A Sztálin-szobor ledöntése

Nem érdekelt a politika

Az Eötvös Loránd gépipari technikum acélszerkezettani szakán, mint utolsó éves diákot, a politika nem érdekelt. Pontosan tudtam, mit szabad a házon kívül mondani és mit nem, s ehhez tartva magam az iskola kultúrfelelőse voltam. A színházi és mozivilággal foglalkoztam, s minden szabad időmet színházjegyek felvételével s az iskolában a tanulóknak és tanároknak történő eladásával töltöttem. Sokszor az egész iskolát, mind a tizenkét osztályt, iskolai idő alatt persze, elvittem egy különelőadásra a Tátra moziba, Erzsébeten, az iskolánktól pár száz méterre. Az iskola nem nagyon érdekelt, de csak oda vettek fel, mivel édesapám értelmiségi ember volt.

Én semmiféle előkészületről nem tudtam, s egyik bátyám sem – otthon minden rendben ment, s az iskolával és a színházakkal voltam elfoglalva. Október 23-án iskolába mentem, s a nap különösebb események nélkül telt el. Délután az Operába indultam jegyekkel elszámolni és új jegyeket felvenni. Mikor kijöttem a szervezőirodából, úgy négy óra lehetett. Az Operaház külső falán egy papírt látok felragasztva; megállok, hogy elolvassam. A legnagyobb meglepetésemre az egyetemisták 12 (úgy emlékszem) pontja van géppel írva [16 pont – a szerk.], s még többször körülnézek, ki látja, hogy én ezt a szöveget olvasom. Odavoltam a csodálkozástól – ilyesmi is létezik ebben az országban? Négyszer-ötször elolvasom, s csak csóválgatom a fejem, majdnem félve. Indulok hazafelé Soroksárra, s a Nagykörúton felkapaszkodom a villamos hátsó lépcsőjére, egy lábon csüngve. Mikor a villamos a Nemzeti Színházat elhagyta, a színház mögötti téren látok egy gyülekezetet. Menet közben leugrok a villamosról, és odamegyek, lássam, mi történik.

A tömeg közé

Az áruház előtti kis téren egy szobor állt. Annak a szobornak a talapzatán egyetemista diákok szavaltak hazafias verseket, és felolvasták a 12 pontot, amit én az Opera falán olvastam. Hát itt már én is belekeveredtem a tömegbe, hallgattam és éljeneztem az elhangzottakat. Ott, azokban a percekben határoztuk el, hogy megyünk és a Sztálin-szobrot ledöntjük. Az oroszok és a kommunisták szimbóluma a szobor, ledöntése a kommunizmus megdöntését is jelentette (lehet, hogy máshol is ugyanez az ötlete támadt másoknak). Egymást teljesen ismeretlenül ölelkezve nagy buzgósággal indultunk ki a Körútra, s onnan a Liget felé. Mivel olyan sokan voltunk, s a tömeg percről percre duzzadt, az úton kellett haladni, mert a járda túl keskeny volt. Ahogy megakadályoztuk a teherautók útját, a sofőrök nagy kíváncsisággal érdeklődtek, mi történik itt. Ahogy mondjuk nekik szándékunkat, átvéve a mi lelkesedésünket mindjárt felajánlották a teherautójukat a tömeg szállítására. Sok-sok teherautót telerakva néppel, érkeztünk a Hősök terére. Ott a tömeg meg csak gyűlt, gyűlt és gyűlt. Mintha csak a város több részében ugyanez történt volna, mint ahol én voltam (én csak arról tudok, ahol én voltam), a tömeg nőttön-nőtt.

Teherautóval

Tervünk jól hangzott, de kivitelezni nem volt gyerekjáték. A nagy dromedár szoborra felmászni is nehéz volt, nemhogy kimozdítani. De hát fiatalok, ügyesek, határozottak és lehetetlent nem ismerőek voltunk. Megoldást kellett találnunk a terv kivitelezésére. Jól jött, hogy ott volt a sok teherautó, melyen sokan érkeztünk, s ezeket most felhasználhattuk kézi erő helyett. Akadt az egyik teherautón hosszabb vastag drótkötél, ami nagyon jónak látszott. Mivel a szobor akkora volt, hogy még a vállára is lehetetlen volt felmászni, lasszót kellett a fejére dobni és azon felkúszni, s a drótkötelet a mi Sztálinunk nyakára hurkolni. Így is történt. Aztán ezeket a kész drótköteleket több teherautó után kötöttük, és megpróbáltuk a szobrot a talapzatáról lehúzni. Igen ám, de a szobor nem moccant – négy-öt teherautó sem tudta megmozdítani, a kerekek kipörögtek. Előbb próbáltunk felmászni a teherautókra súlynak, de az sem vált be, ráadásul túl veszélyes volt, és mi nem akartunk senki testi épségében kárt tenni. Az volt az egyik legnagyobb problémánk, hogy a segíteni akaró tömeget úgy tartsuk távol, hogy senkinek baja ne essék. Olyan sokan voltunk, és mindenki segíteni akart, de csak úgy lehetett célba érni, ha mindent meggondoltan, vigyázva cselekszünk.

Tehát a kerekek kipörögnek – nem megyünk semmire. Mondja az egyik fiú, nem messze útépítés folyik, és akad bőven macskakő. Mindjárt négy teherautót megpakoltunk, de attól féltünk, hogy a gumik kidurrannak a jelentős tehertől. Ettől a súlytól viszont a kerekek is biztos nem fognak kipörögni. Nekifogtunk a drótköteleket a megrakott teherautók után kötni, ám a legnagyobb problémánk változatlanul az volt, hogyan tudjuk a tömeget hátrébb könyörögni, hogy legyen elég helye a teherautóknak, sőt, még azon felül is, ha netán a drótkötelek szakadnának, nehogy valakit megöljünk. Végre-valahára sikerült elég helyet biztosítani és a teherautókat beindítani. Majd a nyakba kötött drótkötelekkel meghúzni a gyűlölt dromedár jelkép-szobrát. Egyszerre, megint és megint, húzd meg, vigyázz! – a szobor nem moccan. A drótkötelek egymás után szakadtak el, és mi mérgünkben és tehetetlenségünkben a sírás szélén álltunk. De azt mondtuk: ember tette oda, ember le kell tudja onnan vegye. Tovább kellett okoskodnunk. Az egyik gépipari technikumba járó fiú (mint én) azt mondja, iskolája aránylag a közelben van, s van ott gázhegesztő és vágó apparátus is. Na, mindjárt elindul vagy öt fiú, és kis idő múltán megérkeznek a vágóval. A tömeg ujjong, ahogy tovább dolgozunk – de ahelyett, hogy fogyna, egyre csak nő, nő és nő. Akad segítség bőven, többen is voltunk, akik értettünk hozzá, mert az iskolában vagy a munkahelyeken mint munkások vagy ipari tanulók dolgoztunk. Ekkor nagy hozzáértéssel, most már szinte percek alatt elvágtuk a térd alatt a szobrot – de a legnagyobb probléma megint csak az volt, hogy a segíteni akaró tömeget miként tudjuk hátrébb vonni. Ott, akkor nem volt főnök vagy beosztott, tanuló vagy tanár. Ott mindenki egyenlő volt, és mindenki segíteni akart. Úgy is történt – a tömeget végül sikerült hátrakönyörögni. S akkor a teherautók a most már meggyengített szobrot nagy recsegések és ropogások közt le tudták húzni.

Talán addigi életem legörömtelibb pillanata volt, amikor a nagy tömegű, gyűlölt szimbólum nagy robaj közepette lezuhant a földre, és ott hevert. Diadalmasan felmásztunk rá, s mintha mindjárt az egész kommunizmust győztük volna le, örömmámorban úsztunk, és csak ölelgettük egymást. Egy egyenruhás rendőrhöz fordultam, akinek pisztolya az oldalán a tokjában lógott, s kicsit cinikusan, de inkább barátságosan kérdeztem tőle: mit szól a dolgokhoz? Gondolván arra is, ha azt a pisztolyt elővette volna, biztosan vérfürdő lett volna, az ő vérét is beleértve. De azt mondja: „Hát, fiam, már nagyon ideje, hogy az a postarabló onnan lekerüljön. Különben is, ha akarnék is, mit tehetnék ennyi emberrel szemben?”

A Rádióhoz

Az idő nagyon eljárt, négy órakor ugrottam le a villamosról, s úgy tűnt, mintha egy egész életet éltem volna át ott a Hősök terén. Lehetett vagy tíz óra, amikor jött a hír, hogy a rádiónál az ávósok a tömegre lőnek. Ez azt jelentette, hogy ott is „balhé” van, és azt is, hogy már olyan komolyra fordult a helyzet, amiről pár órával azelőtt álmodni sem mertem. Összebeszélünk, megyünk a Rádióhoz.

A nagy tömeg az Andrássy utat teljesen elfoglalta, s ott a tömegben találkozom az egyik technikumi tanárommal (éppen műhelyt tanított, s ha tudta volna, milyen jól jött tudásom az elmúlt órákban!), és kérdem tőle: „Tanár úr, hát hogyhogy itt?” Azt mondja: „Fiam, itt már komolyra jár a dolog. Mivel a rádiónál az ávósok lövöldöznek, erre nekünk is reagálni kell.” Legnagyobb meglepetésemre mondja: „Mielőtt a rádióhoz mennék, meg kell állnom otthon felvenni valamit, amire szükségem lesz.” Nem mondja ki, de jól értem, hogy most hazamegy, ahol fegyvert vesz magához, majd utána a rádióhoz. Akkor láttam őt utoljára, nem tudom, mi történt vele. Amit mondott, az bizony félelemmel töltött el, hisz pontosan tudtam, mekkora rettenetes bűn a „népi demokráciában” fegyvert tartani. Emlékeztem, az én dolgom volt, mint a legfiatalabb fiúnak és aránylag kis termetű gyermeknek, a bátyáim évente megpucolt és lezsírozott puskáit a szénapadláson az eresz alatt elrejteni. Felnőtt ember oda nem fért be, s így házkutatás esetén nem találták volna meg. Na, mondom magamban, itt igen komolyra fordul a dolog.

Sodródom a nagy tömeggel a Rádió felé, s odaérve hallom a lövéseket, s látom már, halottunk is van. A népnek semmi fegyvere nem volt, csak álltunk és kiabáltunk dühösen, hogy ezek a patkány ávósok a falak mögé bújva lőnek a tömegbe. Kimegyek a Múzeum körútra, s látom, hogy kirendelték a katonaságot, s a kiskatonák ott masíroznak bajonettel a puskájuk végén.

Mi elképedve rohanunk hozzájuk, s mondjuk: „Mit csináltok ti, tán csak nem gondoljátok, hogy a testvéreitekre és a szüleitekre fogtok itt lövöldözni?” Azt mondja nekem az egyik kiskatona: „dehogy lövöldözünk mi, ide kivezényeltek minket, hogy a népet megijesszük, nincs is töltényünk, s különben is, ha szerzel valami civil ruhát, én is jövök közétek.” Le is vettem a szvetteremet, s odaadtam neki. Ő levetette a egyenruhája kabátját, amit egy bokorba dobott a Nemzeti Múzeum kertjében, felvette szvetteremet, és beállt közénk.

Már nagyon későre járt, s eszembe jutott, szegény édesanyám mennyire aggódhat értem, mivel már öt és hat között otthon kellett volna lennem. Kerestem egy telefont, és felhívtam, s mint azt előre tudtam, jó hosszú leckét kaptam tőle, és rám parancsolt, azonnal menjek haza. Habár hosszan tartott az út, de az éjszaka közepén hazaértem.

Jönnek a tankok

Október 24-én reggel arra ébredek, jön a hír, az orosz csapatok mennek Pestre, és éppen Soroksáron keresztül vonulnak fel a városba. Hát ezt valahogy meg kell akadályozni. Összegyűlünk jó néhányan a főtéren, s azon tanakodtunk, miként tudnánk megakadályozni a ruszki csapatokat, hogy a városba Soroksáron keresztül eljussanak. Most is, de már régebben is gondoltam rá, milyen naiv gondolat volt ez tőlünk, ám akkor úgy éreztük, meg kell tenni, ami tőlünk telik.

Elhatároztuk, hogy építünk egy barikádot az út közepére, de akkorát, hogy még a tankok se tudjanak rajta keresztülgázolni. Neki is fogtunk, s amit csak találtunk, összehordtuk az út közepére. Volt ott kő, tégla, dívány, varrógép, ajtófélfa, stráfszekér (működő állapotban és darabokban) és minden más, amit el lehet képzelni – amit Soroksáron egy házban meg lehetett találni, az mind ott volt. Gondolván, hogy az út egyik felén a vízárok, másik felén a HÉV-sínek, mi majd itt állítjuk meg a ruszkikat. Büszkék is voltunk magunkra és arra a hegyre, amelyet egy-két óra alatt összehordtunk.

Jöttek is az oroszok, csak úgy döngtek és zakatoltak a hernyótalpak már messziről, mielőtt még láttuk volna őket. Mi a bokrokba és az árkokba bújva vártuk őket: Istenem, most mi lesz? Jöttek, közelebb és közelebb, a zajt a fülem már alig bírta. Egyszer csak látjuk, hogy a tehergépkocsik, amelyek a sort vezették, megállnak, és hátulról a tankok előrejönnek, kikerülik a mi barikádunkat, rámennek a sínekre, s a barikád másik oldalán vissza az útra. Ezután már nyugodtan haladnak tovább, utat törve a tehergépkocsiknak. Rettentő kínunkban és haragunkban kiugrálunk búvóhelyeinkről, és ami kezünk ügyébe akadt, elkezdtük a tankokat dobálni. Fegyverünk nem volt, de ha lett is volna, a tankok ellen mit sem ért volna.

Tűz

Igen ám, de mire a tanksornak vége szakadt, jöttek a teherautók tele katonákkal, s mi azokat kezdtük féltéglával és ökölnyi kövekkel dobálni. Már egy jó pár szélvédőt betörtünk, mire a katonák elkezdtek tüzelni ránk, s amíg át nem haladtak a soroksári főtéren, meg sem álltak a tüzeléssel. Mi mind próbáltunk fedezék alá bújni, ki hová tudott. Én a sánc járda felőli oldalán hasaltam, s csak imádkoztam, hogy életben maradjak. Félméternyire előttem egy kisebb fa állt, s centiméterenként kúsztam, igyekeztem a fejemet a fa mögé tenni, gondolván, ha meg is lőnek, a fejem legalább legyen a fa mögött, csak a testemet érhessék el. Az ott eltöltött tizenöt-húsz perc volt életem leghosszabb várakozása. Mikor elhaladtak az oroszok, és felkeltünk, sajnos, sok halottat találtunk magunk körül. Amikor én keltem fel, és a közvetlenül mellettem lévő ház kapujába nézek, ott látom egyik osztálytársam tizenegy-tizenkét éves öccsét, aki fejövést kapott egy dumdumgolyótól, mert szegény kissrác agyveleje a kapun és a kapu alatt szét volt fröcscsenve. Szomorúan tértem onnét haza, hogy nem sikerült ott a ruszkikat visszatartani, sőt, ők tettek kárt a lakosságban.

De ezek voltak az első orosz csapatok, amelyek a városba beértek, s talán ezek nagy része a Corvin köz körül lelte halálát – tankjába beleégve vagy lelőve. Ezek voltak az orosz csapatok, melyek fölött mi, „PESTI SRÁCOK” győzelmet arattunk 1956 októberében.

Vitéz Pongrátz András

A Corvin közben harcoló hat Pongrátz testvér legfiatalabbja. Tizenhét éves korában hagyta el Magyarországot, most Phoenixben (Arizona) él. Négy fia és lánya kilenc unokával ajándékozta meg. Mint üzletember nevelte fel gyermekeit, és az utóbbi tíz évben magyarországi művészeket turnéztat. Már több száz koncertet hozott az amerikai, kanadai és ausztráliai magyaroknak. Nagyon élvezi a magyarok társaságát és a sok turnén magyarokkal találkozik szerte a világon.