csápok elektromos rezgéseivel üzeni meg szuperszonikus szerelmesének: „Majám, Egyetlenem, kinek minden szava méltó rá, hogy tű hegyével az ember szeme sarkába feljegyezzék! Könyörgök és parancsolom, rovarodásom háremhölgye és szüzességem húsoltára, legmuzsikusabb sajtárság, arám és anyósom és kabinetfőnököm, hogy minden ízedben teremj itt szultáni menyegzőmön! Nőül veszünk, főlovászunkká ütünk, és egyszülött leányunkká nevezünk ki e pátensünkkel! Nyoszolyaalattiságom nagyasszonya, üzeneteidet az ISTÓKIA MULTIVERZUM címre küldd, de előtte semmisítsd meg a nyomaidat – és csitt, csibém! Minderről senkinek egy szót se!”

Istók szárított levéltetűvel, muslincamártással és vadkacsazsírral keni meg, majd elrágicsálja a Mitikus Riskához írott papírlapokat. Spirális füzetében elragadtatott poémákat költ misztikus kedveséhez, a világegyetem csendpásztorához, a Szakadt Bitangok Orgiás Szakácsnőjéhez. Hangyátlanított pudingokról ír, hangnyelő tejespillékről, szilajul szárnyaló kombinékről, puhára párolt gumibotokról, büntetőtáborok drótsövényén ropogósra sült grillpulykákról. Viharos szószövései delejes kábutakra viszik nembeli féreglétet fürkésző elméjét. Istók rákap a mitológiai narkózisra. Maja édeni kapcáinak makulátlanná moshatóságáról rittyent metafizikát, egy purgatóriumi mosoda költségeit számolgatja; zálogházat tervez: zajtömbökért csendmorzsákat kölcsönözne éterből aláhullott pedigrés kuncsaftoknak, csekély kamatra, a haszonból tisztesen megtollasodna: megtágítaná szubszofális buráját, hangmosodát nyitna, szub- és transzsamsásodna, megalkotná magában a profi oda-vissza változót, a ritmikus gumiátlényegülőt, szakácsmennyország retúrjegyes Főgregoriánus Samsissimusát, a balga és nyájas zarándokot, a galaktika Hangtalan Úttörőjét, az anyarozsfaló, kámforképű, tömjénes szellenetű Zápfog-Alkuszt: a Majához méltó királyi vőlegényt. Miközben egyre kisebbre zsugorodik pamlag alatti kuckójában, révülten hajtogatja: – Olyan messzire… az ám, messzire… olyan messzire távolodjál, Istók… távolodjál… amennyire csak… csak tudnám, mennyire…

A sötétségben lapítva, zsugorodó távolodtában attól tart, hogy fékezhetetlen verbális tájfun szaggatja szét kerevetalji meghitt létbérletét, és odavész előkelően ocsmány pozíciója a meszkálszurtos emigrációs terepasztalon. Ha tájfun támad (első változat): Istók sebtiben átlényegül fehér ruhás, véznácska süldő lánnyá, ám a pusztító fergetegben csuklója nyomban megreped, dereka elpattan. Ha támad a nyelvi tájfun (második változat): Istók nem állhat négykézlábra a dikó alatt, nem csúszhat-mászhat világmegváltók hímporában, hogy zokogva lerágja róluk a műtyúkszemeket, nem keringőzhet boglárkás rét közepén csipkeruhában, távírógép-szalagokat nyeldesve… Szorong a puhogatott padlódeszkán, és nyeli a szófából alápotyogó afriktörmeléket – ámbár inkább epedára volna éppen gusztusa. Dülledt szemű, dundi négyéves kislányként is szembeszegülhetne az alvilági szóorkánnal, és nyilakat eregetne hájas, szófosó körmeneti asszonyságok hátába. Felhágna ama meszkálfennsíkra, ahol kitépett nyelvű, pucér bestiák feszülnek távírópóznákon: a kommunikáció nyelven túli aknamezői, kontextuális legelők csorda népek számára. Legeletük délibábjában karaván ver fényes porfelleget: felpumpált izmú, homokos testépítők illóolajokat, virágporokat, orfikus egyházi csáblöttyöket görgetnek irdatlan fémhordókban.

Istók az ürítkezés apóriáin emésztődik: mély, időtlen fájdalom hasogatja extarkóját, exlágyékát, exbokáját. Vizelési és székelési ingerek csiklandozzák, viszketnek a szaporítószervei. Illik-e a magafajta ocsmány féreghez a maszturbálás? Felnéz égboltozatának megereszkedett deszkáira, nyomra vezető jelet keres. Miféle régiókba hatoljon, hogy megszabadulhasson drámai terheitől? Ki-, be- és alávonulása sarkalatos problémapontok halmaza. Féreggé válni nem érdemes. A féreglét csakúgy szorongató, mint a féregentúliság, a féregeninneniség s valamennyi köztes processzus. Kulcs kellene… – Jelentéseim angyalai, hozzám! Sorakozó, takarni a takarandókat, vezényszóra felpörögni: egy-két-há-négy! Az üdvözítést még nem kezdtem el, a lét próbaköve a szenvedés! – sziszegi Istók, és százszámra gyártja a gondolati csődöket, hogy tehetetlenségét kompenzálja. El kellett volna tüntetnem a nyomaimat? Ha alagutat fúrna a falakba, ha áthatolna a falakon túlra (feltéve, de meg nem engedve a falakon túli világ létezését), ha eljuthatna más szobák más ágyai alá, idegenek menedékzugaiba, miféle ragacsos nyomokkal találkozna?

Kiszáradt kútba esik egy csillagtalan, sötét éjszakán egy író. Torka szakadtából segítségért kiabál. Meghallják a közelben lakó szűrös, gubás emberek, s odakurjantja egyikük a lármára előcsoszogó szomszédoknak:

– Ángyika, sógor, Tóni bácsi! Keríjjenek mán valami lajtorját mög pányvát, hogy a faszi ki bírjon kászálónni a kútbú!

– Irodalmi magyarsággal azt nem így mondjuk ám – harsogja az író a kút fenekéről –, hanem úgy, hogy hozzatok létrát és kötelet!

– Ennek is be kék zsindölyöztetni a fejit… No, akkó maraggyon a zúr, ahun van, még mink mögtanújjuk a zirodalmi magyarságot! – csattan a válasz, és sorsára hagyják a tudákos alakot.

Az író leforrázottan kuksol a kiszáradt kút legalján. Mit van mit tennie, mondatokat fogalmaz – azazhogy ír. Se tolla, se papírja, sötét is van, tehát a fejében ír: „Önmagát szörnyű féreggé ütvén, Istók kísérletet tesz…”

Önmagát szörnyű féreggé ütvén, Istók kísérletet tesz ágy alatti térzsugorulatának megerőszakolására, feltárására és újraértelmezésére (hogy zugpápák, álkirályok, műítészek, élősdi agyzsibbasztók fölé kerekedjen). Etióp bölényvajjal kenegethetné bodorodó bogárhaját, ködgomollyá változhatnék, mindaddig örvénylően gyűrűzve, míg lázáros szemű, érinthetetlen páriaként nem születik újjá. Ha lázáros szeme korábbi énjeit tükrözné: meg kellene semmisítenie tükrét? Tudná-e túlpartra vetni önnön képtelenségét? Az innenső, folyvást szakadó parton vétesse magát szürkeállományba? Pánikba csavarodik, golyóstollaival kapálódzik; ráaraszol a papírra, és újra meg újra leírja:

Egy diliházi reggelen történik, amikor időzített babkávés vagonok, avas fegyverszállítmányok és onirikus szövegtartályok indulnak n-edik vakvágányokról (beszállni sehogyan sem lehetséges), hogy Bolond Istók szoláris zacclovas, hullámügynök és negatív Don Quijote megelégeli a kerevet alatti világ terhes némaságát, elmeháborító csendjeit, túlparti zajfoszlányait, vakító tüköremlékeit, s részint mert menteni akarja irháját és dobhártyáját, részint pedig mert meghaladta Gregor Samsa létezésmódját, konzervált tartósságát, kikezdhetetlenségét és felfejthetetlenségét, bármikor színre szólítható látszatjelenlétét, s mert példázatos kedve lelohadt: ha netán újfent körültekint is – tejcsászárnőjének végleg felesküdve – egy új létdimenzióban, vajon még egyszer felkínálja-e magát világi és egyházi intézmények illetékességének és fennhatóságának? Mert csiki a csuki, és kinn is farkas, benn is farkas, és mert visszavágni sohasem fog a különféle szinteken lakozó háborítóknak, szőrzetmeresztőknek, köpködőknek, merénylőknek – létbérletét szét kell-e emiatt szaggatnia? Szilánkokra bontva újraépítheti-e, üvöltözve csitíthatja-e, szertefuttatva pontba rekesztheti-e, végtelen labirintusba belepörgetheti-e önmagát – takaratlanul, üdvözítő nélkül, minden féket eloldva? Betontalpakkal szökdécseljen porszemcséről porszemcsére – egy pamlagon túli purgatóriumban?

Vannak veszteni való nyomok? Nincsenek? El kell-e vajon tüntetni a fekvőhelyet, a teveszőr pokrócot, az örmény muffokat, a Baraka márkájú arabs törpemagnót a hozzá való fejhallgatóval s tucatnyi hangszalaggal: népgyűlések, öntödei zajok, kupadöntők, háztartási robajok, tankdübörgés, repülőgépzúgás, szőnyegbombázások, tömeges kivégzések és pamlagon túli egyéb hangok felvételeit; a spirális jegyzetfüzetet a hozzá való golyóstollakkal, a barbiturátkészítményes fiolákat, a meszkalint, a kis hordónyi kékoportót, a zseblámpát, a szárított levéltetveket, a muslincamártást, a vadkacsazsírt, az etióp bölényvajat – és mindezek lehetséges hasonlékait, képzettársításait és kiegészítő felhangjait? El kell törölni a világban hagyott nyomokat? Fel kell emésztődni? Ceremóniátlanul fel kell göngyölíteni, felidézhetetlenné kell tenni a processzust, kivégzési ceremóniák díszszőnyegét? Ha feldübörögnek a megtagadott világi és egyházi hatalmasságok hajcsárjainak rúgásokban és taposásokban keményre cserződött csizmái, ha feltörik az ajtót a bérpszichiátriai pribékek, porszem sem jelezheti a korábbi jelenléteket? Az önfaló féreglétben a végső átváltozás: úgy őrizni meg magánregéink méltóságát, hogy még a porhüvelyünket is eltüntetjük? Semmit sem kiszolgáltatni? A feltört ajtó kilincsévé válni? A szétzúzott ablakkeret szilánkjává? Áttűnni láthatatlan árnyékszemcsévé a ledöntött falban? Elektronnyi, de önelvű természetparánnyá fagyni? Atommagmélyi kövületté tenni a processzus egyetlen említésre méltó megtestesülését, a képzelet jegyesét, a leledzés páraburkát: Maját, a kapcátlanságon sohasem kapható, éteri testű, zenemagvat ellő, perzselően megfoghatatlan világtehenet?

Hanem mi az a sötétség mélyén alig észlelhető távoli fénypont? Közeledik, s nőttön-nő, nyolcágú csillaggá válik, szivárványos sugarai delejes fénycsóvát vetnek a sötétségbe. Már-már valóságos Nap, izzó fehér középpontja magába szippantja a tekintetet. Láthatóvá tett láthatatlan? A mennyek igazsága, a halhatatlanság látomása? Most eltűnik, s helyén virágcsokor jelenik meg: anyagtalan, mégis érző, lélekkel telített virágok bokrétája. Rózsa, rózsa, nyíló rózsa: kibontja szirmait, remeg a pártája, csészéje izzó pír. Ez hát Ízisz ékessége, a bölcsesség misztikus rózsája, a vízirózsa virágából égre pirkadt szerelemvirág? Illékony, akár egy illatfelhő; meleg, simogató leheletet áraszt. Szeszélyes formákban gomolyog, és egyre sűrűbb. Gyönyörű lányalak, Boldogasszony istenanyánk ifjú papnője bontakozik ki belőle; csupa tündöklés, csupa mosoly, csupa elfogadás. Csigás redőzetű patyolat övezte teste átragyog a puha pamutködön. Kezében papirusztekercs. Gyöngéden a fekvő fölé hajol, és megszólítja szelíd, nyájas szóval: – A láthatatlan nővéred, a te isteni lelked vagyok. Ez itt az életed könyve. Korábbi létezéseid teleírt és jövendő életeid üres papiruszlapjai. Egy nap kibontom előtted mind. Most már ismersz engem. Csak hívj, és jövök! – Miközben beszél, tekintetéből mondhatatlan gyöngédség árad. Angyali képmás? Isteni ígéret? Ésszel felérhetetlen ízelítő a másvilágból?

Megint szilánkokra hasadozik minden; a látomás eltűnik. Szörnyűséges a leválás, a visszalökődés porhüvelyünkbe; mintha egy hullába tuszkolnának bennünket. Gyilkos letargia úrhodik el rajtunk, tagjainkat abroncsok béklyózzák, agyunkra malomkövek nehezednek.

Nagy sokára feltekintünk: Gönüz istenatyánk főtáltosát látjuk magunk előtt, kisebb rangú táltosok – napkeleti bölcsek? – társaságában. Körbevesznek, biztatóan ránk mosolyognak, friss gyümölcslével kínálnak.

– Feltámadtál, kegyelt fiunk! – szól a főtáltos. – Mostantól fogva közénk tartozol. Beiktatunk téged a fekete táltosok garaboncos rendjébe. Szent helyeinken ismeretlen a harag és a bosszúállás. Szeretjük társainkat, áruló köztünk nem lappang. Mindenkinek megbocsátunk, aki vétkezett. Jobb útra téríti a szeretet, s baráti kezek a boldogok közé vezetik. Aki megveti e tanítást, nem méltó az ember nevezetre. Soha ne tárd méltatlanok elé, ami veled történt. Jer, ünnepeljünk együtt, vár a beavatottak lakomája!



Történt, ami történt,
ne kérdezd az okát,
gondolj a rózsára!



A magasból szózatot hallunk: – Térj vissza a világba a tízezer létező közé! Járd végig rendeltetésed zarándokútját, míg el nem jutsz a torkolatig, és lelked vissza nem ömlik az óceánba! – Minden porcikánkban érezzük, hogy a Hatalmak Hatalmával kerültünk kapcsolatba, a Minden-Egy teremtő forrásával, amit Istennek, sorsnak, láthatatlan mesternek vagy a természet erejének is mondanak. Nem mindennapi felelősség hárul ránk; olyan szerep betöltésére jelölődünk ki, amelyre éretlenek és készületlenek vagyunk.

Ritka, kegyelmi pillanatokban újra hallhatjuk fénynővérünk hangját. Lényünk mélyén szelíd szavak fakadnak: – A lélek: fátyolba burkolt fény. Ha elhanyagolod, elhomályosul és kialszik, de ha a szeretet olajával öntözöd, fáklyaként világol szüntelen.

Még ha álom volt is a másvilág látomása, netán zavart képzeletünk űzött játékot velünk, ámde kételkedhetünk-e lélekmásunkban, mely testet öltött előttünk, kételkedhetünk-e a rejtelmes alteregóban, csillagszépségű, hús-vér elevenséggel elénk perdülő isteni énünkben, mely megszólított bennünket álmunkban? Lelki nővérünk, jó szellemünk volt-e csakugyan, vagy inkább önvalónk titkos tükre, jövőbeli lényünk megsejtése? Vagy lépre mentünk néhány tetszetős metaforának? Ha valóság volt, nem pedig dőre illúzió, ha az a lélek csakugyan a miénk, akkor az a mi igazi lelkünk. Mit meg nem tennénk, hogy újra ráleljünk! Evilági peregrinációnk évmilliókig is eltarthat – vagy érjük be potom ötvenezer esztendővel? –, de a magasztos perc, melyben megpillantottuk sugárzóan tiszta nemtőnket, női animánkat, örökké eleven marad.

Vajon hihetünk-e ebben a temérdek cifra csudaságban, e délibábos majomparádé valódiságában? Ilyen ámító káprázatoknak leszünk kiszolgáltatva életünk végéig? Talán nem is kiszolgáltatottság ez, hanem részesülés? Vagy amint milliók és milliók teszik, fogadjuk el, hogy »ignoramus et ignorabimus«, hogy homályból homályba támolygunk, és foglaljuk imánkba: „A mindennapi öncsalásunkat add meg nekünk ma! Szoktass minket a szutyokhoz, lássuk csillagpornak, higgyük védőpajzsnak, valljuk háznak és hazának!”?

Rózsa, rózsa, nyíló rózsa: egy incifinci kan szúnyog imbolyog szirmaidon, és dölyfösen a világegyetem kellős közepének hiszi magát. Az öröklétről képzeleg a nyavalyása.

Másrészt viszont…

– Istók! Gyere, kisfiam, kész a paprikás krumpli!

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben