Café Stockholm (2)

Jó napot, görögül

Miután az ulricehamni, majd azt követően az alvestai lágert elhagyták, Erasmus Szabó a Götaverken hajógyárban kezdett dolgozni. Persze nem annyira, hogy nyomban hozzálátott volna a hajócsináláshoz, hiszen először azt kellett eldönteni, hegeszteni fog-e vagy esztergálni. Ĺsblumnak hívták a Személyzeti Osztály vezetőjét, aki inkább beszélt angolul, mint németül. Barátságosan mosolygott az előtte ülő fiatal házaspárra, és felemelte a telefonkagylót, hogy hívjon egy tolmácsot. Hasonlít kicsit Elvisre, gondolta Erasmus, felidézvén a memphisi és Las Vegas-i koncertek jeleneteit, melyeket néhány hete látott a svéd televízióban. A show-nak a tolmács megjelenése vetett véget. Ötvenhatos magyar, akinek már a munkaruhája is elárulta, hogy nem hivatásos tolmács.

Ezek az alkalom szülte magyar tolmácsok, elmélkedett egyszer Erasmus, ezek mindig hozzáteszik magukat ahhoz, amit lefordítanak. Először az a pasi Ulricehamnban, akiről Ottó, az egyik csoporttag rögtön eldöntötte, hogy hiába a csodálatos háza meg autója meg mindene, az igazi öröme csak annyi, hogy alkalmanként meghívhatja magához a lágerba érkező magyar menekülteket. Hiába van palotád Budán, Pestre jársz a boldogság után – énekelte aznap éjjel halkan Krisztina, miután eloltották a villanyt, és úgy aludt köröttük mindenki, akár a tábort ölelő, hóval borított és fenyőfáktól övezett erdei tisztás.

Hogyhogy Szabó a neve, a születési anyakönyvi kivonatban pedig az áll, hogy Hendlein?, kérdezte a kurátor. Amikor a diplomámat megszereztem, magyarosítottam a nevemet, felelte Erasmus, és később a feleségével mindketten úgy érezték, hogy a tolmács nemcsak ezt fordította le svédre, hanem magyarázatként még hozzátette, hogy ennek a névváltoztatásnak valószínűleg Erasmus zsidó származása volt az oka. Nem volt ebben semmi rosszindulat, de hát: Mi a francot tud ez az eredi tolmács az én vallási hovatartozásomról?, dühöngött Erasmus. Arról pedig, hogy 1966-ban Budapesten kinek miért lehetett magyarosíthatnékja, ne is beszéljünk!

Nem volt sokkal kellemesebb az alvestai eset sem. Erasmus és Krisztina a kurátor barakkja felé tartottak, amikor hirtelen egy nagy hasú honfitárs állta útjukat. Megkérdezte a nevüket, elkérte az útleveleiket, és mindjárt beléjük is lapozott, amely tettével lidércnyomásként idézte fel egy magyarországi igazoltatás bántó momentumát. Hogyan történhetett, hogy a kezébe adtuk az útlevelünket?, kérdezték később egymástól is, maguktól is.

Természetesen nem személyi okok vezérelték a kurátort, amikor azt szerette volna, hogy Erasmusék ne Göteborgban, hanem egy kisebb városban telepedjenek le, de ez a dolog nem is érdekes, hiszen a történet arról az alvestai, nagy hasú tolmácsról szól, aki a tárgyalás folyamán egy műanyag vonalzóval ütögette az asztalt. Nem a parancsolás aktusaként, hanem csak úgy, türelme fogytának spontán kinyilvánításaként. Mért van az, hogy egyszerre csak vele vitatkoztunk, és nem a kurátorral?, kérdezték később egymástól is, maguktól is.

De nem lehetett őket megállítani. Mentek fel Göteborgba, munkát és lakást találni. Bengt, még az ulricehamni táborban, felajánlotta nekik, hogy alkalomadtán megalhatnak a Karin nevű lányánál, aki a Hissingen lakott, nem messze a Götaverkentől, és volt egy kislánya. Nem zavarunk, ha a férjed hazajön?, kérdezte Krisztina. Nem jön, mondta Karin, de aztán mégiscsak hazajött, mert két év múltán a vasastadeni lakásukban vendégül láthatták őket, most már nem egy, hanem két gyerekkel.

Azt mondja, hogy a férje megtanulhat hegeszteni, fordította az ötvenhatos magyar Elvis Presley ijesztő ajánlatát. Ijesztő, mondjuk, mert ennek a gyárnak szorongatóak voltak ám a méretei. A védősiskos munkások – ezt láthatták, amikor megérkeztek – úgy rohantak fel a lépcsőn az ebédlőbe, mintha csak Lenin világforradalom-próféciáját kívánnák megvalósítani. Krisztina megpróbálta menteni a menthetőt. Köszönjük az ajánlatot, de ha volna rá lehetőség, akkor inkább… akkor talán ne a hegesztést, hanem valami másfajta munkát, ami kevésbé veszélyes – mondta a féltő feleség, és amíg Erasmusszal azon vitatkozott, hogy valóban sokkal veszélyesebb-e a hegesztés, mint az esztergálás, a tolmács hirtelen azt mondta Ĺsblumnak: De ő nem akar hegeszteni, s lévén hogy összekeverte a két nyelvet, mert a magyart használta a svéd helyett, Erasmus előtt egyszerre napnál is világosabb lett, hogy mit jelent az, ha az ember egy zugfordító kezébe kerül. Ne is folytassuk tovább, elégedjünk meg azzal a mondattal, melyet Erasmus emlékirataiban talált a svéd újságíró: Öregem, ha kedves az életed, ne hagyd magad lefordítani. Nem éppen optimista szavak, ez ugye nyilvánvaló…

Na és az a malmői eset, amikor az egyik szolgálatkész néző Bengt Grive sportközvetítőnek segédkezett, hogy a svéd nézők is megértsék az éppen Európa-bajnokságot nyert Gergely szavait! Bizony, az se volt kutya. A Budapesti Vasutas Klubban kezdtem pingpongozni, mondta az újdonsült Európa-bajnok, és napi öt órát edzek. És mit fordított le ebből svédre a nézőtéren sebtében talált magyar tolmács? A BVSC-n és a kemény edzésen túl azt is hozzátette, hogy: Nagy bajnok lesz belőle.

Miért birizgálom ezekkel a meglehetősen érdektelen, töpörtyű történetekkel az olvasó képzeletét? Bizony, magam sem tudom. Éppen csak úgy tűnt, hogy van valami bennük, ami több annál, mint amit az első pillanatban mondanak. De az is lehet, hogy tévedek. És valljuk meg azt is, hogy mindezt a görögországi Ikaria- meg Naxosz-szigeteken vetettem képernyőre, ott, ahol a hőséget csak itt-ott szakította meg egy parányi szellő szárnyán nagy néha érkező simogatás. Nemcsak időben, de térben is távol Svédországtól és Magyarországtól, szeretni való szigeteken, ahol egy hét múltán se voltam benne egészen biztos, hogy hogy mondják görögül: Jó napot.

Ha még megvan

Bergsjönnek hívták az elővárost, ahol Erasmus és Krisztina, egy kétszobás lakás nem túl zsúfolt hatvan négyzetméterén, elkezdték göteborgi létezésüket. Bergsjön. Nem felejtettünk még el annyira svédül, hogy ezt most Széphegynek fordítanánk. Talán inkább Hegyi tavat jelenthetett a név, bár ez Genfből, harminchárom év múltán, nem tűnik túl fontosnak. Rymdtorget volt a végállomás neve. Ott, ahol a hatos megállt. Rymdtorget, azaz Világűr tér, nem is vitás.

Mit látott Erasmus az űrben a világból? Először is azt, hogy jólét és jólét között különbség van. Hiszen erről a lakásról, amely az álmok álmának tűnt, amikor idejöttek, erről egykettőre kiderült, hogy nem egyéb, mint szívszorító minimum. Ez persze nem zárja ki, hogy az ember ne lássa rögtön az életszínvonal-különbséget, de ugyanakkor azt is éreznie kell, hogy nem egészen erről álmodott Budapesten. A jólét nem feltétlenül azonos a boldogsággal. Vagy ahogy az egyik legjobb barátjának írta levélben, a dolgoknak relatív értékük van. Látni lehetett ezt azon a kilenc év körüli fiún is, aki a villamosmegállótól a lakóházakig vezető varázslatos erdei úton biciklijén ülve aprókat rúgott egy futball-labdába. Magyarán: se nem bicajozott, se nem focizott. És Erasmus hirtelen úgy érezte, hogy nem boldogabb ez a gyerek, mint ő volt valamikor, akinek pedig se biciklije, se futball-labdája nem volt.

Az egyik magyar ismerősük, aki Svédország déli részében lakott, arról tájékoztatta őket, hogy ebben az országban az ember néhány év alatt elveszti minden haját. Egy másik magyar meg azt mondta, hogy szerencsére tud egy specialistát, akinek Hammarskjöld a neve, és aki megállítja a hajhullást. Meglátod, hogy legalább annyit tesz érted, mint amennyit az ENSZ-főtitkár tett ötvenhatban Magyarországért, mondta a harmadik magyar. És az a fodrászlány, aki a bergsjöni vásárlóközpontban Erasmus haját levágta? Ő elnevette magát, amikor a svéd nyelvet meglehetősen kezdeti szinten próbálgató Erasmus szavait megértette, és azt az ígéretet tette az aggódó fiatalembernek, hogy tíz év múlva éppen annyi haja lesz, mint az apjának volt valamikor, és gyengéden megsimogatta, szinte keblére ölelte a fejet, amelyen annyi volt még a haj, hogy haj-haj!

És még mit látott Erasmus az űrben? Hegyi tavat bizony nem, de talán csak azért, mert nem is kereste. Nem a zúgó élet partján voltak, hanem a város szélén, ahonnan őt inkább befelé vitte volna szíve s lelke vágya. Amíg a kék színű villamos beért a Drottningtorgetre, majd onnan át a Göta Kanál túlsó oldalára, eltelt legalább ötven perc. Az út elején a csillagászatra utaltak a megállók nevei: Kometergatán, Raketergatán, Teleskopsgatán – úgy tűnt, nem is egészen véletlenül, mert mintha csak egy másik bolygóról jöttek volna a le- és felszállók. Bocsánat, a másik bolygó egy kicsit túlzás. Jugoszláviát meg Törökországot akartunk mondani. Persze ez sem igaz, hiszen voltak az utasok között svédek is, akik közül az egyiknek azt kiabálta egyszer hevesen egy nem svéd, hogy You! you!! always you!!! Egy idősebb hölgy, foglalkozására nézve talán óvónő, erélyesen fellépett a rendzavaróval szemben. Verte tenyerével a jegylyukasztó masinát, hogy most már aztán elég. Erasmus fejében pedig az a gondolat vert tanyát, hogy egy kicsit szemellenzős dolog ez a fajta rendreutasítás, és ezt szíve mélyén, ha van neki olyan, a haragos hölgynek is éreznie kellene, hiszen a dolgoknak előzményük meg utózmányuk van, és ha mi csak annyit látunk, hogy ketten kiabálnak mellettünk a villamoson, akkor felettébb sportszerűtlen az ellen fordulni, aki csúnyábban kiabál. Erasmus azonban, vagy inkább Ferenc Gál, nem vont le az említett közjátékból a svédek általános mentalitására vonatkozó semmiféle negatív következtetést. De ha valakit a hosszú úton már mindenképpen az általánosítás vékony jegére csalt a lelke, annak is látnia kellett, hogy általában nem a felháborodás, hanem a néma tűrés övezte a rendbontókat, akiket pedig felettébb igazságtalan lett volna csak úgy besorolni a nem svéd kategóriába, hiszen voltak köztük gyerekek is meg alkoholisták is, hogy a dohányzó kamaszokról ne is beszéljünk. Mőőő, mőőő – viszonozta egy tízéves fiú a vakítóan szőke villamosvezetőnő rendreutasítását, aki ezt azzal a félhangos megállapítással nyugtázta, hogy a svéd gyerekek bizonyára a legszemtelenebbek az egész világon.

Egy reggel, amikor még félig-meddig aludtam, a villamos meg vitt és vitt a Götaverken hajógyár felé, ahol az ipariskolában velem tanuló kamasz fiúk csendes mosolyát kiváltva Herr Erikssonnak neveztem azt a férfit, akitől az esztergálás első furcsaságait megtanultam, egy reggel hirtelen magyar szó ütötte meg a fülemet. Valahonnan a kocsi elejéből jött. Egészen elhagytam magam az utóbbi időben, mondta az egyik hang, képzeld csak, hogy egy hétig nem mosogattam, és a végén már a vajas késsel kevertem meg a teámat. Bár amilyen jó az, ha az ember néha egy kicsit elhagyja magát, felelte a másik hang. A jövő héten nem dolgozok, mondta megint az egyik, elmegyek néhány napra, és megnézem, hogy megvan-e még az a pina Malmőben. Lévén, hogy a svédek általában nem értenek magyarul, se néma tűrés, se holmi megrökönyödés nem övezte ezt a kijelentést. El is merült volna talán örökre a hegyi tóban, ha harminchárom évvel később nem jut eszembe véletlenül Genfben.

Amikor ebéd után visszamentem az irodába, vokális üzenetet villogott felém a telefonkészülék. Egy férfi kolléga keresett, akinek még sohasem hallottam a nevét. Talán üzenetet hagyott, vagy talán csak a csendet, és csak az automatikusan rögzített női hang adta tudtomra, hogy melyik volt a hívó szám. Mindenesetre visszahívtam, és ahogy beszélni kezdtünk, már azt is tudtam, hogy kicsoda. Ő az, akit olykor-olykor a kávéautomata mellett látok, és aki a publikációk postázásával dolgozik az alagsorban. A Jura-hegységben született és nőtt fel, ahol én tizenöt éve a farmomat megvettem. Ilyen módon mindig van miről beszélnünk, mintha csak szomszédok lennénk. De amiért most telefonált, az valami egészen más. Azt hallotta valakitől, hogy én „svéd vagyok”, és mivel szeretne megtalálni egy nőt, akivel több mint húsz évvel ezelőtt találkozott Malmőben, a segítségemet kéri. Lennék szíves felhívni egy telefonszámot, és beszélni azzal a személlyel, aki válaszol. És amíg leballagtam hozzá az alagsorba, azt kívántam az én Jura-hegységbeli „földimnek”, hogy az a Barbro vagy Kerstin meglegyen még Malmőben…

Mindent a svédekért!

Egyszer, tizenkilenc évesen, írtam egy kisregényt, amely többé-kevésbé arról szólt, hogy tizenkilenc éves vagyok. Azóta kezdek egyre távolodni attól, amiről írok. Nem a lelkemben növekszik a távolság, hanem a megtörténés és a megírás közötti idő lesz egyre hosszabb. Nem tudom, mi lenne az elmúlt évek szerény termésének ilyetén átlaga. Húsz-huszonöt év? Vagy harminc? Tinédzser számára ez kvázi lehetetlen. Tudni kell persze, hogy akkoriban sürgősebb dolgaim voltak, mint manapság. Találkozni Ildikóval, végre csókolózni vele, meginni egy pohár sört a nyári éjszakában, vagy találni egy lányt a kerthelyiségben, akivel, még mielőtt véget érne az éppen elkezdett zeneszám, kimehetek tvisztelni a táncparkettre. Ma már nem olyan sürgősek a dolgok. Talán ezért is érek rá olyannyira a megírásukkal.

Akkor futott ez át a fejemen, amikor a minap az Interneten beleakadtam egy svéd mondatba, amely azt mesélte, hogy a József Attila Színház kulisszái mögött egy svéd fordítónak elsősegély-tolmácsaként beléptem egy dohányfüstös helyiségbe, ahol aztán beszélgetni kezdtünk az addig barátaival poharazó magyar költővel. De hiszen én ezt meg akartam írni! Három hónappal ezelőtt Gergely Tamás is megkért rá. Úgy hallom, találkoztál Ovéval, szólt a Stockholmból küldött emil. Mért nem írsz róla egy retrospektív interjút? Igen ám, de annak már legalább nyolc hónapja! Ami akkor történt, arra én már nem, de az is lehet, hogy még nem emlékszem. Talán ha érni hagynánk kicsit a témát. Mondjuk, húsz-harminc évig. De vajon van-e még annyi időm? Ha az apám éveit tekintem, akkor éppen hogy igen. Ha hozzáadom az anyámét, és elosztom kettővel, akkor nem biztos. Szó, ami szó, jó lesz sietni.

József Attila, aki egyszer azt kérdezte magától, hogy hány hét a világ, József Attila azon a hétvégén lett volna százéves. Ha Pesten vagy, menj el, és nézd meg Ovét, jó fej nagyon, jött a drótposta Lacitól, Göteborgból. Aztán ott ültem a Petőfi Irodalmi Múzeumban, és hallgattam a német, francia, olasz, angol, török kiadók meg fordítók előadásait az elkészült vagy elkészülőben lévő, kiadott vagy kiadni remélt József Attila-kötetekről, és egyszerre olyan érzés fogott el, mintha Budapest nagyvárosának nehéz léptű sivatagaiból lélekemelő oázisba csöppentem volna. Volt abban valami rendkívüli, ahogy a fordítók a munkáikról beszéltek. Ha egyik nyelv után a másikon hallod Attilát, és néhány versére még eszperantó nyelven is ráismersz, ez már önmagában is: nem semmi. De nem erre gondolok, amikor azt mondom, rendkívüli, hanem arra a lelkesedésre, amellyel némelyikük megosztotta velünk a fordítás örömét. Jean-Paul Faucher-t már csak azért is rögtön megszerettem, mert megszólalásig hasonlított Sven Volterre. Szinte láttam magam előtt, amint a hetvenes évek elején a Harmadik Gusztávot játssza a göteborgi Városi Színházban. Na, itt van, már megint: a harminc év távolság! Kibújt a szög a zsákból. A francia költő persze nem svédül mesélte, hogy milyen nehéz volt lefordítania a Cigány vagy! Amit adtál hízelegve, mind visszaloptad az utolsó órán! sorokat. Egy franciának, magyarázta, hogy ne mondjam, franciázta nekünk Jean-Paul, nem azt jelenti a cigány vagy, mint egy magyarnak. Aztán felolvasta a fordítása passzusát, amelyből nyelvének ismerete nélkül is érthette, s derült is rajta mindenki, hogy a mi Attilánk Tartuffe-nek nevezi, azaz letártüffözi a halott anyját. Persze lehetett volna ezen a megoldáson vitatkozni, akár a franciáknak a roma származású embertársaikhoz való viszonyát is boncolgatni, mindent, mindent lehetett volna, de az eredendő, szinte gyermeki örömmel párosuló jó szándékot kétségbe vonni, azt nem. Íme, a kulcs az oázishoz.

Ove Berglund lille Kjellnek fordította a kis Balázst. Persze nem a magyarok, hanem a svédek számára. Magabiztos angolját az ausztráliai Adorján István tolmácsolta, akivel később leültünk egy pohárra a Centrálban, ahol akkor még nem kellett két deci bort rendelni annak is, aki nem akart, csak egyet meginni. Én is fordítok, mondta István, és megmutatta az egyik angol fordítását. Budapest éji, nagy álmát hozom. Így kezdődött a magyar eredeti, mondani sem kell róla, hogy Ady. Ma is ott a papírlap a szobám falán, ahová felragasztottam, mint valami ifjúkori ereklyét.

Beszélj már egy kicsit az Ovéról is, hallom Tamást és persze saját magamat is. Ugye, nyilvánvaló, hogy bármilyen jól hangzott volna, a retrospektív interjú nem jön össze. Felettébb tiltakozik bennem valami az ellen, hogy előkeressem a kívül-belül gyönyörű en eld som bränner mig című kötetet, és mankó segítségével feltegyem a kérdéseket Ove Berglundnak, amelyeket akkor, jelen időben nem tettem fel. A Bonniers nem sietett a válasszal, így Ove saját maga adta ki a könyvet. Volt már erre példa az irodalom történetében, de amikor az áldozatot nem a szerző, hanem a fordító vállalja, az már egy kicsit olyasmi, amitől tátva marad a száj is. Mire utal ez a cím?, kérdezhetném most nagy eredetien Ovét, pedig tudom a választ. Akkor is, ha mást felelne, tudom, s az évek múltán talán egyre jobban fogok emlékezni rá, hogy őt magát, Ovét égeti a tűz. Ez jutott eszembe, amikor az Interneten ráakadtam arra a svéd mondatra. Hogy is volt?

Azon a szombat estén zsúfolásig megtelt a József Attila Színház nézőtere. Huszonöt magyar költő és író lépett fel, hogy felolvassa, elszavalja ki-ki a maga József Attila-versét. Lehet, hogy nem várom meg a végét, mondta Ove, és inkább a sor szélén ült le. Nem csodálkoztam, mert szorosan voltunk nagyon, egyre melegebb lett, és ő, aki nyersfordításokból dolgozik, nem is ért magyarul. A szünetben el is búcsúzott, de még megkért, segítsek neki, hogy beszélhessen Kányádi Sándorral, akit nem sokkal korábban láttunk a színpadon. Rögtön megértettem, hogy most rögtönről van szó, és nem volt kétségem, mindent latba vetek, hogy sikerüljön. Egyrészt mert Ove hazájában tíz évig voltam otthon, másrészt mert ő úgy hallgatta velünk Attilát, hogy közben aligha értette. Megérdemelte, hogy végre ő is labdába rúghasson. Színházi szünetnyi időm volt ezt elintézni. Lementünk a földszintre, ahonnan a nézőtéri felügyelő telefonált a színfalak mögé, és már mentünk is, én és a svéd honfitársam, át a bejárat előterében dohányzók siserahadán, egészen addig a második bejáratig, ahová lépcső vezetett fel, és ahol már várt minket valaki, aki tudta, hogy mit akarunk. Bravó! Most már csak őt kellett követni, aztán megszólítani a költőt, aki háttal ült nekünk, és akit személyesen egyikünk sem ismert. Mint a karikacsapás, futott át a fejemen, s a múltnak tengeréből még az a svéd mondat is felmerült, hogy det gĺr som smort. Persze elkövettem egy kis esztétikai bakit, mert mielőtt a költőt megszólítottam, nem kértem elnézést az asztaltársaságától. Hohó, mondta is a hölgy, aki ott ült szemben, hát ez micsoda dolog! Bizony igaza volt, mentegetőztem is rögvest. Értse meg, kértem nyájasan, hogy micsoda hév repíti azt a magyart, aki egy svéd honfitársának segít. De hol égeti itt a tűz Ovét?, kérdezi Tamás. Ja igen, felelem neki, és meg is könnyebbülök, mert a dolgok ilyetén állása mellett el se kell mondanom, hogy mit fordítottam le és mit nem. Elég csak arra emlékeznem, hogy Ove előszedett a tarsolyából néhány papírlapot, és olvasni kezdte Kányádi Sándor versét Kányádi Sándornak, svédül.

Csinos volt az a nő tegnap este az asztalnál, mondta másnap délelőtt Ove, amikor felsétáltam vele a Várba. Úgy hiszem, ő szavalta a Nagyon fájt, próbáltam visszaemlékezni. Azt persze még nem tudhattam, hogy alig egy év múlva az ő szavaival fejezem majd be ezt a mesét. Mert amikor elmenőben újra elnézést kértem tőle, megértő mosollyal azt felelte: Mindent a svédekért!