×

Az anyag lelke

Gondolatok Borsos Miklós századik születésnapja alkalmából

Jókai Anna

2006 // 10
Varázslatos helyen vagyunk: az ég feszített sátra borul fölénk Tihanyban – az a kék ég, amelyet Borsos Miklós megkülönböztetetten szeretett; ahol a sík hegyekbe vált, s a víz elnyugszik a sűrű levegő alatt. Ez Borsos Miklós otthona, s egyúttal művészetének fészke. Németh Lajos, egyik értő méltatója írja, a pannon szellem, a Balaton hogyan öltöztette fel tehetségét, hogy adott illő köntöst a lélegzővé átbűvölt anyag testére. Páratlan életmű tanúi vagyunk, s nem fogalmaznék pontosan, ha azt mondanám: mi, túlélők – mert bizony az az igazság, hogy egy mindannyiunkat túlélő életmű előtt tisztelgünk mi, halandók ezen a már nem nyári, de még nem is őszi napon, amikor a táj nyájassága egy kissé megborzolódik, és sejteni engedi, amit az első önkéntes halálba menő falevelek már tudnak: a földi mulandóság törvénye felülírhatatlan, s csak a nagy művészet képes – századokig, olykor évezredekig – kifogni rajta.

Borsos Miklós rajzai, rézdomborításai, érmei – és a szobrai, ó, a szobrai! – a nagy időben sem avulnak el; mint ahogy gondolatai sem elévülők. Korunk némely megkavarodott, önistenítő művészpalántája tanulhatna belőlük – ha egyáltalán hajlamos volna arra, hogy mielőtt tanít, alázattal tanuljon is.

Borsos Miklós ismerte a mértéket, miből mennyire van szükség, hogy a megvalósuló mű optimális biztonsággal növekedjék. Erős, megtartó gyökerek nélkül beteggé, sápkórossá halványul az alkotás, nincs tartása, a magasságot nem bírja el. De ha a nap nem fogadja asztrális csókjával, nem növeli, nem karózza fényével – elsatnyul, összetöpped, magába hull a legelszántabb kezdemény is.

Nála anyag, forma és ihlet között jól nyomon követhető kölcsönhatás van. Érmei, rézdomborításai mozgalmasak, dúsak, részletezők. A rajzai viszont sommáznak: nem vázlatosak; a vonalak dinamikája uralkodik. A szobraiban a nagy egészre törekszik. Nincs rücskösség, göcsörtösség, gyűrődés, nincs cifrázás – mintha alig dolgozott volna a választott kövön, mégis tökéletesen kifejező. Vallomásaiban egy alaptitkot oszt meg velünk, a művészet bármely területén működő igyekvőkkel: az „éppen annyi”, a szellem rezzenéstelen pontosságának titkát. „Sem többet, sem kevesebbet… Nem befejezni, abbahagyni. Amikor a mű már élő, de még nem kezd fáradni.”

Néhány – számomra különösen kedves – példa: a Godot-ra várva két sötét, egy tömbbe olvadó alakja. A letapadtság, a rémület és a kiszolgáltatottság s egyben az emberi tehetetlenség szobra. Nem „kidolgozott” a szó köznapi értelmében, de feldolgozott. A Siratóasszonyok és a Siratóasszony: a kezek sírnak, a hosszan megnyúlt, zárt ujjak… az arc maga rejtett, átzokog a fájdalom az ujjak rácsozatán. A Csillagnéző, ahogy az óriáskavicsból egy parányi vésett jellel kibomlik a lét misztériuma.

S a madarak… Se toll, se csőr, se szárny, csak a levegőt repesztő karcsú ív…!

Jól látta László Gyula, ez a sugallatos ember: Borsos Miklósnál nem „fejlődési szakaszok” vannak, hanem szüntelen kiteljesedés. Szobraiból fény sugárzik. Áttör a mesterkélt-mesterséges megvilágításon.

Ugyanazzal a szeretettel és a tárgy iránti devócióval nyúl az emberi archoz, az állatokhoz, a jelképek szakralitásához; tudja, éppen választott témájához milyen anyag ajánlkozik. Érzi a kő lelkét, az anyag felfedi előtte rejtett nevét. Illyés Gyula írja: „Játszásból emeli fel a göröngyöt, és mint kincset teszi le.” Játszásból, igen; de nem játszadozik! A játék néha halálosan komoly – a játszadozás mindig cinikus vagy léha.

Bármit vállalt is Borsos Miklós – mint például a könyvillusztrációkat –, soha nem nagyolta el, nem „kente oda”, ahogy ma ez gyakran tapasztalható. Személyes emlékem: 1973-ban a Szeretteink, szerelmeink című novelláskötetemet illusztrálta, a borítólap is az övé. Akkori novellisztikám, induló prózám jellegzetességét találta el: kilátástalan sorsú, mégis reménybe kapaszkodó, de vissza-visszahulló figuráim törékeny rajzai fekete tintakönnyekbe fulladtak. Gondolkodásunk rokonságát ismertem fel: „A vesztes ember áll hozzám közelebb” – vallotta. Semmi sem változott – semmi e téren. Csak a vesztesek szaporodnak – és sajnos az elveszejtők.

Amiért irigylem: a zene, a hegedű. A kibocsátott míves írások mellett a zenében meglelt gyönyör és vigasz. Az anyaggal birkózó ember felszárnyalása az anyagtalanba. Közel és egyre közelebb az ő személyes Istenéhez, aki egyúttal mindannyiunk irgalmas Istene is.

Megaláztatás, mellőzés történelmünk sötét évtizedeiben Borsos Miklóst is érte – s hogy mégis úrrá tudott lenni a megpróbáltatásokon, elsősorban szilárd hitének köszönhette. Amikor azt sulykolták az elgyengült, elbizonytalanított többségnek, hogy a lét határozza meg a tudatot, ő bátran vallotta: „Az embert nem anyagi környezet, hanem a szellemi alkat határozza meg.”

Az ő szellemi alkatától távol álltak a „csinálmányok”, a manír, a sikerhajhászás, a megrendelőtől irányított ízlésvilág.

Borsos Miklós tizenhat éve halt meg – elpackázott rendszerváltásunk hajnalán. S mintha csak napjainkban szólna:

„A válság ott van, amikor a társadalmi átalakulástól várják a lényeges erkölcsi változásokat.” A személyes felelősségre int, a személyiség önépítő munkáját szorgalmazza. Pál apostolt idézi: „Mintha örökké élnétek – vagy holnap meghalnátok.”

A művészember esendőségében, a fokozott sebezhetőség állapotában gyakran elkeseredik, a rosszakarat, a butaság, az irigység bizony olykor mélyen megrendíti, de hosszú távon – Isten rejtett kegyelmének megnyilatkozásaként – kiderül, amit Borsos Miklós is felismert a sorsában: „Legtöbbször az ártó erők löktek előre, azok emeltek.” Vigasz és bizakodás ez, mindannyiunknak, akik kicsinyhitűségünkben kétségbeesünk, sürgetnénk Isten malmait, hogy ne csak biztosan, de gyorsabban is őröljenek… Minden akkor fog történni, amikor ideje van: amikor a csapások megedzettek, és feldolgozott tapasztalatainkkal éretté válunk a minőségi váltásra. Mert nem elég tudni, mit nem, azt is tudni kell, mint és hogyan helyette. Ezt üzeni nékünk egy bölcs ember, aki a zavaros, szennyezett felszín alatt is meglátja a szellem működését: az egyetlen célt, amely felé sodródni nem lehet, csak önerőből evezni. Navigátorunk – az élő Isten.

S mivel egy ilyen kivételes alkalom (szeretetnyilvánítás és tisztelgés) nemcsak a múlt idézése, hanem a jelen legégetőbb művészi, eszmei dilemmáiban iránytűnek is kínálkozik: ne féljünk Borsos Miklós ars poeticáját – mint ma is érvényeset –, ha úgy tetszik, hirdetni, ha úgy tetszik, használni.

Ma – nemcsak a képzőművészetben, de az irodalomban, a zenében s még a színházművészetben is – a meghökkentés a divat. A polgárpukkasztás. Meglehet, dekadens, hanyatló társadalmakban a kiürült, elfásult, megújulni képtelen polgárságot néha nem árt megrökönyödésre késztetni – de ahol öt évtizedes elfojtás után épp csak lábadozik a szabad polgári mentalitás, az erkölcs primátusát szorgalmazó spirituális akarat, ott a művész ne pukkassza, hanem segítse a tanácstalan embert, hogy végre kialakíthassa az értékrendjét.

Aki magát művésznek tartja, és pusztán „blikkfangra” tör, ahogy Borsos találóan jegyzi meg, az a plakátművészet eszközeit alkalmazza. A művészet nem feltűnési viszketegség, nem botránykeltésre való; alaptörekvése a „begeisten”: meghatni, mondhatnám, áthatni a szomjas tudatot.

Hányszor, de hányszor hallottuk ilyen vagy olyan művészeti irányról, még egyes művészeti ágakról is: már nem időszerűek, lejártak, beporosodtak! Az új és az új hisztérikus fokozása – a newer, newest – és hajszolása lett uralkodó. Nem a természetszerűen érkező és jelt adó, frissítő új, hanem a kimódolt, tartalom nélküli, mindenáron újszerű.

Hallgassunk Borsos Miklósra! Hogy is van ez?

„Mindig egy-egy eredeti nagy tehetség kezdeményezett újra valamit, amiről azt hitte a kora, hogy meghalt, kimerült.” Nem az epigonokról, nem a formai utánzásról van szó. Borsos Miklós a görög, letisztult szépségeszményhez valami fontosat hozzáadott: a rettenetek között is megőrzött derűt.

Mindannyian, akik a fizikaiságban élünk és küszködünk, az omladozó világban saját helyünket keressük. Szelíden üzen átköltözött barátunk, Borsos Miklós: „Senkinek sincs olyan helye, melybe más beleülhet. Mindenkinek az a hely, ahol van. És ez a hely annyit ér, amennyit ér az, aki betölti.” Szigorú és egyben ígéretes szavak. A szobrok arcán is ez az ítélet tükröződik. A Bartók-fej szemei mindent elárulnak. Fájnak ezek a szemek. A küldetés fáj. Ne tagadjuk.

De a mosoly! A borsosi mosoly! Szenvedélyes esszét ír ő Leonardo da Vinci Mona Lisájáról. Arról a festőt kitüntető, csak neki szóló mosolyról. S ő maga, Borsos Miklós is megrajzolja saját önarcképét (Önarckép Mona Lisával), hegedűvel a kezében, a szemlélőnek háttal, szemben a titokzatos lénnyel. Valamit mondanak egymásnak. Valamit arról a belső mosolyról, amelyet Borsos Miklós annyi szobrán tetten érhetünk. A szemek csukva vannak. Ez a mosolygás az épület mögött, a lélek belső termeiben születik. Valaki lakik ott (Mosoly, 1933). Nem lehet kilakoltatni. Átderíti a hús-vér elnehezült világát.

Borsos Miklós – ez a szelíd, küldetéses ember – üzen nekünk, akik ma itt vagyunk, s néha oly társtalannak érezzük magunkat a csörtető, morcos létközegben: „Hogy kinek a közelében élünk, kik mellett jó ülni, kivel jó együtt lenni – ha ezt megválogatjuk, talán ez az örömteli élet egyik feltétele…”

Igen. Együttléteink szabadságunkban állnak. Lakománk az igaz művészet. Borsos Miklós terített asztalának házigazdája: az élő Isten. Kerüljünk hát beljebb. Telítkezzünk bőségében.

Az írás első változata a Magyar Nemzet 2006. augusztus 19-i számában jelent meg.

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben