×

Egy hétköznapi terrorista

Lackfi János lírájáról

Ijjas Tamás

2006 // 11
Lackfi János költészete mintha az egyik legironikusabb evangéliumi parancsnak engedelmeskedne: „Legyetek tehát okosak, mint a kígyók, és ártatlanok, mint a galambok.” (Máté 10,16) Ennek a lírának inputjai a banalitások merész költészetével bombázzák éppen a mindennapok banalitásai miatt eltompult szemet, kicsit a homeopátiás orvoslás tanai szerint, vagyis a hasonló hasonlót gyógyít elv mentén. Ez a költészet provokatív arca, ami arra szólítja fel az olvasót, hogy a hétköznapok negatívjából ragyogó színes fotókat hívjon elő. Mintha Lackfi János célja nem az lenne, hogy őt olvassák, hanem hogy minden egyes ember, aki ezzel a lírával interakcióba kerül, attól a pillanattól kezdve a saját köznapiságát költészetként ünnepelje. Ez a költészet időzített bomba, mely az olvasó köré épített szürke falat lerombolja. Ez ennek a költészetnek az erőszakos tendenciája, az okos és provokatív kígyóarca.

Emellett ez ártatlan költészet, amely arra tanítja az emberi szemet, amire egy madárfészek is okít, hogy mindenféle limlomból, letört gallyból, száraz fűből, nejlondarabkákból, eldobott papír zsebkendőből – egyszóval az emberi szemnek haszontalan részletekből – kellemes, puha otthon építhető.

Lackfi János „költő definíciója” is valami hasonló kettőségre vall: „A költő nyugodtan lehet nyárspolgár, azaz viszonylag »normális« ember. Legbelül mégis terrorista, hiszen verseiben robbanóanyagot rejteget.” A költő tehát olyasvalaki, aki – miközben a saját köznapi mivoltát felépíti – mások felépített és megszilárdult hétköznapjait lerombolja, éppen azért, hogy ideig-óráig az olvasó az őáltala rakott fészekben otthont leljen. Ez a költői attitűd éppen a váteszimázs tökéletes inverze, vagyis a költő nem arra szólítja fel az olvasót, hogy az ő használati utasításai szerint rombolja le és építse újjá a világot, hanem hogy egy lerombolt világból lépjen be egy másik, már felépített, otthonossá rendezett világba.

Úgy gondolom, hogy ez a fajta látásmód még inkább kikristályosodik előttünk, ha az egyik tipikus Lackfi-verset, az Elképzelhető (Nagyvilág, 2001) kötetben fellelhető Öt pár címűt közelebbről is szemügyre vesszük.

Mikor az öt pár zoknit (együtt olcsóbb)
megvettem a mosolygó deresedő
kis kínaitól
semmi különös nem jutott eszembe
legfeljebb annyi: fura őszülnek ők is
fura hogy ilyen kínaiak
szóval amire mindenki gondol ilyenkor
ámde mikor nekiláttam
a zoknimosásnak
ha tizenöt vizet eresztettem
hát tizenötször
dőlt egyre dőlt a fekete lé
fekete zoknit gyártani tehát egyszerű
végy egy fehéret fesd be feketére
de visszafelé ugyanígy
végy egy feketét mosd ki fehérre
íme a csekély emberi erő mozgatta
perpetuum mobile avagy Sziszifuszként
görgetem a gombócot a tiszta vízben
mely mire fölérek már mindig fekete
szóval a deresedő kis kínai
tudott valamit a hiábavalóságról
s tudását zokniba csomagolva át is adta nekem

Egészen furcsa kaland egy ilyen verset olvasni, annyira banálisnak tűnik, hiszen az átlagolvasó nap mint nap megküzd a maga kínai gyártmányú fekete zoknijaival, avagy sziszifuszi köveivel. Mért mondana újat egy ilyen szöveg? Azzal, hogy szépen lerombol egy jól felépített árus–kuncsaft viszonyt, és ennek helyén egy mester–tanítvány kapcsolatot létesít, nemcsak azt az (ál)tanulságot mondja ki az öt pár zokni segítségével, amit a maga banalitásában kimond, hanem azt, hogy bármely tárgy, bármilyen részlet újrarendezhet egy kapcsolatot, és ennek a viszonynak a megváltozásával újrarendeződhet az egész világ hálózata. A globalizmus tana ezt a jelenséget nevezi pillangóhatásnak. Ilyen szempontból akár trendkövetőnek, kicsit pozitívabban fogalmazva: az aktuális világképre nyitott lírának is mondható Lackfi János költészete. Viszont azzal, hogy Sziszüphosz archetípusát beviszi a saját „lírai” háztartásába, nemcsak a horizontálisan értelmezendő pillangóhatással játszik el, hanem azzal is, hogy ami jól bejáratott, otthonos és hétköznapi, annak esetleg lehet transzcendens, vertikálisan értelmezhető jelentősége is, mintha egy-egy platóni idea kacsintana ránk mindennapjaink egy-egy részletéből.

*

Lackfi János korai költészetében a lírai én egyfajta kameraobjektívként üzemel, mely – a második Lackfi-kötet címével élve – „hosszú öltésekkel” összeköti a különböző látószögeket. A vers beszélőjének önazonossága is annak a térszemléletéből fakad: „Tompa száguldás alattam / Szempillám fáradtság enyvezi / A mozgólépcsőn üres árnyak kúsznak felfelé / Egyedül az én arcom ismerős, / ahogy egyre közelebb érek magamhoz” (Metró). A versben jól látható, hogy a lírai ént először az határozza meg, ami alatta zajlik, aztán egy felfelé tartó mozgással szemben körvonalazódik a versbeszélő identitása, majd az „én” a saját tárgyiasult párja, a „magam” felé tartó közeledéssel nyilvánítja ki magát. A későbbi részletekre koncentráló zoomtechnika helyett az első két kötetben egyfajta absztrakt, különböző térvágatokból összeollózott, kubista jellegű versbarkácsolás folyik. Pontosabban fogalmazva itt még nem egyetlen részletet felnagyító és aköré a versanyagot tudatosan elrendező versépítkezés folyik, mint az Illesztékek (Tevan, 1998) című harmadik kötettől, hanem – hasonlattal élve – úgy van belemártva a lírai én a saját versvilágába, mint a cukoroldatba a cérnaszál, melyre önkényes formában rakódik rá a versanyag kristályszerkezete.

Az első kötetek legnagyobb erénye, hogy a kötetek makroszerkezete analógiát mutat a versek mikroszerkezetével, azaz az egyes költemények pont olyan rácsszerkezetet alkotnak egymással, mint az egyes szövegek csomópontjai. Vegyük példaként a Hosszú öltésekkel (Tevan, 1995) című kötet második ciklusa egymást követő négy versének kapcsolódási pontjait: „fénylő sínek pókhálóján futunk” (Hazafelé), „Utaztam metrók / Ringó bálnamélyén” (Úton), „Esténként csomópontjairól / egészen a zsákutcákig / sugárzik a fájdalom” (Felülnézet), „hozott a vonat / haza se magamtól jutottam” (Haza). Az első két kötetben bárhol megvizsgálhatnánk az egymást követő versek közötti viszonyrendszert, biztos, hogy a már említett kristályszerkezetbe rendeződnének, de épp azért választottam ezeket a verseket, mert itt egészen nyilvánvaló a szövegek közti út- és sínhálózat.

Mint már említettem, a lírai én belső struktúrája rokonítható a versek térszerkezetével. Az „én” és a „magam”, mint két egymással szembeállított tükör, egymást megsokszorozva, sokértelmű belső kristályrácsot alakít ki. Nemcsak az énről mint szubjektumról és az arra visszaható/reflexív magamról van szó, hanem a kötetben jelentős szerepet játszó magmetafora mentén a „magam” egyszersmind az „én” műve is („sarjadok és szétszórom magvaim / mint a növekvő pitypang”), és egyszersmind az én eredete is, ahogy a mag a növénynek. Jó példa erre az Egy nap a föld felett című vers, ahol szinte teljes egészében kibontja az én/növény és mag/magam metaforarendszert.

Gerezdekre vágva hever köröttem a lágyhéjú hajnal
Leveleit bontja a sarokban a zöldülő homály
Valaki egyenként becsapta mögöttem zörgő napjaim
Didergek a vászonszövésű, túl fehér szobában
Gyenge vagyok, még szívesen másznék vissza
az anyaian mély és meleg sötétbe.

Vágyaim szétgurulnak a padlón
Gömb-alakjukat kikezdte az este
A fáradtság lassan felissza
A nyomaimban meggyűlt holdfényt.

A vers elején gerezdekre bontott gyümölcs, a hajnal nem is lenne érdekes, ha a felaprított hajnal-gyümölcs nem épp a lírai én köré rendeződne – jelezve, hogy itt az önreflexió ébredéshez hasonlítható folyamatáról van szó, és ez egy termésből/magból/magamból bontakozik ki. Amire nem reflektálok, ami homályban marad, az a növényszerűen növő zöldülő homály. Majd az első szakasz végén a mag(am) visszahullna eredeti reflektálatlan formájába, ahol nem a növény végpontja/termése, hanem a növény kezdete/magja.

Érdekes, hogy József Attila Születésnapomra című versére kikacsintva, de saját korábbi poétikáját is ironikusan felülírva hogyan reagál Lackfi legutóbbi, Hőveszteség (Palatinus, 2005) című kötetében erre a kezdeti én-magam geometriára: „magam magamat venném hátamra / holtig ölelném zsibbasztó gázkamra / magam magamban tanulok nem hinni / úgy megszorultam mint falban a tipli”.

*

Az Illesztékek és az Öt seb című köteteknek kulcsszerepük van Lackfi János lírájában, ezekben válik ugyanis egyértelművé, mi is a Lackfi-vers. Világossá lesz, ami eddig csak sejthető volt, nevezetesen: hogy Lackfi János szemlélődő költő alkat, hiszen itt a látás/érzékelés már nem véletlenszerűen köti össze a dolgokat egymással, hanem konkrét csomópontokra koncentrál. Az érzékelés, pontosabban az érzékelő szubjektum itt már nem a sóoldatba mártott fonalra hasonlít, hanem öntőformára, melybe az érzékelt tárgy bronza ömlik. Egyvalamit kihagytunk hasonlatunkból, nem véletlenül, hiszen épp ez adja a Lackfi-érzékelés egyediségét; a bronzöntéshez nélkülözhetetlen viaszról van szó, arról az anyagról, ami a bronz előtt tölti ki az öntőformát, de éppen a forró bronz miatt nem marad nyoma az érzékelésben, mivel a magas hőmérsékletű fémolvadék kiolvasztja a formából. Lackfi János éppen ezt az illékony viaszt akarja érzékelhetővé tenni, ami lehet az érzékelés korábbi állapota, lehet az érzékelt kontúrja/sziluettje, vagy lehet éppen érzéken túli, nem anyagszerű, megfoghatatlan valóság. Hogyan illeszkedik a most érzékelt ahhoz, aminek a helyére lép? Ez a mai napig alapproblémája ennek a lírának. Persze ne gondoljunk itt nagy filozófiai képletekre, ne gondoljunk az érzékelt és az érzékeken túli viszonylatában Keresztes Szent János-i misztikus távlatokra, egészen hétköznapi, csip-csup dolgokra nyílik a szem, melyek, mint apró kövecskék, mégis illeszkednek a világ nagy mozaikjához. Prágai Tamás is rámutat erre a Lackfi-lírán belül való változásra az Illesztékek kötet kapcsán írott Poszt-humanista poétika című recenziójában, ahol ezt az új versépítkezést poétikailag a parabola műfaji sajátosságaival írja körül. Hiszen a parabola, példázat műfaj sajátossága éppen az, hogy a hétköznapi jól megfogható cselekedetek szüntelenül valami másra utalnak, az érzékelhető mögött valami (éppen) nem érzékelhető marad. Ez a verstípus a mai napig központi helyet foglal el Lackfi költészetében, jól látható a bevezetésben már elemzett Öt pár című versben is, de megfigyelhető az is, hogyan válik a lírai én hangsúlyozottabb jelenlétével és reflexiójával a parabola egyre ironikusabbá, önmagát megkérdőjelezővé és felülíróvá. Míg az Illesztékek kötetben a verspéldázatokban a lírai én többnyire csak érzékelőként, még pontosabban: csak szemként, fülként, orrként, ízlelő nyelvként és tapintó ujjként van jelen, vagyis a receptorok elegendőek, hogy a személyest képviseljék, addig az Öt sebben (Belvárosi, 2000) már áttételesen megjelenik a személyes, azzal, hogy a szent alakmásokSzent Pál, Remete Szent Antal, Szent Ágoston, Szent Ferenc, Szent Margit – és a kötetben meg egyszer sem nevezett, pontosabban tabuként elhallgatott, de mindvégig tematizáltan jelen lévő Isten között az érzékelt világ kommunikációs csatornává válik, az Elképzelhető című kötettől kezdve viszont a versekben egészen konkrétan, sokszor önéletrajzi tényeknek is megfelelhetően ott van a maga sebezhetőségében, csetlés-botlásaival és bohóckodásaival a lírai én. Azaz a korai kötetek után a hangsúly áttevődik az érzékelésről a belső tudatfolyamatokra, tehát nem az a kérdés elsősorban, hogy amit látok, mi mást jelent, hanem már az, hogy amit érzékelek, mit jelent nekem: a lírai énnek. Találó hasonlattal mondhatjuk azt is, hogy amíg az Illesztékek költője tálalja csupán a világot, addig az Elképzelhető alkotója már fogyasztja is.

*

Az Öt seb című kötetet – bár párhuzamosan íródott az Illesztékekkel, és vele sok poétikai hasonlóságot is mutat – az életműben betöltött rendhagyó szerepe miatt érdemes külön tárgyalni, ez Lackfi Jánosnak ugyanis az egyetlen tematikus egységet mutató verseskönyve, ha tetszik: konceptkötete.

A kötetcím már maga külön figyelmet igényel azzal, hogy több értelmezési lehetőséget nyújt. Egyértelműnek tűnik az evangéliumi történet, melyben Tamás apostol csak akkor hajlandó elhinni Jézus feltámadását, ha tapintotta/érzékelte annak öt sebét, tehát utalhat az érzékelés és a hit kettőségére. Ezzel kapcsolatban az is felrémlik, hogy az embernek öt érzékszerve van, ráadásul többnyire sebszerű nyílásokon fut be a külvilági információ a tudatba, a kötet egyes darabjai mind-mind az érzékelés maximumát, az érzékelés tisztaságát célozzák meg – ahol a látható eggyé válik a láthatatlannal, vagyis az érzékelés és a hit szétválaszthatatlan. Öt seb azonban a kötet öt szereplője is, mint az emberi lény maga is, ahogy a Szent Ágoston legendájának egyik darabja utal is erre: „…tömbszerű nagy / fájdalmak között / nyilalló / tűszúrásokként az ember”. Ezenkívül a Hőveszteség című kötet Égi létra öt foka ciklusa akár még egy (utólagos) értelmezési lehetőséget kínál, már csak azzal, hogy a költő, amikor az életmű viszonylatában hosszú idő után újra kísérletet tesz egyfajta szakrális költészet létrehozására, ismét az ötös számot veszi rendezőelvnek. E ciklusban Jézus életének öt szakaszáról van szó, ezért lehetőség van arra is, hogy az öt seb öt legendáját különböző fokoknak, fejlődési szakaszoknak is értelmezhessük; ez azt jelenti, hogy az érzékelés folyamata legendáról legendára mélyebbé válik, az érzékszervek egyre és egyre tágabb sebekké válnak – gondoljunk csak egészen konkrétan a kötet végén található két szentre: Assisi Szent Ferenc öt stigmájára vagy Árpád-házi Szent Margit vezeklés által szerzett sebeire. Mintha a kötet költője is egészen addig akarná szemlélni a valóságot, amíg az „ki nem égeti”, ki nem tisztítja szemét, és ahogy az érzékelés egyre nyitottabb lesz, az érzékelt világ annál inkább jelbeszéddé, hírré, nyelvvé válik. Ez a hír azonban nem mozdul el az allegória felé, mivel nem az érzékelt világ megfejtése a hangsúlyos, hanem az érzékelés teljes igenlése, ami a házasulandók között kimondott boldogító igenre hasonlít.

*

Az Elképzelhető című kötet fordulópont a Lackfi-líra történetében, várt és logikus poétikaváltás történik, hiszen a költő előző kötetében eljut az érzékelés és ezzel párhuzamosan az érzéki csalódás maximumára, eljut a személytelenségnek arra a határára is, ahol a személyes kezdődik. Lackfi János e költői szemléletváltásáról okkal jelenthetnénk ki azt is, hogy egyfajta beavatási szertartással analóg, a költő az Öt sebben nem fél eltévedni saját költői világának sűrű erdejében, ahol megpróbálja a földi költészetet összekapcsolni az égi költészettel, az érzékelés költészetét a hit költészetével, s mikor kiér az erdőből, akárcsak az egyszeri indián ifjú, elnyeri nevét és önazonosságát, és ezután joggal dönthet már úgy, hogy „amit nem mondhat el senkinek / elmondja hát mindenkinek”. Vagyis az érzékelt világ és valami nem érzékelt valóság szinte mérnöki összekapcsolása helyébe a személyes vallomás lép, egészen pontosan a költői világ eddigi kétértékűsége (profán–szent, érzéki–nem érzéki) a személyes lét bizonytalanságának, a lírai én kétségeinek szűrőjén látszik ezután.

Jellemző, hogy az Elképzelhető óta jelenik meg a kötetek fülszövegének részeként a költő rövid életrajza, és maga Lackfi János is fellép saját lírájának kommentátoraként egy-egy „egyperces” esszével. Vagyis a költő ettől a ponttól gondosan ügyel arra, hogy különböző arcai legalább az említés szintjén jelen legyenek a kötetekben: költő, prózaíró, esszéista, műfordító, családapa, egyetemi oktató. Valamint arra is gondosan ügyel, hogy a kötetek elrendezése olyan legyen, mint egy vendéget váró otthoné; hogy az olvasónak abban a szimulációban legyen része, mintha a költő a saját házában vezetné körbe. Sőt, Lackfi János eddigi legravaszabb, legjátékosabb önreflexív kötetében, a Hőveszteségben a saját költészetének története is beépül ebbe a virtuális otthonba. Az első ciklus első darabjának a címe rögtön Magam magam, melyről már említettük, az első kötetre és annak poétikájára is utal játékosan, maga a cikluscím, Saját dalok, egyszer már szerepelt Lackfi-kötetben, éppenséggel a Hosszú öltésekkel című másodikban. A Templomok, kocsmák című versben az Illesztékek (és az Öt seb) poétikájára tekint ironikusan, avagy arra, hogyan is kapcsolódik össze profán és szent: „Nyitva a templomok s a kocsmák / túlvilágra ablakocskák”. Említettük az Öt seb kapcsán az Égi létra öt foka című ciklust, mely valamifajta belső párbeszédet folytat a szakrális költészetet megcélzó kötettel. Aki tehát a Hőveszteség kötetet olvassa, az egyben a Lackfi-líra történetét is olvassa görbe tükrön át.

Lackfi János jelenlegi költői korszakának nem elhanyagolandó jellemzője az is, ahogy a költő magával a költőszereppel eljátszik. Kicsoda a költő? „Hivatása / áldozata, Midasz királyként, / fásultan termeli a csodát” (Bűvész)? Aki „ingben-glóriában” szalad ki „a költészet fagyos és elnéptelenedett nudista strandjára” (Érdesebb hangok), egyfajta exhibicionista hát? Vagy „félbemaradt alpinista”, „nagyravágyó elektromos szaki”, aki „A lábán díszelgő vaskampók miatt / ha lejön a földre, kénytelen idétlen / terpeszben járni: nem szárnyában / botlik el tehát, mint a közismert / albatrosz” (Elektromos)? Vagy talán „Mindenség tévékészülékében percegő dióda / Rögeszme rácsait rángató idióta / Asztalra pottyant nyershússzín fióka… / …Unt élet-kabátot himbáló fogas: bitófa / Két idegen test billegtette libikóka… / …Csatakos emberhús kimérve kilóra / Kölcsönvérből dagadtra felhízott pióca” (A költő)? Egyik lehetséges felvetés sem ad határozott választ, mivel a költő maga is metaforává, allegóriává, tehát költői képpé válik: mintha nem a költői szakma gyakorlója lenne az érdekes, hanem a költemény alkatrészeként funkcionáló (talán emberi, talán nem emberi) tényező. A költőszerep tehát sohasem tehető személyessé, mivel a költő maga is költött figura, afféle Don Quijote, aki valami alternatív valóságban, virtuális térben él csak, amit költészetnek nevezünk.

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben