×

A közösségi hangoltságú személyiség létdrámája

Csoóri Sándor költészetében, 2. rész

Nagy Gábor

2006 // 11
(Apokaliptikus nemzetvíziók: Csöndes tériszony, Futás a ködben)

Hosszabb szünet és A jövő szökevénye összegyűjtött versei után két évvel jelent meg a Csöndes tériszony (2002). Ezredfordulós versek, de annak tudatában, hogy nemcsak a történelmi és nemzeti tudattól vértelenített – s ekképp valójában soha másként, mint a filozófia fikciójaként létező – emberiség, hanem a történelmi és nemzeti sorsba ágyazott magyarság is eleven része a korszakváltásnak. De hiába várnánk a korszakváltás csinnadratta-hangulatát, sem a maguk által fölkent álpapok és botcsinálta jósok eksztatikus kísértetlátását. Csoóri Sándor versei látleletek, közérzetversek; ha azt térképezi föl, ami az ő szemének iszonyú, akkor a bölcsek csöndességével teszi, és a szeretet hitével átitatottak reményével. Még indulatosabb, az iszonyodás rezignációját a felháborodás hangjaival elsöprő verseiben is megcsillan a csöndes remény szólama: „A pokol tornácára még könnyű / diófaágak is behajolnak” – zárja Az én ostoba Hiszekegyem című versét.

A Csöndes tériszony új hangot hoz Csoóri lírájába: a közérzetversek nagyon sokszor, a látomást evilági és transzcendens szféráig egyaránt kitágítva, apokaliptikus jellegűekké válnak. Ez komorabbá, sötétebbé teszi a Csoóri-vers közegét, új energiák disszonáns keveredésével hozva egyúttal újfajta izgalmat a sohasem egyhúrú lírába.

Szó sincs tehát a rezignáció, az elégikus hangvétel egyneműségéről. A kötet verseinek többségét a hangvétel összetettsége, az elégikus és ódai, a rapszodikus lüktetés tölti fel különös feszültséggel. S a látleletszerű, az orvosi záradékok tárgyilagosságát idéző – többnyire rövidebb – verseiben ott zúgolódik a költő tiltakozó szíve. Ahogy a Januári rokokóban a képeslapra illő látványt – a sirályok „a befagyott Duna táncpallóján / szökdelnek, mint Csokonai / ugrós dámái farsang napján” – a zárlatban egyetlen belső izzású, a költészetében oly sugallatossá növő hó motívumához bizarrul kapcsolódó jelzővel teszi élővé-halandóvá: „…most kezd hullni / a hó, a hó, az elkárhozó hó”. Persze már magának a rokokó képeslapnak a megrajzolása is költői remeklés. A felütés a szemlélő költőt helyezi el a szemlélt tájban, a természetit és emberit összekapcsoló metaforával: „csontom északi oldalát zúzmó lepi”. A téli hónap kegyetlenségét megszemélyesítéssel (vagy animizálással?) érzékelteti: „Most fordul észak felé január, / jeges úton kopognak körmei.” S hirtelen a rokokó könnyedsége: a befagyott Duna mint táncpalló, a sirályok „Csokonai / ugrós dámái”, s az „elkárhozó hó” hátborzongató metalepszisét – ok- és okozatot fölcserélő alakzatát, hisz érezzük: nem a hó kárhozik el, ránk hull az elkárhozás hava – a túlvilági szféra rendkívül finom megérzékítésével készíti elő: „Csapong valami kóbor zene is / a túlvilágról, karcos rokokó” (már a „karcos” előlegezi a rokokó könnyedből fenyegetővé válását).

A Csoóri-vers egyik legjellemzőbb sajátsága a rendkívül feszültségtelített metaforika: képei nagy távlatokat fognak egybe, viszonyító és viszonyított között mindig rátalálás-, sőt rádöbbenésszerű a kapcsolat, s gyakran von egybe kicsi és nagy, rút és szép, profán és szakrális elemeket. A Templomi csöndben „elbitangolódott fejek / zuhognak le az égből, / mintha elromlott automatából / ezüst forintok zuhognának”. A Ki akar itt még? egyik döbbenetes képében azt kérdi a költő, ki akarja „az elmeddült asszonyok völgyét / telehordani tulipánnal”? A „Vadrózsa-ügynökök” a Haláltánc-kísérletben „az édenkertet parcelláznák”, ugyanitt a „Csöcsökből emelt székesegyház” leplezi le mai világunk erkölcsi hanyatlását. A „félmeztelen, / kószáló kamasz” szivárványt talál „a folyóparton: elvesztett hajpántodat” (Ó, te szépséges banyácska). A „filléres siratók” (Az én ostoba Hiszekegyem), az „elkoszosodott szentek” (A város szélén), az „összevérzett harangkötél” (Szorongó séta a mezőn), a „dermedt ércmezők a szívben” (Az elveszett haza útja) – az oxymoronok mind-mind egy karakteres világnézet, világértelmezés kifejezői, a világ erkölcsi kettéhasadtságának poétikai megtestesítői.

A másik jellemző csoóris eszköz a részletesen kifejtett, meglepő hasonlat, amelynek második fele, elszakadva a hasonlítottól, szinte egy teljesen új képzetet, nemegyszer történetdarabkát alkot meg, mégis mindvégig fönntartva a kiinduló képpel a kapcsolatot. Disszonáns, már-már a szétírás poétikája felé mutató hatás keletkezik így, amit azonban mindig visszafog a különböző képelemek nagyobb egységbe, a lírai személyiség morális létfelfogásának keretébe szerveződése.40 A „nagy ürességnek” nevezett szabadságról írja a költő: „játszik veled a tenger reggeltől reggelig, / én meg csak itt tipródom a közeledben, / mint holdkóros jövevény / a hullámzó háztetőn” (Szabadság: nagy üresség). Kutyája úgy ugatja meg az illatozó, prüsszögtető orgonákat, „mintha betolakodó galambcsapat / szállt volna le eléd a kerítésre” (Kutyával a tavaszban). A versírást úgy hagyná abba, fogadkozik, „mint a bolyongást októberben, / mikor zülleni kezd az erdő / és csöndes dúdolását Isten is abbahagyja” (Hányszor lemondtam már). Olykor élesen ironikus hatást kelt a hasonlító: „Egy ország fekszik előttünk hanyatt a sárban, / dúdolunk neki, mint szent falurosszának, / bár nem tudjuk, haldoklik-e vagy csupán részeg. / Talán túl jámborak vagyunk mi is, akár egy babakórház / ápolói” (Nagy Gáspárnak).

A költői én alaphelyzete a szemtanúé: hol az eseményekben részt vevő, hol egy fölülről látó, a mindent látás szempontjából Isten szemeként aposztrofálható szemtanú figyeli az eseményeket – bensőséges átéléssel akkor is, amikor az eseményeken kívülre vagy azok fölé helyezi magát. Az egész kötetet áthálózó szem-metafora is alátámasztja ezt. Már a nyitó vers – a tárgyiasság anyagisága felől a személyesség távlata felé haladó Valami megint eltűnt – második sora felvillantja ezt a metaforát: „Mi volt ez? Fémgömb? Sörkupak? / Egy elpattanó szem búcsúfénye?” A „hátha láthatom még” reményéből csak a zárlat lakonikus megállapítása marad: „Valami megint eltűnt előlem örökre.” A Lónyerítés című versnek is alapmotívuma a nézés, látás; itt a befelé látás a világ értelmezésének elengedhetetlen feltétele: „Nézni tanulok újra, / de a le-lecsukódó szemhéjam előtt / lófejek világítanak csak, / mint vörösen izzó tölgyfatuskók.” A ló motívuma, elsősorban Ady és Nagy László hagyományához kapcsolódva, szintén alapeleme az új kötetnek. E hagyományra konkrétan is utal Csoóri: „Ady eltévedt lovasa merre vágtat” – kérdi a Hányszor lemondtam már című versben, s ugyane hagyomány továbbélésére példa a Lónyerítés metaforikája, amelyben a ló a költészettel kerül viszonyított kapcsolatba: „Lentről a völgyből / ló nyerít föl hozzám. / A hangja érdes, lebegtetett verssor” – kezdődik a vers, a metafora szemléleti alapját a telitalálatos jelzővel megteremtve, majd az „állati miatyánk” megdöbbentő – de csak látszólag blaszfémikus – képével szakralizálja a ló–költészet asszociációs sort. A transzcendens sugallatot a következő versszak is szinte észrevétlenül, a túlvilági lelkeket jelképező pillangókkal tartja fönn: „Hányszor, de hányszor / ez rebbentette el közelemből / a sírokon csárdásozó pillangókat!” Az alapviszonyítást – ló–költészet – a zárlat motívumismétléses metaforája erősíti meg: „Patadobaj nyomul rám s vad nyerítés. / Nyomukban versek sörénye csapong / feketén a sárga domb mögött.” Csoóri versében nem az intertextualitásról mint eszközről van szó, hanem annak lényegéről: a szövegek – a magyar versek – továbbélésének mint a hagyomány feltételének és a kulturális folytonosság szükségességének felismeréséről.

A szem mint a kontaktus: emberi, illetve ember és isten közötti kapcsolattartás médiuma értelmezhető a Lehet, hogy Isten keres újra című darabban. E vers a gyermeki ártatlanság idejét eleveníti fel a nyitányban: „Mikor még mezítláb jártam / porban, fűben, / látott az Isten engem is.” Ezzel áll szemben a sokkal nagyobb tereket: földrészeket és tömegsírokat bejáró költő helyzete: „nem követ szemmel sehol senki”. A költői én azonban nem vesztette el utolsó reményét, a transzcendens kapcsolattartás felújításába vetett hitét. (A hit nála sohasem bizonyosság, a transzcendencia vágyát kifejező, Istent megszólító sorai soha nem „a biztonságérzetet adó függés”, mint inkább „a hitre való alkalmasság vágyának kibeszélései”.41) A zárlat a természetleíró képet tágítja ki oly mértékig, hogy a látványban, akár már a költő halála után, felsejlik legalább a lehetősége Istennek: „De ha mégis láttok egyszer / szétnyíló, sárga hasadékot az égen / és megpörkölődött szempillát lebegni / hosszan a Vértes fölött, / lehet, hogy Isten keres újra régi helyemen, / ahol először látott.”

A Haláltánc-kísérlet apokaliptikus látomását, a „mesterséges, kis Boszniák” zúdulását a költő szemében rejlő ősi-mágikus erő állítja meg: „De lépésnyire megáll tőlem / s látja már, hogy bálvány vagyok: / a szemem mint egy foszforos / szakadék csak ragyog, ragyog.” Az Idő búcsújában a megszemélyesített Idő szeme méri fel a városra – az ezredvégi kiüresedett emberi létforma szimbólumára – mért csapásokat: „a pestis búcsúzhatott így / élőktől és holtaktól régen, / ahogy ez az évszázad tőlünk” – állapítja meg a költői én, majd József Attila külvárosverseit idéző képet villant fel: „Szemétkukát görget a szél az utcán / házam előtt. / Csörömpöl a nagyranőtt vödör, / mint lánctalpakon vánszorgó, / megöregedett szörnyeteg.” E szürreálisan felnagyított képben egy évszázad háborúi sűrűsödnek össze, azzal a szorongató benyomással, hogy a rémségek emlékei közöttünk élnek. A század apokalipsziséből hiányzik minden fenségesség és minden tragikum. A művészet is meghal mindazzal, amit maga mögött hagy az Idő:

A szemközti ház falában
ötvenéves lövedék-sebek.
Hajléktalan verebek
keresnek bennük néha szállást.
A vállszíjas Idő odapillant rájuk
s fölemelt kézzel búcsúzik tőlük is.
Összeszűkült szemében züllő fények.
Aztán kilép szobámból s távozik.
Huzat röpíti utána teleírt papírjaimat.

A szem egyik legszuggesztívebb, kegyetlenségében is megrázó metaforikus megjelenése A fiatal, alkoholista festő látogatása című vers külön versszakká kiemelt sorában olvasható, ahol a szem az elesettség és áldozatiság metaforája: „És a szeme akár egy lebombázott város.” A szökevényben viszont – akárcsak a Szemek figyelnek démonikus, „koporsóból megszökött múltat” vizionáló képeiben – a fenyegető erők megtestesítője: „Nem akarok én tőletek mást, / csak azt, hogy rejtsetek el odvas szemek elől / gyalulatlan deszkaszál mögé, / vagy boglyaárnyékba, ha hangoskodó senkik / keresnének déli harangszókor / és hurcolnának magukkal győztes áldozatként.” Az apokalipszis döbbenete szólal meg a Gondoltad-e? című versben is: „Hatalmas szem – ez most a nyár. / Országok és tülekvő emberszívek / fényesednek benne kevélyen. – / Gondoltad-e, hogy egyszer / majd ez a szem is lecsukódik, / s a világ négy sarkát / árnyékok állják körül?” A döbbenet nem elvont filozófiai gyökerű: amit a történelem látni, szemtanúként megélni engedett, az hívja elő a megváltás nélküli világvégétől való félelmet. Miként a Nem féltem soha semmitől szárazon kopogó, Pilinszky Apokrifjét idéző apokaliptikus sorai: „Tél jön megint. Mocsok és köd. Isten vidám szeme / büdös kukába hullik, szétrohadt paplanok / és szétázott platánlevelek közé. / Néhány pillanatig még látom, ahogy kihuny.” A Balkáni múzsák húgában a fák az iszonyat szemtanúi: „…esküdöztél, / hogy szemük van a fáknak. / Áruld el, mit látnak helyetted most, / mikor vad árvizek / egyenes adásban taszítják be a templomajtót / s viszik túszul a Megváltót magukkal?” Vörösmarty Előszóját asszociáló apokaliptikus képek sűrítik magukba a gyalázat változatait: „emberek zuhannak földre / lángolva, mint a szurokfáklyák”; A világvég fakó fényei című vers animizálva ábrázolja a magát és környezetét pusztító embert: „mára beköltöztünk / világnagy városokba, / ahol fölfaljuk magunk alól / az anyaföldet, / és selyemhernyóként kopasztjuk le a fákat”. A mindezt szemtanúként megélő költő számot vet azzal, hogy nem lehet örökké jelen, szemrevételezni és számba venni a század önmaga ellen cselekvő emberét és bűneit: „… ráhagylak benneteket / egy óriási szemre, / melyben már a világvég / fakó fényei gyülekeznek.”

A látás a világ befogadásának közvetlen módja Csoórinál. De már számot vetett a befogadás korlátozott lehetőségeivel: „kevés egy élet ahhoz, / hogy tízszeresére növesszem meg a szemem / s az állatövek tüzes titkába belelássak” (Az utca közepén). A szem ugyanakkor, mintha az ember lelke lakozna benne, sérülésével vagy pusztulásával jelképezi az emberi alapértékek pusztulását: „véres ludak az angyalok // s a házak fölött ott köröznek, / kéményt vernek le, háztetőket, / s gigájuk úgy jár föl-le, mintha / emberszemeket nyeltek volna” (Sok volt, sok volt a lúd fölöttem). A kötet címét is tartalmazó vers, az Esztergomi elégia a lélek nyugalmát fejezi ki a szem megpihenésével, a befelé figyelés gesztusával. Ez a mesterien szerkesztett, csodálatos vers elégico-óda, időszembesítő, létösszegző mű, mely a „mit értem el?” kérdésétől jut el a „De ennek vége!” felkiáltáson át vágya megfogalmazásáig:

…Nincs több mutatványom,
s a homlokom, mely folyton gyöngyözött,

mostantól kezdve nagy szelekbe vágyik,
hogy ott időzzön, lebegjen, ahol
rangrejtve, titkon Isten is tanyázik,
s körülsuhogja csöndes tériszony.

A szemem is majd ott talál nyugalmat,
befelé néz, mint üdvözült vakok,
akik, ha látni akarnak, hát imádkoznak
és szólítgatnak tűzvészt, harmatot,

vérző kezet, mely volt már kezükben,
a legbelsőbb test sírását, hogy újra
rettenjen meg a semmi roncs szívükben,
s várhassanak röpítő fájdalomra.

A Csöndes tériszony verseit rendkívül szorosan egybefogó motívumháló másik leggyakoribb eleme a szív. A „Zrínyi Ilonás szívtől” (Megint jön valaki) a „tavasz kitépett szívével kezemben” (Emlékezés egy álomra), a „szív meredek szajnapartján” (Séta Párizsban), az „Ilyenkor szokott kisiklani a szív, / […] meglágyulni az ország” (Ünnepek s hétköznapok) képein át a „Félreüt szívem” (Szorongó séta a mezőn) riadalmáig. A szem–szív sorát hierarchikusan folytatva a fej, a kéz, a láb, a koponya, a csontok, csigolyák kapnak kiemelt szerepet: Csoóri verseiben a boncnoki alapossággal szétszedett és újra felépített emberi test mint az emberi létezés bizonyossága válik a versek alapelemévé. A táj – a másik fő versépítő elem – minduntalan összeolvad az emberi testrészek kavalkádjával. S ezáltal a költő még akkor is az elembertelenedés ellen kiált, amikor az apokalipszis antropomorf képeit festi. A hangya–hegy, hernyó–pillangó szintén gyakran előforduló ellentétpárjai; a fák: meggy-, akác- és diófák, a sas, a bikák, bivalyok – csupa élet, csupa lüktetés, mozgás ez a táj. Csoóri Sándor egész poétikája tiltakozás a világ és az emberi lélek kiüresítése ellen, fohász egy emberibb, élhetőbb világért. Akár szemtanúként, akár befelé figyelő bölcsként: a költő sohasem közönyösen, hanem a legrégebben hagyományozódott emberi alapértékeket őrizve van jelen a világban, a nemzet közösségében, amely útjára bocsátotta őt, s amelynek hűséges képviselője. Az elveszett haza útját keresve teszi föl a kérdést: „Vezet még út tovább vagy már csak állok itten?”

A vers a hazahimnuszok sorába tartozik, de a szűkebb haza fokozatos veszését panaszolja: Erdély-sirató. Ady Endre szülőföldjeként idézi meg, s a reflexió saját lírai személyiségéhez kapcsolja az asszociációt:

Nagyvárad, Csucsa, rétek és hegyek,
Ady két nagy szeme mindegyik útkanyarban
az arcomig jön s nézi: élek-e,
vagy a halál rohan-e bennem öntudatlan?

„Az elveszett haza gyötrelmes útja” a „kivágott fák”, „kastélyromok” konkrétságából emelkedik a tercinák emblematikus képei által krisztusi kálváriává, az erdélyi magyarság keresztútjává:

Minden nap erre nagypénteki nap, ácsszög és ecet,
végső kivérzés, föld alatti álom,
de húsvét hős fénye sehol, csak az emlékezet

meg a rekettyék gyásza fönt a Királyhágón.

A Nagy Gáspárnak című vers a zárlatban szintén Adyt idézi, a sárban hanyatt fekvő ország láttán, meg Nagy László felkiáltását („Nekem Ady Endre ostora tetszik!”): „Ady kellene ide újra vagy egy korbácsos ördög, / hogy bezupálhassunk csapatába, / a gomblyukunkban loboncos, fehér rózsa.”

A Szorongó séta a mezőn szép számadásverse, amelyben a költői én a politikai szerepvállalás letűntével újra tanulni kezdi a világot (szinte a legelejéről kezdve: „Nézem két kezem a tájban, / mint bölcsőben a csecsemők. / Velem voltak tíz éven át?”), ám a csodák átélése helyett a halál közelségére döbben rá, a népmesék mesebeli óriásaként hívja ki maga ellen Istent: „Ha küzdőtársat akar, / jöjjön ő / s verjen bele a földbe, / mint a népmesék óriása.”

A Szorongó sétá…-ban „hazacsonkként” jelenik meg az ország, a háború által szétzilált gyerekkorra emlékező Kő és csalánban „Kiszáradt rózsatövek / limlomos tájaként” a szülőföld, Az én ostoba Hiszekegyem vershőse, „aki elhitte magának, / hogy porszemet porszemmel házasítva / újra országot alapíthat / a régi fájdalmak helyén”, „zuhanva landolt / légüres hazájában”. Kötetszervező jelentőségű válik Csoóri hagyományos, a haza, a nemzet, a közösség ügyeivel számot vető műveinek verscsoportja. Egy teljes század magyar történelmét átfogó igénnyel szól a hazáról a Trianon nyolcvanadik évfordulóján írt Csontok és szögek. A darabokra esett ország a krisztusi sors – szintén összetört, kallódó – kellékeivel szakralizálódik, s ennek éles ellenpontjaként a felelőtlen kivagyiság, pazarlás, úrhatnámság jellemzi az országvesztőket. Emitt „csontok és szögek / s akasztófa-szilánkok”, „berobbantott, huzatos mennybolt”, amott „frakkos hóhérok”, „szivarfüst anarchiája”. A herderi nemzethalál víziójában – „népek tűnnek el / összezárt állkapoccsal egymás után” – a mód- és állapothatározó egyszerre fejezi ki a nyelvek halálát s azt a körülményt, hogy a népek szó nélkül, ellenvetés nélkül adják át magukat sorsuknak.

A szarkasztikusan megrajzolt nemzetvesztők képe teljesedik apokaliptikus haláltánccá a Levél Görömbei Andrásnak alcímű Haláltánc-kísérletben.42 A vers szép példája a Csoóri költészetébe szórványosan visszatérő kötött formájú verselésnek: félrímekkel pántolt nyolcsoros strófái egyszerre idézik Arany Jánost és Ady Endrét; a versdallam, a pattogó ritmikájú sorok a haláltánc hangulatát keltik. De a kötetet mégis a nemzeti ügyekért küzdő költő példáját előhívó Szózat és kiáltás zárja, a többek között Illyés Haza a magasban-ját és Bartókját idéző sorok a remény és hit patetikus szólamát hagyják hosszan kizengeni, végezetül.

A Futás a ködben (2005) az előző kötet több témáját, jellemző hangütését folytatja. A Látomás, fényes nappal ezúttal Trianon mindennapos emlékére íródik, s a Csontok és szögek több motívumát megismétli. Itt azonban nem a nemzetvesztők kapnak teret a versben, hanem a trianoni sokk és az azt követő romlás nyer messzire visszanyúló történelmi távlatot:

Szent László bíbor, királyi palástja
szálakra bomolva úszik a csipkefák fölött,
vagy lebeg csak bánatosan,
mint nyárvégi ökörnyál.

A zárlat Sütő András Advent a Hargitán című drámájának motívumait megidézve a hiábavaló várakozás képével horgad le, eltörölve szinte az előtte hangot kapó „hátha mégis” reményét.

E kötetben elhalkul Csoóri lírája, ritkább a bartóki zenét idéző disszonáns, rapszodikus hang, a költő A kóbor elégiák útján jár, a mindennapok kis és nagy harcaiban mindig vereséget szenvedő haza sorsával válik eggyé: „Megyek az erdők között, / ahogy az út megy; / szinte föld vagyok magam is, / megtaposott, hazai föld.” (Ősz Erdélyben) A Hát mégis lesz hazám nekem is? fölkiáltásában a természettel, sőt az istenivel egybeolvadás képzete nyilvánul meg egy látomásban: „Rémületében valaki / a hegy alatti rét boglyáit gyújtja föl sorban, / hogy fertőtlenítse a magasságot. / Gyönyörködöm a tüzekben, a jegenyemagas / lángokban, / mint a föltámadásban – / Hát mégis lesz hazám nekem is?” Nemzedékére visszatekintve a tétova, hiábavaló várakozásba dermedve látja azt:

Néha a történelem fújt át csontjainkon,
néha a böjti szél,
de mi vak cipőinkben
ott toporogtunk csak a sárban,
s vártuk a legközelebbi órát:
hátha a szerencsétlenségünk
avat boldoggá minket.

A zárlat hátborzongató deszakralizáló képben láttatja a transzendencia földi szimbólumait, a templomokat: „Nézem megviselt templomainkat, / mellettük is úgy rohanunk el reggel és este, / mintha kihűlt, óriás teáskannák mellett / rohannánk el a semmibe.” (Alig maradtunk egynéhányan)

Csak a kötetzáró sorokban villan meg valami a reményből, a magyarságnak az archaikus folklórból származó szimbólumát idézve a látomásban. Elkártyázott köpeny a vers címe, s ez lett Csoóri 2004-es válogatott verseinek kötetcímadója. Bár „elkártyázott köpeny / az egész ország, krisztusi gönc”, a zárlatban – ha nem is a csoda, de a csoda akarása, szuggesztiója adja a lírai személyiség újra és újra felegyenesedésre sarkalló makacsságának, erejének létbizonyítékát:

Még egyszer s utoljára csodaszarvast akarok látni,
ahogy rohan a ködben
és zúdul utána egy egész erdő.

Ez a küzdelmet és örömöt, sikert és pokoljárást egyaránt vállaló, a világ teljességét a hiányok évadján is befogadni vágyó,43 a kontrasztok, disszonanciák kereszttüzében is szilárdan álló, a magánéleti és közéleti harcokat egyaránt megvívó, a személyes és közösségi integritásért perelni nem szűnő költői én adja Csoóri lírájának létfilozófiai centrumát. Ady Endre és József Attila óta ez idáig Csoóri Sándor volt képes a versben a lírai személyiség legteljesebb, egyszerre individuális és közösségi elkötelezettségű, a nemzeti történelem és kultúra identitásszerkezetébe és -alakulásába kapcsolódó sorstörténetét megrajzolni.

Jegyzetek



1Vö. „A hetvenes évek végén a »fennkölten züllő országgal« szemben folytatott küzdelemben bontakozott ki teljes mélységében Csoóri Sándor költői és esszéírói pályája.” Görömbei 2003, 136.

2Gróh Gáspár, Hódolat a nem hódolónak. Csoóri Sándor: A világ emlékművei = Gróh 2000, 27.

3Kulcsár Szabó 1979, 391. [Kiemelés az eredetiben.]

4Görömbei András, A poétikai én változásai Csoóri Sándor költészetében = Görömbei 1999, 150.

5Jánosi Zoltán, Gondolatok – rózsavérből. Tűnődések CsoóriSándor versein = Jánosi 2001, 343.

6Kulcsár Szabó, 1979, 392.

7Pécsi Györgyi, A személyesség hitele. Csoóri Sándor verseiről = Pécsi2003, 53.

8Vö. „Az élmény és elvonatkoztatás példás egysége révén válhatott költészete a személyesség és tárgyiasság szintézisévé is, tehát többé, mint egyik-egyik típus önmagában.” Görömbei 2003, 158..

9Vö. „Csoóri Sándornak a tudat kanyargó ösvényein haladó gondolatisága, a képzet, a metafora, a fogalom s a látomás közötti sávokon haladó, hol ebbe, hol abba az irányba kilépő versmenete e szokatlanul »oszcilláló« dinamika mellett azért sem hagyja hamvadni az olvasó éberségét, mert azokon a terepeken, ahol ez az ösvény vezet, lépten-nyomon figyelmeztetően, szinte eleven aktualitásként fehérlik át a történelem csontozata.” Jánosi Zoltán, Gondolatok – rózsavérből. Tűnődések Csoóri Sándor versein = Jánosi 2001, 346–347.

10Uo., 342.

11Vö. „… személyiségének egészét mozgósítva minden ügye üdvösségügy”. GróhGáspár, Hódolat a nem hódolónak. Csoóri Sándor: A világ emlékművei = Gróh2000, 24.

12Pécsi Györgyi, A személyesség hitele. Csoóri Sándor verseiről = Pécsi2003, 57.

13Görömbei 2003, 136.

14Márkus Béla még Balassit, Zrínyit, József Attilát és Illyés Gyulát nevezi meg mint „a küzdést, diszharmóniát kívánókat, az életet harcként értelmezőket, az igaz egész egyéniséget és emberséget ellentétekből fölépítőket”. Márkus Béla, Ady halott szemét fölszaggatni. Csoóri Sándor: A tizedik este = Márkus 1996, Démonokkal csatázva. Felsőmagyarország Kiadó, Miskolc, 63–64.

15Ezek gazdag feltárását l. Jánosi Zoltán, Gondolatok – rózsavérből. Tűnődések Csoóri Sándor versein = Jánosi 2001, 347–349.

16Görömbei 2003, 134.

17Vö. Kiss 1990, 142.

18Ehhez vö. „A versbeszédet egy-egy részlet ismétlése vagy variálása különös fénybe vonja. A megismétlődő sor vagy sorok jelentése ugyanis sohasem fogalmi jellegű, hanem az is atmoszferikus, de rejtélyes, titokszerű is.” Görömbei 2003, 135–136.

19Vö. „Gondtudatosító és bajvívó szerepében az ősökre, a költőelődökre mint támaszokra tekint a művész, minden eddiginél erősebb eltökéltséggel […] A támaszra, önerősítésre pedig roppant szüksége van…” Márkus Béla, Ady halott szemét fölszaggatni. Csoóri Sándor: A tizedik este = Márkus 1996, 64.

20Márkus Béla mutat rá, mint több más versrészlet kapcsán is, e sorok Adyt idéző gesztusára. Márkus Béla, Ady halott szemét fölszaggatni. CsoóriSándor: A tizedik este = Márkus1996, 61–62.

21Görömbei 2003, 142.

22„Más barátok és pályatársak után 1978 januárjában meghal Nagy László. Beláthatatlan kimenetelű betegség kényszerítette ágyhoz és kés alá magát a költőt is. Közben meghalt az apja, gyógyíthatatlan kór támadta meg asszonyát, s aztán el is pusztította.” Kiss 1990, 137.

23Vasy Géza, Elszakadás és megkötöttség. Egy motívumkör CsoóriSándor költészetében = Vasy 2000, 131.

24Görömbei 2003, 155.

25Vö. Görömbei 2003, 158.

26Cs. Nagy Ibolya, A szülőföldélmény Csoóri Sándor költészetében = Cs. Nagy 2002, 223.

27Görömbei 2003, 161–162.

28Pécsi Györgyi, A személyesség hitele. Csoóri Sándor verseiről = Pécsi2003, 60.

29Görömbei 2003, 165.

30Erről részletesen l. Cs. Nagy Ibolya, Énkép: bársonnyal, ciánnal. CsoóriSándor: Ha volna életem = Cs. Nagy 2002, 227–238.

31Vö. „Egyre nyilvánvalóbb számára, hogy az élet kiteljesítése sem egyéni, sem nemzeti-közösségi vonatkozásban nem sikerül. Ezt a két létszférát ugyanis Csoóri Sándor költészete tartósan nem tudja elválasztani egymástól.” Görömbei 2003, 225.

32Görömbei 2003, 230.

33Márkus Béla, Az elveszett világ fojtó érzékisége. Csoóri Sándor: Hattyúkkal, ágyútűzben = Márkus 1996, 68.

34Uo.

35A hattyú-motívum gazdag jelentésrétegeit Márkus Béla tanulmánya bontotta ki. Márkus Béla, Az elveszett világ fojtó érzékisége. CsoóriSándor: Hattyúkkal, ágyútűzben = Márkus 1996, 71–72.

36Márkus Béla, Az elveszett világ fojtó érzékisége. Csoóri Sándor: Hattyúkkal, ágyútűzben = Márkus 1996, 70.

37Görömbei 2003, 226.

38Vasy Géza a kötetben az országos hanyatlás, a céltalanul sodródó történelem képzetét összekapcsolja, joggal, a groteszk képelemekkel, amelynek „hangsúlyosan a cirkusz tágan értett motívumköre felel meg”. Vasy Géza, Időrétegek és motívumok. Ha volna életem = Vasy 2000, 99.

39Így, az egész kötet terében érvényes Cs. Nagy Ibolya megfigyelése, miszerint „a felfokozottan indulatos, támadó-ostorozó hevülettel festett látomások, a taszító jelzők, az undor képei a poétikai hatásmechanizmus elvei alapján most is egy ellentétes minőséget felmutató lírai világképzés tanúságtevői: ez itt a haza, talán az édes haza, melynek rommá tett templomait, lerombolt hegyeit mégiscsak újjáteremteni vágyja a költő”. Cs. Nagy Ibolya, Énkép: bársonnyal, ciánnal. Csoóri Sándor: Ha volna életem = Cs. Nagy 2002, 237.

40Márkus Béla e hasonlatok funkcióját kutatva így vélekedik: „Talán az a nyelvtani meghatározottság diktál, hogy a cselekvést kifejező igék mellett könnyebben szerkeszthető meg a hasonlat, mint a metafora. Talán a magyarázó, megvilágító és nyomósító, értékelő funkciójuk. Az, amivel kapcsolatban e trópus ismeretelméleti aurájáról lehet beszélni. A megismerés civilizációs gesztusáról. Arról, hogy a hasonlatban együtt jár az analógia és az empátia, a külső és a belső megismerés. Végül, hogy minden hasonlat hivatkozás az őstapasztalatra, az elemi létérzetekre…” Márkus Béla, Az elveszett világ fojtó érzékisége. Csoóri Sándor: Hattyúkkal, ágyútűzben = Márkus 1996, 76.

41Cs. Nagy Ibolya, Énkép: bársonnyal, ciánnal. CsoóriSándor: Ha volna életem = Cs. Nagy 2002, 231.

42Görömbei András több vers példáján mutatja be, hogy e szarkazmus oka „az országot betöltő zsibvásár” és az „eszméket mellőző önfeledt tömeges züllés” kiváltotta undor. Görömbei2003, 231–232.

43Vö. „A növekvő hiányok közepett a teljességet siratja megrendítően, hasonlíthatatlan érzelmi kultúrával.” Alföldy Jenő, Lelki realitás és közös ihlet. CsoóriSándor: Futás a ködben. Kortárs, 2005/11. 105.

BIBLIOGRÁFIAI RÖVIDÍTÉSEK

Cs. Nagy 2002 = Cs. Nagy Ibolya, Kérdez az idő. Tanulmányok, kritikák, cikkek. Felsőmagyarország Kiadó, Miskolc.

Görömbei 1999 = Görömbei András, Létértelmezések. Felsőmagyarország Kiadó, Miskolc.

Görömbei 2003 = Görömbei András, Csoóri Sándor. Kalligram Könyvkiadó, Pozsony.

Gróh 2000 = Gróh Gáspár, Egymásért vagyunk. Tanulmányok, kritikák. Kortárs Kiadó, Budapest.

Jánosi 2001 = Jánosi Zoltán, Idő és ítélet. FelsőmagyarországKiadó, Miskolc.

Kiss 1990 = Kiss Ferenc, Csoóri Sándor. Magvető Könyvkiadó, Budapest.

Kulcsár Szabó 1979 = Kulcsár Szabó Ernő, Rapszódia térben és időben. Csoóri Sándor lírai portréjához = Kulcsár Szabó Ernő, Műalkotás – szöveg – hatás. Magvető Könyvkiadó, Budapest.

Márkus 1996 = Márkus Béla, Démonokkal csatázva. FelsőmagyarországKiadó, Miskolc.

Pécsi 2003 = Pécsi Györgyi, Olvasópróbák 2. FelsőmagyarországKiadó, Miskolc.

Vasy 2000 = Vasy Géza, A nemzet rebellise. Írások CsoóriSándorról. Árgus Kiadó – Vörösmarty Társaság, Székesfehérvár.

Részlet az MTA Bolyai-ösztöndíja által támogatott A nemzeti önismeret megőrzése és újraépítése a magyar költészetben az 1960-as évektől napjainkig című tanulmánysorozatból.

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben