×

Szalmaszállal fújt buborék

Rakovszky Zsuzsa: A hullócsillag éve

Tarján Tamás

2006 // 09
Egy fényképalbuma mindenkinek van.

E mélyenszántó megállapítás, legalábbis ezen a helyen, a közkeletű „egy regénye mindenkinek van” bölcsesség ekvivalense kíván lenni, nem kevesebb és nem több igazságtartalommal, mint amennyivel az alapmondat rendelkezik.

Rakovszky Zsuzsának volt már egy regénye, nagyszerű regénye, a 2002-es A kígyó árnyéka. A mű lehetséges önéletrajzi összefüggéseire, vetületeire rávilágított ugyan az egyöntetűen elismerő kritika – említve például az írónő szülővárosának, Sopronnak a regénybeli kitüntetettségét –, de „albumról” beszélni botorság lett volna a 17. századba zárt téma, a történelmi regény, netán parabolaregény kapcsán. Rakovszkynak azonban immár a siker útját járja a második regénye is, A hullócsillag éve, mely pediglen a számos lehetséges metaforizáló bemutatás között akár fényképalbum-regényként is leírható. Négy, számozott nagyobb egységén belül ötvennél több kisebb szöveg, „fotográfia” sorakozik. A gyűjtemény, az összeállítás szeszélyes: mintha bizonyos felvételek véletlenszerűen kerültek volna egymás mellé; mások kihullottak, ám megkerültek és – sérülten bár – visszakéredzkedtek, ha talán nem is a korábbi kontextusukba; megint mások csak a fényképsarkok háromszögeit hagyták hátra, s egyelőre, meglehet, lappanganak valahol. A fényképalbum olyan dokumentáció és rekonstrukció, melyben a megörökítő szelektív emlékezet elementárisan és reménytelenül (reménytelenül és elementárisan) a való élet nyomába szegődik, megállítja – egy nagyobb sodorba beállítja – a pillanatot. A képek állománya és kombinációs rendje változtatható, a hangsúlyok elmozdíthatóak, s maguktól is elmozdulnak. Rakovszky ilyesfajta, mozgásban levő textust, az önalakítás állapotában levő regényt hozott létre. Prózapoétikájában az egymásmellettiség, a kihagyásosság, az ismétléselv úgy épül egymásra, hogy ami az egyik olvasatban, egyik olvasáskor jótékony hiátusnak hat, az a másodikra, harmadikra felfedi magát – viszont megválaszoltnak hitt kérdések hirtelen kiéleződnek, a képközök váratlanul kedvező vagy váratlanul kedvezőtlen metszéssel szakítják meg a folytonosságot, mely persze csupán töredezettségében létezik. Az autobiografikus lenyomatokat is tartalmazó fényképalbum hasonlatát erősíti, hogy könyvünk főszereplője, Piroska ugyanott született és él gyermekként (Sopronban), mint megelevenítője, s író és megírtja majdnem ugyanazon a napon ünnepelheti a születésnapját (december 4. a valóságban, december 6. a regényben: ennyi az eltérés. Ennyi? A formáltság kedvezőbb a realitásnál, a Vállalati Mikulás című epizód „telibe” s nem kis elcsúszással szólal meg).

A gyermekhős remekül választott Piroska neve sokszorosan jelentéstelített név, a regény pedig még inkább azzá teszi. A név láttán szinte mindenkinek elsőül jut eszébe a végzetes veszedelmen külső segítséggel felülkerekedő mesehős kislány. Rakovszky, aki regényében olykor elképesztő nyíltsággal mutatja meg kártyáit, tárja fel íráskódjait, elébe is megy ennek az értelmezésnek, közelítésnek. Főfigurája maga is sokszor konfabuláció révén igyekszik megismerni, befogadni, elsajátítani, domesztikálni az őt körülvevő szűkebb és tágabb világot. (Ha úgy tetszik: fény-képeket mesél – ha nem is ő, hanem érdekképviselője, árnyéka, idősebb alteregója, a könyvben elég kétséges pozíciójú narrátor.) A Kiküldetés című fejezetben megnyílik a fenyegető rengeteg, a mesei erdő. „– Haza akarok menni” – mondja elpityeredve Piroska, méghozzá – általános meglepetésre – nem vonaton, hanem gyalog – „Gyalo-o-og?” –, s útközben az erdőben aludna: „– Az erdőben… – Most már csak azért sem enged. Látja maga előtt a holdvilágos tisztást, a tisztás szélén a hatalmas tölgyfát, amelynek tövében ledől majd éjszakára: a fűszálak között mozgó fényfoltok eltűnnek-előbukkannak, ahogyan az arasznyi, sipkás, szakállas emberkék kezükben a parányi bányászlámpákkal átvágnak a tisztáson. A tölgyfa legalsó ágán fejét szárnya alá dugva fehér madár bóbiskol, ugyanaz, aki Jancsinak és Juliskának is mutatta az utat. A képből biztonságot merít és sokkal határozottabban megismétli: – Az erdőben!” A meghökkenés reakciójából a farkas sem marad ki: „– Az erdőbe-e-en? Na és nem félsz a vadállatoktól? Ott vadállatok is vannak ám: farkasok meg medvék!” Az egyik felnőtt, akivel itt Piroska összetűzésbe keveredik, a regény „piros nő”-je. Tehát Piroska egy „piros”-sal konfrontálódik, s ez utóbb is megesik. Az iménti csávából a képzelet segítségével, mesék kontaminációjával menekülő kislányra sokszor a saját nevének rajta kívüli, elvont és tárgyias megképződései leselkednek ijesztően. Hajnalné – „gyér, ősz fürtjei a vállára omlanak, mint a királykisasszonyoké a meséskönyvekben, ettől beesett arca furcsa módon egyszerre fiatal és öreg. Ha elmosolyodik, Piroska borzadva látja, hogy alig van foga” –, az egyik szomszédos lakos (kinek már a neve is asszociáltat a pirkadatra, pirosságra) kék szemű ugyan, de „kivörösödött peremű, fakókék” a szeme. A könyv tobzódik hasonló utalásokban (vér, hús, kés, nap stb.).

A Piroska név magas irodalmi hálóját ne vessük ki, mert nem keveset fognánk ugyan, mégis túlinterpretálás lehetne az eredmény. A színek mint jelzők szokatlan dússággal telítik a regényt. (Megjegyzendő, hogy a Piroska női név közvetlenül nem a piros szavunkból, hanem a latin Priscából ered. Ennek jelentése: ősi, régi, tiszteletre méltó. Mivel a nyugati határszél patinás – konkrétan meg nem nevezett – településén egy tiszteletre méltó, középpolgárinak mondható, a hagyományokat lehetőleg ápoló család nehéz sorba jutott maradékával ismerkedünk meg a mű legbensőbb körén, a latin alapszó magyar értelme találó és stílszerű, a klasszikus nyelv csöndes háttérsugárzása miliőfestő.) Név, névtelenség, becenév, rövidített névjelzés: biztos írói kézzel kiosztott vonások a jellemekhez. Magyarázkodás nélkül is beindítja valamennyi a maga képzettársításait.

Az eleve kicsinyítő képzős – gyermekhez jól illő –, tovább már kicsinyíthetetlen Piroska név A hullócsillag éve könyvcím társaságában sokkal visszhangosabb konfrontációt él meg, mint a mellékalak „piros nő” nem tulajdonnévi közelében. Rakovszky azt is elárulja – bátorságát bámuljuk-e, vagy egy-két motívum fedettebb voltáért lennénk-e hálásabbak? –, hogy ez az esztendő 1956-ot jelenti (az 1950-ben született lányka hatéves, a kisgyermekkor lezárul). Az 1956 őszének forradalmáról ránk maradt filmfelvételek – mozgófényképek – leggyakrabban újrapergő darabjainak egyikén épületfalról levert (aláhulló), ötágú (vörös) csillag puffan a földre. Így a hullócsillag Piroska első felnőtté válásának évét is szimbolizálja. Az égbolt, az éj, az űr ezen jelentőségéhez kötődő hiedelmek – ha csillag fut alá, meghalt valaki – jelentésalakító erővel maguk is igazolódnak a regény lapjain. A nagymama sorsa a történet végén a haldoklás, a dajka, „pótnagymama” Nennéé a halál. A szöveg időbontásos szerkezete megengedi, némi írói önkény pedig lehetővé teszi, hogy az édesanya majd csak évtizedekkel később bekövetkező halála szintén regénykomponens legyen. Az eseménysor lényegibb tartalmát nézve „meghal” a színikritikus Bartha (az anya szerelme) is, hiszen disszidálásával kiírja magát a históriából, az édesanya pedig arra szánja el magát, hogy – úgy véli, főleg a lánya kiegyensúlyozott mindennapjai és jövője érdekében – feleségül menjen a sótlanul pedáns albérlőhöz, Pistához. Ebben a házasságban elhal az életképesnek amúgy sem mutatkozó szerelem, melyet Bartha képlékeny jelleme és egy másik nőt is bálványozó-gyűlölő lelkülete kérdőjelezett meg.

Piros és vörös fordul szembe a regény struktúrájában: egy – a szavait, majd a világról konstruált képét épp megalkotó – gyermek, valamint az 1950 és 1956 közötti Magyarország. Tényleges értelemben egyik sem „fordulhat szembe” a másikkal. Mindkettő olyan – mérhetetlenül különböző – médium, hogy tudomásuk sem lehet egymásról. Mégis egymásban, egymásból, egymás ellen, egymásért élnek. Rakovszky kissé eklektikusan épített regényében a legnagyobb bravúr, hogy – miközben írói mesterfogásait, motívumait, mint tapasztaltuk, esetleg indokolatlanul kiadja – sem az egyik parton álló gyerekember, sem a másik parton omló ország karakterizálását nem expressis verbis oldja meg. Természetesen „egyik part” és „másik part” csak segédfogalom. A hullócsillag éve sem háromszázhatvanöt nap, hanem legkevesebb hatszor háromszázhatvanöt (meg ami szökik), s aligha kell felhívni rá a figyelmet: a tempusban előre-hátra kiterjeszkedő időtartam ennél is jóval hosszabb, két emberöltőt bizonyosan felölelő.

Ilyen terjedelmes időszakról, periódusok alkotta nagy periódusról az artikulációval, absztrakcióval birkózó Piroskának nem lehet képe. A helyette felkent narrátor, a főként egyes szám harmadik személyben szóló regény beszélője talán Piroska fiatal felnőtt énje lehet(ne): a hang koordinátái nehezen meghatározhatóak (ha ez a fordulat megengedhető a koordinátaellenes modern regények évadja idején). Általában a kisgyerek megindulást és mosolyt egyszerre ébresztő tudata a domináns. Az életkorához, tudásához simuló nyelvi birtokra a „piroskás” részletből is következtetni lehetett. A hullócsillag éve azzal visz lendületet a tónusba, hogy egyfelől levél- és naplórészletekkel, szövegintarziákkal töri meg a fő szólamot, másrészt a fő szólam részben egy érettebb egó ismereteinek, szókincsének, észleleteinek szűrőjén át érkezik. Nem kockázatmentes a narrátort a harminc (?) körül járó Piroskának gondolni, mert egyes jelek alapján információi meghaladják a felnőtt hősnő lehetséges tudását is. Ám a mesélő mégsem kelti omnipotens külső elbeszélő benyomását. Tény, hogy a történet elővezetése, a történetmondó személyének legitimálása A kígyó árnyéka című Rakovszky-regényben szervesebb, okszerűbb volt: a textus az elmondásával együtt épült önmagába. Nem kizárt, hogy A hullócsillag éve írástechnikai értelemben amolyan ellenkísérlet, s tán az 1950-es évek első felének társadalmi-történelmi-pszichológiai matériájában nincs is benne az elmondhatóságnak az a harmóniája, amelyet A kígyó árnyéka összességében lenyűgözően diszharmonikus története, kor- és személyiségrajza biztosított. Az elmondás felszabdalása az újabb Rakovszky-opuszban kelthet zavarokat – a regénykezdő levelek visszaigazolásának problémáitól a szereplők térhez juttatásán át az arányok borulékonyságáig –, ám a kiemelt történelem- és életszakasz megjelenítése mint az elmondhatóság problémája: élő, eleven, beszédes problémája az anyag megmunkálásának.

Piroska leképezett személyisége (a nyelvi stádiumok egymásutánja stb.) és a leképező, a narrátor személyisége (a nyelvi disztinkcióra való hajlékony képessége stb.) úgy egészíti ki egymást, mint – távoli, talán nem pontatlan párhuzammal – Kertész Imre Sorstalanságában a kamasz Köves Gyuri tudatvilága és az őt reanimáló – vele, idősebb énjével nem feltétlenül vagy nem teljesen megfeleltethető, filozofikusan higgadt – narrátor tudati szférája.

A hullócsillag éve nem nevezhető 1956-os regénynek, ugyanis tágabb élménykörbe foglalja bele a forradalom őszét, évét, előtörténetét. Rakovszky a halál fel- és megismerésének, a haláltény tudatosulásának szép regényét kreálta ezzel a művével, s különösen szép, hogy Piroska halálra-ébredései valamiképp mind-mind a szülőanya személyén keresztül létesülnek. Az anya mint szereplő valószínűleg fontosabb is a leányánál, aki inkább tudat, optika. Az édesanya közvetlen közelségében felbukkanó nőalakok, a nagymama és (a magyar epikában felejthetetlenné váló mellékfigura) Nenne egymástól eltérő sorsbeli, morális és egyéb irányjelekkel mutatnak rá az anyára, mutatnak az anya felé, s – kisebb mértékben – igaz ez a női szereplőkben bővelkedő könyv fakóbb asszonyi kalibereire is. Bár abszurd egy élete legelején járó kislányról azt vélelmezni, hogy az anyaságra készül – és egyben az anyaság tanítja meg legpontosabban a mesékből sarjadzó és a valóságban kiirthatatlan haláltény kisgyermeki körvonalazására –, Piroska nagymama-, Nenne- és (később előlegezetten) anyavesztése mintegy kijelöli őt azoknak a nőknek a helyébe, akik gyermeket hoztak (s ez is idetartozik: akik gyermeket nem hoztak) a világra. Piroska halálos komoly fantáziajátékainak, misztifikáló képzelgéseinek egyike, a nagymamával, Nennével és az anyával, továbbá a macskával történő sajkás menekülése (A szökés) az emberi szereplőket egyetlen női közösségbe tömöríti (a réges-rég elveszett macska, a macskalény szimbolikájának egyik jelentésrétege szerint, a női princípiumhoz sorolódik, a csónak pedig a felvilági és az alvilági hajózás évezredes hordalékait maga előtt, maga mögött tudja). Négyüknek-ötüknek együtt lehet – ha lehet – reménye a börtön-haza elhagyására. Ha győzelemként értelmezzük, női győzelem ez, nemzedékek és funkciók összefogásáé, amelyben Piroska sok generáció örökségét hivatott átvenni. Félárvaként; jövendő nőként.

Semmiféle himnikusság nem rakódik erre a nő- és anyaábrázolásra, a pátosz ornamentikája nem telepszik rá a regény költőiségére (noha a költőiség alkalomadtán akaratlan iróniával verhet éket az epikumba). Anya és leánygyermeke a könyvcím által is egy: hajdan az anya is attól félt – mint most nyiladozó értelmű Piroskája –, hogy a hullócsillag reá hullik, agyonüti. Az anya – a narrátornak, Piroskáról szólva: „az anyja” – a Flóra személynév virágos-világteljességes jelentésétől örökös dohányzásának izzó cigarettavégeiig mind a valóságos, mind a szimbolikus térnek teljes jogú alakja, s állandóan ebbe a térbe hívja, várja magzatát is. Piroska „fordított születése”, a magzati létbe való visszatérési kísérlete a hasonló pompás jelenetet legalább egy tucatot magáénak tudó regény egyik csúcspontja: „Sóhajtás, csönd. Az anyja elnyomja az üveg hamutartóban az aznapi utolsó cigarettáját, és óvatosan mellévackolódik a kanapéra. A piros nő szorosan a kanapé mellé igazítja a két plüsshuzatú támlásszéket: a széktámlák alkotta falnak kell megakadályoznia, hogy éjjel álmukban leguruljanak a padlóra. A széktámlák és a kanapé háttámlája közti szűk térben nem férnek el másképp, csak úgy, ha Piroska szorosan befészkeli magát az anyja hasa és fölhúzott térde között képződő kis öbölbe, vagy ha az egyik lábát átveti az anyja csípőjén. A kőből, fából és szövetből épült falak foglyul ejtették számára az anyját, legalábbis ma éjszakára: még karnyújtásnyira sem távolodhat el tőle reggelig.” Összetartozásuk sok hasonló fizikai és lelki kontaktusban fejeződik ki. Az anya gyerekcentrikus életébe ennek ellenére belefér a mindennapok 1950 körüli terheinek viselése, a méltóbb egzisztencia helyetti megalázó robotolás, az asszonyi, szerelmi boldogság illúziójának kergetése. Flóra nem a jelképek, az elvont szakrális minták, az életidegen pingált kreatúrák hétköznapjaiban téblábol. Egyénített ember, érdekes nő a javából. Rakovszky a regénycímből egyenesen következő szimbolizációs metódusokat – azok ravasz, finom összjátékát alaposan kitervelte, de nem sétált bele semmiféle csapdába. Piroska – Piroska és az anya – köré igazi regényfigurákat írt.

Férfiakat is. A hullócsillag…-ban a nők a meghatározóak, sokkal nagyobb mezőkhöz, mozgási felületekhez jutnak, mint az ún. erősebb nem képviselői (s ebbe beleértendő például a vidéki színház színésznője is, akiről szinte nem is tudni, Édi-e vagy Hédi, ám rá is saját sorsot mér a regény). A kritikából mindegyiküknek kijár a magáé – gyarlóságok, gyengeségek nagy tárháza is ez a regény, s tételeit, bírálatát nem abban oldja fel, hogy abban az országban csak így lehetett –, a férfiak azonban általánosságban sokkal gyengébben teljesítenek, álljanak bármely ítélőszék előtt. Bartha, a színibíráló és Feri, a színdarabíró a legvibrálóbb sorukban. Egy pálya két szegletéből tudósítanak korukról. Míg a diktatórikus rendszer látlelete rendre szekunder megfogalmazást kap a szűkebb Flóra–Piroska-történetben, Bartha naplószerű feljegyzései primer korképpel is szolgálnak. Ezekért a szövegrészekért sem kell mindenestül feláldozni a regényt uraló narrátort, mert igaz: Bartha a maga színvonalán ügyesen ír, s papíron őszintébb életbeli őszintétlenségeinél és gyávaságainál, bekezdéseit átszínezi annak az elbeszélőnek a kompetenciája, aki a főtörténetet felvállalva a melléktörténetekért is felelős. Bartháé pedig – azzal a szúró, zsizsegő otthonnal, amelyből állandóan elszelel – a mellékek közt a legkevésbé mellékes. A kritikus joggal érez lelkifurdalást, hogy nem őszinte szövetségese beteg és bogaras apjának. Rakovszky a Bartha-feljegyzések két szomszédos mondatában jeleníti meg ezt a már-már démoni és kacagásra érdemes atyát, illetve a színpadi Tschöll papát a Három a kislányból, az „anyaszült leánykát”, a „málnaszín mellbimbójú” Édit – vagy Hédit? – sem felejtve el mellőle.

Az ilyesféle szöveg-összeboronálásokban felpezseg az írónő humora, mely a tiszteletre érdemes Nennét ugyanúgy nem kerüli el, mint az anyát – vagy akár a naivitásban evickélő, időnként kis zsarnok Piroskát sem. A humor, az irónia származhat pusztán látószögből – a kislány padló-perspektívájából, lábak-cipők közé kuporodó elővigyázatosságból, avagy Bartha szeszködének illuminációjából. Hoz humort a korba ágyazott egyéni dikciók félmúltjának állandósított jelene, a volt és a van kontrasztja, egybefuttatása: hogy a beszédalakítás folytán most történik, ami elmúlt. Az idő absztrahálására még képtelen, mindent önmagára vonatkoztató Piroska mese és valóság mezsgyéjén elhelyezkedő közegében nem is lehet másként – s a most-ot nagyjából fenntartják a regény más részei is. Piroska látja-e „szép, szomorú zsiráfnak” az egyik asszonyszereplőt, vagy „tényleg” ilyen? Eldönt(het)etlen, szerencsére. A nő különben az épp építeni kezdett hazai szocializmus vallásellenesnek tudott pénteki „húspróbájával”: a már-már semmicske ténnyel egy egész vallomást, gyónást generál: „…csak néz azzal az apró, gonosz szemével, lesi a merőkanalat, hogy szedek-e magamnak a húsból is… Az ablakot, drágám, ha betennéd… Mert mindig direkte pénteken adnak gulyáslevest, és én mindig elhatározom, hogy csak a krumpliból veszek, meg talán még a csipetkéből, de ez mindig odaül mellém, és csak néz és néz… Tudja, hogy az apácákhoz jártam, és azért… És tudod, ezerszer elhatároztam, hogy azért sem, nem szedek magamnak abból a mócsingból, mert nem is hús az ráadásul, csak mócsing, hogy nem törődöm többet a kőbálvánnyal, elmegyek inkább folyosót sikálni, de aztán mindig eszembe jut, hogy mi lesz, ha kitesznek innét, vagy ami még rosszabb, ha az enyéimnek csinálok valami bajt, ha a Lacit az erdészetből is kirakják miattam, vagy a Juditkámat nem engedik majd középiskolába – és akkor mégiscsak szedek egy kicsit a húsból, de alig megy le a torkomon, és közben kérem a Jóistent, hogy bocsássa meg nekem – de biztosan megbocsátja, ugye, hiszen tudja, hogy nem falánkságból…?” Bartha egy „kongresszusi beszéd!”, a „nemzetközi helyzet” összefüggéseiben nemigen jut tovább a hús/mócsing, szedni/nem szedni dichotómiáin; Rakovszky viszont ezekből a sorssá tett „mindennapi kis tényekből” könyvében „megcsinálja” a felidézett kor hiteles köznapjait. A köznapok teljes hitelvesztését.

A szöveg dialogikusságát, fonalának bonyolultabb sodrását szolgálhatja a jelöletlen idézetek (nem elsősorban vendégszövegek! – egyszerű szövegutalások) alkalmazása, háttérrajzok, feliratok, mellékes formulák megszólaltatása, s főleg, majdnem mindig és újra: Piroska nyelvi eszének működésbe hozása. Kerek négyszáz oldalán, hat magyar történelmi évben folytonosan az a léleklopás esik meg, amelyről egy eruditív percében Bartha ír. „Éber öntudatának kihunytakor” attól fél, démon, vámpír vagy kísértet szállja meg és szívja ki belőle a lelket. Egyfelől ennek a léleklopásnak vagyunk tanúi. Miatta (is) hullik a csillag…? Másfelől a könyv egyes alakjai, tudva ezt vagy sem, nap mint nap lelket lehelnek valakibe. Önmegtartók, hogy mást megtartók lehessenek. Ilyenként kerülnek Piroska kisgyermeki látómezejébe. Piroska fényképalbumába. A narrátoréba.

Volt valami szép is abban a korban, a hullócsillag évében, éveiben?

A szappanbuborék-fújás. Még szalmaszállal.

A legtökéletesebb mértani forma, a gömb finom hártyája jelenik meg a szalmaszál végén. Színegyüttesében megnégyszereződve a világ – még ha abból nem is más, csupán a konyhaablak. S ha a konyhaablak, akkor nem válhat szivárványos giccsé az oly sokszor megverselt, prózába írt szappanbuborék-eregetés. „…végül a színek megzavarosodnak, és ha még nem repült el nagyon meszszire, érzi az arcán vagy a kezén az elpattanó szappanhab hártya foszlányainak alig-érintését, mintha egy kísértet köpködne röptében.”

Rakovszky Zsuzsa szappanbuborékot fújt; szappanbuborék-csillagot. (Magvető, 2005)

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben