×

Otthon: mindenütt és sehol

Horváth Elemér költészetéről

Kabdebó Tamás

2006 // 09
Körülmények

Van egy kínai közmondás, lefordították többféleképpen, de a lényege az: ha valaki öt mérföldre elszármazik szülőhelyétől, az már idegen földön él. Nos, Horváth Elemér csornai illetőségű magyar költő most, hetvenhárom éves korában New Yorkban él, de bebarangolta már Európát, az Amerikákat, a közbülső szigetekből jó néhányat és elsősorban Itáliát.

Mikor egyszer Rómában soggiornóztam, egyik ottani barátom, Zoltán megjegyezte: „Sajnálhatod, hogy nem találkoztál Horváth Elemérrel, a József Attila utáni nemzedék legjobbjával, mert ő éppen Firenzébe utazott.”

Aztán elmentem Firenzébe, nemcsak őt kerestem, hanem Michelangelo keze nyomát is, ezt megtaláltam, Elemérre azonban nem leltem. Évekkel később találkoztunk a „Mikesen”, mely akkor a magyar irodalmi előadások és versmondások mekkája volt. Horváth verseiből olvasott fel, érces hangon, világosan, értelmesen, szavai úgy koppantak, mint, gondolom, az Aggteleki-cseppkőbarlang cseppjei egykoron, hogy aztán alakzatokba merevedjenek. Egy kötete volt már akkor, a szerény külsejű, de igényes versekkel megtöltött Mindennapok arca.

Ha most, sok évvel később megnézzük egyik otthoni kötetének hátsó borítóját, ráismerünk: Horváth Elemér alakja úgy él bennem, mint egy mokány, jó kötésű emberé, enyhén cserzett bőrrel, dolgos, erős kezekkel. És a tiszta ember, a szeretetre méltó ember benyomását kelti egész valója. A fényképről Buonarroti arca tekint reánk, egy könyvszekrény mellől. Az egyik szünetben a firenzei mester verseiről vitatkoztunk. Elemér egyenrangúnak tartotta őket Michelangelo márványszobraival. „Egy másik műfaj, de ugyanaz a géniusz”, mondogatta, s idézett is egyet-kettőt. Szerintem nincs a Dávid- vagy a Mózes-szoborral fölérő verse. Elemér jobban tudott és tud olaszul, mint én, Firenzében tanították őt meg a nyelv finomságaira, én csak egy esztendőt töltöttem addigra Rómában. „Michelangelo kívülről-belülről körüljárja önmagát” – Elemér erős hangja ma is fülemben cseng. „Viszont – mondtam én – ő elsősorban önmagát írja meg, és egy kicsit férfi és női szerelmét. Hol van a Buonarroti-versekben az az univerzalitás, amit a Pietŕnak adni tudott?”

Ez a vita függőben maradt, s későbbi összefutásaink alkalmából már magunkról, a mindenütt sehol sorsról beszéltünk, a szerelemről, mely szerinte képes túlélni egy negyed évszázadot, a hazáról, melybe ha visszatérünk, belekóstolva vagy maradva, már nem azt találjuk, amiből egyszer kényszerűségből eltávoztunk, de el nem távolodtunk.

A kilencvenes évek elején, amikor egyszer Amerikában előadó körúton csatangoltam, megbeszéltük Elemérrel, hogy meglátogatom, felkeresem őt Mahopacban, a Bullet Hole (Lövésütötte Lyuk) úti házában, ahol egy amerikai feleséget találok, sok gyermekkel körülvéve, és őt, a versfaragó Minnesängert.

Három könyvét, melyeket tőle kaptam, 1980-ban, ’81-ben, ’82-ben ezekkel az ajánlásokkal díszítette: „Kabdebó Tamásnak, a trubadúr, barátsággal…”; „Köszöntésül barátságáért”; „Baráti szeretettel, földije, Horváth Elemér”. (Csaknem egykorúak vagyunk.)

Hát igen, New Yorkban a volt csornai gimnazista földijének tekintheti a volt bajai gimnazistát – New York állam nem sokkal kisebb, mint Magyarhon. (Ha ugyan.)

Elindultam 1991 nyarán egy nagy, kimustrált Dodge kölcsönkocsival New York városából Mahopacba Elemérékhez. Nem értem oda. Feleúton, egy nagy zápor után hátulról megtorpedózott egy ősöreg Cadillac, kocsim kofferterében még a Horváthéknak szánt két üveg pezsgő is összetörött.

Azóta nem láttam őt, csak a verseit. Telefonálgattunk egymásnak, ritkán. Legutóbb két hónappal ezelőtt hívott New York városából Elemér, mert megtudta (tőlem), hogy költeményeiről esszét szeretnék írni.

Föl is adta postán mindazokat a H. E.-könyveket, melyek magánkönyvtáramból hiányoztak. Írországban az utolsó tizenkét hónapban 680 ezer levél „kallódott el”. Egy kihallgatáson két kihordó bevallotta, hogy az ajánlottakat felbontották, majd a többivel együtt a tengerbe veszejtették.

Nagy-Britanniában a tönkretett, elsinkófált levelek, csomagok, értéktárgyak, küldemények száma 12 millióra rúgott. Magyarhonba küldött leveleim közül minden tizedik nem fut be, három ajánlott levelemet ellopták, és írásban hazudták, hogy azokat kézbesítették.

Horváth Elemér könyvcsomagja tehát nem érkezett meg hozzám. A hiányt orvosolandó egy verőfényes márciusi napot reggeltől estig, nyitástól csukásig az Országos Széchényi Könyvtárban töltöttem, Elemér könyveivel, verseivel.

Használati utasítás

Az első könyv, amit a könyvtárban megkaptam, azt a címet viselte: Korszak Budapest múltjából; egy másik Horváth Elemér írhatta, a XX. század elején. (Lám, mindannyiunknak vannak névalteregói, az enyém Lóránt egyik fia.)

A második könyv egy angol nyelvű amerikai versantológia volt New Letters (1985) címmel, benne Elemér három angolra jól fordított versével. A fordító, Kolumbán Miklós mindkettőnk barátja volt, engem is fordított angolra, mely nyelven biztosabban verselt, mint magyarul. A magyar kultúrhűség nevében magyar témáit oltogatta, mint a magyar műveltség szérumait, az amerikaiba. Három éve halt meg hirtelen. Ebben a kötetben a három Horváth-vers mellett Illyés-, Csoóri- és Ladányi-verseket fordított Kolumbán, pontosan, szépen („ahogy a csillag megy az égen”).

Innentől kezdve Horváth Elemér magyar nyelvű köteteit kronologikus sorrendbe állítom, és számmal jelzem.

1. A Mindennapok arca. Róma, Anonymus, 1962, 50 oldal.

2. Egy fehér néger naplójából. Párizs, Magyar Műhely, 1976, 83 oldal.

3. A homokóra nyaka. Versek, 1976–78. London, Szepsi Csombor Kör, 1980, 72 oldal.

4. Maya tükör. Chicago, Framo Publishing, 1982, 80 oldal.

5. A szélrózsa gyökerei. Válogatott versek. Budapest, Orpheusz Könyvek, 1990, 208 oldal.

– ebben inter alia, válogatás:

5.1. Barbár parnasszus, 1979–80;

5.2. Szivárvány havassán, 1980;

5.2.1. Marzüász;

5.3. Földieper, 1981–82;

5.4. Orpheus redivivus, 1983;

5.5 Levelek sehová, 1984–85;

6. Scaliger Rosa. Új versek, 1987–88. Budapest, Orpheusz Könyvek, 1995 (Felelős szerkesztő Parancs János);

7. Talajvíz. Válogatott versek, Budapest, Orpheusz, 2002;

8. Menestral. Budapest, Orpheusz, 2003.

Megjegyzendő, hogy a fentieken túl Horváth Elemérnek még vannak kötetei, melyek azonban a Széchényi katalógusában nem szerepelnek, és vannak olyan versei – ezeknek számát nem ismerem –, melyek, bár megjelentek olyan orgánumokban, mint az 1989-ig élő Új Látóhatár vagy a ma is viruló Holmi, kötetekben nem szerepeltek.

A XX. századi magyar költői sorsokra jellemző, hogy a hatodik könyv felelős szerkesztője, Parancs nem bírta ki a párizsi léttel együtt járó lelki magányt, és hazatelepült könyveket szerkeszteni, míg Bikich Gábor, az első jelentős magyar prózaversek tudója és Horváth Elemér egyik első kritikusa még azokat is elítélte a hetvenes években, akik hazajártak látogatóba.

Horváth Elemér költői életpályáját négy magyar díj koszorúzza: az Ady Endre-díj, az Arany János-díj, a Graves-díj (az 1992-es év legszebb verséért), valamint a Petőfi-díj. Mindezekre büszke, bár nem kérkedik velük, Elemér szerény ember. Első négy kötetét nyugati vállalkozások fémjelezték. A római Anonymus egykor regénypályázatokat is írt ki, a Magyar Műhely hellyel-közzel húsz-egynehány évig mint az ottani ’56-osok kiadója Párizsban működött, a Szepsi Csombor Kört, Londonban, Cs. Szabó András, Czigány Lóránt és Siklós István alapította, a FRAMO Kiadó Chicagóban a Szivárvány folyóirat könyvszülő társa volt. Ezek a kiadók az emigráns magyar lét variánsai, egyben a számkivetettség lelki támaszai is voltak, hol a Horváth-versek olykor otthonra találtak.

Az erősítők

A Horváth Elemér-versek sok-sok címmel és mottóval szolgálnak, ezekből össze lehetne állítani az európai irodalom egy csinos kis antológiáját. A költeményekben többször a mottókban és a verscímekben is olyan költők, írók, festők jelennek meg – gyakorta a textusba beleszőve –, akik a költő, a vers, a megélt sors erősítői. Íme a fontosabbak (nem teljes) sora, alfabetikus sorrendben:

Ágoston (Szent) (ontológiai példakép)

Apollinaire (az újítók egyike és életminta)

Bartók (ritmusadó)

Benedek (Szent) (a világi oldala)

Bessenyei (csodálat tárgya)

Brodsky (emigránstárs)

Dante (mint költő: mindenek felett)

Einstein (mint a dolgok viszonyítója)

Ferenc (Assisi Szent) (plusz és mínusz: becsülés és tusakodás)

Hölderlin (költői példakép)

József Attila (a XX. századi költészet Ádámja)

Kepler (világlátása)

Leopardi (költői zsenije)

Pascal (filozófiája)

Petőfi (az otthoni „vándor” a „világvándorral” szemben)

Platón (a költőket kizáró prózai költő)

Rilke (spirituális költő)

Spinoza (követhető filozófus)

Trakl (felvillanások ötletek nyomán)

Villon (a veszélyes életminta)

Weöres (formailag utolérhetetlen)

Yeats (szimbólumaiban elérhetetlen)

Bartókból átérződik az aránylag ritkán előforduló disszonáns gondolatritmus; Ágoston példát ad az álorcákat levető, hazugságmentes vallomásra, mely H. E. egyik erénye; Benedek a választott út megélésének egyik példaképe, Assisi Szent Ferenc minden („disse Francesco agli ucelli laudata”), követendő példakép, nem követhető példakép, az Isten kegyeltje, az, aki talán félreértette Istent, a költő által alkalomadtán lefokozott szent. Azt is mondhatnánk, hogy Ferenc életművét hajazva éli meg Horváth Elemér önnön (maga által bevallott) skizofréniáján át. Bár ezt az itt tényleg jelentkező alkalmi skizofréniát én mint H. E. személyiségének csak néhány molekulájaként érzékelem. Hiszen egyébként jobbára egy igen tudatos, világos, felvilágosult, csak olykor mániákus költőről van szó, aki ugyan sokat hintázott ebben az anyagi világban, a hűtlenséghez sem lett hűtlen, és sikeresen meglovagolta a Parnasszus egyik lovát.

Az élet értelmezéséhez segítette Einstein (a dolgok viszonylagosak), a világ mégiscsak kerek voltára és pontos mozgására (is) emlékeztet Kepler, Platóntól megtanulta, hogy az ideálok akkor is költőiek maradnak, ha a költőket kizárjuk, Rilkétől pedig azt, hogy a római katolicizmuson innen és túl létezik az Isten, aki talán nem is vallásos. Kétségeiben megerősítette őt Pascal, aki talán eljutott (volna) a kétségig, ha hitének és félelmének érzelmi vegyülete nem Isten mellett tört volna lándzsát.

A versek tanúságát nézve a kezdő állóképektől a kései versek hullámmozgásáig Elemér a pogány kereszténység kálváriáját járta meg; a kezdeti ministránsból így lehetett Minnesänger, akit űz a mistral. A költemények részben mágikus pillanatok, részben lerakódások, részben a lélekből kiírt kínok árnyékai, részben talmi örömök májusfái, részben tilalomfák.

A Rodrigo Borgia (7.) című vers az egész életmű legkegyetlenebbje. Ez a vérnősző Borgia pápa, a főpásztorok alja nem a pokolba jut, hanem a mennyországba, mert (az ördög mondja): „Az Isten szuverén.” Még a kétkedők jóérzését is felborzolja ez a vers, hacsak eszükbe nem jut, hogy az ördög hátha hazudik, és minden másként van.

Kézenfekvő, hogy az erősítő költők java jobbára költői tevékenységével hat, Berzsenyi, Hölderlin, Leopardi, Petőfi, Trakl, Villon, Weöres életútjában „hasonló” a mi trubadúrjainkhoz. Dante nemcsak költői példakép, hanem száműzött sorstárs is. Persze (miért persze?) a József Attila-versek átélése, sorainak beépítése, sorsának megidézése Horváth Elemérnél éppolyan természetes, mint korosztályának megannyi magyar költőjénél. (Sőt, már Nyugaton is találtam három ilyen angol, illetve ír költőt, kik Attilára esküsznek.) Az „Íme hát megleltem hazámat” búcsúsor akár refrén is lehetne Horváth Elemérnél, hisz ő jön-megy az idehazából odahazába, amely már nem annyira talpalatnyi anyaföld (igen is meg nem is, az egykori és a mai Csorna), hanem lelki berendezésének főbb bútorzata.

A stílus

Horváth Elemér nem ír hosszú költeményeket, ritkán van, hogy egy-egy vers teste egyik lapról a másikra átnyúlik. Ugyanakkor vannak olyan ciklusai, mint például a Levelek Sehová ciklus huszonegy szakasza, melyek felfoghatók egy hosszú költemény kapcsolt részeinek. Nem mindegy, hogy ebben szakaszos levélpárbeszédet folytat az otthoni kedvessel, s lesz ez a ciklus a menjek-maradjak lekezeletlen menetjegye. Ez a szövődmény váltogatja a versprózát a prózával és a verssel, az ütemes sorokat a versszakokkal. Másutt úgy felbontja a verset (Tél Etelközben), hogy egyes sorokra csak egy adott szótag jut. A hetvenes években három versében van beépített „concrete poetry”-rész, vagyis betűkkel rajzolt verskép. Költészetének egészét a tájgazdagság jobban jellemzi, mint a formai kísérletezés.

Bár többféle lejtemmel él, és szakavatott módon, mindig vissza-visszatér a szonett ötödfeles jambusához. Ír chiaroscuro verseket, fénylő szonetteket, a szivárványszínek pompájában ragyogó költeményeket.

Vannak tehát klasszikus formákat, ütemeket befogadó versek, vannak szabadversek, a kettőnek vegyületei, vannak prózaversek, itt-ott áthallások is. A felhasznált színekben dominál a kék, az elképzelt, megálmodott, félálomban látott tájakban a haza, aztán Olaszhon, illetve az amerikai kontinens. A versek java kijelentő mondatokban, jelen időben áll elénk, a múlt inkább emlékezés vagy visszaemlékezés formájában, olykor allegóriaként, szimbólumként: „Élek, vagy ez a második halál”. A versek színgazdagok: témáik vátozatosságát szonettek dominálják, a legtöbbje formailag tökéletes, például a Magyar költő a hazájára gondol Amerikában vagy a megtoldott sorral (sorokkal) élő, mint a Szegedi képeslap (3.). (Ez az egyik kedvenc H. E.-versem, mottónak is használtam első Róma-könyvemben.)

Máskülönben úgy érzem, hogy a négysorosok (egy tucat van belőlük) Horváth Elemér legnagyszerűbb versei.

Íme egy példa:

Elcsodálkoztam a csillagokon
elcsavarogtam a földön
hazaértem a szerelemben
fönnakadtam a világ rendjén.

Kívülről tudom, mert a rím is segít, a következőt:

Kínlódva éltem szabadon
ezen a furcsa csillagon
s remélvén, hogy a föld alatt
olcsóbban leszek majd szabad.

Határ Győző mondása is a fülemben cseng: „A szabadvers sorait elfelejtik. Legfeljebb csak a tartalmára emlékeznek. Ezért nem írok többé rímtelen verseket.”

A fény nagy szerepet játszik H. E. költészetében, „hirtelen örökre megbélyegez a fény”, mondja a Korai utazásban (2.). Az Orpheus redivivus (5.4) versek dandárja ragyogó fénnyel árad, az olykori sötét, borongós, szürke a vakító fehér, a zöld, a kék, a rózsaszín mellett.

Érdekes sajátossága H. E. stílusának, hogy a nagybetűs vagy dőlt betűs szavak előtt nincs névelő. Azt hinnénk, ez összeolvadást eredményez, holott ellenkezőleg, súlypontot kap a névelőtlen szó. (e. e. cummings ilyen hatás kedvéért irtotta ki verseiben a nagybetűket a tulajdonnevekben.)

A másik – költői pályájának közepén megjelenő – sajátosság a több hely kihagyása a szavak között. Ez a helykihagyás a gondolatjel használatát helyettesíti, variálja.

A Horváth Elemér-i költészet porcikáiban fellelhető disszonáns elemek, „posztmodern” atomok: a formák, a gondolatcsírák egységessé varázsolódnak. Van tehát egy bűvös kaleidoszkópja.

Ne hallgassuk el költőnk menestralbeli kirándulását a mocskos szavak lápvidékére. Talán Petri György hatására (is), talán a honban elhatalmasodott trágárság mián Horváth Elemér is írt vagy másfél tucat obszcén szóval éktelenített költeményt. Az olykor-olykor csattanónak használt aljaszó pikánssá teheti az elme adott gyümölcsét. A pikantéria azonban mocsárba fúl, ha egyre-másra használjuk a kocsmában otthonos, a templomban elundorító szavakat.

Szerencsére költőnk letért erről az ösvényről a fény felé vezető útra, ahonnan indult.

A másik kifogást az aprócska szent, Assisi Ferenc glóriájának beporolása miatt emelem.

Nem vagyok egyedül abban, hogy Ferenc a kedvencem a „Mindenszentek közül”. Nemcsak a madarakat etette, hanem elment a szultán táborába is, hogy összebékítse a muzulmánokat a keresztesekkel. Nem érdemli meg Elemér rá szórt kételyeit. Ezért e kis verset küldi Elemérnek Ferenc maga:

Barátom, ha majd elérsz ide, meglátod
egynap idefent, másnap odalent
sínylődik minden barátod;
a túlvilág elmeállapot:
mi vesszük, Isten osztja nap mint nap
a lapot.
Mi több, bíróságában esküdtek vagyunk,
s Ő mindent velem, veled, vele mér
drága barátom, Horváth Elemér.

A harmadik kifogásom az, hogy Horváth Elemér nem szerette a korán elhunyt Keszei István székesfehérvári-párizsi költőt. Igen, Elemér többre vitte, de István is ugyanúgy kezdte, és néhány emlékezetes verssel gazdagította az emigráns magyar irodalmat. Mert csepülni (mondta egy másik szent) csak a nálunk jobbakat szabad.

Utazás

Kétféle utazás van, s ezek, mint párhuzamosok a végtelenben, összeérnek.

Az egyik utazás földrajzi, erről volt szó már, megnevezve a földrészeket s a földek részeit; a másik a belső utazás, mikor az ember saját emlékei, olvasmányai, képzetei és kényszerképzetei segítségével bejárja lelkének tájait.

A földrajzi utazás legjelesebb megjelenítése a Maya tükör (4.), melynek borítóját a szépemlékű Krump Éva, Lugano legjobb magyar festője tervezte. Ebben a könyvben felvillan Peru, Nicaragua, Párizs, Magyarhon, az USA, Róma, Firenze, Ravenna, Pannonhalma, Csorna, Drezda (Rafael kapcsán), valamint Athén, Rodostó és Zágon.

Ugyanakkor minden felvillanó vagy megtett földrajzi utazás egyben olyasfajta önarckép is, mint amikor Rafael az Athéni iskola című vatikáni festményre ráfestette önmagát. Egyébiránt Horváth Elemér nem szűkölködik a valódi arcképekben sem, vagyis saját magát teszi a vers fókuszába, mint tette volt két tucat önarcképével Rembrandt. Van aztán egy harmadik fajta kép, ahol a háttér és az önarckép összeötvöződik. Lásd Szárszói szérum. Így kezdődik: „Nem tántorogtunk ki Amerikába / Repültünk és elég kényelmesen.”

Avagy, lám, ezek a sorok:

Ó automatikus felebarátaim
hadd mondjam el nektek a Vérmezőt
ahol a térképről lelép a kankalin
s a szélben istenlámpás hava száll.

A belső földrajz időtlen vargabetűit rajzolják azok a versek, melyek egy lelki tájat festenek le, mint például a Pátria (7.):

régóta árnyék lakozik a küszöbön
az
aki nem érkezik meg soha
s örökre otthon van útilapuiban

kívül fehér papírcsónak a pocsolyán
tele szirénekkel horgonytalan
belül egy asszony kávét forral a rezsón
s egy pillanatra csak lehajtja a fejét

freskó régen befejezett háborúból
ajax? hektor? többé nem tudni már
távoli vonat megrázza az ablak üvegét

aztán a fényes átmeneti csönd
bejön megint
az árnyék végtelen.

Horváth Elemér kedvvel kalandozik az ókorban, a történelemben, az irodalomtörténetben, hogy a neki kedves személyeket onnan megidézze. A legtalálóbbak szerintem a görög vagy a görög-római mitológia személyiségei, a hangulatot idéző Marszüasz, a sötét Perszephoné, a földi kék Démétér, a küszködő Próteusz vagy Herkules oszlopai. De megjelenik az emigráns ős Mikes Kelemen és a visszaemlékezés szárnyán Bakucz Jóska és Siklós István is. (Ők is „egy életre mentek el félcipőben és kiskabátban”.) Egyaránt kedves tája költőnknek a szerelem, annak tengere és partvidékei. Tudvalévő, hogy a pátriárkáknak több asszonyuk volt, többeket szerettek. Kik hozhatnák fel Elemér vétkéül, hogy befogadó otthonában amerikai asszonya van, odahaza pedig eredeti és visszaöröklött szeretője. Ezt csak azért hisszük skizofréniának, mert az Újszövetség tanítása nyomán elméletben túlhaladtunk az Ószövetségen. A Horváth Elemér-versek a két asszony közti kalandokról is szólnak, az olasz lányról például, kit nem osztálya ragadott el tőle, hanem egy svéd lány. A képzeletben, mármint az olvasó képzeletében is, a szerelemmel társutas a szabadság (és a szabadosság), azzal és akkor feküdni le, amikor az Ámor megnyilazta pár véráramkörében nekiindul a szerelem. Nemritkán az érzés csupán testiekre szorítkozik. (Priapusz, 5.2.1.)

Azonban nem erósz a lényeg, hanem az agapé. A szeretett (szegedi) asszony egyrészt hús és vér személy, másrészt ő a megtestesült Hungária. Benne egyesül a szerelem a hazaszeretettel.

Mint mindegyik érdemes nyugati magyar költő, Bakucz, Siklós, Keszei, előttük Fáy Ferenc, Bikich és Csokits, Horváth Elemér is a haza lelki (és időnként földrajzi) tájait énekli meg.

Költőnk nem kalandvágyból vagy a gazdasági jobblét miatt ment Nyugatra, hanem azért, hogy életét mentse. Anyagilag és szabad mozgását tekintve idekint jól megvolt, szellemi horizontja is kiszélesedett, de a hazához való lelki ragaszkodás „nyomorékká” tette. Erről szól a Menekülő (6.), a Bizarrság („Kettévágtatok egy embert, egyik fele verset ír”), ezért gyötri őt az átvonuló, átdübörgő, átviharzó történelem. Horváth Elemér Kabdebó Tamásnak: „Egy otthoni költő ezt mondta nekem, amikor kimentetek, kiléptetek a történelemből! Igaz ez?” Nem igaz – feleltem. Más szóval: „Az eb a magyar vers / és a karó a nyugati világ” (8.). Egy magyar költő halálára írta e feledhetetlen sort: „A születés az abszolút vákuum gyűrődése, amely halálunkkal kisimul.” (8.)

Mindazonáltal az életet (ez H. E. egyik receptje) habzsolni jó. A hazavágyás érzése ötvöződik a fiatalság utáni vággyal és ez a képzet a vajda János-i képtelen elképzeléssel: „képzeld el ami megtörtént meg nem történtté lehet.” A Talajvíz (válogatott versek) tanúsítja: „Mindenütt otthon vagyok” – ergo sehol sem vagyok otthon.

Hat irodalomtudó emberrel beszéltem Horváth Elemérről, költészetéről: Siklós Istvánnal, Kolumbán Miklóssal, Határ Győzővel, Cs. Szabó Lászlóval, Zerkowicz Judittal, Csizmadia Zoltánnal. Négyen közülük igen jelentős költőnek tartották a „trubadúrt”, egy közepesnek vélte, egy zseniálisnak. Én nem szeretnék minősíteni, mert a költészet nem a Borsodi Liga tabellája. Csak arról lehet szó, hogy egy adott kultúrtérképen fontos csomópont lehet-e egy minőségi költészet vagy sem.

Úgy gondoljunk a külföldön élő (vagy félig-meddig ott lakó) költőre, mint egykor a végvári vitézekre. New York, London, Párizs, Toronto stb. a magyar kultúra végvárai magyar kulturális kirendeltségekkel. Mielőtt ezek működni kezdtek volna, ott voltak a magyar költők – Bakucz, Papp, Csokits, Tűz Tamás, Határ Győző, Horváth Elemér –, akik ébren tartották a magyar nyelvi lelkiismeretet és ’56 tételeit. Nyelvi készségükön ne csodálkozzunk, hisz volt nekünk már Mikesünk, Rákóczink, Verseghynk, kiknek nyelvi ékessége nem homályosult el, tapasztalataik letétje gazdag hagyatékuk.

A Scalinger Rosa (6.) egyik sora így hangzik: „1933 április 15-én számba vettem az idő pisztolyát” – a születés tényét ennél jobban kifejezni aligha lehet. S ez a kezdet előlegezi az időigazító Mindenható rendelte véget.

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben