×

A Magritte-vázlatok

regényrészlet

Podmaniczky Szilárd

2006 // 11
A víz nyomában a felhők

A balkonon át felhők úsznak a szobába, a vörös függöny mögött víztükör nyílik a padló helyén. A vízből dús növény áll ki, előtte fehér karó jelez. Hátul fa és pozdorja dől a falnak, valamit szét- vagy összeraknak. A vízben minden tükröződik, csak a felhőknek nincs nyoma. A víz is felhő, a felhő is víz, minden hasonlít valami másra.

Sakk és matt

Csukott szemű férfi pisztolyt nyom a homlokához. Fehér ing van rajta, nyakkendő, a gallér legombolva. Haja fésült, arca lányosan ápolt. Mögötte sötét falak között sakktábla-ábra, rajta sarokba dőlt figura. Az idő áll, a golyó halálra izgulja magát a pisztolycsőben.

Nem beszél

Haj nélküli kopasz fej, bőre fehér, ajka rúzsvörös, szeme pilla nélkül hunyva. Mögötte tán ugyanaz a fej, hajjal, életteli arccal, ajka rúzsvörös, szeme nyitva, az előtte álló fejre néz. Köztük nyakmagasban csővel döfött paraván. Az ember elképzeli magát, ahogy hallgat, de képzelete mégis csak magához beszél.

Csodák kora

Szobaszerű barlang, amiben lyukak és alagutak futnak a falban. A földön homok, sivatagi táj a festő állványán. Meztelen nő csukott szemmel, fejéről fehér lepel hull a testre, szétnyílik a hasán. Emlői alatt a medencecsontban fogaskerék jár. Amott háttal ugyanez a szerzet áll. Az ember is gép, csak végtelen, s félelmében csodáért kiált.

Híres ember

Fadobozban színpadi táj, hátul bástya vigyáz a falakra. A dobozban föntről férfi feje lóg, mintha bábu volna. Lila függöny mellett sötét doboz áll, mintha szemből üvegfal határolna. Belül ízenként csúszó, elnyújtott sakkfigura. Minden javára szolgál, csak egy nem. A bizonytalanság.

A sivatag katapultja

Szobánk egyik fala hiányzik, azon túl a sivatag vár. Az ég sötét, a szobát fehér felhők járják. Szépen metszett falap, benne keményen áll a rúdvas. Jobbról szorongó ember árnya vetül a sivatag homokjára. Ha ma nem is, de holnap számolni kell a világűrrel.

A nagy újság

Madár csontváza áll a dobozban, lebbenő függöny vörös széle rajta. Hátul jön egy férfi elegánsan, kezével lendületet ad a szónak, s az ágyban fekvő nőnek magyaráz. Fejük helyén üres gömbök bólogatnak. Most végre megtudtak valamit, amiről azt hitték, mindig is tudatában voltak.

Az idol születése

Zúg és bömböl a tenger, nem maradt az égen fény éjszakára. Rózsaszín móló nyúlik a tájba, rajta lépcső, valaki felmegy nemsokára. Mellette tükör, ablakos pozdorja. A nagy asztalon lapos emberforma fekszik, s túl a billenési ponton sakkfigura áll a nyakára. Keze lassan emberkéz lesz, de még nincs itt, kit majd simogatva imádna.

Nehéz átkelés

Lemetszett bábukéz vörös galambot szorongat az asztalon. Egyszemű sakkfigura őrzi a madár röptét. A szoba szemközti falán viharos tenger tombol, villámok csapkodják a süllyedő hajókat. Valahová mindig eljutunk, még akkor is, ha nem tudjuk, hová.

A hódító

Csokornyakkendős férfi portréja, aki tagbaszakadt fejét indával díszített deszkára cserélte, hogy jobb képet hagyjon magáról az utókorra. Hátul barna lankák, az ég bordó, izzik. Egy gyökerestül zöld fa elrepül a pokolba. Vagy csak a fűrésztelep várja, hol fölhasítják hasonló arcokra.

Ezüstös szakadék

Kiismerhetetlen anyaga van a falnak. Kő, fa, műanyag? Lényegében hullámzó felületű ablakot ütöttek rajta. A párkányon még ott a pajszer, oldalt fahasáb, kék szemek nyugszanak rajta. Piros-sárga csíkos sakkfigura néz a falon túlra, az ezüstös szakadékba. Nem múlik a szakadékról születő gondolat.

A Mester öröme

Szétnyílik a sárga függöny, lépcső fut a tájkép alá. A képen vörös gyár a tóparton, körötte tobzódik a zöld. A gyárkémény csúcsán kötél indul, mely a sötét sakkfigura fejéig lendül, hogy ott a fejbe ütött szögre kerítsen csomót. A kötélen a duci Mester ugrál, testéből fekete szőrpamacsok lobbannak elő. Örül, pedig tudja, semmi oka rá.

Éjféli esküvő

Kétszintes asztal a terasz közepén, fölül egy férfi feje háttal, alul női paróka szőke fürtjei, üres a lányarc. A terasz éji erdő közepébe nyúlik, a fák vaskos lombjaikkal az égből zuhannak, és nőnek a föld felé. Oldalt tükör támasztja a falat, azt hiszi, látta, hová tűnt a férfi s a nő egy szempillantás alatt.

Az erdő küszöbén

Csak egy fa, áll a földben, tíz ember nem érné körül. A törzse olyan széles, akár a lombok magasa. Ám középen, mintha a fa csak téglafal burkolata volna, föltűnik a fugába rakott téglasor. És nincs több fa, az erdő itt kezdődik vele. Vagy itt ér véget benne a téglafal.

A varázsló cinkosai

A nő csak melltől lefelé látszik, meztelen vonalait háló fonja körül. Feje és válla eltűnik a sárgaréz csőben. Ám mindjárt előttünk fölbukkan az asszony meztelen háta és rézsárga hajkoronája, nincs rajta hálófonat. A varázsló tudja, hogy csak akkor dolgozik a nővel, ha nincs szüksége magányra.

A töredékek árnyékai

Mi volna, ha egyszerre láthatnánk mindent? Nem látnánk semmit. Marad a részlet, amit a képzelet kedvére kiegészíthet. Tollból madarat formál, a hegycsúcsból szárnyaló sas törne elő. Alakok, formák, eltűnhet bennük bárki a magánya elől.

A nagy utazás

Elindulsz, és az útra bízod magad. Megtörténhet bármi, nem tanultad, nem is akarsz ellenállni. Mindent letapogatsz, hogy a kezed eleven emlékként őrizze a múltat. Házat, fát, asszonyt és hegyeket. És nincs az az idő, mi azt mondaná, ne járd be újra százszor ugyanazokat a helyeket.

Folyólakók

Ha az ember a folyókban élne, hosszú nyakat hordana és fura zakókat, vagy pirosba tört fekete márványt öltene ingnek. A folyó, persze, folyó volna, és a kövek sziklák morzsaléka. Mintha változni csak az ember lenne képes, hogy önmagát elrejtse saját arca elől.

Egy magányos sétáló álmodozásai

Ha az ember hátat fordít a világnak, egyedül marad. Kalapban, meleg, fekete kabátban sétál a folyó mentén, a távoli felhők szürkéje alatt a folyón keskeny hídra vetül a fény. De hiába jut át a túlpartra, vele úszik emlékei mélyén egy csupasz, halott testről alkotott fénykép.

Népszerű panoráma

A tenger és a felhők mindenek felett, s elöl a homokpart a képzeletet végtelenül kitárja. Aztán egy réteggel lejjebb a sűrű erdő sötétje mindent eltakar, a lombokat a képzelet nem járja. S végül a város, házak tömött sora, ablakok, a közös biztonság az embert megóvja, mert rábízza magát a hasonlatosságra.

Georgette Magritte portréja

Georgette, a tiszta nyak és váll hajlata, az egyszerű hajviselet mélyén felkavaró, tüzes szemek világa, pedig mintha ridegségtől reszketne csupaszsága. De nem. Ő a kék háttér, ő a keretet támasztó sakkfigura, és ő a vörös posztó is, melyhez tanulmányt ül a száj finom vonala.

A diák álma

Szétnyílik a kék függöny, s mögötte a hóbortos álom a figurát darabokra szaggatja. Lóg a keze, élettelen a lába, ráadásul fekete felhő omlik a nyakába. A teste sárga, és mint a húr, remeg. A távolban zöld lombok, torony piros tetővel, mintha rá nem figyelne senki, csak haladnak tovább a telő idővel.

Cím nélkül

Grafitszürke föld, korláttal ellátva, mögötte végtelen fehérség, és a nap kevés sárgája zárja. Két figura áll a földön, az egyik kalapos férfi kartonalakja, a másik sokszor visszatérő test, a sakkfigura, melyből sötét ágak, lombok törnek elő. Mindketten hosszú árnyat vetnek, testüket kottapapír fedi, dalok és szólamok, melyeket csak belülről hallani.

Paul Max portréja

Max egyik szemét függöny fedi balról, a másikkal egyenesen a szemembe néz. Ruhája mintha rácsavart pokróc volna, s még mindig egyenesen a szemembe néz. Homlokán s a feje fölött felhők húznak el. Most már értem. Ez az égi magasság, ahonnan minket figyel.

Az álom próbája

Az este, mikor ledőltem aludni, a feleségem meztelen válla fölött megláttam a székre terített pongyolát. Mintha kuporogna alatta valami. Egész éjjel ez járt a fejemben. Később hiába oltottam villanyt, a ruha fehéren figyelt, kíváncsi volt, tudok-e tőle aludni.

A lángész arca

A lángeszű zseni arca olyan, mint másé. Később föltűnik a különbség, de akkor már halotti maszkja lebeg a szemünk előtt. A gondolat kapukat nyit az arcon, melyeken át ágak nőnek keresztül, s átlátni a múltba, ahol még gondolkodva sétált a fák között, egyedül.

Vidék

A kies vidéken félgömbű gombák nőnek a fűben, s valahogy ott terem az erdő egy cikcakkos részlete. Az erdő zölden ég, zöld füst száll az égre, nem változik semmi, nem cseréli a színt másik színre. Vidéken vagyunk, ahol az ember olyan ritka, mint az az ember, akinek nincsen titka.

Felfedezés

Csupasz női test, a lágy vonalak valahogy mégis otrombák. Ajka piros, haja hosszú, fekete, a fejét balra billenti, a szeme nem áll egyenesbe. Valaki mintha összefogdosta volna, látom rajta az ujjlenyomat nyomait. Vagy talán fák évgyűrűi festenék a bőrét? Nem tudom, még tart a felfedezés.

Közjáték

Már megint mire gondoltam egy széthúzott függöny előtt, ahol lyukacsos vulkán adott hátteret. Láttam, ahogy az ember nem más, mint láb és kéz, egy-egy végtag. Párokban járnak így egyforma jobb lábbal, némelyik a földön fekszik. Miért is állna föl ebben az embertelen világban.

A madárevő lány (Az élvezet)

Tegnapi sétámon különös arcú lányt láttam, szép volt, a bőre mégis pergamen. Egy fa alatt állt, melyen madarak csiripeltek. Hirtelen elfogott a félsz, hogy ez a lány mindenre képes. Csak fölnyúl a fára, és élve, fehér gallérját sem kímélve, nyersen vérét ontva, végtelen szenvedéllyel megeszik egy madarat.

A tűz kora

Az indián úgy csihol tüzet, hogy maga is lángra lobban. Áll a csupasz, sávokkal rétegzett tájban, s izzó testén át izzó gömbök kelnek útra a tenyere fölött. Valamit tud, amit én csak sejtek. Nem látom, mégis egyre nagyobb bizonyossággal próbálom elmondani.

Az iskola kapuja

Úgy érzem, hiába minden tudásom, mert amit tudok, az nem más, mint a padló sárga vonala, az ég folyton változó kékje, anyám legyezője. Ma ott álltam újra az iskola előtt, ahol a tudásom kezdetét megszereztem. De mára nincs más, mint a formátlan, szétfolyó gondolat.

Az erdő

Próbálnék egyszerűen lerajzolni egy tanulmányfejet, fekete talapzaton, a háttér piros és sárga, alul hajópadló. De közben mindjárt arra gondolok, mi járhat a fejében. Mert ha közben az erdőre gondol, ágakra és zöld lombokra, akkor ez a gondolat minden részét bejárja, ő maga az erdő.

A szemlélődés vége

Az emberi fej ábrázolása az ábrázolás pillanatában véget ér, nem jelent semmit, csak jelöl. De mi van akkor, ha szilánkosra szaggatom az arc elejét, és kusza, semmitmondó hátterével együtt megduplázom. A néző megtalálja a különbséget, fölfedezi az azonosságot, és azt hiszi, hogy rövid szemlélődésében a mű végére ért. Holott csak szemlélődése ért véget.

A tárgyak hercege

Ez a tárgy csak a képzeletemben él, soha, senki nem látta, és soha, senki, semmire nem fogja használni. Piros talapzaton zöld háttérnek dőlve áll ez a fekete, hullámos vonalú keret. Semmi dolga nincs, nincs sorsa, nem vár rá semmi, világéletében érintetlen marad. Azt kell gondolnom, ő a tárgyak hercege.

A rabló

Sötét ruhába öltözött, széles vállú, de karcsú alak támaszkodik a pozdorjaládára. Arcát is fekete vászon fedi, viszont két keze csupaszon és barnán, emberi módon letámaszt, mintha ez a sötét erő kedvesen tűrné, hogy modellként lefessem. Hálából a lábfejét örökre eltüntetem.

Az asztal, az óceán és a gyümölcs

Lefestek három tárgyat, és mind fölé más nevet írok. Az ágas falevélhez azt, hogy asztal. A zsákhoz azt, hogy óceán. A kancsóhoz azt, hogy gyümölcs. Ez az első lépés ahhoz, hogy megértsük a festészetet. A tárgyak neve elfedi valódi létüket, mert folyton a használatuk az, ami a fejünkben jár.

A felhők titka

Barna erdő fölött barna égbolt világít, s valami hosszú, bonyolult fonál csavarodik magába, hurkokat vet. Ám két vége szabadon lóg, tehát nem végtelen. Ki tudja, mit ábrázol!? Talán a felhők tudják. Ők járják az eget, nekem csak a gondolat jut, amivel az útjukat keresem.

Az idő vége

Régóta megy már ez az óra, díszes faragás veszi körül, azt hiszem, az asztalon áll. Csakhogy számlapja fehér papírlap, és hasonló minták vannak benne, mint ahogy a gyermek az összehajtott papírba vág, s kihajtva szimmetrikus képet formáz. Lehet, hogy egyszer így ér véget az idő. Egy gyerek kezétől elmúlik a világ.

Egy éjszaka múzeuma

Minden éjben ott lapul a titokzatosság, a rejtély, fény nélkül láthatatlanná válnak a tárgyak, s végre saját életüket élik. Mi történt ma éjjel is a kezemmel, az almával vagy valami formátlan tárggyal? Nem tudom. Másnap ugyanolyan értetlenül nézem, mint a múzeumban kiállított, megérinthetetlen tárgyakat.

Az álom gyümölcse

Most nem mondok semmit, csak festek. Az álom mélyén járok, amely meleg, barna és mélysötét. A formák kivehetetlenek, nem akarok tárgyakat, csak belesimulást. Érzem, hogy ez az álom jó, nekem való, akár el is tűnhetnék benne. Ha fölébredek, sokáig fogok emlékezni rá.

A gyászmenet titka

A földből füstölgő puskacső áll ki, körötte papírlemezre hasonlító, elnagyolt figurák, az ég sötéten alkonyul. Mindenki tudja, mi történt, de nem beszél róla, összepréseli a száját. Titkukat úgy őrzik, mint a puskacső füstjének illatát, mely belemarta magát az orr ereibe.

A fénytörés

A sárga asztallapon két formátlan keret áll, az egyik belseje üres, a másik tükrözi vagy őrzi a felhőkkel úszó ég képmását. Amikor a fény megtörik, minden máshova kerül, s meglepődve keressük ott, ahol semmi nincs. A fény szempillantás alatt átrendezi a világlátást.

A szűzlány megkínzása

Homokos tengerpart, valami lányosan rózsaszín tömb a parton, bottal átdöfött fa hasáb. És ott áll előttünk fehér lepelből kibomló, koromfekete testtel a lány, a feje helyén a nyakába botokat döfött a kínzatás. Nem értem magamban sem ezt a brutalitást. Ki és miért tette ezt vele?

Paul Naugé portréja

Pault sehogyan máshogy nem tudom elképzelni, csak frakkban, fehér csokornyakkendővel, ahogy megmarkol egy kilincset, de nem érdekli, mi van odaát. Ajtót fölösleges festeni, a küszöböt nem lépi át, mégis sokszor úgy tűnik, mindenütt ott van. Talán érdemes lesz megkétszerezni őszemélyiségét a portréján.

Kettős titok

A háttérben csendesen hullámzó tenger, elöl két hiányos arc. Az egyik arc a másik hiányzó részlete, mégis így külön két arcnak tűnik. A titkot zárt golyónak képzelem, amin középen vízszintes hasíték fut körbe, zárt és mégis nyitott forma. Az emberben megbúvó titok egy, itt most mégis kettő lett belőle.

A titkos játékos

Sakkfigurák erdejében, rózsaszín lombok alatt baseballozik két fehér ruhás, dobó és ütő játékos. Fejük fölött fekete teknősbéka száll, hátul egy szekrényben bekötött szájú nő, szoknyája piros, fölül csak kombinét visel. A titkos játékos ott van, de nem tudni, kit képvisel.

A felhők izmai

Az erdő fölött sötéten szállnak a felhők, senki nincs a környéken. Mikor a felhők magukra maradnak, leszállnak a sárga padló deszkáira, lelógatják vaskos és szürke izmaikat. Valahol nekik is meg kell mutatniuk magukat, különben mivégre a folytonos röpködés.

A világ vére

Mindenütt erek futnak, és vér hömpölyög bennük. Milliónyi kilométer ér, és milliónyi hektoliter vér. A világ árad, kinyújtózik, összerándul, él. A testek belseje sötétben működik, nincs szüksége fényre. Nekem mégis, ha le akarom festeni.

Az emlékezet sebhelyei

A világba nyíló vörös terasz körül cifra korlát fut, előtte vörös fényben úszó magányos ajtó nyílik. Az ég fekete és vörös rétegei átjárják egymást. Egy kéz apró szemű állat fejét tartja a kezében, mindkettő egyazon vörös anyagból. Minden vérzik, az emlékezet védtelen, mint egy fej nélküli báb.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben