Circus Juris Hungarici avagy igazságtétel magyar módra

Az igazságtétel két oldala

Közép-Kelet-Európában az 1989–90-es fordulat után mindenhol, így Magyarországon is felmerült az igazságtétel problémája.

Az igazságtétel egyik oldala a rehabilitáció és a kompenzáció, másik oldala pedig a múltban elkövetett, de politikai okokból nem üldözött bűncselekmények elkövetőinek felelősségre vonása.

Magyarországon négy semmisségi és három kárpótlási törvény született az 1945 és 1989 közötti, törvénytelen elítélések eltörlése, illetve ezzel összefüggésben a sértettek vagy hozzátartozóik kárpótlása végett, továbbá az állam által az állampolgárok tulajdonában igazságtalanul okozott károk részleges kárpótlásáról.

Az Országgyűlés a kommunista diktatúra alatt elkövetett, de politikai okokból nem üldözött bűncselekmények elkövetőinek büntethetősége érdekében három törvényt és egy országgyűlési határozatot is elfogadott, de az Alkotmánybíróság mind a négy jogszabályt alkotmányellenesnek minősítette. Kettőt a kihirdetésük előtt, megakadályozva ezzel érvényessé válásukat, kettőt pedig a kihirdetésük után, ezért ezeket meg is semmisítette.

Az elévülés kérdése

Két törvénynek és az országgyűlési határozatnak az előterjesztője Zétényi Zsolt MDF-es országgyűlési képviselő volt. Az első törvényjavaslat – az 1944. december 21-e és 1990. május 2-a között elkövetett és politikai okból nem üldözött súlyos bűncselekmények üldözhetőségéről – az elévülés ellenére lehetővé tette a büntetőjogi felelősségre vonást a múlt rendszerben elkövetett hazaárulás, szándékos emberölés és halált okozó testi sértés bűntettei esetében, ha az állam politikai okból nem érvényesítette büntető igényét. A törvényt az Országgyűlés 1991. november 4-én elfogadta, de Göncz Árpád köztársasági elnök nem írta alá, hanem előzetes normakontrollra megküldte az Alkotmánybíróságnak, ahol a jogállamiság nevében alkotmányellenesnek minősítették, és ezért nem került kihirdetésre.

Az elévülési törvényre adott alkotmánybírósági válasz nem az egyetlen lehetséges válasz volt, hiszen később a németek és a csehek is hasonló törvényt fogadtak el, és ők ezt össze tudták egyeztetni a jogállamisággal.

Az elévülési törvény nem jogi szükségszerűségből, hanem elsősorban azért bukott meg, mert nem volt mögötte erős és széles körű politikai akarat. Nemcsak a szocialista párt ellenezte, de a két rendszerváltó párt, a Szabad Demokraták Szövetsége (SZDSZ) és a Fiatal Demokraták Szövetsége (FIDESZ) is, a Magyar Demokrata Fórum (MDF) által vezetett koalíció pedig kettős játékot űzött, mert látszólag támogatta és megszavazta a javaslatot, de közben azt üzente az Alkotmánybíróságnak, hogy nem bánná, ha nem engednék át a rostán. Az üzenet azzal történt meg, hogy a törvényjavaslatot nem a kormány, hanem egy képviselő terjesztette be az országgyűlés elé.

Ezután Zétényi Zsolt 1992 őszén még előterjesztett egy büntetőeljárás-jogi  jellegű  törvényjavaslatot, amelynek alapgondolata szerint elévülésre tekintet nélkül bíróság elé kellett volna állítani azokat, akikkel szemben az egyéb jogi feltételek megállapíthatók lettek volna. A bíróság állapította volna meg az elévülés bekövetkeztét vagy be nem következtét, s ehhez képest szabott volna ki büntetést, vagy szorítkozott volna csupán a bűncselekmény megállapítására. Ezt elősegítendő egy országgyűlési állásfoglalás tervezetet is előterjesztett az elévülés jogintézményének országgyűlési értelmezéséről. Eszerint az önkényuralmi korszak nem tekinthető jogilag figyelembe vehető időmúlásnak.

A színjáték megismétlődött: mindkét előterjesztést az MDF-koalíció többségi szavazatával a parlament elfogadta, de a törvényt a köztársasági elnök nem írta alá, hanem előzetes normakontroll végett az Alkotmánybíróságnak megküldte, ugyanakkor ellenzéki parlamenti képviselők az Országgyűlés elvi állásfoglalását támadták meg, az Alkotmánybíróság pedig mindkettőt alkotmányellenesnek minősítette. Most a kormány nemcsak azzal üzent az alkotmánybíráknak, hogy nem vállalta a javaslatok beterjesztését, hanem azzal is, hogy egyidejűleg előterjesztett egy másik törvényjavaslatot, amely csak az 1956-os forradalom és szabadságharc során elkövetett háborús és emberiségellenes bűntettekre szorítkozott.

A javaslat 1. §-a a népbíráskodásról szóló 1945. évi VII. törvényre hivatkozott, 2. §-a pedig a genfi egyezményekre.

Törvény a háborús és az emberiségellenes büntettek üldözéséről

Az Országgyűlés a kormány törvényjavaslatát 151 igen szavazattal, 19 ellenszavazattal, 67 tartózkodás mellett elfogadta, ugyanazon a napon, tehát 1993. február 16-án, amikor a kormánytöbbség a Zétényi-féle előterjesztéseket is megszavazta.

A köztársasági elnök az 1956. évi októberi forradalom és szabadságharc során elkövetett egyes bűncselekményekkel kapcsolatos eljárásról szóló törvényt sem írta alá, hanem előzetes normakontroll végett megküldte az Alkotmánybíróságnak.

Az Alkotmánybíróság 53/1993. (X. 13.) számú határozatával megállapította, hogy a négy paragrafusból álló törvény 1. §-a alkotmányellenes, 2. §-ával kapcsolatban pedig közölte, hogy szövegezése milyen feltételek teljesítése mellett fogadható el alkotmányosnak, s pontosan megadta azt a szövegkorrekciót, amellyel kiküszöbölhetők az ezen paragrafussal kapcsolatos alkotmányossági aggályok.

Ezt követően a színjáték érdekes fordulatot vett. A törvényjavaslatot módosított formában újra benyújtották az Országgyűlésnek, de most már nem a kormány, hanem 57 kormánypárti képviselő, élükön Kónya Imrével. A módosító indítvány bevezetője szerint az Alkotmánybíróság 1993. október 12-én hozott határozatára figyelemmel módosították „az 1956. októberi forradalom és szabadságharc során elkövetett egyes bűncselekményekkel kapcsolatos eljárásról” szóló, az Országgyűlés által elfogadott, de ki nem hirdetett törvény szövegét, valójában azonban csak az alkotmányellenesnek minősített 1. §-t vették ki a törvényből, de a 2. §-t az Alkotmánybíróság intencióinak megfelelően nem javították ki, hanem változatlan szöveggel betették a törölt 1. § helyére. Ezzel olyan aknát építettek be a törvénybe, amely bármikor felrobbanhat, és ezt látszólag nem vette észre senki.

A beépített aknával felszerelt módosított törvényjavaslat egyszerre megnyerte mindenki tetszését, mert a bizottságok és az igazságügyi miniszter is támogatta, és egyetlen ellenzéki képviselő sem szólalt fel ellene. Az Országgyűlés 217 igen szavazattal, ellenszavazat nélkül, 19 tartózkodás mellett a módosított javaslatot elfogadta, és ezt követően a köztársasági elnök is aláírta, majd közzétételre került a Magyar Közlönyben 1993. október 22-én mint az 1993. évi XC. törvény.

Sortűzperek

A törvény alapján megindult a sortűzügyek nyomozása. Az ügyészség hét ügy – a mosonmagyaróvári, a berzencei, a tatai, a tiszakécskei, a kecskeméti, a salgótarjáni és az egri sortűz – kapcsán huszonnyolc vádlottal szemben emelt vádat.

Ezután két új szereplő lépett színre dr. Györgyi Kálmán legfőbb ügyész és dr. Solt Pál, a Legfelsőbb Bíróság elnöke személyében, akik megfelelő dramaturgiai érzékkel előbb megvárták az első, nem jogerős döntések megszületését, és csak utána fordultak közös indítvánnyal az Alkotmánybírósághoz a törvény alkotmányellenességének megállapítása és megsemmisítése iránt. Ezzel egyidejűleg a folyamatban lévő ügyek tárgyalását felfüggesztették.

Az Alkotmánybíróság 36/1996. (IX. 4.) számú határozatával a Legfelsőbb Bíróság elnöke és a legfőbb ügyész indítványa alapján megállapította, hogy az 1956. októberi forradalom és szabadságharc során elkövetett egyes bűncselekményekkel kapcsolatos eljárásról szóló 1993. évi XC. törvény alkotmányellenes, ezért azt a határozat kihirdetésének napjával megsemmisítette. A határozat indokolásában rámutatott arra, hogy az Országgyűlés a törvény megalkotása során az Alkotmánybíróság korábbi határozatában foglaltaknak csak annyiban tett eleget, hogy a ki nem hirdetett törvény 1. §-át elhagyta a törvény szövegéből. A 2., 3. és 4. §-okat viszont változatlan szövegezéssel átvette, azzal, hogy az egyes rendelkezések számozását az 1. § elhagyásából adódó változáshoz igazította.

Mindazok az alkotmányossági kifogások, amelyeket a ki nem hirdetett törvény 2. §-ával kapcsolatban az Alkotmánybíróság az 53/1993. (X. 13.) AB-határozatban megállapított, a törvény azonos szövegű 1. §-ával kapcsolatban változatlanul fennállnak, s azt alkotmányellenessé teszik. Ezért az Alkotmánybíróság az alkotmányellenes rendelkezést megsemmisítette. A törvény 2. §-a az 1. §-ban felsorolt bűncselekmények nyomozására és a bírósági eljárásra kizárólag illetékes hatóságokról, a 3. § pedig a törvény hatálybalépésének időpontjáról rendelkezik. Ezek a rendelkezések önmagukban ugyan nem ellentétesek az Alkotmánynyal, de az alkotmányellenes 1. §-sal olyan szorosan összefüggenek, hogy az Alkotmánybíróság a törvény egészét megsemmisítette.

Az Alkotmánybíróság ugyanakkor rámutatott arra, hogy összhangban van az Alkotmánnyal az, ha a Btk. 33. § (2) bekezdését (az el nem évülés szabályát) az elkövetés időpontjában hatályos magyar jog elévülési szabályaira tekintet nélkül alkalmazzák a nemzetközi jogban meghatározott alábbi bűncselekményekre: a háború áldozatainak védelmére Genfben 1949. augusztus 12-én kötött egyezményekben meghatározott, az egyezmények közös 2. cikke szerinti nemzetközi jellegű fegyveres összeütközés esetén elkövetett „súlyos jogsértésekre”, illetve a genfi egyezmények közös 3. cikkében a nem nemzetközi jellegű fegyveres öszszeütközés esetén „tiltott cselekményekre”. Kimondta, hogy a bűnüldöző hatóságok közvetlenül is alkalmazhatják a genfi jogot, tehát a törvény megsemmisítése ellenére az eljárások tovább folytathatók.

Az igazságtételi színjáték újra a bíróságok falai közé került, és a szünet után megkezdődött a második felvonás.

Az októberi sortüzek a genfi jog tükrében

A salgótarjáni sortűzperben eldőlt, hogy az 1956. november 4-ét követő sortüzek nemzetközi fegyveres összeütközés esetén elkövetett súlyos jogsértésnek és ennek folytán háborús bűntettnek minősülnek. Ugyanakkor az októberi sortüzek vonatkozásában felmerült a kérdés, hogy a genfi jog szerint mi tekinthető „nem nemzetközi” fegyveres összeütközésnek. Az eljáró bíróságok abból indultak ki, hogy erre vonatkozólag azt a meghatározást kell elfogadni, amelyet az 1977-es II. Kiegészítő Jegyzőkönyv tartalmaz. A definíció szerint az olyan fegyveres összeütközések tartoznak ide, amelyek az állam fegyveres erői és olyan kormányellenes fegyveres erők, illetve más szervezett fegyveres csoportok között tör ki, amelyek felelős parancsnokság alatt állnak, és ellenőrzést gyakorolnak az ország területének egy része felett, ami lehetővé teszi számukra, hogy folyamatos és összehangolt harci tevékenységet hajthassanak végre, és a II. Jegyzőkönyvet alkalmazhassák. Ezért a bíróságok hadtörténész bevonásával azt vizsgálták, hogy 1956. október 23-a és október 28-a között a magyarországi események megfeleltek-e ezeknek a kritériumoknak, és miután megállapították, hogy nem, ezen időszak vonatkozásában kizárták a genfi egyezmények alkalmazhatóságát. Ennek az lett a következménye, hogy azokat a sortüzeket, amelyeket ebben az időszakban követtek el, nem emberiség elleni elévülhetetlen bűntetteknek, hanem közönséges bűncselekményeknek minősítették, és az eljárásokat elévülés címén megszüntették. Az utolsó jelenet a Legfelsőbb Bíróságon játszódott le, amikor a dr. Kaposvári Bertalan vezetésével működő bírói tanács a végzéséket helybenhagyta, és ezáltal jogerősen befejeződtek ezek az ügyek.

A DEPORT ’56 váratlan színre lépése

Már elszállni látszott az igazságtétel, amikor váratlanul a közönség soraiból színpadra lépett az ’56-os Deportálások Tényfeltáró Bizottsága (DEPORT ’56), és hirdetni kezdte, hogy törvénysértőek ezek a bírói határozatok, mert a nemzetközi jog kifejezett tiltó rendelkezése ellenére az 1949-es genfi egyezmények közös 3. cikkének alkalmazási feltételeként írták elő azokat a fogalmi ismérveket, amelyeket kizárólag a II. számú Jegyzőkönyv alkalmazása során lehetett volna figyelembe venni.

A Genfben, 1949. augusztus 12-én kelt négy egyezmény közös 3. cikke tartalmazza a „nem nemzetközi” jellegű fegyveres összeütközés esetén betartandó rendelkezéseket. A nemzetközi jogban ezt a közös 3. cikket „miniatűr konvenciónak” hívják, mert a belső konfliktusok esetén alkalmazandó azon minimális szabályokat állapította meg, amelyeket ilyenkor is be kell tartani a polgári lakosság védelme érdekében. Itt szándékosan nem definiálták a „nem nemzetközi” jellegű fegyveres összeütközés fogalmát, mert azt akarták, hogy a minimális védelem a lehető legszélesebb körben érvényesüljön. A belső fegyveres összeütközéseket természetesen meg lehet és meg is kell különböztetni a banditizmustól, az elszigetelt terrorakcióktól stb., de az 1949. évi egyezmények kommentárja elutasítja azt a feltevést, mintha bizonyos ismérvek hiánya okot adhatna a 3. cikk alkalmazásának mellőzésére, sőt ellenkezőleg, hangsúlyozza azt, hogy a lehető legszélesebb körben kell alkalmazni. Természetesen a „miniatűr konvenció” szerint sem szabad az ellenségeskedésben közvetlenül részt nem vevő személyeket megölni vagy megsebesíteni.

A DEPORT ’56 fellépésének meglett az eredménye, mert a Legfőbb Ügyészség felülvizsgálati indítvánnyal élt a megszüntető határozatok ellen, és a Legfelsőbb Bíróság 1999. június 28-án hatályon kívül helyezte a sérelmes határozatokat. A Legfelsőbb Bíróság felülvizsgálati tanácsa kimondta, hogy az 1949-es genfi egyezményeket kiegészítő II. Jegyzőkönyv alkalmazhatóságának feltételei kizárólag magára a jegyzőkönyvre vonatkoztathatók. Ez következik a jegyzőkönyv azon szövegéből is, miszerint: „A jelen Jegyzőkönyv […] továbbfejleszti és kiegészíti a […] Genfi Egyezmények közös 3. cikkét anélkül, hogy módosítaná annak fennálló feltételeit.” A Genfi Egyezmények közös 3. cikke eredetileg is rendelkezett tárgyi alkalmazási körrel, s a kiegészítő jegyzőkönyvnek olyan visszamenőleges hatályt nem lehet tulajdonítani, amely ezt szűkítené. A Legfelsőbb Bíróság határozatában rámutatott arra, hogy történész szakértők bevonása nélkül is megállapítható az a köztudomású tény, hogy 1956. október 23. napjával kezdődően a diktatúra központi hatalma bevetette fegyveres erejét a békésen tüntetőkkel, valamint a szerveződő fegyveres forradalmi csoportokkal szemben. Gyakorlatilag háborút folytattak az ország lakosságának túlnyomó része ellen. A felülvizsgálati tanács elnöke dr. Szabó Győző, az előadó bíró dr. Domokos Jenő, a tanács további tagjai dr. Akácz József, dr. Katona Sándor és dr. Völgyesi Miklós volt.

A későbbiek során – a DEPORT ’56 kezdeményezésére – még két személy ellen emeltek vádat. Az egyik a Kossuth téri, a másik a Nyugati pályaudvar előtti sortűzzel volt kapcsolatban.

Ítéletek a sortűzperekben

A bíróság a harmadik felvonásban a tatai, a tiszakécskei és a kecskeméti sortűz elkövetőit mégiscsak bűnösnek találta soha el nem évülő emberiség elleni bűntettben, és ezért szabadságvesztésre ítélte őket.

Mosonmagyaróváron az 1956. október 26-án kb. 10.40 órakor kezdődött és mintegy egy percen át tartó, két db Gorjunov géppuskából, egy db DP golyószóróból leadott sorozatlövések, ismeretlen számú 48 M karabélyból és PPS géppisztolyból leadott egyes, illetve sorozatlövések, valamint ismeretlen számú 48 M nyeles kézigránát robbanásakor keletkezett szilánksérülés hatására a határőr-zászlóalj épületét övező nyílt térségen, később pedig a kórházi kezelések során legkevesebb ötven polgári személy meghalt, a sebesültek száma pedig elérte a kétszáz főt.

A mosonmagyaróvári sortűzzel kapcsolatban a Budapesti Katonai Ügyészség Dudás István nyugállományú határőr ezredes, egykori laktanyaparancsnok és három társa ellen 1994. november 2-án emelt vádat. A Fővárosi Bíróság Katonai Tanácsa 1995. február 9-én meghozott huszonkét oldalas végzésével a vádlottakkal szemben indított büntetőeljárást megszüntette. Tárgyalást sem tartott, hanem előkészítő ülés keretében mérlegelte a nyomozati anyagban található bizonyítékokat, és annak alapján arra az álláspontra helyezkedett, hogy a vádlottak bűnössége nem bizonyítható. A végzést a tanács elnökeként dr. Mészáros Károly hadbíró alezredes írta alá. A bíró a törvényesség betartásának még a látszatára sem törekedett, amikor olyan megoldást választott, amelyre nem volt jogi lehetősége. A másodfokú bíróság ezzel kapcsolatban megjegyezte, hogy „a katonai tanács megsértette az eljárás szabályait azáltal, hogy végzését a büntetőeljárásról (Be.) szóló 176. § (1) bekezdésében írt előkészítő ülésen hozta meg. A törvény és az állandó ítélkezési gyakorlat szerint a bíróság a bizonyítékokat az előkészítő eljárás keretében nem értékelheti. Ha a nyomozás anyagában egymástól eltérő bizonyítékok fordulnak elő – mint a jelen esetben –, ezek együttes értékelésére csak tárgyalás keretében kerülhet sor. Ebből következik, hogy a Be. 170. § (1) bekezdés b) pontja alapján az eljárás megszüntetésének csak akkor van helye, ha a vádat alátámasztó terhelő bizonyítékok valóságuk esetén sem lennének alkalmasak bűncselekménynek, illetve annak megállapítására, hogy a bűncselekményt a terhelt követte el.”

A Legfelsőbb Bíróság az alkotmánybírósági közjáték miatt csak 1996. december 10-én hozta meg hatályon kívül helyező végzését, amelyben elrendelte, hogy a vád tárgyává tett cselekményeket tárgyaláson kell elbírálni. Ugyanakkor az eljáró bírósági tanács, amelynek elnöke dr. Rabóczki Ede volt, a genfi jog félreértelmezésén alapuló jogi iránymutatást adott az első fokú bíróság részére, amelynek betartása szintén az eljárás megszüntetését eredményezte volna.

A megismételt eljárásban a Győr-Moson-Sopron Megyei Bíróság Katonai Tanácsa járt el, és hatvanhárom tárgyalási nap után, 2001. június 19-én hozta meg százhatvannégy oldalas ítéletét. Időközben megszületett a Legfelsőbb Bíróság Felülvizsgálati Tanácsának a genfi jog értelmezésével kapcsolatos végzése, és ennek volt köszönhető, hogy a megyei bíróság – bár elvileg kötve volt a másodfokú bíróság jogi iránymutatásához – nem követte azt, és nem szüntette meg az eljárást elévülés címén. Dudás István I. rendű vádlott és Fodor Lajos III. rendű vádlott bűnösségét több emberen elkövetett emberöléssel megvalósított emberiség elleni bűntettben állapította meg. Ezért az I. rendű vádlottat háromévi fegyházbüntetésre és öt évre a közügyektől eltiltásra ítélte, ugyanakkor megállapította, hogy a vádlottal szemben kiszabott szabadságvesztés közkegyelem folytán nem hajtható végre. A III. rendű vádlottat kétévi fegyházbüntetésre és három évre a közügyektől eltiltásra ítélte, de a szabadságvesztés végrehajtását háromévi próbaidőre felfüggesztette. A II. rendű vádlottal kapcsolatban az ügyészség a vádat elejtette, a IV. rendű vádlottat pedig a bíróság felmentette. A büntetéskiszabás tekintetében az ítélet törvénysértő volt, mert egyik vádlott ügyében sem szabhatott volna ki a bíróság öt év alatti szabadságvesztést. A legenyhébb büntetés az öt évig tartó végrehajtható börtönbüntetés lehetett volna, amelynek csak 1/8-át vitte volna el a közkegyelmi rendelkezés. A Legfelsőbb Bíróság dr. Kónya István vezette tanácsa csak azért nem tudta a másodfokú eljárásban a törvénysértést kiküszöbölni, mert Dudás István 2002. június 11-én elhunyt, és a másodfokú ítélet 2002. július 4-én született meg, a III. rendű vádlott vonatkozásában pedig az ügyészség elfelejtett súlyosbításért fellebbezni.

A Győr-Moson-Sopron Megyei Bíróság Katonai Tanácsa mindkét vádlottal szemben alkalmazhatónak látta a Btk. 26. § (2) bekezdését, amely szerint korlátlanul enyhíthető annak a büntetése, aki a cselekményt olyan kényszer vagy fenyegetés hatása alatt követi el, amely korlátozza őt az akaratának megfelelő magatartásban. A dr. Habony János hadbíró ezredes által vezetett katonai tanács szerint a vádlottakban komoly félelmet keltett a tüntető tömeg, és ez alapozza meg ezt a fajta enyhítést. Ezzel szemben a Legfelsőbb Bíróság rámutatott arra, hogy „az elkövetéskor hatályban volt büntető törvénykönyv általános részének (Btá.) 10. §-ában meghatározott fenyegetés mint büntethetőséget kizáró jogi fogalom – amellyel lényegében azonos rendelkezést tartalmaz az elbíráláskor hatályos Btk. 26. §-a – abban az esetben zárja ki a büntethetőséget, ha a fenyegetést alkalmazó személy akaratának megfelelően cselekszik az, aki a bűncselekményt ténylegesen megvalósítja. Ez az alapja annak, hogy ilyen esetben az akaratot megtörő fenyegetés alkalmazója közvetett tettesként felel. A sértett pedig az a személy, akinek sérelmére megvalósult a bűncselekmény. Ez a személy gyakorlatilag nem lehet azonos a fenyegetés alkalmazójával, mert ez esetben a saját sérelmére elkövetett bűncselekményre »kényszerítené« fenyegetéssel azt a személyt, aki emiatt nem büntethető, mintegy egyszerre lenne sértettje és közvetett tettese is a bűncselekménynek. Az előbbiek irányadók arra az esetre is, ha a fenyegetés nem zárja ki, csupán korlátozza a beszámítási képességet.”

A Legfelsőbb Bíróságon dr. Völgyesi Miklós tanácsa a sokkal kevesebb áldozattal járó tatai sortűz ügyében az elsőfokú bírósággal szemben ugyanezen indok alapján vetette el a fenyegetés mint büntethetőséget kizáró vagy korlátozó ok megállapíthatóságát, és Korbély János nyugállományú alezredes főbüntetését ötévi börtönbüntetésre fel is emelte.

A tiszakécskei és a kecskeméti sortűz ügyében azonban a másodfokon eljáró Legfelsőbb Bíróság is elfogadta, hogy a vádlottak fenyegetés hatására követték el cselekményüket, és ezért büntetésük korlátlanul enyhíthető. Miközben a bíróság – a Nürnbergi Nemzetközi Katonai Törvényszék által kifejtett elvi tételekre való hivatkozással – elvetette annak figyelembevételét, hogy a vádlottak parancsra cselekedtek, figyelembe vette a parancsmegtagadás következményeitől való félelmüket. A bíróság nem volt következetes, mert azt a körülményt, amit egyszer már kizárt, más köntösben, de mégiscsak figyelembe vette, és ennek segítségével törvénysértően enyhe büntetéseket szabott ki. Tiszakécskén repülőgépről lőttek a fegyvertelen tömegbe, Kecskeméten pedig falhoz állítottak két embert, és agyonlőtték őket. Az elkövetőkkel szemben a szabadságvesztés büntetését vagy azért nem kellett végrehajtani, mert végrehajtási kegyelem alá esett, vagy azért, mert a bíróság eleve felfüggesztett szabadságvesztést szabott ki.

A DEPORT ’56 a legtöbb halálos áldozattal és sérülttel járó Kossuth téri sortűz ügyében kiharcolta, hogy a korábban megszüntetett nyomozás folytatását rendeljék el. Ennek az lett az eredménye, hogy a sortűz egyik elkövetője, Erdész József ellen a nyomozóhatóság vádemelési javaslattal élt, de a Fővárosi Főügyészségen – öt hónapi gondolkodás után – 2001. június 1-jén nem vádat emeltek, hanem eljárást megszüntető határozatot hoztak. A genfi jog korábbi, de két éve már megdőlt értelmezése alapján elévülésre alapították a megszüntető határozatot, amelyet dr. Domonkos László ügyész írt alá. A DEPORT ’56 és a sértettek panaszára a Legfőbb Ügyészség a határozatot hatályon kívül helyezte, és utasította a Fővárosi Főügyészséget a vádemelésre.

A DEPORT ’56 azonban ennyivel nem elégedett meg, és dr. Szerdahelyi Szabolcs, a szervezet elnöke 2001. november 1-jén levelet írt dr. Sódor Istvánnak, a fővárosi főügyésznek, és a következő kérdéseket tette fel neki: „miként születhetett meg egy ilyen határozat a Fővárosi Főügyészségen 2001-ben? Az eljáró ügyész saját hatáskörében döntött így, vagy pedig felettesei tudtával? A döntés hátterében szakmai vagy ideológiai, netán politikai indítékok húzódhatnak meg? Amennyiben szakmai, akkor nélkülözhetetlennek látszik a szakmai továbbképzés, amennyiben viszont ideológiai vagy politikai, akkor a személyi konzekvenciák levonása sem zárható ki. Különös tekintettel arra, hogy makacsul tartja magát az a vélekedés, hogy az ügyészségeken még nem zajlott le a rendszerváltás az eddigi személycserék ellenére sem.”

Dr. Sódor István válaszlevelében közölte, hogy a Legfelsőbb Bíróság eseti döntései – lévén nem jogszabályok – a jogalkalmazókat nem kötik. Az tehát, ha az ügyész döntése valamely Legfelsőbb Bíróság által hozott döntéstől eltér, nem jelent törvénysértést. A Legfelsőbb Bíróság egyedi döntései nem hatálytalanítják egymást, tehát nem állhat fenn az, hogy egy későbbi döntés alkalmazhatatlanná tesz egy korábbit. Az előadó ügyész szakmai vagy egyéb alkalmatlanságának kérdése fel sem merülhet.

Ezt követően a Deport ’56 a legfőbb ügyészhez fordult azzal, hogy dr. Sódor István fővárosi főügyész válaszát sem szakmai, sem politikai szempontból nem tudják elfogadni. Felháborítónak tartják azt a magyarázatot, amely szerint szabadon választható egy hatályon kívül helyezett bírósági határozatban szereplő, felülvizsgálat során törvénysértőnek minősített jogi okfejtés. Megjegyezték, hogy a fővárosi főügyész az ’56-os sortüzek relativizálására is kísérletet tesz, amikor válaszlevelében arról panaszkodik, hogy „történelmi események büntetőjogi eszközökkel való értékelése nem egyszerű feladat”. A 2001. november 23-án írt levelüket, amelyet dr. Szerdahelyi Szabolcs elnök írt alá, azzal fejezték be, hogy a történtek súlyára való tekintettel a fővárosi főügyész leváltását követelik.

A legfőbb ügyész helyett dr. Gáspár Katalin csoportvezető ügyész válaszolt 2001. december 14-én. Levelében kifejtette, hogy a fővárosi főügyész megállapításai a jelen esetben nem helytállóak, mert „a főügyészség egy, a felülvizsgálati eljárás során már 1999. június 28-án hatályon kívül helyezett legfelsőbb bírósági döntésre alapította a 2001. június 1-jén hozott, nyomozást megszüntető határozatát, ami egyértelműen szakmai hiba, hiszen egyetlen jogalkalmazó sem alapozhatja törvényesen a döntését egy már hatályon kívül helyezett döntésre. A szakmai hiba azonban – tette hozzá végezetül a csoportvezető ügyész –, még ha ugyanazon ügyben többször is előfordul, nem ad kellő alapot olyan következtetés levonására, hogy a büntetőügyben eljáró hatóságot vagy a hatóság tagját politikai okok befolyásolják a döntés meghozatalában.”

Végül is a Fővárosi Főügyészség vádat emelt, és a Fővárosi Bíróság 2002. október 2-án ítéletet hirdetett.

A bíróság Erdész József vádlott bűnösségét több emberen, bűnsegédként elkövetett emberöléssel megvalósított emberiség elleni bűntettben állapította meg. Ezért őt két év börtönbüntetésre ítélte, de a szabadságvesztés végrehajtását ötévi próbaidőre felfüggesztette.

A Bűntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvény (Btk.) 2. §-a szerint a bűncselekményt az elkövetése idején hatályban levő törvény szerint kell elbírálni. Ha a cselekmény elbírálásakor hatályban levő új büntetőtörvény szerint a cselekmény már nem bűncselekmény, vagy enyhébben bírálandó el, akkor az új törvényt kell alkalmazni; egyébként az új büntetőtörvénynek nincs visszaható ereje.

A bíró csak akkor szabhatott volna ki kétévi szabadságvesztést, ha az adott ügyben megengedett lett volna a kétszeres enyhítés, és az 1999. III. 1-jét megelőző időszakban hatályban volt enyhítési szabályokat alkalmazza. Erre azonban nem kerülhetett sor, mert ha az elkövetés és az elbírálás között több eltérő tartalmú büntető jogszabály van hatályban, a Btk. 2. §-ban foglaltak helyes értelme az, hogy az alkalmazás tekintetében csak két büntető jogszabály egybevetése lehetséges, éspedig az elkövetéskor hatályban volt és az elbíráláskor hatályban levő büntető jogszabály, tehát a közbenső jogszabályok figyelmen kívül maradnak.

Az elbíráláskor hatályos törvény szerint a bíró legkevesebb hét év és hat hónapi szabadságvesztést szabhatott volna ki, de a megelőző időszak enyhítésre vonatkozó kedvezőbb szabályai alapján sem mehetett volna öt év alá, mert a kettős leszállás tilalma már akkor fennállt.

A vádlottra nézve az elkövetéskor hatályos törvény volt a kedvezőbb, mert a BHÖ enyhítésre vonatkozó szabályai szerint ha a törvényben megállapított büntetés életfogytig tartó börtön, ehelyett öt évtől tizenöt évig terjedhető börtön volt kiszabható.

Annak eldöntése, hogy mely jogszabály az enyhébb vagy a súlyosabb, attól függ, hogy melyik előnyösebb arra nézve, akivel szemben alkalmazzák.

Az ügyészség észlelte a törvénysértést, és fellebbezéssel élt az ítélet ellen. A fellebbezés indokolásából kitűnik, az ügyész figyelmét is elkerülte, hogy az adott ügyben a hatályos törvények alapján nem volt lehetőség a kétfokú enyhítés alkalmazására. Tehát a bíró az elbíráláskor hatályban lévő szabályok szerint hét év és hat hónapi szabadságvesztésnél nem szabhatott volna ki kevesebbet, de az elkövetéskor hatályos törvények alapján is legalább öt év börtönre kellett volna ítélnie a vádlottat.

A másodfokú tárgyalás előtt váratlan fordulat történt, mert az Országgyűlés módosította a Büntető Törvénykönyvet, és 2003. III. 1-jétől kezdve visszaállította az 1999. III. 1. előtt hatályban volt enyhítési szabályokat, valamint hatályon kívül helyezte a Btk. 87/A § (1) és (2) bekezdését, amely eddig kísérlet és bűnsegély esetén sem engedte meg a kétszeres leszállást a több emberen elkövetett emberölés elkövetőinek felelősségre vonása során.

A törvény és az ítélet összhangba került. Az ügyészség a fellebbezését 2003. június 23-án visszavonta. Az ítélet jogerőre emelkedett.

A bíró, dr. Szebeni László tévedett, mégis igaza lett.

Dr. Szebeni László tárgyalta a Nyugati pályaudvar előtti sortűzben részt vett Mátai Ottó ügyét is. A 2001. december 14-én meghozott ítélet során szintén el kellett dönteni, hogy az elbíráláskor hatályban lévő vagy az elkövetéskor hatályban volt törvény alkalmazása kedvezőbb-e a vádlottra nézve. A bíró itt sem az elkövetéskor hatályos törvényt választotta, amely szerint a legenyhébb büntetés öt évig tartó börtönbüntetés lett volna, hanem az elbíráláskor hatályban lévő törvényt, amely szerint a kiszabható legenyhébb büntetés hét és fél év volt. A bíró figyelmen kívül hagyta, hogy a Btk. 87/A § (2) bekezdése kísérlet és bűnsegély esetében sem engedte meg a kétszeres leszállás lehetőségét, többek között az emberölés minősített esetei vonatkozásában, és a kísérletre tekintettel mégis aláment a hét és fél évnek, és három év hat hónapot szabott ki. A másodfokon eljáró Legfelsőbb Bíróság 2003. február 20-án a törvénysértést észlelte, és meg is állapította, mégsem emelte fel a büntetést öt évre, mert a vádlott cselekményét átminősítette foglalkozás körében elkövetett szándékos veszélyeztetés bűntettének, és elévülés címén megszüntette az eljárást. Az eljárásban egyébként tanúként szerepelt Horn Gyula egykori karhatalmista, későbbi szocialista miniszterelnök is. Horn Gyula bírósági kihallgatására rendkívül kíméletes módon került sor, ugyanis dr. Szebeni László felolvasta Horn Gyula nyomozati vallomását, amire a tanú úgy nyilatkozott, hogy fenntartja azt. Nem volt semmi akadálya annak, hogy Horn Gyula szabályos vallomást tegyen a bíróság előtt, semmilyen törvényes indoka nem volt annak, ami történt. A tanú nem hivatkozott arra, hogy időközben elfelejtette a történteket, és ezért kéri a nyomozati vallomásának ismertetését. Ilyet nem is nagyon mondhatott volna, mert ha egy évvel azelőtt be tudott számolni egy negyvenöt évvel korábban történt eseményről, akkor azt nem felejthette el az utóbbi egy évben, hacsak nem volt időközben agyvérzése, de ilyenre nem hivatkozott.

Dr. Szebeni László ugyanakkor nagyon szigorú volt a tanúként kihallgatott egykori sebesültekkel szemben, mert eljárásjogilag nem ismerte el őket sértetteknek, és nem fogadta el a jogi képviseletükre jelentkező ügyvédet, sem itt, sem a Kossuth téri sortűzperben.

Az Igazságügyi Minisztérium ’56-os sortüzeket vizsgáló tényfeltáró bizottsága szerint: „Ha Salgótarján azzal váltotta ki a hatalom különlegesen megkülönböztetett gyűlöletét, hogy ott a munkásság utasította el Kádár rendszerét, akkor Eger hagyományosan keresztény szelleme miatt került a megtorlás feketelistájára.” Ehhez nyugodtan hozzátehetjük, hogy az érseki székhelynek nemcsak 1956. december 12-én kellett bűnhődnie, amikor a karhatalmi alakulat tüzet nyitott a polgári lakosságra, hanem 1998-ban is, amikor meg kellett élniük azt a megaláztatást, hogy az egykori karhatalmisták közül a bíróság egyet sem tudott elítélni. Az ötven karhatalmistából csak kilencet sikerült megtalálni. Négy karhatalmistával szemben az eljárást bizonyítékok hiányában már a nyomozás során megszüntették, egy karhatalmista a bírósági szakban meghalt, a maradék négy karhatalmistát pedig a bíróság mentette fel.

A berzencei sortűzper szintén felmentéssel végződött.

A sortűzperekben az elítélt vádlottak szabadságvesztését vagy a végrehajtási közkegyelem, vagy a bíróság felfüggesztő rendelkezése miatt nem kellett végrehajtani. Ez alól három kivétel volt: a salgótarjáni ügyben az egyik vádlottat ötévi, a másikat kétévi végrehajtható szabadságvesztésre ítélte a bíróság (mindkét elítélt büntetéséből csak 1/8 rész esett közkegyelem alá); a tatai ügyben szintén öt évre ítélte a vádlottat a bíróság, és itt is csak 1/8 részt vitt el a közkegyelem. Tehát ebben a három esetben az elítélteknek elvileg be kellett vonulniuk büntetésük letöltésére.

Az 1956-os sortüzek elkövetői ellen a magyar bűnüldöző hatóságok csak igen szerény mértékben tettek eleget a nemzetközi jog által előírt bűnüldözői kötelességüknek. Mind az elmúlt, mind a jelenlegi politikai rendszer hosszú időn át minden törvényes felelősségre vonást lehetetlenné tett, megakadályozott, megnehezített, illetve időt húzva elhalasztott. Az 1956-os vérontásokért és megtorlásokért kétségkívül felelős életben lévő politikai és katonai vezetők ellen soha senki sem kezdeményezett törvényes felelősségre vonást. Ehelyett egyszerű közembereket ültettek a vádlottak padjára. Ezeket a megállapításokat a Fővárosi Bíróság mondta ki a salgótarjáni sortűzügyben hozott ítéletében. Ezt az ítéletet 1995. január 31-én az ügyben eljáró bírói tanács nevében dr. Strausz János írta alá.

Az ’56-os deportálások és a Nagy Imre-per

A DEPORT ’56 műsoron kívül felvetette, hogy 860 magyar polgár Szovjetunióba deportálása, de Nagy Imre miniszterelnök és munkatársai, valamint családtagjaik Romániába hurcolása is háborús bűntett volt. Később a szervezet arra is kitért, hogy a Nagy Imre és társai ellen lefolytatott törvénytelen büntetőper még élő előkészítőit, irányítóit és lebonyolítóit is felelősségre lehetne vonni, mert cselekményüket olyan személyekkel szemben követték el, akik a genfi jog védelme alatt álltak.

Miután a DEPORT ’56 önként vállalta a feljelentő szerepét, az Országos Rendőr-főkapitányság (ORFK) kénytelen volt a nyomozóhatóságot alakítani, de jutott szerep a Fővárosi Főügyészségnek és a Legfőbb Ügyészségnek is, a bírósági előadás azonban elmaradt.

Az ORFK-án 2004. április 25-én négy határozatot hoztak. Az eljárásban kihallgatott sértettek közül 81 esetében megállapították, hogy ők 1956-ban hadifoglyoknak minősültek, akiknek Szovjetunióba szállítása szerintük nem ütközött a genfi jogba, ezért bűncselekmény hiányában megszüntették az eljárást. 16 sértettnél azonban megállapíthatónak találták a jogtalan elhurcolással megvalósított háborús bűntettet, de az ismeretlen tettesek elleni sikertelen nyomozásra tekintettel, ha nem is szüntették meg, de felfüggesztették a nyomozást. Kimondták, hogy Nagy Imre miniszterelnöknek és munkatársainak, valamint családtagjaiknak elrablása a genfi jogba ütközött, bár egy korábbi határozatban még azt írták le, hogy az nem volt jogsértő, az eljárást azonban megszüntették, mert a felelősségre vonható Kádár János és Münnich Ferenc már meghalt. A negyedik, szintén megszüntető határozat pedig arról szólt, hogy szerintük miután Nagy Imrét és társait Romániából Magyarországra szállították, kikerültek a genfi jog hatálya alól, ezért az ellenük lefolytatott törvénytelen büntetőperben sérelmükre elkövetett bűncselekmények csak közönséges deliktumnak minősülnek amelyek büntethetősége mára már elévült.