×

Papp Sándor Zsigmond: Az éjfekete bozót

Vincze Ferenc

2006 // 09
Akad Kelet-Európának olyan szeglete, melynek illata, hangulata, emberei, mi több, tájai, városai, esetleg kerületei anélkül is ismerősnek tűnnek, hogy jártunk volna arra, vagy hallottunk volna jellegzetességeiről, nevezetességeiről. Ismeretlenül is ismerős a sarki kiskocsma, az onnan kiáradó alkoholbűz, a félhomályban tompán megcsillanó fekete szempárok, a megfáradt és reményét (talán hitét is) vesztett tiszteletes, az utcákon kóborló gazdátlan kutyák vagy az alkoholhoz menekülő kisvárosi tanárember. Papp Sándor Zsigmond új prózakötete részben ismerős helyre kalauzolja az olvasót: olyan világba, melynek részei, pillanatai, homályból feltünedező arcai már ismerősek, azonban mindig feledésbe merülnek. A könyv címe, Az éjfekete bozót már eleve valamilyen sűrű, átláthatatlan mélységet, indákkal és liánokkal átszőtt vidéket sugall, melynek puha ingoványa elnyeli a léptek zaját, elsüllyeszti az arra tévedő átutazót. S egyúttal szinte már a címben tapintható a változatlanság kissé rémisztő ígérete.

Mind a tíz novella képzeletbeli helyszíne a kerület. A kerület, mely a város peremén fekszik, s ahol lepukkant és lelakott házak, füstös és veszélyes kocsmák, otromba és reményvesztett emberek tűnnek fel. „Átkozott hely volt ez, szemmel vert, elfeledett környék. Ellenőr, postás nem járt erre szívesen, a nyugdíjakat mindenki a postaládájában találta meg hiánytalanul, mert itt senki sem számított fel borravalót. […] Esténként a sötétség is tömöttebb volt errefelé. Koromszínű vattaként ereszkedett alá, kibélelte a házak közét, a kerítések könnyű hézagait, magába szívta a zajokat, az eltévedt lépéseket és a horkolást is.” Ez a vidék, azaz a kerület válik a kötetben szereplő novellák meghatározó kronotoposzává, s ahogyan az idézetben említett sötétség, úgy ez az állandósult tér is kitölt mindent, csak benne és általa lehet mozdulni, lélegezni, cselekedni. A kerülethez hasonlóan működik a Két Mészégető nevű kocsma, ahol „csapra vertek szinte mindent, ami a kezük közé került, s ha nem tetszett, amit kóstoltak, hagyták, hadd csurogjon végig a padlón”, a városi Nagyposta, ahová egy idő után egyre csak cím nélküli borítékok érkeztek, s ezzel teljesen összezavarták a kissé arisztokratikus postáskisasszonyokat. Megemlíthetjük még az erdő szélén található telepet, hol hajdanán az agyagos cigányok vertek tanyát, s hová nem illett s nem volt tanácsos idegeneknek bemerészkedni. Kisebb terek és helyszínek, melyek egységes rendszerré állnak össze, s mindezekből lassan körvonalazódni kezd az egész elátkozott hely, hol szinte mindig sötétség van, fellegek és áthatolhatatlan köd. Mindez pedig rányomja bélyegét a szerelmekre, az ösztönemberek szeretkezéseire, a titokban cuppanó csókokra, az akadozó szavalatokra, a hiábavaló istentiszteletre, egyszóval mindenre, ami történt, történik és történni fog.

A történések ideje pedig meglehetősen relatív, s az olvasó számára egyfajta átmeneti korszak kezd körvonalazódni. A tévében Kudlik Julit és dél-amerikai szappanoperákat néznek a kerület lakói, ami már a kelet-európai rendszerváltozások utáni időszakot engedi sejteni, azonban erőteljesen megmarad a diktatúrák keltette utánérzés: mintha nem tűnt volna el a tegnap, hanem beivódott volna a tájba, az agyagos cigányok furcsa kunyhóiba, a Két Mészégető falaiba vagy a mellette fekvő fodrászat székeibe. S a történetek idejének effajta bizonytalanságát erősítik a szövegekben fellelhető intertextuális utalások. Ilyen A csapott breton című novella, melyben Poldi, a fodrász érdekes történetet mesél a többieknek egy, a Belvárosban dolgozó kollégáról: „Majd arról számolt be, hogy nem is olyan régen egy városi kolléga sávot vágott valaki fejébe. Középen, nullásgéppel. Rá se tudták fésülni a maradékot, mert nehezen engedelmeskedő, sprőd haja volt.” Az utalás egyértelmű: Bodor Ádám A borbély című novellája kezd kibontakozni szemünk előtt, s a szöveg a továbbiakban szinte felszólítja az olvasót: ha nem hisz neki, hát olvasson utána. Surdukán kifejti, hogy sohasem lehet tudni, mi van megírva, majd ezek után Poldi szájából is elhangzik egy, az utalást jelző mondat: „– Akkor jó. Mert ha ellenőrizni akar, tudok egy helyet – mondta Poldi, és köpködött tovább.” A fodrászatban elhangzó párbeszédek kétértelműek: nemcsak a szereplők szólalnak meg ezen a helyen, hanem maga a szerző is kiszól az olvasóhoz, mintegy figyelmezteti az utalásra. A Bodor-szövegek hangulata, jelenléte amúgy is jól érzékelhető Papp novelláiban, s erre még inkább felhívja a figyelmet az a tény is, hogy maga Bodor Ádám írta a könyv borítószövegét. Szerintem azonban tévútra vezethet, ha csupán a Bodor-novellák felől közelítjük Az éjfekete bozót írásait. T. Szabó Levente a Látóban (2006/4.) megjelent recenziójában a Bodor-próza „folytatásaként” olvassa ezeket a szövegeket, viszont felmutat néhány alapvető különbséget is: „Csakhogy ez a táj már nem az a táj, merthogy ez az idő nem az az idő. Amíg Bodor szövegei egy statikus tájban történnek, egymáshoz való viszonyuk ritkán eredményezett érezhető időbeli elmozdulásokat, a Papp Sándor Zsigmond történetfüzére úgy mond el időben egy lazán összefüggő történetsort, hogy a szlamosodó tájat időben is elmozdítja.” Az összekapcsolódó történetek között valóban felfedezhető időbeli elmozdulás, azonban ezt egy térbeli mozgás is követi. Mégpedig olyan módon, hogy a Papp-szövegek nemcsak a Bodor teremtette hagyományt követik, hanem dialogikus viszonyba kerülnek Tar Sándor szövegeivel is. Az előbb említett intertextus részeként kezelhetjük Folyodán tiszteletes alakját is: „A tiszteletes, mint mondják, nehezen állt kötélnek. Utálta az egész gyülekezetet, az időjárást, az ízületeit tépő reumát, meg hogy úgyis halotthoz hívják vagy keresztelni, mintha bármelyikkel is szót lehetne érteni, különben mindenki részeg, nem is feltétlenül attól, hogy iszik, mint a gödény, hanem mert nem lehet másként elviselni ezt a helyet, csak valami örökös kábasággal, hergelt öntudatlansággal.” S ahogyan Folyodán nem szerette a kerületet, úgy Végső Márton tiszteletes (Tar Sándor: A mi utcánk) sem a saját utcáját: „A pap csak napok múlva értette meg, hogy itt gyakorlatilag mindenki részeg. […]
A tiszteletes úr nem szerette ezt az utcát, sivár és szegény volt, kopár, rendetlen, piszkos udvarokkal, legyekkel, bűzlő trágyahalmok, klozetok ajtó nélkül, az új házak is ott hivalkodnak egy-egy szemétdomb tetején, a legtöbb vakolatlan, az ablakok berakva téglával, és senki sem jár templomba.” S ha már Végső Mártont megemlítettük, nem hagyhatjuk ki a Misi presszót sem, melynek törzsközönsége meglehetősen hasonló a Két Mészégetőéhez. A személyek, a helyek hasonlóságán kívül feltétlenül rá kell mutatni arra, hogy ahogyan Tar Sándor regényében a helyszín, a falu egy utcája kinövi háttér szerepét, és a történetek főszereplőjévé, egyszersmind a történeteket szervező erővé válik, úgy Papp lazán kapcsolódó novelláiban is előtérbe lép a kerület. S nem csupán főszereplő lesz, hanem – ahogyan erre Vallasek Júlia is rámutat kritikájában (Korunk, 2006/2.) – „ez a történetformáló erővel felruházott, megelevenített helyszín kapcsolja össze laza szerkezetű novellafüzérré” a történeteket. S amikor Az éjfekete bozót novellái egyszerre olvassák Bodor és Tar szövegeit, már nemcsak egy transzszilvanizmus utáni erdélyi (urbánus) táj víziója tűnik fel a szemünk előtt, hanem ehhez finoman illeszkedik a rendszerváltozás utáni magyarországi vidék képe. Mert a kerület valójában egy perem, a város elhagyott és elhanyagolt perifériája, ahonnan lehetetlen a továbblépés, az elszakadás.

A Tar és Bodor szövegeivel létrejött dialogikus viszony két dolgot is eredményez. Egyfelől egy olyan fiktív tér létrehozására történik kísérlet, mely az említett két szerző szövegei által kijelölt tér metszéspontjában helyezkedik el, másfelől pedig érdemes emlékezetünkbe idézni e szövegek referencialitását. Míg a Bodor-szövegek szinte teljesen felszámolják a külső világhoz való viszonyukat, addig Tar Sándor említett regényében fontos a külvilágra való hivatkozás, és felsejlik a rendszerváltozás utáni időszak. Papp novelláskötetében elmozdulás történik a referencialitás terén is, s a befogadó éppen ennek az elmozdulásnak lehet szemtanúja. Jól érzékelhető módon alakul ki a saját, gyakran érthetetlen törvények szerint működő fiktív szövegvilág, melyben egyre inkább feltünedeznek a külső valóság elemei: az ismert műsorvezető, Kudlik Juli alakja, a dél-amerikai szappanoperák vagy adott esetben a magyar irodalom klasszikusai.

A szövegekbe beszüremkedő referencialitás pedig nemcsak a novellák idő- és térszerkezetére van hatással, hanem pozicionálja is Papp Sándor Zsigmond prózáját. A kettősség, a fiktív szövegvilág és a referencialitás árnyalt, azonban már nem elhanyagolható jelenléte jól jelzi, hogy ezek a novellák miként létesítenek párbeszédet a hagyománnyal, melyet nem leépíteni és megszüntetni kívánnak, hanem csupán átalakítani és újraformálni. S még ha egy-egy szövegben a hely erőteljes központba kerülése a cselekmény és az esztétikai élvezet hátrányára válik is, a figurák idegenségének ismerőssége, a terek felismerhetetlenül is ismerős kuszasága és a cselekmény enigmáinak egyszerű feloldásai élvezhető és elgondolkodtató olvasmánnyá teszik Papp novelláskötetét.

(Alexandra Kiadó, 2005)

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben