×

A papírember

regényrészlet

Keresztes József

2006 // 10
– Miért van nekem olyan érzésem, mintha maga előre megfogalmazott szöveget mondana fel? Rosszul érzem?

– Mert egy verseskötetemben ezt már megírtam.

– Akkor értem. – Becsukta a mappáját, és levette a szemüvegét. – Találkozzunk egy hét múlva! – mondta Lavotha doktornő, az orra tövét nyomogatva két ujjal.

Nemcsak Lavotha doktornőt lepte meg a felidézett múlt emlékélessége, hanem őt is. És most, önálló életre kelve, beugrottak mások is. Nem is a legkisebb korából, azokból csak felvillantak képek, és rögtön el is tűntek; ellenben a Battonya utáni időszak tolakodó emlékeivel, amelyek nemcsak hogy felbukkantak, hanem filmszerűen tovább is peregtek. A forradalmat megelőző „jegyes” napok, például amikor ő vette a nyakába a várost, hogy zsír- és húsjegyre árut szerezzen valahol. Nemcsak a magukéval járta a várost, hanem a házbeliekével is, mivel – ahogy mondták – ő ér rá a leginkább. Mert csak kuláktablók voltak a kirakatokban, áru nem. A hentes kihívta az ávósokat, ha túlzott lármát csaptak a sorban állók, akik látták a hátsó ajtón beeresztett protekciósokat, és életveszélyes fenyegetések közepette, az orruk előtt húzta le a redőnyt. Olyan hentes is volt, aki el akarta hessegetni az ajtó elől a húsra várókat, hogy elfogyott, ám valakinek sikerült besurrannia, és a pult alól dobálta ki az előre kimért, nevekkel ellátott csomagokat. Egyszer egy prófétaszakállas, nagy karimájú, fekete kalapos, kaftánszerűen hosszú és bő kabátja vállán átvetett iszákos, bakancsos öregember, a méregtől vörösre gyúlt arccal, már amennyi látszott a szakállától, rikoltozva, égre fordított, vad arccal szórta átkait a magyarra, akivel mindent meg lehet tenni. Ezt a gyalázatot is; és a valahonnan előkapott fekete esernyőjét vadul kezdte rázni a feje fölött, olyan erővel, hogy az lassan-lassan kinyílt, és ejtőernyő méretűvé dagadt. Bolond zsidó, suttogták az emberek, ő mindent megengedhet magának, diliflepnije van, a Pulcz utcából szalajtották. Az öregember kivált a sorból, feje fölött a batárnagy esernyőjével, és ézsaiási átkokkal az ajkán elvonult.

A várost járva élelemért aztán belekeveredett egy csoportba, amelyik a Városházára vonult, hogy panaszt tesznek az élelmiszerhiány miatt. Nagyon elszántak voltak. Egy titkár fogadta őket, akinek előadták panaszaikat. A titkár mindenkinek fölírta a nevét és a lakcímét. Amikor ő került sorra, félrehívta, s azt tanácsolta neki, menjen el. Minden rendeződni fog. Jobb, ha ő kimarad ebből. Egyik este Matúz hazajött a mosókonyhába, s meglepődött, hogy otthon találja:

– Hát te? – kérdezte. – Itthon vagy? Minden gyerek az utcán… forradalom van!

Két-három nap – vagy esetleg több is – zsúfolódik össze emlékeiben. Talán ezzel kezdődött, ezzel a kérdéssel. Lefekvés után az ágy végénél, a földön, szalmazsákon, ahova fekhelyet vetett az anyja neki, el kellett énekelnie a Bánk bánból a „Hazám, hazám”-at Matúznak, aki csöndben hallgatta. Szakrajzórán elkezdtek suspitolni azok, akik többet tudtak az eseményekről. Szünetben kinyitották az utcára néző abalakokat, és kihajolva leskelődtek a Körútra. A Közgazdasági Technikum felé eső saroknál úgy jöttek-mentek a náluk idősebb fiúk, akár az izgatott hangyák, meg-megállva, forgolódva, irányt keresve, félretolva az útból egymást. Valaki megkérdezte, ki megy el vele az osztályból háromszínű szalagot venni. Az utcán már kokárdával a gallérjukon mászkeráltak az emberek. Ő jelentkezett, mert futni kellett a Korzón a Kárász utca elején lévő Röltex-boltig, és ő jó hosszútávfutó volt. Összedobtak valamennyi pénzt, amennyiről úgy gondolták, kitelik belőle egy másfél méteres darab, amit majd elszeletelnek harmincuknak. A Városháza előtti úton egy-egy gépesített lövészjármű állt, dohánybarna ruhás katonák ácsorogtak vagy jöttek-mentek az épület előtt, rövid karabéllyal a vállukon, a szíjat markolva. Tányérsapkájuk jól a fejükbe húzva. Fenyegető volt minden: az, hogy futniuk kellett, a gépágyúk előremeredő csöve, a katonák jelenléte a Városháza előtt. Valahogy tudták, hogy félniük kell. Tiltott dologban járnak el, amire csak ők ketten mertek vállalkozni az osztályból. A röltexes eladónők tudták a dolgukat, nem kellett sokat kérdezősködni tőlük. Azonnal lemérték a darab szalagot, és futhattak vissza a többiekhez, diadalittasan, hogy megcsinálták. Két kölyök kentaur. Készültek összecsapni a hatalmat gyakorló lapitákkal. Csakhogy ezt akkor még nem tudták. Balhénak érezték, amit csinálnak. Valaki hírül vette, hogy a műszakisok már vonulnak. Az egész iskolakörnyék fel volt bolydulva. Ők is letódultak a vékony lépcsőkön az utcára a harmadik emeletről. Összekeveredtek a körülbelül tízes sorokba szerveződő tömegben az idegenekkel, akik rájuk mosolyogtak, ők visszamosolyogtak. Testvérek, apák és fiúk voltak így együtt. Elindultak kényelmes járással, csak úgy, a Kálvin tér felé a balra nagy ívet író Körút közepén: messze elöl kiáltoztak valamit, de hozzájuk nem ért el, hogy mit. Aztán megtudták. Megtudta: a Takaréktár utcában, elöl, váratlanul lövések dörrentek. A tömeg kétfelé vált, visszafordult, és a szűk utca házainak beugróit fedezékül használva, meggörnyedve futni kezdett, maga előtt tolva a bejáratnál még mindig befelé igyekvőket. Közben „Gyilkosok! Gyilkosok!” – kiáltozták, és az egész utca átvette a hörgésszerű gyilkosozást. Egy inasfiút talált el a sortűzből valamelyik katona a kordonból. A névtelen, nagyjából szabálytalan háromszöget alkotó házak közti térségben összetorlódott tömeg előrehömpölygött, kezdte felvenni a korábbi alakzatot: a Kálvin tér és a Gőzfürdő harmadik pontja, a Munkásotthon épülettömbjének ablakaiból könnygázgránátok repültek az úttestre, a vonulók lábai elé. „Senki ne dörgölje a szemét!” – kiáltották a katonaviseltek közül néhányan, így sokan megúszták, köztük ő is, hogy véresre dagadjon a szeme környéke, és elveszítse a látását egy ideig. A tömeg a Városháza előtti térre akart vonulni, hogy ott nagygyűlést tartsanak. Azért indult az eleje a Takaréktár utcának, a legrövidebb úton, ahonnan kinyomták: elterjedt, hogy a Széchenyi térre nem engedték be a tömeget a feltűzött szuronyos katonák, és a Kiskörútról próbálnak valahol benyomulni: vagy a Kiss Ernő, vagy a Károlyi, vagy a Nagy Jenő utcán, amelyek rövidek, és merőlegesek a térrel. Ha így sem megy, akkor meg a Dugonics tér mellett a Petőfi Sándor út menti Bölcsészkarhoz vonulnak, az Ady téren tartva meg a nagygyűlést. Ám a tömeg elejét a karhatalom kiszorította a Nagykörútra, és egészen más útvonalon jutottak el az Ady térre. Valaki az épület tér felé néző oldalán az ablakból kilógva, a félfába kapaszkodva tartott beszédet: lényeges eleme volt, hogy a pártszékházakból csináljanak lakásokat. A tömeg helyeslően felzúgott. Közben a tömeg Zászló utca felé eső végét tűzoltófecskendővel a váratlanul megjelenő tűzoltók szétzavarták, elkergették. Ezzel egy időben katonák rohanták le a tömeget, kiszorítva a Zászló utca felé, egyenest a nagynyomású fecskendőnek. Az emberek több csoportra bomolva a Szentháromság, a Batthyány és Partizán utcákon menekülve feloszlott. Egy részük még mindig próbálkozott: ebben volt ő is. A Kálvária sugárúton (szándékosan nem mondja gondolatban sem a régi, akkori nevet) gyalogoltak a Dugonics tér felé, a villamossíneken, hiszen a villamosok nem jártak, hogy a Kárász utcán vonuljanak a Klauzál téren keresztül a Széchenyi térre. Csak azért is! Többször megálltak, elénekelték a Himnuszt, s odébb, egy újabb helyen, megtorpanva, mert kezdett dagadni megint a tömeg a mellékutcákból – az eleje már az Orvostudományi Egyetem közelében járt, ahonnan kihallatszott a megafonnal kihangosított lemezről –, ismét a Himnuszt, majd a Szózatot.

Nem sokaság, hanem

lélek, s szabad nép tesz csuda dolgokat.

Hát igen… A több száz fős kórus az Újszegedi Szabadtéri Színpadon, a kórus, s így előtte, mivel az első sorban állt, a mogorva, rövid, fehér körszakállas, művészfrizurás Kodály. Tekintete bénító (akár a Medúza-főé). Még a buli előtt volt, jóval. A hangja akkor még nem mutált. A szegedi iskolák összevont énekkara… Berzsenyi ódája… Egyetlen tapsorkán, amikor a villámokkal teli, hosszú ujjú kezét az „aggastyán” maga mellé ejtette, és visszafordult, a közönség felé. Nem hajolt meg. Szálegyenesen dőlt meg, talán bokából. Vagy csak biccentés volt? A haja lobbant a szellőtől? S mit vezényelt ez a szentséges öreg (amikor hülyére lágyult arccal ment a Bunkócska, a Dunnyuska  – a proletkult-kalapáccsal csipkésre vert, álforradalmi káderromantika):

Forr a világ…

Forrt? Akkor még, 1951–52-ben nem. Pozna¬, Budapest és – horribile dictu – Szeged éppen hogy még csendes. De forrnia kellett. Forrongania. Lobogó villámokkal az ujjhegyeiben ezt ujjongta ki ez a fekete lakkcipőben ágaskodó, a nyihogó paripák szökését bátran vigyázó öregúr. Ez már nem az alig leplezett kettősséget celebráló iskolai díszünnepség volt, amikor a megalázott Himnusz  fejlehajtó végakkordjaira lélegzetvételnyi szünetet sem hagyó „Szojuz nyerusi” (akárhogy írják is oroszul) öntelt csizmasarokdöngéssel csapott le, azonnal, egy és ugyanazon lemezfelvételről. Ez magyar volt. Lehel kürtje felelt neki a távolból, és még távolabbról Botond bronzkapudöngető buzogánycsapásai. Dicsőség neked, eget-földet megzengető „aggastyán”! Dicsőség! Most, utólag visszapillantva az akkori világba, így gondolja. Kicsit patetikus, de helyénvaló. Együtt kiáltozta a tömeggel, az öklét rázva a feje fölött, hogy: „Rákosinak kötelet!”, s: „Lámpavasra Gerővel!” Meg: „Ruszkik, haza!” „Aki magyar, velünk tart!” S: „Ruszki szoldat pasli damoj!” És: „Gyáva népnek nincs hazája!” Mellette a sorban egy mosolygós egyetemista spirálfüzetbe jegyezte a tömeg skandáló követeléseit. Egy odavetett kérdésre azt felelte, hogy történészhallgató: az utókornak jegyzi le, amit hall és lát maga körül.

Ő csak úgy járkált, anélkül hogy bármit jegyzett volna; elég volt neki az, amit lát, akár Bezuhovnak. Nem értett semmit a világból, csak történtek vele a dolgok. Ahol vörös csillag volt, az üveg hirdetőoszlopokon például, hasonló korúak kővel bezúzták. Egy idősebb férfi a menetoszlopból rászólt egy kamaszra, hogy „Ezöket majd mind nekünk köll mögfizetni!”. Egy út széli kisfát derékban kettétörőnek az előbbi férfi, vagy hasonló korú másvalaki, azt mondta: „Ezér’ ugyan kár vót, kiskomám!” Akkor vagy később, a melegkúttal szemközti MÁV Igazgatóság homlokzatán, a magasban a vörös csillag tartóvasait fűrészelte két ember vasfűrésszel; már esteledett: a két fűrészelőt járó motorú motorkerékpár fölfelé fordított lámpatestjével világította meg valaki; az erős fényszóró fénykévéjében látszott, amikor a vörös csillag lenyaklik, és egy rúgástól a mélybe zuhan, majd a villamossíneken a festett üvegbetétje a keretekben millió apró szilánkra zúzódva szétfröccsen. Az már november negyedike után lehetett, amikor a Korzó mozi és a Takaréktár utca torkolata között egy orosz harckocsijárőr első tagja elé ugrott egy negyven év körüli férfi, mellkasán széttépve az inget: szétvetett lábbal állt a megtorpant harckocsi előtt pár méternyire, és a bömbölő motort túlkiabálva ezt kiáltotta: „Ide lőj! Ide lőj!” Nem akarta, hogy más férfiak elvonszolják a tank elől. Birkóztak egymással, végül győzött a túlerő. A harckocsik továbbcsattogtak a síneken a külső Kossuth Lajos sugárút irányába. Két siető férfi közül az egyik hallhatóan azt mondta: „Géppuskát köllene fölvinni a Víztoronyba!” Ez nem messzire innen, a Széna téren volt. Ott, ahol a kofák a reszeltsajt-hegyekkel, fazékban fejföllel, túróhalmokkal, mázas ceglédi kannákban és horpadásokkal teli alumíniumkannákban frissen fejt tejjel szoktak a kisasztalkáik mögött falusi viseletben ácsorogni. A nyála csorgott, valahányszor arra járt. A Víztorony úgy terpeszkedett a tér szélén egy kis dombon, akár lapátjai nélküli, csupasz szélmalom. A magasban lévő ablakkivágásaiból szemmel lehetett volna tartani a Kis- és Nagykörút egy-egy szeletét is, beleértve a Kossuth Lajos sugárutat, a Belváros Korzó mozi környéki részét és a Csongrádi sugárutat, amely felől a Nagy Imre által kiutasított, a Varsói Szerződés felmondása miatt a Romániába visszahúzódó, majd Brezsnyev „davaj!”-ára visszaözönlő tankokat az orosz laktanyából vezényelték.

Ekkor még a Kormányos utcában laktak. A Felhő utcai kádárműhely udvarán az inaskölykekkel a magasba feltornyozott fenyő- és tölgyfarakások tetején ugráltak. Sztrájk volt. Neki a mestere, Forgó bácsi azt a parancsot adta, hogy a Nagyállomásra  talicskán vigyen ki és adjon fel egy dézsát. A Kormányos utcában egy férfi odaszólt neki halkan: „Nem köll Kádár!” Cinkosan összenevettek.

Talán ez idő tájt lehetett, hogy dobtáras géppisztolyokat dobáltak be a Hajnal utcai sarki telekre a magas palánkon keresztül. Sokan jártak arra a sarokra a nyomós kútra vízért. Nem esett tőlük messze: ő is onnan hordta ceglédi kannában az ivó- és mosdóvizet. A sparhelten egy mosófazékban mindig föl volt téve az esti mosakodáshoz való víz, csak hideget kellett hozzá önteni. Egyszer éppen a lábát áztatta egy sámlin ülve, amikor a vízkereszti lakásszentelésre benyitott hozzájuk egy pap, és elakadt a lélegzete a mosókonyha láttán: „Kedves kis hajlék”, mondta égre akadt szemmel, ő meg áztatta tovább a lábát, miközben a pap tette a dolgát, elsüllyesztve a szentelés után az anyától kapott húszast: egyheti kosztpénzüket.

Évi, a szemközti oldalról, akivel az árokparton birkóztak nemrég, kacagva a kényes fogásokon, áthívta, és csöndesen azt kérdezte:

– Nem vagy félős?

– Nem – mondta, és nem tudta, mire gondoljon.

– Ki mersz jönni este?

– Ki – mondta, és még mindig nem tudta, mire vélje a kérdezősködést. Évi ugyanis a birkózásukig magának való, zárkózott lány volt. Vele egykorú. Alacsony, szőke, hosszú copfos, korához képest fejlett cicijű; ennek tömörségét birkózáskor érezte, amikor a csuklójánál fogva két vállra fektette, s Évi a hajába tapadt fűszálakat fújkálva az orra környékéről ránevetett; szoknyás lába között térdelt, hogy leszorítsa; Évi rángatózott, ki akart szabadulni, de ő testével leszorítva tartotta. A combok és a melle érintésének neki semmiféle üzenete nem volt.

– Kerítésekre fogunk mésszel írni – mondta Évi. – Ha félsz, ne gyere ki. Nem fogok rád haragudni akkor sem.

– Kijövök – mondta.

– Este tízkor. De erről egy szót se senkinek!

Mégsem ment ki. Tudta, hogy ki kellene mennie, de arra gondolt, hogy majd azt mondja: elaludta az időt. Valami lusta nemtörődömség bénította meg az akaratát, bűntudat és önfelmentés harcolt benne egymással, az adott szó semmibevevésével járó szégyenérzet, ami miatt izzadság verte ki a testét, váltakozó hullámlökésekkel.

Reggel, munkába, a műhely felé menve láthatta, hogy Évi betartotta a szavát: a palánkokon, az utca mindkét oldalán, de még a Felhő utcában is sok helyütt a tilosság és a cinkos tudás szorongó érzetével olvasta Nagy Imre, Maléter éltetéseit, akik akkor már a jugoszláv nagykövetség épületében várták sorsuk valamerre billenését, mert ők már tudták, hogy az oroszok legázolták a vérvirágos reményt, hogy a magyarok maguk dönthetnek saját sorsukról. A Szolnokról Budapest felé előretörő harckocsioszlop egyikében ott kuksolt az az ember, akiről, amikor ő a dézsát tolta a Nagyállomásra talicskán, egy férfi odavetette neki, hogy nem kell Kádár.

Még mindig voltak tömegmegmozdulások: az egyik oszlopban ott ment ő is, és látta a hídfő szegedi oldalán jobbról-balról a harckocsikat, amelyeken a lövegtoronyból is kikandikáló oroszok vártak valamiféle parancsra. A vonulók cigarettát dobáltak oda nekik. Ezek állítólag abban a hiszemben voltak, hogy a Szuezi-csatornánál vannak; ferde szemű ázsiai kiskatonák ácsorogtak a harckocsik körül bámészan, cigaretta után kapdosva, egyet már a szájukban szívogatva. A kendergyár előtt is ott állt két vagy három harckocsi. Ezeket az anyja elé menve látta a Bakay utcában: tömeg vette körül a nyitott nagykapuban álló vezértankot, a lövegtoronyból vállig kiemelkedett parancsnokkal próbáltak néhányan, akik tudtak oroszul, szót érteni. „Revoljucija!” – bizonygatták. „Nyet kontrarevoljucija!” Forradalom! Nem ellenforradalom! „Forrjádálom…” – ízlelgette a magyar szót a fiatal parancsnok. Orosz volt vagy ukrán, nem ázsiai. „Nyét elljenforrjádálom…” Többen nevették a feszültségoldó, oroszos beütésű magyar szavakat. Ő is nevette saját magát. Fölugráltak a tankra, a kezét szorongatták. „Ruszki szoldat, pasli damoj!” – hallatszott a tömegből, nem ellenségesen, hanem oroszul nem tudó, civil, emberi módon. A tiszt azért odakapta a fejét a hang irányába. „Nyet Szuez: Szeged!” – mondta más. S a harckocsiparancsnok utánamondta: „Nyet Szjuéz: Szégéd.”

Az oroszok aztán később sem léptek föl ellenségesen. Legalábbis nem tud róla. A Kiskunfélegyházáról odavezényelt katonák parancsnokai annál inkább. Erről maga is meggyőződött. Akkor már a Hajnóczy utcában laktak, s ő az utcán járva belebotlott egy kordonba, amelyik tíz-tizenkét főből állt vélhetőleg: a Jégkunyhó előtti Attila utca folytatásaként a túloldalon a Széchenyi tér elejéhez kifutó Nagy Jenő utca torkolatát teljes széltében elálló katonai kordon előtt néhány asszony beszélt a fejüket a lábuk előtt súlyban tartott rövid karabély szuronyára lehajtó katonákhoz. Egy-két férfi is bámészkodott az asszonyok háta mögött vagy közéjük furakodva. „Nem szégyellitek magatokat?” – mosták a katonák fejét. „Kihízottak vagytok, akár a disznó. Nézzetek ránk: így kell kinéznie egy asszonynak? Csontvázak vagyunk hozzátok képest. A zsírunkon híztatok meg, és fegyvert fogtok ellenünk. Szégyelljétek magatokat!”

A katonák talán szégyellték magukat, vagy egyszerűen nem bírták állni a szemrehányást, amiket a fejükhöz vágtak az asszonyok, akiknek hangjára meszszebbről odasétált a vezénylő tisztjük: már messziről fölmérte a helyzetet; érzékelve a defetizmus csíráját a katonái testtartásában, elejét akarta venni az őket ért inzultusnak; a kordon mögött adta ki a rövid, pattogó parancsot: „Fegyvert fogj! Szuronyt szegezz!” Az eddig bénázó katonák egy pillanat alatt, marionettfigurákként, szögletes mozdulatokkal, csípőhöz emelték a karabélyt, és egyik lábbal hátraléptek: erővel teltek meg, a szemük villogott, az álluk megkeményedett. Az anyjukat is keresztüllőtték volna most… ez utóbbit később olvasta Móricztól, és eszébe jutottak az akkori események. A tiszt maga is kinyitotta a pisztolytáskáját. Minden bizonnyal a tűzparanccsal érkezett vissza: az emberein (és a civileken is) áthullámzott a paranccsal együtt hallhatóvá vált fogásváltás a fegyverrel, a szíjak karibenereinek fémes csörgése és a bal láb előredobbantásakor a csizmák talpába vert jancsiszögek és a sarokpatkó csattanása az aszfalton.

Egy hátrafésült, lazán a fülére hulló hajú, zakós férfi (lehet, hogy ugyanaz, aki a Korzó mozi előtt az orosz harckocsioszlopot megállásra kényszerítette, míg el nem rángatták őt onnan) hirtelen széjjeltépte az inget a mellén, és odaordította a kordonba: „Ide lőj! Ide lőj!” De lehet, hogy ez a tisztnek szólt. Nők és egy másik férfi elrángatták a magából kikelt férfit a kordon elől: a tiszt egy újabb, már érthetetlen vezényszavára, amit fémes csattogás követett (a závárzatot hozták töltő helyzetbe), a szitkozódó tömeg megfutamodott.

Ő is futott. Nem először azokban a napokban.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben