Stroke; Elégia

Stroke

A farkas fönt áll a hegyélen, látjuk. A merev
téli sztyepp-fény szemét zavarja-e – vagyis inkább csak hunyorog,
bennünket, akik idelent a sziklafalba vájt régi kolostor
rémlett léprendszerét járnánk be, meg se lát? Érzékelések,
emlékezetek –
amit nemzedékek halványodására alkotna ő is most tovább,
villan, lent valami van? Nem tudjuk, vad is születhetett-e úgy,
már a méhből kis fekete ponttal agyvelejében úszna ki (titok,
miben meddig, hitként kivel így). Ha a fönt levő, nyilván koros
ordast egy nap műszer alá szíjaznák, ki fölösleges
jelenségre, csodálkoznánk-e rá. De nem igaz – nagyatyák, így rég
csak valószínűleg
álmodtuk némán a sziklán csüngő, alvó, mormoló, kártoló szerzeteket
– amin már kérked: ma miért nem indul; fogjuk a változást, miért
önpusztításként, a létre. Nem
agylepényekben: fekete pontról senki nem tudhatott –
annyi, most idebent él. Lép – ha énekükből voníttatná ki félelmeit.

Elégia

Vakságra rá-
beszélt szem.
(Paul Celan)

Innen már senkinek – gyatra tekintetén se
fájón megcsípnünk; elcsigázva se, ülni se, nem robbanni
fejtegetve más sötét lépcsőn. Le, még hófúvásba,
láttunk ennyit a fasoron, ma megintcsak megállva –
havacskán visszapördülve. S fordítva hangtalan; csaknem – mint rég
rossz alvó géniuszunk?
Csak mégis: puszta „nem, nem” – mi volna ma egy puszta nem? Tudj
válaszolni –
hangjuk: költők, lettek aoidosz költözők
(romjukban eleve); mondjuk, s övé – nos, így viselve,
csöndben, hamvon kell? Végül kell. Vala ott ködös fasoruk,
hova vihették: Bármelyünkről
vigaszt vennél, vernék soronkívül ránk ők az ajtót,
s persze besuhanna végül a frissen fagyott szárny; bár kissé
piszkosabb dresszben: ma bőr.
Száraz lábbal kelhetnek át legvégső szavainkon; léptek a nyomukban.
Bátortalan (rég-nyűtt) „igen” – jobbára Föld: fáradt igen.