×

Egy amerikai szemtanú

Tom Rogers

2006 // 10
Útban hazafelé az Egyesült Államok követségéről

Október 26., péntek vagy 27., szombat délután lehetett – a dátumok kissé összemosódnak –, és komor, felhős, majdnem ködös nap volt. Anton és én alkonyatkor hagytuk el a követséget, hogy még sötétedés előtt hazaérjünk. Lassan hajtottunk keresztül az „orosz” Budapesten. Volt egy védelmi kör, ahol az orosz jelenlét a legerősebben volt tapasztalható: ez magában foglalta a Parlamentet, a védelmi minisztériumot, a Belügyminisztérium épületét, az összes hídfőt a folyó pesti oldalán és azt a területet, ahol az Amerikai Követség székelt. Ez a terület elég tiszta volt, emlékeim szerint láttunk egy kevés kőtörmeléket az utcákon, de az állandóan járőröző páncélkocsikon kívül emberek nem tartózkodtak kint. Körbementünk a legszigorúbban őrzött területen, ahol szinte hemzsegtek a tankok, és tovább a Bajcsy-Zsilinszky úton a Nyugati pályudvar felé, aztán pedig a Duna irányába. Mi voltunk az egyetlen civil jármű.

Az ellenség arca

A hídnál két tank irányult a folyó másik partja felé, és miután az orosz és magyar fegyveres járőrök ellenőrizték a papírjainkat, mint diplomatákat átengedtek. Ilyen időkben az ellenség arcát általában haragosnak vagy fenyegetőnek írják le, és szó, mi szó, azok a katonák semmi jelét nem adták barátságos mivoltuknak. Ki ismerheti viszont mások valódi érzéseit? A forradalom alatt néhány orosz katona elszökött. Talán a mi „haragos mongolunk” is közéjük tartozott. Azt gondolta vajon, hogy nem a Duna partján áll, hanem a Nílus egyik hídján, esetleg Berlinben? Mit csinálhattak a magyar katonák egy nappal azelőtt vagy azután? Mit gondolhattak arról, hogy a gyűlölt megszállókkal együtt őrzik a hidat, azokkal, akik ellen a honfitársaik oly hihetetlen egységben léptek fel? Másrészt viszont tudom, hogy az ellenségről való pillanatnyi benyomásaimat kell lejegyeznem, bármilyen szubjektívek legyenek is, és nem a végső összesítést. A forradalom alatt soha nem láttam a szovjet vagy az őket támogató fegyveres erőket másként, mint ellenségesnek és fenyegetőnek.

Elhagytuk a hidat, amelyet a budai oldalon nem őriztek, és lassan behajtottunk a Mártírok útjára. Ahogy befordultunk a sarkon, rögtön észrevehető volt a különbség a két oldal között. Itt már közlekedtek emberek az utcán. Nem voltak páncélkocsik, se tankok. Az emberek, bár nem voltak kint sokan, nyugodtak voltak és barátságosak. A senki födjén tartózkodtunk, ahová az oroszok napközben büntetlenül nem jöhettek át, de ami nem is volt egészen a felkelők ellenőrzése alatt. Itt kezdődött a szabad Magyarország.

A srácok

A Széna téren a földalatti ásatásánál volt egy tankcsapda, amelyet a szabad magyar „hadsereg” felügyelt. Ők voltak a Széna téri „srácok”, akiket később annyit kárhoztatott és üldözött a szovjet bábrendszer. A „srácok”, három géppisztolyos tinédzser, megállítottak bennünket. Fáradtak voltak, koszosak és feszültek. Minden okuk megvolt rá, hisz előző éjszaka meghalt néhány társuk, és még többen közülük azon az éjszakán, amikor az orosz tankok elhagyták nappali táborhelyüket, és nagy számban megjelentek. A „gyerekek” megnézték az iratainkat, és ez volt az egyetlen alkalom a forradalom alatt, amikor ellenőrizték a csomagjainkat, hogy nincsenek-e benne fegyverek. És mint mindig, ők is és a körénk gyűlt emberek is kérdezték, hogy mi újság a folyó másik oldalán és a külvilágban.

Túljutottunk az akadályon, amelyet felszedett utcakövekből és három felfordított villamoskocsiból építettek előző éjszaka, és egy nagy térre jutottunk. Ez volt a Széll Kálmán tér. Ki merészelte volna akkor a kommunisták által adott Moszkva tér elnevezést használni? Ez már igazán a szabad Magyarország volt. Sokkal több ember mozgott kint – úgy, mint tavaszi vasárnap délutánokon. Valóban tavasz volt akkor?

Ahogy haladtunk a Vár felé – ott lakott ugyanis Anton –, a Várfok utcán a járókelők utat engedtek nekünk, integettek. A motorháztetőre volt terítve az amerikai zászló, bár hogy ez biztonságot jelentett-e, nem tudom.

A szabadság, a remény és a jövő zászlaja

Kitettem Antont a házuknál, amelyet később teljesen leromboltak a szovjet mozsárágyúk, és elindultam lefelé a Várfok utcán. Már majdnem sötét volt, és a járókelők az autó elől félreálltak a meredek utcán. Ahogy elhaladtam mellettük, elkezdtek tapsolni. Azokban a napokban már hozzászoktunk ahhoz, hogy az emberek az utcán üdvözölnek bennünket, barátságosan biccentenek felénk. Az idő múlásával egyre inkább kérdéseket tettek fel, például ilyeneket, hogy: „Mit csináltok?”, „Mikor fog már Amerika segíteni nekünk?”, „Mi történik az Egyesült Nemzetek Szervezetében?”, „Mikor jön Hammarskjöld?” Az az este volt az egyedüli alkalom, amikor emberek százai álltak az út szélén, és megtapsolták a zászlót, amely a szabadságot, a reményt és a jövőt jelképezte. Kicsordultak a könnyeim.

Pár háznyira az otthonunktól a sarkon emberek csoportosultak. Marika, gyerekeink fiatal dadája a kapuban állt. Azt mondta, hogy egy fiatalember van bent lőtt sebbel a lábán. Aznap délután sebesült meg, amikor a szovjet tankok egy váratlan nappali behatolást kíséreltek meg. Aztán jött valaki, és megkérdezte, hogy elvinném-e a sebesült fiút egy barátja házába, amely körülbelül másfél kilométerre lehetett. A tömeg besegítette őt a kocsiba. Konyakszaga volt, mint később kiderült, a mi konyakunkat itta. Marika és a nővére ugyanis kávét és tépést hordott a Széna téri „srácoknak”, és a fiúk megkérték őket, hogy hozzanak a sebesültnek valami erőset.

Csendben telt az út a fiú menedékéig. Mit mondhattam volna én? És mit akart volna mondani ő? Már majdnem teljesen sötét volt, amikor a házhoz értünk. Rögtön tömeg gyűlt körénk, ahogy kisegítettem az autóból, és segítettek bevinni a házba.

Levél külföldről

Nyolcéves lányom kéretlenül írta az alábbi levelet Eisenhower elnökhöz:

Tisztelt Eisenhower úr, Elinor Rogers vagyok, nyolcéves. Apukám diplomata, és Budapesten élünk, ami Magyarországon, Európában van. Október 31-én Halloween partit tartottunk a követségen (tudja, Magyarországon háború van), amikor hirtelen magyarok gyűltek össze a követség épülete előtt, és valamit kiabáltak. Mr. Clark azt mondta, hogy a himnuszukat énekelték, és segítséget kértek tőlünk. A papa azt mondta, nem segíthetünk, mert a hadseregünk Amerikában van. Szégyenkezem maga miatt.

Európa baráti ország, és segítenünk kell neki, ha veszélyben van. Még ha idejönne és veszítene is, legalább a dicsőség meglenne. Azt kívánom, bárcsak ne lenne Amerika olyan gazdag. Évről évre rosszabb. Ha én lennék az elnök, sok dolgot megváltoztatnék Amerikában. Azt kívánom, bárcsak adhatnék valamennyit Amerika gazdagságából Európának, úgy hogy egyenlőek lennének. Európa soha nem lesz Amerika barátja, ha most maga nem segít. Kérem, segítsen. Ha nem segít, soha többé nem fogom magát szeretni.

Elinor




Tom Rogers

Dél-Karolinából származik, és az Észak-Karolinai Egyetemen végzett fizikusként 1942-ben. Meteorológus szeretett volna lenni. A légierő kadétjaként a Bostoni Műegyetemet látogatta, és időjárás-előrejelzőként szolgált az Atlanti-óceánon. A háború után külügyi szolgálatban dolgozott, szolgált Németországban a berlini blokád alatt. 1953-tól 1957-ig az Egyesült Államok budapesti követségének első titkára volt. Később Argentínában, Ecuadorban és Pakisztánban volt külügyi szolgálatban. Van négy felnőtt lánya, és évi rendszerességgel mindmáig tartja a kapcsolatot az 1956-ban Budapesten szolgálatot teljesítő követségi munkatársakkal. Jelenleg Mechanicsburgban él, Pennsylvania államban, és a forradalom 50. évfordulóját szeretné Magyarországon tölteni.

Lánya, Elinor kétnyelvű angol-spanyol előadó tanár, jelenleg Madisonban, Wisconsin államban él. A mai napig élénken emlékszik az eseményekre, amelyek hatására a levelét írta, és gyermekkora magyar dalára, a „Mennyből az angyal”-ra. A régi levelére mindmáig nem érkezett válasz.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben