×

Hömpölygő áradat

Ötvenhatos menekültek emlékei, 2. rész

Gazda József

2006 // 10
Volt Székesfehérvár és Budapest között több ilyen kis összeütközés ávósokkal és kisebb orosz egységekkel, amikben én részt vettem, és megsebesültem. De hogy hogyan, azt nem tudom, mert én eszméletlen lettem, Ausztriában ébredtem fel, egy rész hiányzott itt. Egy tenyér nagyságú szilánk elsurrant ott a lábam mellett, s hála isten csontot nem ért, hanem a húst kivágta. A bajtársak bekötötték, és engem eldugdostak, erről én nem tudok semmit, mert nagyon nagy vérveszteségem volt, és én eszméletlen voltam, Eisenstadtban ébredtem fel a kórházban, és ott mondták, hogy állítólag az a teherautó hozott el, amelyik utolsó volt – a következőt már nem engedték át Magyarországról. (Farkas Róbert, Veszprém – Hamburg)

A feleségem a katonai szolgálatom alatt beadta a válást, volt egy kicsi gyerek, aki akkor született, amikor engem már elvittek. Egyedül maradva az ember tényleg fél lábon áll. Állás, semmi, a jövő sem nézett volna ki sehogy. Én tulajdonképpen rettentő boldogtalan voltam, hogy el kellett hagynom Magyarországot. Nem akartam sehogy sem. Inkább egy véletlen játszott közre, hogy kijöttem. Az volt, hogy azon a bizonyos napon – december másodikán volt – a volt igazgatóm egyszer azt mondta, hogy te, valakik kerestek, akik nekem se tetszenek. Pedig ő nagy volt, ő volt a pártfőnök. Vigyázz, mert nem lehet tudni, mit akarnak. Másrészt pedig este tanúja voltam, hogy azt a színészt, Nagy Attilát, akit kivittek Kijevbe, odaültették a kávézóba minden este, s körülötte ültek az államrendőrök, hogy nézzék, hogy kivel beszél, vagy ki reagál őrá, hogy el tudják kapni a megfelelő köröket. Ez a színész olyan merész ember volt, hogy nevetett rajtuk. Odaszólt: „Mit őriztek? Ne zavartassátok magatokat.” Ilyen dolgokat. A barátom, akivel együtt tanítottam, testnevelő tanár, azt mondta, hogy hajnalban indul az első busz Budapestre, s a barátnőjével jegyet szerzett. A barátnője meg eltűnt. Ha akarok, jöjjek vele. Valahogy elhatároztam magamat, hogy úgyse lesz jó vége, próbáljuk meg. Egyszerűen eljöttem. (Lőrinczy László, Nyíregyháza – Bonn)

Muszáj volt, mert amikor visszaalakult a rendszer, apám mondta, hogy fenn a padláson az ávósok vártak, hogy mikor megyek, szitává lőnek. (Antal Gyuláné Szabó Magda, Zalaegerszeg – Melbourne)

Én sose nem szerettem a kommunistákat, a mai napig sem szeretem őket. Mikor a forradalom volt, én Pécsen bányában voltam. Vájár vagyok. Mikor hallottuk, hogy már nagyon sokan kezdtek menni, mi összebeszéltünk huszonöten, éppen akkor kaptunk hűségjutalmat, elutaztam haza anyámhoz, mondtam neki, amit soha életemben nem fogok elfelejteni, anyám – mindig azt mondta, hogy ő nem félt engemet, mert én a jég hátán is meg fogok élni, s tényleg a jég hátára kerültem, azért nem fogom elfelejteni sosem –, mondtam anyámnak, hogy na, megyünk a többiekkel megnézni, más világban hogy élnek, hogy vannak az emberek. Majd egyszer visszajövök… (Házverő Török László, Szeged – Oslo)

Somogyi Károly alezredes, az, aki velem volt Kijevben, mondta a feleségemnek, hogy tűnjek el, mert már keresnek. Az volt a szerencsém, hogy a szovjet kötözött át. Mert ha magyarok kötöznek át, akkor már tudták volna, hogy hol vagyok. Akkor Káma Lőrinc vezérőrnagy üzent, ő házi őrizetben volt, és lejött a kórházhoz. Azt mondja: fiam, tűnjél el, mert most visznek el! A Kopplányi alezredes, az volt a vadász légierők kiküldött tisztje a honi légieknél, azt mondja: ide figyelj, lopok egy helikoptert. Hát egy akkori helikoptert azt csúzlival le lehetett lőni. Azt mondja, hát repülőgépet nem tudunk szerezni. Másképp ez a Kopplányi később elment útépítőnek, nem ment vissza a hadseregbe. És jött egy zsidó főorvos, azt mondja: ide figyelj, nekem van egy villám a telepem mellett, én leviszlek oda, de nem mutatkozhatsz, a szobát nem hagyhatod el, lehozom a családodat mint alkalmazottat. Milyen élet egy szobában leélni az életet? Akkor elviszünk mentővel a szüleidhez. Azt már Mosonmagyaróvárnak hívják, az a határszél. És az Éva elment Kolozsvári Sándorhoz szabadságos levélért. Az kockázatos volt neki, kiadni egy szabadságos levelet az én nevemre. De minden további nélkül kiadta. S január végén a rendőrparancsnok, aki osztálytársam volt, ott is kezeltek, kórházba jártam besugárzásra, az jött, hogy te, ide figyelj, tűnjél el. Hová? Nekem van egy emberem, aki átvisz a határon. Hát összepakoltam. Lementem Várbalogra, hát ott közben volt, hogy igazoltattak, Várbalogról átmentünk, elfelejtettem, mi volt a neve, ahonnan a magyarok többsége ment ki. Onnan átvittek minket túlra. (Hárs János, Budapest Sydney)

Mikor bemegyek a gyárba, hogy a munkásruhámat fölvegyem, azt mondja a nagyfőnök: Hogyhogy te még mindig itthon vagy? Mondom: Miért? Hát őneki a bátyja volt Mosonmagyaróváron a párttitkár. A nevem már benne volt a fekete könyvben. Mondom: köszönöm a figyelmeztetést, bementem a városba, találkoztam három haverral, azt mondtam, én éjjel megyek. Már november végén volt. Én akkor jöttem el. Közben visszajöttek a szovjetek, jött a haver Pestről, aki állítólag ott dolgozott, hogy szedik össze a fiatalokat. Erre meg én is kaptam azt a figyelmeztetést, láttam, hogy le kell lépnem. Egy éjszaka átgyalogoltunk, nem csak egyedül, rengeteg pesti jött velünk, akik nem tudták az utat. (Csonka József, Mosonmagyaróvár – Sydney)

Le akartak már tartóztatni. Tihanyban, a feleségem lakhelyén, épp akkor költöztem két hónappal, másfél hónappal azelőtt oda, megválasztottak a tihanyi Forradalmi Tanácsba, úgyhogy menekülnöm kellett. A hajógyárból teherautó ment ki a határhoz, egy előző csoport ellopta a hajógyár egyik autóját, illetve kivezették, s onnan táviratoztak, hogy itt van Kapuváron a tanácsnál a kulcs a kocsihoz, valakit küldjetek érte, aki hazaviszi. Aztán egy másik teherautóval kimentünk érte, és mi a feleségemmel ott maradtunk, kijöttünk. Reggel mentünk dolgozni, tizenegykor felültünk a buszra, és itt kötöttünk ki Amerikában. (Balogh Sándor, Tihany – Schenectady)

Maradni a szülőföldön nekem börtönt jelentett volna. Aki barátom ottmaradt, börtönt kapott. Aki már egyetemen volt, kidobták az egyetemről is, legalább két évig voltak börtönben, és aztán nem vették vissza őket. Többeket ki is végeztek abból a csoportból, ahol én voltam. (Okolicsányi Lajos, Padova)

Meg is jelentek fényképek osztrák újságban rólam. A Kilián kaszárnyánál, én ott voltam katona. S azért nekem el kellett jönni Magyarországról. A faterom marha nagy kommunista volt. Ő maga megmondta: Börtönbe juttatsz engemet? Azért hát elhúztam a csíkot. (Fehérvári József, Budapest – Aachen)

Mikor már vége lett, nagyon sokan nem láttuk értelmét, hogy otthon maradjunk egy ilyen országban, mely orosz iga alatt is van. Különben is börtönbe tettek volna az életem egy részére, és arra meg nekem nem volt szükségem. Így aztán elindultam. (Besztercei Barnabás, San Francisco)

Most én azért nem néztem a családomat, mert én nem akartam. Azt mondtam neki, nálam pisztoly van, hat töltény van benne, ötöt magam előtt küldök a másvilágra, a hatodik saját magamé. Én a családomat nincs jogom hogy kitegyem arra, hogy megsérüljenek, esetleg nyomorulttá legyenek. Én meg nem adom meg magam, engem ne verjenek hülyére. Ugyanez a személy aztán májusban kihozta a feleségemet és a kislányomat. Még ebben az évben. (Hárs János, Budapest – Sydney)

Na, a ruszkik bejöttek Budapestre, utána öt napra, hat napra bennünket le akartak szerelni. Hogy adjuk be a fegyvert, olyan tizedike körül. Le akartak szerelni bennünket. Az idősebb korosztály vissza is adta a fegyvert, de mi fiatalabbak azt mondtuk, mi a fegyvert nem adjuk le, nekünk arra lehet, hogy még szükségünk lesz, s akkor visszamentünk a bányászokhoz, vittük magunkkal a fegyvert, s alászegeztük a szekrények alá. És úgy tizenötödike felé novemberben Tokodaltárón vagyunk, hát ott nem volt komolyabb baj. Tokodaltárón vagyunk, s a volt pártittkár jön szembe velünk az utcán. Jól ismertük egymást, mindenki ismert mindenkit. Azt mondja: Te, Laci, te meg vagy bolondulva? Hogyhogy meg vagyok bolondulva? Azt mondja: a forradalom előtt ha valaki csak egy szót mert szólni a kommunisták ellen, akkor mindjárt bajba került. Te, én tudom, hogy te itt a bányában az első napon mentél csapatról csapatra, és azt mondtad az embereknek, ha nincsenek velünk, ellenünk vannak, s aki ellenünk van, az bajba kerül. Bekerültél a Nemzetőrségbe. Nagyon nagy bajba kerülsz! Én nem fogok mondani semmit sem, én nem tudom – ő kommunista párttitkár volt, de úgy látszik, csak azért volt párttitkár, hogy pénzt csináljon belőle. Azt mondja, ha én neked volnék, én mennék kifelé a barátaiddal Ausztriába. S akkor elhatároztuk magunkat. Én emlékszek rá, Mezőkovácsnál, amikor Sztálin meghalt, akkor még otthon voltam, és álltunk sorba kenyeret venni. Voltunk vagy százan, kenyérre vártunk az üzletnél. S jön a hír, hogy meghalt Sztálin. S valaki azt mondja közel hozzám: Há! Az a szemét legalább tíz évvel ezelőtt kellett volna hogy meghaljon. Nem került bele több mint egy félóra, elvitték, s azóta nem hallott róla senki semmit. S akkor erre gondoltam, ennek az embernek igaza van, akik voltunk szabadságharcosok, vagy nemzetőrségben voltunk, összefogtunk, s elég könnyedén kijutottunk Ausztriába. (Varga László, Esztergom – Sydney)

Neszét vettük, hogy már szedik össze a szabadult politikai foglyokat meg a szabadságharcosokat, és nekem bizony nem sok esélyem volt a túlélésre, ha engem megfognak. Mert otthagytam először is tizenegy évet, akkor a rabszabadítás, az önmagában véve halálos ítélet. És a többi, a politikai szervezkedés és tovább. Tehát nem volt más hátra, mint menekülni. (Rédey Gábor, Budapest – Köln)

November 7-én mi lettünk volna megbízva, hogy megkoszorúzzuk az orosz katonáknak a szobrát, elhatároztuk, hogy ezt semmiképpen nem fogjuk megcsinálni, s a szó szoros értelmében átsétáltunk Ausztriába. Húsz perc út kocsival, gyalog másfél óra alatt kiértünk. Az osztrák rendőrök mindjárt felvették az adatokat, pár hónapig ott voltunk, s azután jöttünk az Egyesült Államokba ’57-ben. (Ölbey Mária, New Brunswick)

S akkor este egyszer mondták nekem, hogy na, hát titeket, téged meg a barátodat kerestek a ballonkabátosok. Miért? Minket nincs miért. Azazhogy volt, a diákoknak egy fegyverezett csoportja kimenekült Lillafüred közelébe. Én, ugye, csak ácsorogtam, néztem, hogy jön-e valaki, biztosítottam. S ez a Jóska barátom orvos volt, ez vitt nekik gyógyszereket meg kötszereket, meg ilyesmit. Ennyi az egész. Erről is szelet kaptak, ezért is kémlelődtek utánunk. Megszüntették november közepén az állásomat még az általános iskolában is, s akkor elköszöntem. Jöttek a szülők is. S az egyik szülő adott nekem egy ajándékot. Egy öreg katonai iránytűt. Mondták, tudjuk, hogy maga hányadán van. (Lőrinczy László, Miskolc – Bonn)

A szüleim mondták, talán jobb lesz, ha elmegyek, mert már szedik össze az embereket, s a szomszédok láttak a forradalom idején karszalaggal meg fegyverrel. Egy rossz szó elég volt, hogy valakit beköpjenek, s már vigyék is. (Hermann Miklós, Budapest – Montreal)

Tulajdonképpen anyám szerette volna, hogy eljöjjek otthonról. Féltett attól, hogy lefognak a többiekkel együtt. Ő egész biztos volt abban, hogy a kommunisták le fognak fogni. Valahogy én nem féltem, először is nem fogtam annyira föl a veszélyt, mint ő, a másik pedig, hogy amit én csináltam a fölkelés alatt, azt mind Budapesten csináltam. Meg láttak engem géppisztollyal menni Szentendrén. De Szentendrén is csak azt csináltuk, hogy amikor az oroszok november 4-e után bejöttek Szentendrére is, addigra vagy négyünk odaállt, hogy megvédjük a szentendrei elektromos transzformátor-állomást, hát az egész városnak a világítása, az elektromos ellátása azon keresztül ment. S megvallom őszintén, nem csak az oroszoktól akartuk mi azt megvédeni, könnyen kilőttek volna bennünket onnan tankokkal, de voltak zavargók is, s mi nem akartuk egyszerűen, hogy kárt csináljanak a városban. Én mondjuk ezek után nem féltem, de nem biztos, hogy megengedték volna, hogy a pofonok között én ezt elmondjam nekik. (Fülöp Lajos, Minneapolis)

Miután ők a várból elmenekültek, otthon volt két hétig körülbelül, s tanakodtunk, mit csináljunk. Már akkor az oroszok benn voltak javában, s arra az elhatározásra jutottunk, hogy mindenképpen el kell hagynunk az országot, de az utolsó nap döntötte el az egészet. Mert kihirdették, hogy november 19-én minden katonának vissza kell térnie az alakulatához. Hozzáteszem még, hogy feloszlatták a hadsereget egy vagy két hétre, tehát mindenki hazamehetett. Most visszahívták a katonákat, november 19-ére, s akkor kellett gyorsan elhatároznunk, hogy mit fogunk csinálni. S valaki segített egy hamis személyigazolványt szerezni, és a bátyám egyik civil fényképét beleragasztották, hirtelen neki meg kellett tanulni azt, hogy az ő neve nem Bajka Balázs, hanem Kanalas János. És éccaka felébresztettük, többször megkérdeztük, hogy mi a neved. S azt kellett neki megtanulni, hogy ő Kanalas János. Mert ugye ő nem utazhatott, ő még hivatalosan katona volt, s vissza kellett volna térnie az alakulatához, s elindultunk november 17-én, 1956-ban, reggeli hét órakor, és mentünk nyugat felé Győrön keresztül. (Benettné Bajka Katalin, Adelaide)

Hogy édesapám maradt? Hogyhogy ő nem jött ki? Én ezt nem tartanám hősiességnek. Nagyon kézzelfogható ok volt, hogy akkor mind édesapám, mind édesanyám ágáról a nagyszülők éltek, idősebb nénikéket nem lehetett volna otthagyni egyedül. Gondolom, ez volt az egyik elgondolás. Másrészt akkor édesapám ötvenhat éves volt, ötvenhat éves fejjel kimenni egy teljesen új világba és egy új életet kezdeni abban a korban már ezt nem lehetett volna józanul, ép ésszel megcsinálni, és mint jogász a nyugati jogrendszerbe ötvenhat éves ember nem tud beilleszkedni, mert a magyar diplomát nem ismerik el, speciális jogrendszert tanítottak az egyetemeken. Úgyhogy szerintem ez a meggondolás volt. Biztos, hogy számított arra, hogy a forradalom leverése utáni diktatúra valamilyen megtorlást tervez vele, de ettől nem félt. Mert ha félt volna, akkor kijött volna. (Radda István, Innsbruck)

Rengeteg fiatal volt. Magyarország ’56-ban főleg a fiatalságát vesztette el, a kommunista Magyarország. Akik harcoltak fegyverrel, vagy pedig akiknek menekülni kellett. Ezekben megvolt az akaraterő, a hevesség, voltak, akik azt mondták, újra visszamegyünk, kérünk segítséget. Voltak lelkes, de naiv felfogások, és az, hogy ott Franciaországban maradni, berendezkedni nem is volt cél, a legtöbbnek az volt a célja, hogy majd felszabadítják az országot valamilyenképpen. Csinálunk egy idegenlégiót, s akkor visszamegyünk harcolni, úgy, ahogy a spanyolok harcoltak valamikor a harmincas években. Tehát ilyen ötvenhatosok is voltak. (VZ, Párizs)

Mikor én november 4-én átjöttem a határon, én voltam a legidősebb a társaságban. Ott volt Rákosinak a kocsija. Egyetemisták hozták el. Otthagytam nekik, ami nekem volt, s jöttünk tovább. Ezen a kocsin nem ment át a golyó. Hetven milliméteres üvegablaka volt. Áthozták, pestiek voltak. (Nagy Isván, Adelaide)

A francia szakon voltunk tizennégyen. Ebből tízen meglógtunk. (Makkai Ádám, Chicago)

Nem kalandból jött sem a férjem, sem én, de nem a háború üldözött minket ide. Nem a forradalom. Illetve a férjem a forradalom miatt hagyta el hazánkat, nem mint üldözött, mert az nem volt. Nem volna igaz. Hanem a szabadságvágya, hogy nem léphette át a határt, korlátozva voltunk a szabadságvágyunkban, és annyira nehéz volt ezt elviselni, ezt a korlátozottságot és terrort, így akinek a forradalom alatt akár közvetlen vagy közvetett sérelme volt, amikor kinyitották a határt, az útnak indult. Családok, párok, egyedülállók. A férjem is így került ki a városunkból, ahová kötődtünk, a királynék városából, Veszprémből. (Doby Lászlóné Ibolya, Sydney)

Nem vettem részt a forradalomban aktívan, mint felcser szaladgáltam a mentőkkel három napig. Szaladgáltunk, szedtük össze a sebesülteket. S úgy vittük a kórházba. A Duna-parton álltak az orosz tankok, lövöldözés, mi csak szaladgáltunk összevissza, ahol láttuk, szedtük össze. Mikor nem kellettem már, mikor már láttam, hogy ebből már nem lesz semmi, leverték teljesen, akkor jöttem el. Édesanyám 1952 óta Ausztráliában volt. (Burján-Bentley Róbert, Melbourne)

Én valahogy nagyon szabadságszerető valaki vagyok, és tulajdonképpen nagyon kíváncsi ember is, s az mind érdekelt, amit eddig csak könyvből olvastam, vagy rádióból hallottam, saját magam meglátni és átélni, hogy milyen a másik világ. Tulajdonképpen minden félelem és tartózkodás nélkül indultam el, kalandvágy, azt nem mondhatnám, tulajdonképpen kíváncsiságból, foglalkozás nélkül, nyelvtudás nélkül. (Rácz Ildikó, Budapest – Aachen)

Nem gondolkodtunk mi akkor különösebben. Csak kaland. Húszévesek voltunk a Jóskával, a barátommal. Csak eljöttünk, nem volt semmi különösebb oka. (Marsai Imre, Sydney)

Még iskolás voltam. A szüleim nélkül jöttem, nem tudták, hogy én kijöttem, én úgy képzeltem, egy jobb jövőt keresünk. Mint fiatalok, Magyarországon gondoltuk, hogy nem tudjuk azt megtalálni, a papám korán meghalt, és emiatt is talán könnyebben elhatároztam, hogy elhagyjuk Magyarországot. (Kocsis Margit, Melbourne)

És mentek. Mentek Győrön keresztül, mentek Sopronon keresztül, Szombathelyen keresztül, mindenütt. Megindult a népáradat a nyugati határok felé. Mindenki! Hogy nem csak a forradalmárok mentek? Az is az országot minősíti. A lágerországot. Amely köré olyan magas falakat húztak, hogy azokon átlátni nem lehetett. Azt az országot, ahonnan menekülni kellett! Ahol becsületes embernek nem volt helye. Ahol most egy kicsi rés támadt, s azon a résen ki kellett bújni, azt a rést ki kellett használni.

Menni, menni

Ha valaki ezekben a hónapokban felült bármelyik Nyugat-Magyarország felé tartó vonatra, furcsa látványban lehetett része. Mindenki azt mondta, hogy csak ide megy, de senki sem ide, mindenki oda ment. Oda, az ismeretlenség felé.



Mentél az úton, mentél falvakba, az emberektől szállást kaptál, mindenki sajnos nagy letargiában volt. Hogy úton vagyunk, hol kapnánk szállást, milyen lehetőség van innen továbbjutni. Mindenki látta, hogy kik vagyunk, én egy katonai köpenyben voltam. Mindenki tudta, hogy miről van szó, s a legmesszebbmenő segítőkészséggel találkoztunk mindenhol. A nép abszolút a forradalom oldalán állt, mi semmi oldalról nem kaptunk szemrehányást vagy rosszindulatú megjegyzést, bármit, nagyon segítőkészen bántak velünk. Sokat gyalogoltunk, elláttak bennünket ennivalóval és szállással, privát háznál is, tornateremben is, s a csónakot is elrendezték, amivel átmentünk a Dunán, és orosz katonasággal így aztán nem találkoztunk, mert mindenhol tudtuk, hogy merre kell mennünk. A lakosság eligazított minket. Így értünk el Jánosházára, ahol édesapámat éppen még börtönben tartották, mert hát ő is a faluban természetesen kinyitotta a száját, és letartóztatták, de három nap múlva aztán kiengedték, mivel a nép meg akarta lincselni a pártelnököt, s ezt részben édesapám akadályozta meg, mert mit tudott az a kis falusi párttitkár, annyira rosszindulatú nem volt, nem mintha apám szerette volna őket, csupán humanitásból nem engedte, hogy meglincseljék. Aztán az öcsém akkor már kiment, a bátyám bekerült az egyetemre, ő nem volt annyira részese a pesti eseményeknek, úgyhogy ő nem is jött ki. (Magyar Ottó, Miskolc – Aachen)

Akkor egyszer csak éjszaka megjelent nálunk egy nagyobb csoport, lehettek öten-hatan, Budapestről, hozzánk irányítva, érdekes módon tudva azt, hogy én olyan munkakörben dolgozom Szombathelyen az építőipari vállalatnál, hogy tudok erre hatni, hogy segítsem át őket a határon. Ezek nálunk aludtak, a két lakrész között egy nagy kétszárnyú ajtó úgy volt lezárva, az egyik oldalon lakott ez a rendőrtiszt, aki ellenséges volt, a másik oldalon mi. Most ez a szoba volt közben, amit mi nem nagyon használtunk. Mi a hálószobánkban aludtunk. Én ezeket reggel bevittem Szombathelyre vonattal, mert Szombathelyre jártam, arra már helyreállt annyira a közlekedés is s a munka is, hogy dolgoztunk. Bevittem Szombathelyre, felvették őket formálisan, s akkor Appel Sándor volt a műépítő részlegnek a vezetője, abban az időben építettük a határőrsöknek a laktanyáit, azoknak az útrendszerét. Tehát tulajdonképpen egy szorosabban vett határsávban voltunk kint, Appel Sanyi fölvette ezeket az embereket, akiket én bevittem Szombathelyre, kivitte őket a munkahelyre, ott munkásszállások voltak, a munkahelyről az első éjszaka elmentek. Ez többször ment. A mai napig nem tudom, hogy Budapestről ki irányította őket hozzám, de olyan értelemben tudták, hogy hol dolgozom, tudták, hogy hol lakom, tudták, hogy milyen munkakörben dolgozom, s ami nagyon érdekes, ami később kiderült a fogva tartásom idején, mindenről vallattak, mindennel vádoltak, s ezt nem tudták. Tehát ennyire zárt volt az a lánc, amelyik ezt az egészet csinálta. Nem volt köztünk spicli magyarul megmondva. Soha a mai napig nem kérdezte meg senki, hogy ez hogyan ment. (Ábrahám Ferenc, Szombathely)

Simán mentünk, még akkor gyalog voltunk, ketten mentünk a férjemmel, aztán valahogy azt vettük észre, hogy heten vagyunk. A fiatalemberek, a húszévesek, én magam huszonegy éves voltam ugye ’56-ban, a férjem hat évvel idősebb, huszonhét éves, s azok a tizenkilenc-húsz éves fiatalemberek, akik katonakorban voltak, a katonakötelesség elől mentek ki, velünk jöttek. Ahogy mentünk Győr felé, még emlékszem rá, hogy valahol a Duna partján is mentünk, s az orosz tankok ott mentek mellettünk. A géppuskával rajtuk. Úgy remegtünk. A férjemnek a józan meglátása, ne mutasd, hogy félünk, menjünk csak nyugodtan. Csomagunk nem volt, mert mi úgy jöttünk el otthonról, hogy a forradalom megbukott, s most újjá kell építeni Budapestet, minden dolgozó menjen vissza a munkahelyére, hogy építsük Budapestet. Mi otthonról elbúcsúztunk a család tagjaitól, hogy megyünk dolgozni, két szelet zsíros kenyérrel a ballonkabát zsebében, és nem dolgozni mentünk, hanem jöttünk ki Nyugatra. Nagyon féltünk, mikor a Dunán jöttünk át, jöttünk az Árpád hídon keresztül, voltak rendőrök, de nem sokat törődtek velünk. Kérdezték, hogy hová megyünk. Megyünk dolgozni, megyünk a MOM-ba, Budára, a gyárba. Ezt mondtuk. Csomag nélkül mentünk, senki nem állított meg bennünket, még az orosz tankok is csak néztek bennünket, s mi mentünk nyugodtan. A vidéki emberek révén tudtam meg igazán, hogy mi a magyaros vendéglátás. Többen azt mondták, jobb, ha megyünk, de sajnálják, hogy ebben a korban elhagyjuk az országot. Amiben nekik volt igazuk. Nem emlékszem már a helyekre, a falu nevére, ahova bementünk heten, s a fiúkat egy istállóba tették aludni, és a férjemet meg engem betettek az első szobába, merthogy házaspár vagyunk. Na, ott aludtunk egy éjszakát, s reggel mindenkinek ott volt egy kis batyu, egy csomag, egy kis szalámi kenyérrel. Nem akartuk elfogadni, kellemetlenül éreztük magunkat. Így is aranyosak voltak, hogy megengedték, hogy ott aludjunk, az éjszakát ott töltsük. Az az egyszerű parasztember azt mondja, fogadják el, mert nem tudhatják, hogy mikor fognak enni legközelebb. És ezen még most is meghatódom, ha visszaemlékszem rá. (Lőrincz Marika, Adelaide)

Én már másnap készülődtem indulni. Igen. Elbúcsúztam. Hát teljesen másállapotban volt ő. Szörnyű szituáció volt. Nem tudott szólni. Még ott volt két gyerek. Nem egyedül indultam el, több társammal, akikkel megbeszéltük, négyen voltunk, elindultunk be a város felé, mert máshol nem lehetett átmenni, vigyázni kellett, mert nagyon sok orosz volt, meg voltak ilyen civil járőrök, ilyen Bobilda kocsival, azokra is kellett vigyázni, hát föl kellett menjünk egészen a Petőfi hídig. Mert nem lehetett másképpen átmenni. Nincs híd. Csepel szigete és Buda között nincs híd sehol. Még ma sincs különben. Ez egy ilyen ország. Na mindegy, és akkor ott jöttünk át a Petőfi hídon. Egyikünk szerzett magának egy vöröskeresztes kabátot. Egyik társam meg volt sebesülve, és mi ketten voltunk, összesen négyen, már le volt zárva, volt nyolc-tíz tank a Petőfi hídon, keresztbe álltak, de átengedtek, nem szóltak. Aztán felkéredzkedtünk egy teherautóra, amelyik elvitt bennünket egy jó darabon, Székesfehérvárig. Ott is megszálltunk az állomáson, ott voltunk vagy két-háromszázan vagy talán többen, a földön aludtunk, és éjszaka jöttek az orosz járőrök, sokan, s egy csomó embert elvittek. Megint megúsztam, szerencsém volt, mert tudtam oroszul. Így másodszor is megúsztam. Nem vittek el. Sok embert elvittek az oroszok. Másnap pedig mentünk tovább nyugat felé. Három napig tartott, míg elértük a határt. Teherautóval, gyalog, mindennel, ahogy jött. Mindenképpen. (Kindernay István, Budapet – Genf)

Majdnem gyalog tettük meg az utat a határig. Itt-ott egy-egy teherautóra felvettek (XZ, Adelaide)

Én másnap mentem volna ki a Keleti pályaudvarra, ahol lehetett látni, hogy mindenki disszidál. Három barátommal voltam. Kelenföldnél olyan rossz érzés fogott el, hogy én kiugrottam a mozgó vonat ablakán, a társak nem akarták engedni, mert én voltam egyedül, aki ismertem a határt. A mozgó vonat ablakán kiugrottam, s ugyanaznap még elmentem egy hamis papírral, hogy én kiküldetéssel megyek a Fertődi Állami Gazdaságba. És Tatánál leállították a vonatot, kilencvenöt százalékát az embereknek leszedték, ugyanúgy, mint a három barátomat leszedték előtte való nap, s szegény anyja úgy halt meg, hogy amikor meghalt a nyolcvanas években, még akkor sem tudta, hogy mi lett a fiával. Összevissza kereste, mindenütt azt mondták: a rendőrség nem tud róla, eljárás nem volt ellene, de úgy halt meg, hogy meg sem tudta, hogy a fiával mi lett. És én sem tudom. (Bogyay Elemér, Budapest – Toronto)

Akkor összefogtunk huszonöten, hogy elutazunk Bécsbe vonattal. Pesten mikor mondták, hogy megy a bécsi vonat, még azt is hozzátették, hogy mindazok, akik disszidálni akarnak, menjenek azzal a szerelvénnyel. Ez 27-én volt, novemberben. És na, fölszálltunk, s az érdekes az volt, akárkihez fordult az ember, s kérdezte, hova megy, mindenki azt mondta: Győrbe megy, a másik ide megy, amoda megy, egyik sem mondta, hogy disszidál. De közben megegyeztünk a kalauzzal, mielőtt Győrbe értünk, ha az oroszok Győrben vannak, akkor megállítják a szerelvényt az előző állomáson, s mi leszállunk. Háromszor üssön a kerékre kalapáccsal, hogy tudjuk, hogy ők ott vannak. Úgy is történt. Letelefonált Győrbe a kalauz, s megtudta, hogy teli van oroszokkal. Akkor ő verte a kereket nagyon. S mi szabályszerűen leszálltunk, teljesen üres lett a szerelvény. Képzeljük el azt a kis falut, ennyi ember megszállta. Több ezren voltunk. S azt a kicsi falut megszálltuk. Annyi ember! Hol tudunk aludni, akkor már elég hideg volt. Mindenki avval volt elfoglalva, vajon hol fogunk aludni. Sikerült azért elhelyezni a népet. Nagyon kedvesek voltak, elhelyeztek minket, s éjjel három órakor, akkor mentünk a határra. (Házverő Török László, Szeged – Norvégia)

Érdekes dolog volt. Teljesen, az utolsó helyig tele volt a vonat emberekkel. Egy árva szót nem hallottál. Ott senki egy szót nem szólt. Ha egy tűt leejtettél volna, meghallottad volna. S a kalauz csak halljuk, hogy hátulról megszólal. Még megy valaki Bécsig? Erre még nagyobb lett a csend. Szóval nem oldódott föl a csend. Nem szólott senki sem. Egyetlen menetjegyet meg nem nézett. Csak végigment a kocsin. S mindenki ült, senki nem szólt a másikhoz. És mi Győrben eleve le kellett hogy szálljunk, mert egy bankigazgató volt, a barátomnak egy ismerőse, aki onnan állítólag megszervezte a dolgokat, hogy hogy jutunk át a határon. Ahhoz kellett bemenni. A magánlakásukba. És aztán valaki mondta – így lassan elkezdtek sustorogni –, hogy állítólag ellenőrzés van Győr után, ki kéne előbb szállni. Többen kiszálltak Győrben. Hogy odavalók voltak-e? – fogalmam sincs. Elég az hozzá, mi kiszálltunk, elmentünk, megtaláltuk ezt a bankigazgatót, nagyon szépen megvendégeltek bennünket, este borozgattunk, volt egy szép erkélyük, hallottuk, hogy az utcán mintha tüntetők mennének. Fordított előjellel. Mindazokat, akiket a határőrség Győrön kívül szabad pályán leszedett a vonatról, azt mind hajtották be egy olyan gyűjtőbe, ahol átvizsgálták őket. Mi is pont oda kerültünk volna, aki lakhelyileg nem tudta magát igazolni, azt valahova beültették, csináltak vele valamit. Elég az hozzá, hogy mi aztán másnap valóban ragyogó szervezettséggel tudtunk eljönni. A csornai vonalon Kapuvár után egészen a Fertő-tó mellett, Fertőd, ott volt egy nagy cukorgyár, s ez a bankigazgató mindenütt kiküldte a bankfiókoktól a megbízható emberét, s volt egy ilyen magyar címer, ezeken sapka volt, és hogyha a címer a sapka jobb oldalán van, akkor ne szálljunk le. Ha bal oldalán van, akkor szálljunk le, mert akkor baj lehet. Megismertük, mert ott tényleg nem volt senki más egy olyan sapkával. Mi csak az ajtónál álltunk, ahogy ment ez a lassú vonat, ahogy megállt a következő kis állomáson, már jött is valaki, szépen megállt, tisztelgett, s láttuk, hol van a jelvénykéje, s akkor mentünk tovább. Ott leszálltunk, meg volt nekünk mondva, hogy lesz egy olyan földút ki, a határ menti faluba, Sarlódra, úgy hívták a falut, és ott egy parasztházba be kellett ülni a sötétben. (Lőrinczy László, Miskolc – Bonn)

A vonat, amelyik ment Szombathelyre, tele volt emberekkel, tele volt ávósokkal is. Kezdtek igazoltatni mindenkit. Szerencsére megérkeztünk Szombathelyre, mielőtt énrám került volna sor. Mindenki leszállt, a vonat nem ment tovább. Én Körmendre akartam menni, ott kellett aludni a váróteremben, ami nyitva volt. (Vásárhelyi Gyula, Budapest – London)

S úgy ment a vonat, hogy átmentek egy kis területen Ausztria földjére. S ott a vonat lelassított. Mikor lelassult a vonat, akkor mindenki leugrált. Akkor mindenki kiugrált a vonatból, mert úgy volt, hogy ausztriai területen vagyunk. Hát a vonat nem lassul le! Képzeld el! Nem lassul le a vonat, mert fölmentek az orosz katonák a mozdonyvezetőhöz, és nem lehetett lelassítani. Nem tudom, melyik faluban, valahol megállt a vonat. És le akarok szállni, és ott állnak az orosz katonák. A szigeten. Van a sziget. Nézel jobbra, nem lehet. Bemegy a másik állomásra, ott se lehet leszállni. Egyedül leszálltam a vonatnak a másik oldalán. S akkor átrohanok a kis falusi házak között, agyagból készült házak, s kérdezem egyben, merre van a határ, menjen arrafelé, vagy húsz kilométerre meg fogja találni. (Gombos Csaba, Budapest – Padova)

Figyelmeztettek, hogy vigyázzunk, mert a határon bizonyos részeken már ott vannak az oroszok, és elkaphatnak. Nagy félelmünk volt az, hogy ha elkapnak, szétválasztanak. Hiszen édesanyám és én Bajka név alatt mentünk, a bátyám Kanalas János név alatt. S féltünk attól, hogy ha elfognak minket, a bátyámat talán elvihetik a Szovjetunióba, minket pedig visszaküldenek. De nem történt semmi. Borzasztóan imádkoztunk, s az Úristen tényleg velünk volt, mert nagyon szépen átjutottunk, s eljutottunk Mosonszentjánosig, onnan aztán gyalogolni kellett. (Benettné Bajka Katalin, Adelaide)

Győrben átszálltunk a soproni vonatra, december elsején, akkor már havazott, és amikor Sopron közelébe érkeztünk, akkor a vonat egy kis faluban megállt, délután öt óra fele, akkor már sötét volt, a hátsó vagonba tömörültek azok, akiknek disszidens szándékunk volt, s ott szálltunk le. (Okolicsányi Lajos, Padova)

Felszálltak ugye a vonatra a katonák, és ellenőriztek. Akik mentek Sopron felé, azt mind leszállították Kapuvárnál. S Kapuvárnál fölszálltunk, feljöttek a katonák, kinek van engedélye, hogy elmenjen Sopronba? Akinek nincsen, azonnal leszállni! – mondta a katona. Azt mondja az uram: Gyere, mert bajba kerülünk! Mondom: Te szállj le, de én nem! Meglátod, hogy milyen baj lesz! Mondom: Nem szállunk le! Ott ültünk, s jönnek a katonák. Hol az igazolvány. Milyen igazolvány? Hová mennek? Megyünk az egyik barátomhoz Sopronba. Igen, disszidálni. Mondom: Két hónapos gyerekem van, a másik pedig másfél éves, mondom, hát hull a hó, hogy képzeli maga, hogy én disszidálni megyek ilyen időben? Ő azt mondja: Ismerem én magát! Hol találkoztunk? Ne vitatkozzon velem, asszonyom. Mondom, nem vitatkozom, én csak a jót akarom. Nem disszidálunk! Hova mennek? Ne törődjön avval maga, ahova megyünk, oda megyünk. Azt mondja: Sopronban magukat a karhatalom fogja várni. Mondom: Mekkora kardokkal? Maga viccel? Mondom: Nem. Maga viccel! Nem, maga viccel. Hogy gondolja maga, hogy én ilyen időben… Nem viccelek én semmit sem. Ott ült a katona, és egy asszony mögöttünk azt mondja: Ugye disszidálnak. Mondom: Igen. Jaj, azt mondja, drága fiatalasszony! Huszonegy éves voltam. Drága fiatalasszony, magát úgy sajnálom, de látom, hogy magának teljesen igaza van. Magával isten van! Mondom: Azzal is indultam el. Azt mondja: Tudja mit? Én magán segíteni akarok. Mondom: A Jóisten magát megáldja, ha fog segíteni! Segítek. Mondok magának, de csak súgva! Én hátratettem a fejemet, a katona meg hátul ott ült, azt mondja: Én mondok magának egyet. Menjenek el Nagycenkig. Nagycenkben a soproni vonat jön visszafelé Győrbe. Tessenek leszállni Nagycenknél, s a soproni vonat ahogy megérkezik, azonnal váltsanak át, s mire ideérkeznek, azokat a vonatokat nem ellenőrzik a katonák. Magát itt fogom várni, s maga meg fog engem látni, s mikor maga meglátott engemet, kövessenek, s jöjjenek be hozzám, és én mindent elmondok, hogy hol menjenek át a határon. Mondom: Áldja meg a Jóisten! Ahogy megállt a vonat, rögtön fogtam az egyik kislányomat, az uram a másik gyereket, a táska a kezünkbe, mert egy bőröndnek csak kellett lenni, még a vonat jófomán meg sem állt, én már leszálltam, akkorát tántorodtam a lányommal, hogy csak hasra nem vágódtam! Na mindegy, a Jóisten átsegített, megsegített, úgy volt minden, mint ahogy az asszony mondta, ment elöl, s mi mentünk utána. Jaj Istenem. Nehéz volt az élet, nem volt egyszerű. Mikor megérkeztünk Nagycenkre, leszálltunk, látom, a másik oldalon föl vannak sátorozva, s tele van orosz katonákkal. Úristen, mi lesz itt? Az asszony azt mondta, ne féljek semmit, mert nem fognak bennünket igazoltatni, mivel Sopron felölről jöttünk. Jól van. Úgy is volt. Nahát akkor látom, ott az asszony megyen, azt mondta, legalább száz méter távolságra legyünk mögötte. Úgy volt. Na akkor elindultunk, ő is ment, mi is mentünk. Ahová bement ő, mi még tovább mentünk az ő házától, és visszafordultunk, és úgy mentünk be hozzája. (Nagyné Gáll Piroska, Adelaide)

Volt egy kis motorkerékpárom, és én ezzel közlekedve tudtam kapcsolatot tartani. Így aztán november 4-e után belátva, hogy ilyen személyeknek, mint én, többé jövőjük Magyarországon nincsen, két barátommal útra keltünk, szintén motorkerékpáron, s egy éjszakázás után Sümegen, egy egyetemi diákszállóbeli társammal, aki tudtam, hogy rendes ember, ő adott éjszaka szállást, másnap továbbindultunk Körmend felé, és ott pedig érdeklődtünk, hogy lehetne a határon átmenni. Különböző utasításokat adtak, irány és távolságok megadása, láttuk a Pinka folyón levő kis hidacskának az őrzését, akkor elsötétedett, meg kellett várni a sötétedést, ugye. (Ábrahám Géza – Lugano)

Végül is azért Győrben elmentem a vasútra, valami teherpályaudvarra. Szóba sem akartak állni velem. Mondom, az isten áldja meg, segítsenek valahogy följutni egy vonatra, csak a határig kell elvigyenek, én ott magamtól leugrom. Nem, nem, nem! Mi ilyet nem csinálunk. Tudtam én már azelőttről, hogy csinálnak. És hallottam azelőtt bizalmas hírekből, hogy Győrött segítettek a vasutasok a menekülőkön. Egyszer azt mondja az egyik idősebb: jöjjön át hozzánk este egy teára. Na oszt átmentem, beszélgettünk. Akkor is nagyon óvatosak voltak. A végén aztán elkaptam a tekintetüket. Az asszony bólintott a férjének, hogy ebben megbízhatunk. Attól kezdve az asszony azt mondta, hát nekünk is elment két fiunk. Az volt az igazán szomorú, mutattak egy levelezőlapot, amelyet mind a kettő aláírt, Ausztrália felé mentek, hát az ember tudja, hogy soha az életben nem fogják látni a szüleiket. Akkor annyira el volt Magyarország zárva a Nyugattól, azon csodálkoztam, hogy az egész ország nem szökött el, annyira akart mindenki nyugatiakkal találkozni. Hát a lényeg az, megadtak egy időpontot, reggel hatra legyek kint. Az volt a kellemetlen, reggel hatig volt a kijárási tilalom. Nekünk el kellett menni az orosz laktanya egyik nagyobb bejárata előtt. Öt-harminckor vagy öt-húszkor elindulni, esetleg kellemetlenség lesz, még ha nem is lőnek rá, de beviszik az embert. Akkor, azokban a napokban, amíg én ott voltam, a járőrökre éjjel rálőttek. Voltak, akik utálták ezeket a járőröket. A lényeg az, elmentünk úgy, hogy az orvos rokonom hozta az orvosi táskáját, megegyeztünk abban, hogy ő tudott egy címet a vasúton túlról, hogy én ott lakom, és hogy anyám rosszul lett az éjszaka, és én csak elszaladtam, anélkül hogy elhoztam volna a személyazonossági igazolványomat. De hála istennek senki nem tartóztatott föl bennünket, és ami érdekes volt, nekem még mondta a vasutas, ha mi kisegítjük magát a határig, maga átsegít egy magyar fiút, aki kicsit meg van ijedve, mert orosz fogságban volt, maga átsegíti-e. Mondom, ha azt csinálja, amit én mondok, akkor átjut. Néha az embernek akkora önbizalma van, hogy bámulatos. Már hogy közeledtünk a vasúti épülethez, előttünk ment egy nagy, hajlott hátú öregember meg egy fiatalabb ember, még előbb jutottak ki az állomásra, mint mi, beküldtek, bekísértek bennünket egy belsőbb szobába, hát egyszer csak ott állt előttünk egy Kéri László nevű fiú, akivel Komlón együtt voltam munkaszolgálatos. Őneki az volt a bűne, azért került oda, mert az apjának nagy péküzeme volt Győrött, s ezért ő is kuláklistára került. Neki mindennap a rendőrségen kellett jelentkeznie. Aztán egyik nap nem mentem jelentkezni – mondta, s jött velem a határ felé. Elérkeztünk oda Pans környékére, amelyik Soprontól kelet felé volt vagy négy kilométerre. Mert oda szólt az én térképtudásom. Soha az életben nem jártam én arra, annyira Nyugat-Magyarországra. Nagyon rendes volt az állomásfőnök, az eldugott bennünket. Eldugott bennünket egy hátsó szobába. Amikor mi menni akartunk, elbúcsúztunk, megköszöntük neki. Elkezdtünk gyalogolni, térdig érő hó volt. (Fülöp Lajos, Minneapolis)

Mosonmagyaróvár előtt megállt a vonat, s azt kiabálták, hogy aki szökni akar, az itt szálljon le, mert bent az állomáson ott vannak az oroszok és az ávósok. Ez is egy ilyen kép, ami az emberben megmarad. A vonat kint áll a nyílt pályán, havas a táj, s mint a nyulak, úgy mennek az emberek a havas szántóföldön keresztül. Négyen nem szálltunk le, én nem szálltam le azért, mert nekem volt papírom. A másik három azért nem szállt ki, akik Bázelbe jöttek ki utána, mert az egyik azt mondta, hogy az nem lehet igaz. Nem létezik, hogy ezt nem látják, hogy ennyi ember megy a szántóföldön. Több százan. Inkább bemegyünk Mosonmagyaróvárra. S öt percre már mindenfelől jöttek az autók, és elfogták őket. Ez is benne van az emberben. Azt a több százat. Mosonmagyaróvárra beért a vonat, voltak olyanok, akik ott laktak. Beért a vonat, mi leszálltunk, oda kell tegyem, hogy az egyik házaspár volt a négy közül, az a házaspár az Melbourne-be került, országos asztalitenisz-bajnok volt. Lacinak hívták a férjét, azt is tudom. És leszálltunk, mehettünk talán harminc métert, ismét odajöttek, s kérdezték, hogy hova. Mutattam a levelet, belenézett. Köszönjük! S már mentek is tovább. (Bene Ferenc, Budapest – Sydney)

Mondta a haverom: Ide figyelj, ne menjünk az állomásra, nagyon sok ember van, a vonat tele van, ekkora nagy tömeget a határon észrevesznek, és közibünk lövöldöznek, és mi lesz? Nem megyünk, hanem majd mi külön megyünk ketten. Fel is ültünk egy teherkocsira, és Győrből elmentünk Mosonmagyaróvárig, ott a teherkocsinak másfelé kellett menni, ottan nekifogtunk és mentünk gyalog Hegyeshalom felé. Közben nézegettünk visszafelé, jön-e valami kocsi, amit megállíthatnánk. És elvisz bennünket, hogy ne kelljen gyalogolni. Én egy teherkocsinak integettem, hogy álljon meg. Megáll a teherkocsi, hát oroszok voltak benne. Orosz katonai teherautó volt. De hát azt messziről nem láthattuk! Egy pillanatig átvillant az agyamon, na most vajon mi lesz. Nem féltem, csak rettenetes mérges voltam, hogy itt vagyunk majdnem a végcélnál, és esetleg itt kell megdöglenünk. Az oroszok nyelvén mindenki tudott Magyarországon egy kicsit, hát teli voltunk orosszal, mondtuk nekik, hogy Hegyeshalomba megyünk, és hát felvesznek-e bennünket. Azt mondja az orosz, hogy szagyisz! Üljetek föl! Mink fel is ültünk, s Hegyeshalomig a ruszkik vittek el bennünket! Én nem dohányoztam, a haverom igen, adott nekik egy doboz cigarettát, és erre el volt intézve. Az érdekes ami volt, bementünk ott egy bakterházba. Ja, jött a vonat Győrből. S csodálkoztunk rajta, hogy Hegyeshalomnál az égvilágon senki nem volt a vonaton. És Győrben, amint láttuk, még a lépcsők is tele voltak emberekkel. A hegyeshalomi állomáson volt a vonat, és a vonaton, mint később hallottam, volt háromezer ember. És a háromezer emberből egyetlenegy sem volt a jegyszedőkön kívül, akik a vonatban voltak. Később tudtuk meg, hogy mi lett velük. Az lett, hogy mikor elértek a Hegyeshalomhoz közeli – azt hiszem, Levél volt a község neve –, oda, a vasutasok kiszálltak, és mondták, na, akik nyugatra akarnak menni, azok itt szálljanak le, és arra van az út, arra mehetnek. Mindenki leszállt, és mi csodálkoztunk, hová lettek az emberek. Ezt később tudtuk meg, már Ausztriában, hogy mi lett velük. Mi mint két okos nem akartunk a tömeggel menni, s elindultunk gyalog. (Tokaji Sándor, Győr – Melbourne)

Bécs felé, Ausztria felé nem menekülhettünk, mert akkor már olyan késő volt, 1957-et írtunk már, a forradalom után, s úgy gondoltuk, hogy Jugoszláviának menekülünk. Akkor a feleségem azt mondta, mivel ő kanizsai, őneki lesznek kapcsolatai, és ezért itt három napot vártam, nem mentem ki sehová, ne lásson engem senki se, hogy én Kanizsán vagyok, ezért vártam én három napot, három nap múlva elmentem az állomásra, s az állomáson megkérdeztem, hogy ki a rendező, a kanizsai rendezőállomásnak a műszaki mérnöke. Mondták a nevét, elmentem hozzá, én nem ismertem az illetőt, csak annyit mondtam neki, hogy szervusz, mert mondták a nevét neki, és mondom a fülébe, mondjad azt, hogy nagyon jól ismerjük egymást. Megöleltük egymást, akkor bevitt a saját irodájába, és azt mondja, egy vonat indul ekkor és ekkor, tehervonat, tizenkét perc múlva húzzátok meg a vészféket. Nagyon egyszerű volt, akkor azt mondta, én is ezzel a vonattal fogok elmenni. Tizenkét perc múlva meghúztam a vészféket, a vonat nem állt meg, csak lelassult, leugrottunk, mire a vonat megállt, már Jugoszláviában voltunk. Káromkodtak mindenütt. Kiabálták, hogy megint meghúzták a vészféket, megint menekülők vannak. (Szénási Sándor, Toronto)

Egy bibliával, bibliaolvasóval, mutatóval és két konzervvel kimentem az állomásra, és mondtam ott, hogy Szigetvár felé szeretnék menni. Kinevetett mindenki, hogy nincs vonat. Akkor mikor megy egy vonat Szombathely felé? Szombathely felé nem is jár már napok óta! Egy óra múlva jött egy vonat, s én fölszálltam. Körmendre akartam menni, mert volt egy öreg bácsi, aki pár nappal az események előtt elment a bátyját meglátogatni Körmendre. És azzal mentem, hogy bárki megkérdez, én megyek a Mária nénihez. Na, és akkor elmentem Körmendre, életemben soha ott nem jártam, töksötét volt, s amikor megérkezett a vonat az állomásra, én úgy képzeltem, hogy már a szabadság felé repít engem. Majd a guta ütött meg, mert az állomás épülete tele volt oroszokkal. S elindultam be a faluba töksötétben, világítás sehol nem volt az utcákon, s minden száz méteren szembevilágított egy-egy jármű, határozottan kellett lépjek, mintha én tudnám, hogy hová megyek. Ha a sötétben jött valaki, megkérdeztem, mondja már, hol a Bartók utca. Jó irányba megy, az első sarok balra. S odaértem a házhoz. Hadd mondjam el, hogy két bátyja volt ennek a diakonisszának, és bekopogtam. Akkor azt mondja a bátyja: ó, tisztelendő úr, nincs probléma, majd én elviszem egy pontig, ott elmegy két dűlőt erre, el egy fűzfáig, s a fűzfánál a Rábán keresztül, majd ott lesz. Leesett az első hó. Abszolút ismeretlen vidéken megtalálom a fűzfát meg a két dűlőt, meg a nem tudom micsodát. Na, akkor ez nem jó, azt mondja. De van egy másik ötletem. Jók az idegei? Azt hiszem, igen. Át kell menni a városon, a város túlsó felében, a szélén lakik a bátyám. A bátyám mindennap bejár vonattal Szentgotthárdra, mert az OTP-nél a bankból mindenki kilógott Nyugatra, és a bátyám mint bankos mindennap vonattal jár, hogy tartsa a frontot az üres bankban. Azt mondja, menjen el hozzá, talán ő tud valami tanácsot adni. De figyelni kell az úton, nehogy valami baj legyen. Csodálatos elegáns bundám volt, amit egy textilgyárostól kaptam azért, mert a fiát megeskettem. Ebben az elegáns bundában, ugye, már hideg volt novemberben, aktatáskával mentünk, mindenütt néztek bennünket, mert el kellett menni a központ előtt, el a rendőrség előtt, el kellett menni a katonaság előtt. Már kezdett az ávO mozogni akkor. Megérkeztünk oda, szeretettel várt, azt mondta, ide figyeljen, én nem tudok magának mást ajánlani, üljön fel velem holnap reggel a vonatra, én csinálom mindennap, és valahol, az ikszedik megálló után – én majd megmutatom pontosan – van egy senki földje, százötven méteren senki földjén megy a vonat. Ott ki kell lépni. Ott nem megy gyorsan a vonat, mert kanyar is van, lassabban megy, ki kell nyitni az ajtót, kidobja magát, észre ne vennék, s ha észre is vennék, négy-öt lépést megy, s már ott van az osztrák határ. De nem ismerjük egymást, semmi közünk egymáshoz. Üljön le, én pedig leülök a kupé másik oldalában. Mikor közeledünk a helyhez, én ennyit csinálok, háromszor intek a fejemmel. Arra ő sem számított, én sem, hogy akkor már tíz- és tízezer ember menekült Nyugatra. Ahogy ehhez a helyhez értünk, egy gombostűt nem lehetett volna leejteni, zsúfolva volt, s akkor már kezdtek jönni kettesével az ávósok. De annyira megijedtek a nagy tömegtől. Minden állomásnál láttuk, ahogy a havas mezőn éjszaka leesett az első hó, a havas mezőn mentek nyugat felé. Borzasztó látvány volt. Én csak vártam, vártam, és ahogy odaérkeztünk, egyszer csak óriási sikoltással megállt a vonat, mert kiderült, egy szervezett társaság volt, meghúzták a vészféket, s hatvanhárman ugrottak le, tíz méterre mentünk, s már ott voltak a piros-fehér határkövek, ott már Ausztria volt. Persze aztán az volt a probléma, a vasútvonal átszelt egy háromszöget átlósan. És ha akkor kiszálltunk a vonatból, nagy sikoltozás, nem tudom micsoda, mert az út, amelyik ennek a háromszögnek az egyik oldalát képezte, azon egy orosz járőr jött lovas kocsival. Azok amikor meghallották a sikoltást, mert állítólag ez naponta így volt, ez a vonat ott mindig leállt, elkezdtek lövöldözni a levegőbe. De szerencsére köztük és köztünk egy tanya volt. Mire onnan ők kijöttek a tanya mögül, addigra mi már osztrák földön voltunk. (Gémes István, Budapest – Stuttgart)

Részletek A golgota útja, 1956 című, megjelenés előtt álló könyvből.

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben