×

Nevek, maszkok

(Esszé, beszély) 2. rész

Szász László

2006 // 09
5.

Nem szándékozom sem jellemrajzot, sem mesterségesen összeillesztett történetet bemutatni. Ehhez kevés a tudásom, gyenge a fantáziám. Csupán a kitűzött célomhoz, a jellem és a név kapcsolatának megértéséig akarok eljutni a viszonyítási pontok mentén.

Szétszóródtunk az országban, én is új környezetbe kerültem Kolozsváron, csak a nyári vakációban verődtünk össze, egykori osztálytársak. Lehel pedig más körökben mozgott, bár – egy fejjel kiemelkedvén a tömegből – a városomban mindenütt össze lehetett futni vele.

– Hitet váltottam – mondta egy évvel az érettségi után, fakó, komolytalanságot billentyűző hangján. – Megtagadtam a sportot.

A bukaresti testnevelési főiskolára, ahol az ország sportolóelitjét válogatták össze, megteremtvén jövendő anyagi biztonságukat, nem vették fel. Ahhoz nem elég egy sportágban a legeslegjobbnak lenni, ahhoz sok sportágban kell közepesen jónak lenni, kapcsolatokkal rendelkezni és a numerus claususnak is megfelelni. Hitet váltok, döntötte el, és felöltötte a bohém mimikrijét. Hosszú hajat és szakállt növesztett, ami akkoriban antimarxista, durva ellenzéki gesztusnak minősült; dohányozni kezdett, habzsolta a nőket, látványosan nagyokat mulatott. „Inkább hurcoljanak néha a rendőrségre orgiák ürügyén, és pukkadjanak a becsületes, jó polgárok, mintsem észrevétlen senkivé zülljön az ember.” A Nagy Prüdéria korszakában afféle bohém Don Juan-hírnévre tett szert, ám valójában tanulta, tanulta a képzőművészet mesterségét abban az iskolában, mely nem tantermet, hanem életvitelt és jeles művészek műtermeit jelentette, s amelyben ő csak egy volt a sok közül, tehát figyelni, nagyon figyelnie kellett, hogy az átlagostól eltérőt, valami szokatlant hozzon ki önmagából.

Ezért lepődtem meg, amikor, szomorú utolsó éves egyetemistaként, Kolozsváron találkoztam vele, és éppen a teológia épületéből lépett ki.

– Nem vetted komolyan évekkel ezelőtt, hogy hitet váltottam, mi? – Szembetűnően szakálltalan volt, haja rövid, de nem sportosan „nullásra” nyírva: egyenesen jólfésültnek hatott. – Két istennek áldozom – mondta ismert, sejtelmesen tréfás hanghordozásával, s meghökkenésemet látva hozzátette: – Az egyik itt lakik – mutatott a teológia épületére, aztán bizonytalan irányba, távolabbra –, a másik a Matyi-házban. De nem összeférhetetlen istenek.9

Aztán hosszú évekre elszakadtunk egymástól, kezdődött „az élet iskolája”. Ha az ember alkalmanként haza-hazatér, a kultúrába tér haza. Amikor az anyanyelvhez kötött művészetek már sorvadni kezdtek, a képzőművészet talált még teret magának. Hát bebukom egyszer a megyei tárlatra.

A régi nagy nevek közt egyre több az új, a fiatal, a kísérletező. A klasszikusnak tekinthető táj- és portréfestészettől az absztrakt legötletesebb variációiig a korszak minden törekvése jelen van. A Kárpátok Géniuszának portréja uralja a bejárattal szemközti falat, és elnyomja, monumentális súlya alá temeti az összes többi kép alapvető ideológiai hiányosságait. Az ember nem tudja eldönteni, melyikhez vonzódik: ahhoz, amelyik gondolati mélységet sugall, amelyik ötletes, és technikai tudást láttat, amelyik klasszikusan szép, amelyik meghökkentően újszerű? Az előtt időzünk hosszasan, gyönyörködve, amelyik mindezt egyszerre nyújtja, s megtorpanunk, ha valami meghökkent.

Három nagyméretű kép, triptichonszerűen összetartozik, nem a klasszikus szépségével, nem valami sejtelmes gondolatisággal hívja fel magára a figyelmet. Az a valami tágas, végtelennek ható, virítóan fehér alapon helyezkedik el, s ezzel a nagy ürességgel szólít meg. A valaminek ott, középen nincs jelentősége, amiként a rámára biggyesztett, rosszul gépelt, kopott cédula meg is adja a jellegtelen témát: Kabát I., Kabát II., Kabát III. A beláthatatlan hófehér mező nem a kidolgozatlan középpontra, hanem a jobb alsó sarok felé irányítja a tekintetet, a szokásos, de a szokásosnál jóval nagyobb méretű szignóra. A név figyelmeztető, megszólító funkciót ölt magára, közvetett módon az alkotásnak tekintett műtárgy mögött sejthető alkotóra, a személyre tereli az érdeklődést. Maga a név játszik és hivalkodik a mű helyett. A Kabát I. aláírása: morgo. Így, rövid o-val. Az volna az igazi, ha most szóban elmagyarázni, írásban felidézni lehetne a betűk formáját, grafológiai szempontból megvizsgálni, eltűnődni, vajon a szóvégi o szándékosan, provokatíve, olaszos hangzást mímelve és sokatmondóan rövid, avagy egyszerű művészi hanyagságból. Kabát II., még olaszosabban: amorgo. De gyanakodni csupán a Kabát III.-nál kezdtem: ramorgo. Mi ugrik be egy mégoly kedveszegett bölcsésznek is? Papramorgó! Ki lehet az, aki hosszasan megszenvedett műalkotás helyett egy nevet tol előtérbe, föltehetően azért, hogy a mű ürügyén ő maga, testi mivoltában settenkedjék előrébb? Nem a képet kell hát itt értelmezni, hanem a nevet, amely nem valódi, hanem huncut, hamiskás álnév, s nem puszta szó, de egész mondat. A hiányos, elrejtett szószerkezet megforgatható, többjelentésű mondattá bontható. A „papramorgó” tréfás népi szólásokban valami pálinkafélére utal, ám oly módon is mondattá bontható, hogy arra a személyre gondolunk, aki ittasan, és nyilván csak ittas állapotban, a papokra mer morogni, mint a helyi hatalmasságok megtestesítőire.

Valójában nem is gyanakodtam a név mögött rejtező személy kilétére (mint teszik bizonyára Önök, kik esetleg hallgatják zavaros szavaimat), hanem engedtem telni, telegetni az időt, tanári állásba ügyeskedtem magam a szülővárosomban, és íme, levelezőlapot kapok Kolozsvárról, Lehel összetéveszthetetlenül kusza betűivel: „Hitet váltottam Isten teremté az embert és az asszonyt és az asszonynak pinát hogy az ember gyönyörködjön abban érte imádkozunk a Matyi házban”. Kis illusztrációk és aláírás: (papra) morgo.

Nem kis teljesítmény három, egymástól ilyen távol eső területen, mint a küzdősport, a teológiai tudományok és a képzőművészet, egyaránt eredményeket felmutatni! Zseniális az átlépés kronológiája egyik régióból a másikba. Mintha egy előre, mérnöki pontossággal megtervezett életpálya grafikonja rajzolódna ki. Fiatalon a sportban lehet azonnali, látványos teljesítményt elérni: a bírók néha csalhatnak, ám az eredmények magukért beszélnek. A teológia a hit és a tudomány határmezsgyéjén billeg, leginkább a keresés, az eszmék és eszmények utáni tájékozódás időszakát jellemzi, és nem hagy olyan látható nyomot a személyiségen, mint a fizikumot, állóképességet megdolgozó sport, a jellem gyökereinél azonban alaposan dolgozik, és egyszer majd, talán, láthatóvá válnak a következményei – ha komoly volt a teológus ifjonti szándéka, nem cinikus ürügy. A művészet pedig az érzelmi és erkölcsi érettség: a türelem kora, mert itt a teljesítmény abszolút relatív, a siker nem mércéje az értéknek.

Lehel aztán csak befejezte – természetesen nem a teológiát, hanem a képzőművészeti főiskolát, és egyre több tárlaton, kiállításon lehetett látni morgo szignójú absztrakt festményeket, egyre groteszkebb és egyre elvontabb installációkat. Az új név hozzáidomult, mondhatni, beilleszkedett az épülő életműbe; vagy ki tudja? talán fordítva történt. Ez az új személyiség most már megkeresett, mint ahogyan nálam sokkal ismertebb és számottevőbb személyiségekkel is rendszeres, szoros baráti viszonyt ápolt, és ebből a széles kapcsolatrendszerből ismét csak rám is sugárzott valami, miáltal időnként a csekély helyzeti értékemnél fontosabbnak érezhettem magam. Lehel mindenkit ismert, aki számított városunkban és Erdélyben, mindenütt ott volt, ahol történt valami érdemleges, csak állandó, biztos jövedelmű munkahelyet nem talált. Mindent elvállalt, hogy fedezhesse hivatása roppant költségeit, a festéket s az anyagokat. Hol rajzot tanított, természetesen alkalmi helyettesként, hol tejet hordott kora hajnalban, esőben, fagyban; hol pénzes iparművészeknek inaskodott bőrtáskát vagy agyagedényt, hol zsákot cipelt a teherpályaudvaron. Ám minden jelentős tárlaton szerepelt. Nem csoda hát, ha belefáradt, és abban a pánikszerű rohamban, amelyet tulajdonképpen vezető értelmiségünk példája indított el, ő is felszedte a sátorfáját: nem volt mit itthagynia.

– Legépelem a leltárodat.

– He-he-he. A három gatyámat bőröndben viszem. A szeretőimet nem lehet bevagonírozni.

– Drukkolok neked. Bízom benne, hogy a tehetséged, a tudásod, a kitartásod…

– He-he-he. Fent voltam egyszer Pesten…

– …Te kaptál útlevelet Magyarországra?10

– …Pesten, a Művészeti Alapnál mondom a barátomnak, hány festményem van, hány kiállításon szerepeltem, milyen kritikákat írtak rólam stb. És mondom, kéne egy állás. Azt mondja, nézz le az utcára. A sarkon ötszázan állnak sorban, mind tehetségesek, műveltek, kitartóak, szorgalmasak, tíz diplomájuk van, és sorban állnak egy jobb munkahelyért, a megélhetésért, a sikerért. Tehetséges ember rengeteg van, csak az számít, ki az apád, a nagyapád, a nagybátyád és a szeretőd, mit mond a neved. Különben mehetsz havat lapátolni.

Hát így tűnt el ismét a szemem elől Lehel, hosszú időre – mint papramorgó.

Csak miután, nem sokkal a rendszerváltást követően, szinte véletlenül, én is „kenyérbe estem” az anyaországban, kaptam hírt tőle: az említett meghívót, Pest egyik legrangosabb kiállítótermébe. A tárlat jó ízléssel elkerülte a retrospektív jelleget és a nosztalgiázást, a rendezők kizárólag új (és persze jó) munkákat fogadtak el, ezért kiváló anyag gyűlt össze, az ER-KÉM szinte valamennyi tősgyökös tagja a lehető legértékesebb művét küldte el, s aki tehette, akár a világ legtávolabbi részéből is személyesen eljött.

És a közönség, bizony, a közönség. Mintha húsz-huszonöt évvel korábban lettünk volna együtt a Galériában, tárlatmegnyitón, a Városomban, éppen csak mindannyian megkopva, kopaszodva, őszülve, foghíjasan, és nagyon kellett vigyázni, ne a régieken való merengésnek, hanem az aktuális élménynek adjuk át magunkat.

Csabai Lehel új stílussal, új formában jelent meg, mármint úgy egészében. „Hogy megértsd az új műveimet, egész könyvtárat kellene elolvass, he-he-he!” – hencegett tompa hangon, s lehetetlen volt eldönteni, az ismert röhécselés alól fölsípoló vékony, idegen, ironikus zöngével reám, a világra vagy önmagára céloz-e. Újabb triptichonja a bejárattal szemközti falat töltötte meg, kiváló megvilágításban méreteivel nyűgözte le a terembe lépőt. Az ER-KÉM mint spontán, szabad csoportosulás engedte csapongani és polgárt pukkasztani a fantáziát, ám mint igazi képzőművészeti iskola szigorúan megkövetelte a mesterség elsajátítását. Lehel végigrágta magát a Barcsay-féle anatómiai rajzokon, birkózómúltja az izmok pompás mozgásához kapcsolta szemléletét, ezért művészként megtanulta csodálni a testet mint (higgyük el, hogy ő is így hiszi) Isten teremtette építményt. Legszebb a női test, csakhogy a 20. század végén a tökéletes rajztudással megrajzolt akt is közhely ám! Másként kell hát megközelíteni, és aki oly nagyszámú női testet tett magáévá, mint Lehel, megtalálja a módját az újszerű és eredeti ábrázolásnak. Mélyebben, a lehető legmélyebben kell behatolni ebbe a csodába, a Teremtés óta a legnagyobb és megfejthetetlen titokba, szó szerint behatolni, belerobbanni és szétzilálni, mintegy belülről kifelé ábrázolni, a Vagina ezerszeresen, milliószorosan felnagyított, szétrobbant részecskéit káprázatos színekkel átrajzolni, mondhatni, a legszentebb Női Lényeget dekonstruálni, mint mindent, ami Ideál és Mítosz volt valaha. A triptichon „témáját” nem mindenki ismerte fel azonnal, csupán azok, akik rendelkeztek valamelyes anatómiai ismeretekkel, némelyekre viszont revelatív hatással volt, oly mértékben, hogy egyik réges-rég nem látott szelíd, visszahúzódó osztálytársnőnk, aki időközben nőgyógyász szakorvossá lett idekint, rápillantva a képekre az arrafelé ácsorgó művész nyakába ugrott, s felkiáltott: „Úristen, te Lehel, nem elég, hogy nekem ez a dolgom, ezeket gyógyítom! Eljövök kikapcsolódni, találkozni s örülni, s mi az első, amit meglátok? A falon is vaginák lógnak.” Ez a jelenet aztán megadta a rendezvény happeninges-derűs alaphangját.

A képek szignója ezúttal is anagrammás vagy mozaikjátékra invitált, mintegy figyelmeztetvén a kritikusokat: „Ne csak nézz! Láss és olvass holisztikusan bennem, én vagyok a pornográfia és a prüdéria” – ha jól értettem a képek széthúzó szimbolikáját, és nem kutatok – inkább rám, mint Csabai Lehelre jellemző – túlzott „szemantikai mélységek” után. Az új név, az anagramma ugyanis nem tűnt különösen szellemesnek (persze valamiképpen a nonfigurativitás motívumaival kellene összeolvasni), föltehetőleg a triptichon tükörképszerűségét szándékozott fölerősíteni. Az első kép aláírása: MEZSO. A másodiké alighanem valamiféle középpontszerűségre utalt (a vagina, a megtermékenyülés mint az élet kezdete?): Z. A harmadik pedig szabályos tükörkép: OSZEM. Jobbról balra tehát, visszafelé olvasandó, csupán amit nem tudok képszerűen szemléltetni: az S, a Z és az E fonákul írva.

A megnyitó nagyon elhúzódott, mint „a régi, boldog időkben”, utána kisebb-nagyobb csoportokban egy egész pinceborozót lefoglaltunk, majd Lehel, mondhatni, a hóna alá vett, és a vidéki kispolgárt meghordozta a főváros éjszakai életében. Már a megnyitót követő fogadáson sokat ivott, egész éjszaka folytatta, de valahogy okos beosztással, és olyan érzésem támadt, azt játssza, hogy ő józan, aki részeget alakít, miközben valójában részeg, de nem az alkoholtól: valami miatt a racionalitás világából tudatosan menekül a mámorba, és magát a mámort tanulmányozza. Ezért gyakorlatilag úgy hülyéskedtük, bohémkedtük végig az éjszakát, hogy semmi érdemlegeset nem beszéltünk. Sűrűn megcsodáltam, hogy olvadnak el a hópelyhek őszülő, hatalmasra, mellközépig nőtt művészszakállán, de hiába kérdeztem bármit az áttelepülése utáni évekről. Olyan tökélyre emelte a heherésző, csonka mondatos, sokat sejtető beszédmódot, hogy amint most rekonstruálni próbálom az éjszakát, csupa mozaik, törmelék jön elő, egyetlen elindított gondolatmenetben sem jutottunk három összefüggő mondatnál tovább. Amire emlékszem: többször visszatért az ujjongó öröm: „Ugye, megmutattam, mire vagyok képes!”; „Öregem, én sportoló, én bajnok voltam, én sikerorientált vagyok, megmutattam ezeknek, hogy engem nem lehet csak úgy semmibe venni!” Még egy-két, refrénszerűen visszatérő, számon kérő felhangú mondatára emlékszem: „Te firkász is voltál, mi? Ha otthon írtál, most mért nem írsz rólunk?”; „Te! Te, Előd, te okos ember vagy. Te mér nem tartozol közénk?” Ez utóbbit, a „Miért nem tartozol közénk?” gondolatot több variációban, kérdő, kérő, néha részegen-durván parancsolónak ható, barátságos és mindenféle hangnemben ismételgette, ám hiába kérdeztem rá, kik azok a „mi”, és mit jelent a „közénk”, a csonka mondatos stílusához tért vissza, monumentális, elhegyesedő szakálláról rázta a havat, és röhécselt: „Növessz te is ilyen csúf nagy szakállat, lássuk, a nagyakácosi kálomisták mit szólnak hozzá!” És szelíden megcibálta az én – elképzelésem szerint – kossuthosra szabott szakállamat is.

A nagyakácosi kálvinisták pedig amolyan mikszáthosan szóltak hozzá. Egyik tanárkollégám, aki a gyülekezetben presbiter, nevetve mesélte akkoriban:

– Egyszer, amikor még csak néhány hónapja kerültél ide, a templomban, a karzaton mellettem áll a gondnok. Nézi odale a gyülekezetet, és váratlanul azt kérdi: „Te János, nem ismered véletlenül azt a kopaszodó, szakállas férfit, aki mostanában mindig ott ül a hetedik sorban? Te, az nem valami zsidó? Hát az hogy került közénk?” Tudod, mit mondtam neki? Az kollégám a református iskolában, ráadásul az egykori püspökünknek a leszármazottja, csak messziről jött, és más a fizimiskája, mint nekünk, alföldieknek. Különben is, mit gondolsz, ha zsidó lenne, itt lenne közöttünk?

De nem ekkor, hanem egy hosszú értekezlet végére váltam én, a „püspök leszármazottja”, tősgyökeres erdélyi kálvinista, a református iskolában „tiszteletbeli zsidóvá”. Amikor is a meghívott előadó a szabadkőművességről beszélt. Miszerint a szabadkőművesség története azonos a liberális zsidóság történetével, ezek együttesen, szervezetten, tudatosan pusztítják száz éve az európai nemzeti kultúrákat, ezen belül, különös céltudatossággal, a magyarságot és annak ősi, keresztény erkölcseit, s bennünket, kálvinistákat. Hazánk anyagi, szellemi, erkölcsi leromlásának tulajdonképpen egyetlen, de titkos, mélyen leplezett oka van: a szabadkőműves, liberális zsidóság. Hozzászólásomban szerényen megemlítettem kultúránk nagyjait s az erdélyi népi írókat, akik furcsamód szabadkőművesek voltak, a székely szombatosokat, zsidó barátaimat, akik Romániában is magyar kultúrát próbáltak teremteni. Nem részletezem: alkalmasint így ragadt rám időlegesen, tréfás felhanggal a „tiszteletbeli zsidó” nomene egy vadonatúj református iskolában, csak persze a zsidóság tudta és egyetértése nélkül.

Ebben az időben kissé gyakrabban találkoztunk Csabai Lehellel, most már Mezsóval, több kiállítását megnéztem, ő is meglátogatott vidéken (igaz, nem én voltam a „célállomása”, csupán átutazóban tisztelt meg), majd hosszabb szünet után postai küldeményt kaptam tőle, egy vékony kis könyvet mélynyomású papíron. A mellékelt (természetesen saját festményét illusztráló) levelezőlapról ezúttal hiányzott a derű: „Ez egy fontos könyv, a jövő nagy sikere kell legyen! A verseket a szeretőm írta, minden egyházi iskolában kötelezni kellene hogy tanítsák – egy főszerkesztő barátom szerint is ő a jövő legnagyobb költőnője. Az illusztrációk az én műveim! Firkász-tanár! Szedd elő a lúdtolladat és írjál róla, te felismered a jelentőségét. Nagy kakiban vagyok, negyedik feleségem elhagyott, állásomból kirúgtak e 20 éves szeretőm apja üldöz meg akar ölni. Még Nagyakácosra is elmennék a kálvinistákhoz jó rajztanárnak, tudod, hogy jártam a téhára11 Lehel”.

Az embernek nevethetnékje támad az ilyen néhány sorba zsúfolt, tömény drámától. A sűrítetten ábrázolt helyzet valóban nyomasztó, ám épp ez az ábrázolásmód akadályozza meg, hogy valódi, katartikus drámává váljék. Tudniillik a kifejlete a groteszk, a bizarr felé téríti el. Minő sokatmondó üzenete van a tömör szövegnek! Jelesül: ha jól értem, ezúttal én, a kispolgár, a szürke eminenciás tudnám megmenteni a szenvedő, többre hivatott alkotót. Szerény képességeimmel méltónak találtattam arra, hogy a jövő sikerkönyvéről méltatást írjak, illetve hogy egy robusztus tehetségnek segítsek állást szerezni – Csabai Lehelnek? Papramorgónak? Vagy Mezsónak?

Ilyen pillanatokban értem meg a hatalomba váratlanul fölsuhant emberek közismert jellemváltozását. Ki vagyok én? Vidéki tanár, bármiféle vezető funkcióhoz képest egy senki, aki viszont távolabbi, hidegebb vidékről a tűzhöz közelebbi, melegebb tájba, sokaknál előnyösebb helyzetbe kerültem. És ez a tulajdonképpen nem is létező különbség máris hiúvá és korrupttá tesz. Mit tehetnék az én furcsa barátom ellen, akivel semmi közös témánk, ügyünk, jellemtulajdonságunk nincs, ám oly sok kellemes órát töltöttünk együtt, s néha én is mutogattam magam a rá eső fényben? A versek rosszak voltak, a prozódiai ismereteknek nyomát sem leltem bennük, egy érzelmektől szétomló, megkésett csitrinek a hitre való nagy föleszmélkedése, egy neofita túlbuzgása, nemcsak irodalmi, de elmélyült vallási ismeretek híján. Az illusztrációnak minősített grafikák jobbak, összemérhetetlenül értékesebbek voltak a verseknél, profi, absztrakt, mindennemű tematikus jelentéstől független művek, csakhogy semmi közük sem a szövegekhez, sem a valláshoz, hacsak nem akarok mögöttük valamely személyes, nagyon elvont és nagyon elrejtett hitet föltételezni. Mégis írtam egy kis recenziót, a szokásos irodalmi ostobaságokat a könyvről. Igaz, nem kopogtattam vele nagy folyóiratoknál, szégyenlősen elbújtattam az Akác-Világ című, jellegtelen helyi lapban, de játszottam a jó fiút, publikáltam, és egy példányt elküldtem Lehelnek, levélben azzal a melléklettel, hogy minden rettenetes szívfájdalmam ellenére bizony itt is több a művész, mint a rajztanári állás, ráadásul az én személyem sem jó ajánlólevél már… Mindez igaz volt, mégsem egyezett a legbensőbb megfontolásaim valóságával. Bár örültem volna régi barátom közellétének, titokban tartottam attól, hogy itt az egyházi vezetés nem tűrné egy művész szabad, független gondolkodás- és viselkedésmódját, a sejthető konfliktusok pedig az én fejem fölé is további súlyos viharfelhőket sodornának…

Hát így korrumpálódtam én, amennyire a körülményeim engedték, nem túlzottan nagystílűen, egy feszes szerkezetűnek ígérkező dráma tanújaként, akaratlan mellékszereplőjeként. Csakhogy a dráma nem akart a műfaj szabályainak megfelelően kibontakozni, a kifejlet pedig, persze az én „olvasatomban”, jobban sújtott engem, a mellékszereplőt, mint a főhősöket. Úgy látszik, a valóságban törvényszerűen a drámák szegik meg a szabályokat, nem a hősök. Bizonyos rendszeres rendszertelenséggel kaptam életjelt Csabai Leheltől, hol meghívót egy-egy újabb kiállítására, hol egy-egy SMS-üzenetet. A mobiltelefon kitűnő lehetőség volt, hogy tökélyre emelje rövid dadaista szövegeit: többnyire két értelmetlen csonka mondat közé szúrta be a valódi (?) üzenetét. Néhány pesti kiállításának megnyitójára elmentem, de egyre távolabbi helyszínekre szóltak a meghívók, ismét MEZSO szignóval, az ország északkeleti, délnyugati sarkába, majd a határon túlra, egyre nyugatabbra. Nem tudtam követni ezt a magasra ívelő pályát, csak reménykedtem, hogy hamarosan megértek valamit a titkából, amikor jött az SMS: „a mú zsákok megihlették csokonait noi suntem bozgorii cörii balatonnál am kumpörát kicsi ház organizez pt böieci kicsi osztálytalálkozó mezso”.12 Folyt a lelkes mobilozás körbe-körbe, úgy harminc év után jöjjön, aki csak teheti, legalább mi, fiúk dumáljuk ki végre ismét magunkat! Magam előtt látom a megroggyant öregfiúkat, hogy sürgölődnek, még egy hét, még öt nap, még három, még egy, felkészülni, rajt. Hajnali négy óra, szombat. Közös üzenet mindenkinek. Olyan buta, gügye ürügy, amely méltatlan ilyen nagyvonalú művészhez, hiszen az iskolában ő soha nem keresett kifogásokat, egyszerűen felállt, ha szólították, és bejelentette, hogy nem tudja a leckét, csak mi, többiek jelentettük némely óra elején, hebegve: „Tanárnő kérem, nagymamámat bevitték tegnap a kórházba, nem tudtam tanulni”, s elfelejtettük, hogy a múlt héten már eltemettük szegény nagymamát. Hát ezért volt most nevetséges a körüzenet: „fiuk feleségem nagynénjének férje hirtelen infarktust kapott fenébe találkozó elmarad”.

6.

Most lép újból színre Rondel Gabi, ezért kellett korábban róla is részletesen beszámolnom, s nem bárki másról, aki ízlésem szerint sokkal több terhet vett magára, jelentősebbeket cselekedett. Csak hát a világ némelykor fontosabb szerepet oszt a szerencsés statisztákra, mint azokra, akik igazán alkalmasak a nagy feladatokra. A dugába dőlt találkozóból szerettem volna megmenteni valamit. Körbetelefonáltam: ha már rászántuk magunkat, aki teheti, jöjjön Pestre, sűrítsük egy kávényi beszélgetésre a háromnapos együttlétet. Persze szétesett, elkedvetlenedett a maradék, egyedül Rondel Gabi jelent meg: ő lakott a főváros vonzáskörében.

Több mint huszonöt éve nem találkoztunk. Elébem jött a pályaudvarra, tágas amerikai kocsival. – Ezt csak ilyen furikázásra használom, a közös családi utazásokra egy kis minibusszal járunk – mondta kedvesen. Döbbenetesen keveset változott, kész öregembernek éreztem magam mellette. Ugyanolyan jól fésült és elegáns volt, mint egykoron, s kamaszos, hebehurgya mozdulatai egy tekintélyes férfi gesztusaivá érlelődtek. Kiejtésén a leghalványabb angolos akcentus sem érződött. – Ugyan már – magyarázta elismerő megjegyzésemre –, azok az emigránsok felejtik el Amerikában néhány év alatt a szép magyar beszédet, akik angolul soha nem tanulnak meg rendesen, mert az anyanyelvükkel szemben is igénytelenek voltak.

Íme, a balkáni módon gürcölő, kishitű osztálytársak fölé nőtt egy igazi, nagyvonalú nyugati polgár! – Gyere, kiviszlek hozzánk, negyedóra alatt ott vagyunk, és kellemesebb, ha az én medencém partján isszuk meg azt a kávét, mint ebben a szörnyű szmogban. – A kezembe nyomott néhány bulvárlapot. – Fusd át ezt a pár cikket, amíg én a forgalomra koncentrálok. Tudod, a szerkesztő, író barátaink annyira örültek, hogy visszatértünk, és annyira példaértékűnek tartották, hogy egészen belelkesedtek a témától. Ne csodálkozz, ha kicsit túlfűtött a stílusuk… Én megértem – tette hozzá kuncogva –, mert Amerikában én is így kezdtem, s most is van egy kis közöm a sajtóhoz, de már inkább csak pénzügyileg. – Kis idő múlva udvariaskodva jegyezte meg: – Úgy emlékszem, fiatalon te is irkáltál… Ha van kedved egy-egy cikkre… jól fizetnek…

Az újságok a Rondel Gáborról és feleségéről, családjáról szóló cikkeknél voltak kihajtogatva. Egy pillanat alatt kifutottunk Pestről, alig sikerült átolvasnom őket, már dombok között suhantunk puhán, már bent egy új településen, tavak, erdők, parkok között. Ennyi idő alatt kellett rájönnöm, hogy a bulvársajtó is árulkodhat a tehetségről. A fél lapoldalnyi fotók nem sokban különböznek: Rondel Gábor a feleségével, Rondel Gábor a családja – felesége és két gyereke – körében, kis kastélya előtt, a szalonjában, amerikai rendszámú kocsija mellett, úszómedencéje szélén, fürdőnadrágban. A legjobb írás – ez sem több három flekknél – ízlésesen lírai árnyalású, az emberi melegség hangvételével közelít, óvatosan, az átlagmagyar olvasó problémátlanságigényét nem sértvén, éppen csak sejdíti a rendkívüli ember erdélyi származását, egy szempillantásnyit időzik szenvedésekkel teli ifjúkoránál, jellemerejénél, mellyel szembeszegült a lakosság kilencven százalékát eltorzító diktatúra keménységével, majd könnyű tollal, élvezetesen megrajzolja a mesebeli legkisebb, szegény fiú legújabb kori karrierjét. Egy másik távolságtartóbban, de több humorral, főként a nyelv, a stílus sziporkázó ötleteivel jeleníti meg elsősorban fiatalkori színházi ambícióit, a diktatúra miatt lehetetlenné vált művészi pályáját, bemutatja feleségét is, az egykor ígéretes tehetségű színésznőt, akit a hatóságok támasztotta borzalmas akadályok ellenére szinte kicsempészett az országból, s aki egy pompásan induló színészi pályáról mondott le Erdélyben, csak hogy férje karrierjét segíthesse Amerikában. Egy harmadik írás, felfogásom szerint, attól csapnivaló, hogy stílusában igénytelen, nem tud sem hangulatot, sem logikailag követhető eseménysort megjeleníteni, ugyanakkor a seggnyalás mintadarabja a közhelyes szuperlatívuszok által (zseniális üzletember, szupermen, sikersztori, hős stb.).

Kik írták ezeket a cikkeket? Mint az oknyomozó krimiben (pedig én nem vagyok alkalmas arra, hogy történeteket találjak ki, a valóság tényeit is alig tudom feltárni, mert egyre kevesebbet mozgok emberek között, az életben), mint egy mesterkélt krimiben tehát, úgy futnak össze most a világban egymástól végtelenül távol álló szereplők. Persze nem is olyannyira véletlen, nem is elképzelhetetlen ez, hiszen egy vidékről jöttek (jöttünk?), szétszórattunk, és időnként egymás mellé ráz ismét a sorsunk. A cikkek szerzőinek egy részét véletlenül (?) ismerem: Dávid Péter, Horka (amennyiben azonos régen eltűnt barátommal), Hidegszamossy. Az újságokat lapozgatva láttam egy vagy két cikket, fotót Csabai Lehel kiállításairól, de ezeket már nem volt időm elolvasni.

Hanem őszintén csodáltam Gábor modern, de ízléses rezidenciáját. Hosszasan, az új, hálás közönségnek szóló élvezettel mesélte váratlanul és sebesen felfelé ívelő karrierjét. Nem idézem fel, mert sohasem érek el sokkal szerényebb, mégis folyton távolodó célomhoz. Ismét egy kiágazás, egy másik történet volna, a kalandregény izgalmaival, avagy az elfogult elbeszélő lamentálásaival, miszerint intellektuálisan kamaszként sem álltunk közel egymáshoz, az idők folyamán azonban véglegesen és végletesen a világ két ellentétes pólusára kerültünk. Nem a könnyen megmagyarázható gazdag–szegény, sikeres–küszködő antipódusain állunk. Normálisan tudunk beszélgetni, magyarul, látszólag tehát értjük egymást, három éven keresztül naponta ugyanazokat az iskolai élményeket éltük meg. Csakhogy sohasem fogjuk hasonlóan látni a közös emlékeket, mert helyzetünkből, nagyképűbb szóval: sorsunkból adódóan a minőségérzékünk és az értékrendünk eltérővé, mi több, egymásnak idegenné vált időközben. Tehát mégsem értjük egymást?13

– Szóval – erőltetem az udvarias érdeklődést, vissza az elejéhez, miután a kalandfejezet kimerülőben van – elég hamar kaptál útlevelet Amerikába, a rokonaidhoz…

– Nem egészen. Előbb Izraelbe.

Alattomosan figyelni kezdek: ez már érdekel, mert nem kaland, hanem valóban sors. Tehát mégis rokon? Elővillan egy réges-régi tudás halvány foszlánya, amit illett volna rögzíteni és megerősíteni. Gáborról tudtuk, hogy zsidó, fogalmam sincs, honnan, mindenki tudta, de emlékezetem szerint az osztályban soha senki még csak nem is említette. Egyenlőek voltunk, olyan tökéletesen egyenlőek, amennyire csak kamasz fiúk lehetnek, akik együtt fociznak, kosaraznak, együtt buliznak, csángálnak, és ki-ki valamiben a legjobb, például gombfociban, fekvőtámaszban, az elolvasott könyvek mennyiségében vagy az erdei gombák ismeretében. Ennyire egyenlők csak azok lehetnek, akik közös hátrányban, közös kisebbségi helyzetben tesznek úgy, mintha a többséggel azonos esélyeik volnának. Vagy foglalkozni kellett volna kinek-kinek a származásával, büszkén tudatosítani eredetünk és jelenünk különbözőségeit, mondjuk, baráti hangon rákérdezni és megbeszélni, hogy az osztályban egyedül Rondel Gabi zsidó? Hiszen ez lehetett a korlátoltság egyenlőségesdije is, a fasizmus felé lihegő kommunizmus iskolájának ideológiai befolyása, a kifordult szemű álhumanizmus butító uniformizálása. Az ám, de látjuk, hová vezetett Magyarországon a mindenki másságának és az eltérő származásnak a (f)elismerése, az egyén szuverenitásának mint elkötelezett hovatartozás-tudatnak a mitizálása. Én protestáns vagyok, te katolikus, ő vallástalan, ő azonban judeobolsevista liberális. Vagy: én meghurcolt, megalázott, elhamvasztott ősök leszármazottja vagyok, kisebbségi zsidó, azért gyűlöllek, mert te mint többségi keresztény nacionalista megvetsz engem. Gabi exhibicionista szereplési vágya, a magamutogatás kamaszos hivalkodása talán épp azt volt hivatott kiegyenlíteni, amivel minket magánál többnek vélt? Kisebbségi komplexusa volt? Akárcsak – a túlérett Csabai Lehelen kívül – mindannyiunknak. Föltételezhette rólunk, hogy különbnek tartjuk magunkat nála, amikor nevetünk rajta? Hogy azért nevetünk, mert másnak vagy jobbnak képzeljük a származásunkat? Persze. A mélyen elsüllyesztett félelemre ott volt, tudat alatti védekezési mechanizmusként, egy hortyogó, beszorított, de mégiscsak létező, magyarul beszélő közösség tudata, s önkínzásként, otthon, suttogó estéli beszélgetések során a megmagyarázhatatlan bűntudat a zsidósággal szemben, a tudatlanságból eredő mitizálás: „Hiába, na, a zsidók mind okosabbak nálunk”; „Igen, de mind, mindig becsap valamivel.” Tudtad ezt, Rondel Gábor? Vagy nem gondolkoztál, csak viselkedtél? Persze egy szót sem szóltam, nem mertem megkérdezni. Csak sunyítottam, mert amit a maga idején nem beszélünk meg, az harminc év múlva már kérdésként is hamis.

– És onnan települtél át Amerikába.

– Igen. Tudod, a rokonaim…

– Persze…

Mielőtt teljesen ellaposodnánk, gerjesztem magam bátrabb kérdésre, valami értelmesre.

– Ti, akik innen, pontosabban Erdélyből, illetve Izraelből… Szóval ott Amerikában összetartotok, ugye?

Látom a szemén, hogy a leghülyébb kérdés, amit most feltehettem: nem illik a hely(zet) szelleméhez. De ő is egyre jobban elbizonytalanodik, és látom a harminc év előtti sutaságunkat.

– Nem, tudod, már nem vagyok… – A konyha felé pislog. – Tudod, amikor Amerikából visszajöttem, vagyis hazamentem Erdélybe, hogy kivigyem a menyasszonyomat, az apósom… kérésére… az esküvő előtt megkeresztelkedtem… Szóval református vagyok.

– Hát – olyan szavakat keresgélek, amelyekkel egyetértek – persze, a demokrácia világában mindenki azt a hitet, vallást választja, amely megfelel a meggyőződésének. – Próbálok humorizálni: – Pedig az imént éppen törleszkedni akartam hozzád azzal, hogy én meg elégedetlen vagyok a reformátusságommal, de nagy tisztelője vagyok a zsidó vallásnak. Mert – melegszem bele – nekem is viselnem kell Kálvin bűnét, hogy elégette Szervét Mihályt. Tudod-e ezt? És azt, hogy Magyarországon a református egyház jó néhány meghatározó egyénisége olyan merev intézményi formákat akar kialakítani, mintha visszatérhetnénk a tizenhetedik századba? Igaz – teszem aztán hozzá csillapodva –, akárhogy haragszom rá, nem cserélném el mással, mert ez az enyém, ebbe beleszülettem. Annyira az enyém, elválaszthatatlan tőlem, lemoshatatlan rólam, mint a nevem… Jaj, bocsánat… – Ismét nézünk zavartan egymás füle mellé, s rágyújtunk, hogy a jótékony füst mögé rejtőzzünk.

Gábor tér észhez hamarabb, egy slukk füst, egy korty kávé, egy kis rutin, mozdulatai határozottak lesznek. Ez a póz fikarcnyit sem emlékeztet a XII. F osztály tanulójára, valahol útközben, Kelet-Európából távoztában kezdhette gyakorolni, és Amerikában sajátíthatta el, nagyobb erőfeszítéssel, mint amekkorával a színire készült.

– Apropó – mondja, hátradőlve a kempingszéken –, nincs kedved egy kis lektori munkát végezni? – Olyan szeretettel, ápolgatva hozza a vaskos mappát, mintha a saját termése volna. Hatalmas mennyiségű vers, (első ránézésre lírai) próza, rajzok, grafikák, kisplasztikák fotói. Lenyűgöz, mennyiségével szinte földbe döngöl az alkotói bátorságnak ekkora súlya. – Tudod, Enikő, miután kijött utánam Amerikába, hiányzott neki a színház és a művészet világa, ezért beiratkozott egy képzőművészeti tanfolyamra, hogy több művészeti ágban is kipróbálja magát. Ebből született ez a komplex művészet – emeli magasba a gyűjteményt, mint versenyző a trófeát –, amit csak könyv formában lehet érzékeltetni.

Tudom. Elég sok Nyugatra szakadt, pályamódosító művésszel és művésznővel találkoztam, vagy inkább a műveikkel. Az a képtelenség történik meg sokukkal, ami normális viszonyok között elképzelhetetlen. Elindul egy művész pályája valahol Erdélyben, gürcölve, valahol-valamikor a hetvenes–nyolcvanas évek Romániájának provinciális körülményei között, de harapósan, professzionális igényességgel és követelményekkel, aztán egy merész ugrás kisodorja Nyugatra, ahol jó anyagi helyzetben rossz amatőrként ébred fel. A kolozsvári előadóművész Svédországban megbízható, jól fizetett szobafestő lesz, és évente saját költségén kibérel Pesten egy termet, hogy öt megjelentnek elmondhassa kedvenc verseit, megfakult hangon, színtelenül, de – úgymond – magyarul. A sepsiszentgyörgyi kedvelt színész Bécsben, valami zsinóros, fémgombos ezredesi maskarában, hotelportásként találja meg a nagy esélyt, és szabad estéin adomákkal boldogítja az átutazó és az emigráns magyarokat, egykori kreativitását cifraszűrös borítójú székelyvicc-gyűjteménye dicséri. Enikő a legszörnyűbb korszakban fejezte be a színművészeti akadémiát, amikor a színpadon jószerint már csak a Kárpátok Géniuszához lehetett ódát zengeni, muzikalitása és átlagon felüli mozgáskultúrája eltompulásra ítéltetett, amikor Rondel Gabi elébe vágtatott hófehér Dácián, és megkérte a kezét. Az első évek, a nagy amerikai álom kábulata után arra ébredt, hogy valóban gyönyörű a világ, ilyen gazdagságról álmodott csitri korában, és a színpadon nem magyarul beszélnek. Mint majd valamennyi keleti lelkű emigránsban, feltámadt az önkifejezés vágya. Önkéntes versmondás, természetesen bús-lelkes erdélyi költőktől, aztán önkéntelenül ömleni kezd a lélek, és omlanak az emlékezés és vágyakozás versei, őszinte kitárulkozással, saját verseinket egymásnak olvassuk könnyes szemmel, szülőföldünktől szakadt szomorú erdélyiek, miközben azt a kevés irodalmat is elfeledjük, amit az iskolában belénk vertek, aztán rajzoljuk, megfestjük, kis- és nagyplasztikába öntjük, kiszínezve, azt a ronda valóságot, amelytől rettegve elmenekültünk, és máris kötetbe kívánkozik a Nagy Nosztalgia. Hogy végezetül megvalósuljon minden álom. A könyv mérete, a borítólap meg van tervezve, nekem csak az a feladatom, hogy:

– Mint tárgyilagos külső szem, elfogulatlanul olvasd végig az anyagot, és tégy javaslatot a kötet szerkezetére, és föltétlenül a legjobb írásokat válogasd ki.

Most Enikő pillog rám kedvesen. – Természetesen nem várjuk ingyen. Én is elvégezhetném ezt a munkát, de tudom, hogy nem lennék objektív. Én annyira telítve vagyok a megfogalmazott érzelmekkel, hogy nem vagyok képes szelektálni, mint ahogy anyaként sem tudnám a gyermekeim közül egyiket vagy másikat előnyben részesíteni.

Egy pillanatig roppant intelligensnek képzelem magam, mert felismerni vélem az ősmodellt: a boldog amatőrség lenyűgöző termékenységre képes. De gyáva vagyok, képtelen az őszinteségre, és máris és ismét korrumpálódtam. Mentségem volna, ha csakis baráti tapintatból, gyámoltalan tehetetlenségből vállalnám el, de ott motoszkál az alattomos önzés: sosem árt, ha az embernek van egy igazán gazdag és jelentős kapcsolatokkal rendelkező barátja, tágas kastélyparkkal, ahol – „mint a moziban” – nemzetközi partikra van kilátás, na, ez túlzás, mondjuk, van egy tekintélyes haverunk, akit leköteleztünk. Hogy is fogadhatnék el pénzt az egykori osztály- és sorstárstól! Őrizzünk meg magunkból valamit, ami nemrég egy árnyalattal jobbá tette – nem a diktatúrát, hanem a zsarnokságban az emberi kapcsolatainkat. Ahol hivatalos, tisztességes, vagyis munkával szerzett jövedelemkiegészítésre nem volt mód. Aki tehette, lopott a gyártól, az államot megkárosítani nem volt erkölcstelen; a humán értelmiség „természetben kereskedett”: ki mihez értett, abban segített, s a pénzbeli viszonzás ismeretlen, bármiféle munka árfolyama a barátság volt. Hogy Rondel Gabi ott volt-e a kölcsönösségnek ebben a láncában, nem tudom. Biztos, hogy valakinek valamikor adósa maradtam; most törlesztek – hazudom magamnak.

Mikor felülök a vicinálisra, hónom alatt a paksamétával, dicséretnek hallom, amit Gábor utánam kiált:

– Jó munkálkodást! Aztán úgy szerkeszd meg, hogy nem akárki, hanem Dávid Péter fogja írni az előszót, esetleg Hidegszamossy.

Érdek nélküli szándék-e az, amit kanti jóakaratnak vélek magamban? Vagy alamuszi hódolat az érdekek új rendjének?

És íme, hamarosan utolér az erkölcsi, eszmei értékű jutalom. Előbb egy rövid dicséret a mobiltelefon apró ablakában: „hallom kö fács csévá értelmes dolgot is”.14 Az elmaradt balatoni osztálytalálkozóhoz semmi kommentár. Csendes hétvége az íróasztal mellett, a fél éjszaka SMS-ekkel és megszakadó beszélgetésekkel telik. Belém üt a felismerés: ez a csonka mondatos, röhécselő, idióta-virágnyelv önvédelmi reflexként alakult ki a nyolcvanas években a telefonlehallgatás ellen, és utóbb beleragadtunk a szokásainkba, Csabai Lehelnél ürügynyelvvé vált a beszédmód, a lényeget megkerülendő. Órákon keresztül újból és újból felhív, beszélünk a semmiről, aminek lényege: maga a telefonhívás mint a jutalom gesztusa. Szöveg: „rondelfin ünotö rapid spre USA dakö jést szomorú te bucurö a minden NAPI PINA. Hát az én nevem MEZSÓ? Keresd meg!”15 […] Hang: – Hé! Na, érted?… Az új műtermemből beszélek… Egyszer tornaórán elakasztottál, megütöttem a könyököm, és másnap majdnem elvesztettem a mérkőzést miattad. Tu de ce nu esti cu noi, auzi?16 […] Szöveg: „Csé facsé popa?17 Mért barátkozol azokkal a csurkista papokkal?” […] Hang: – A jövő héten pénteken várlak a nagy kiállításomra. Olvass hozzá szakirodalmat, hogy megértsd. Olyan, hogy odaszarsz, ha feléred ésszel.

Akkor még nem tudtam, hogy utolsó alkalommal veszek részt Csabai Lehel-, avagy Mezsó-kiállításon.

A régi, ismert motívumok olyan impozáns méreteket öltöttek, hogy teljesen kitöltik a rangos kiállítóhely monumentális tereit, az ember szinte fuldoklik a hófehér alapon villódzó női szervektől. Furcsa, mégis igaz, hogy a leghatásosabb kép, melybe az ember már az utca sarkán, az épület előtt meg az ajtóval szemközt is beleütközik, a plakát, Csabai Lehel nagyméretű portréja. Stilizált figurája térdtől felfelé látszik, szeme kissé túlrajzolva szegeződik az előtte elhaladóra, minden irányban követi a plakátra pillantót, s ezáltal az alak teljes súlyával ránehezedik közönségére. Odabent szórólapok, prospektusok és albumok hirdetik az alkotó tekintélyét: idézetek közismert tévésztároktól, médiaszemélyiségektől, köztük Dávid Péter vezető újságírótól, Rondel Gábor előadóművész-laptulajdonostól és Rondelné Fehér Enikő szín-, vers- és festőművésznőtől. Egyre kisebbedem a csillogó, mosolygó nagyságok között, és szinte láthatatlanná válnék a művész bevonulásakor. Lenyűgöző a látvány, Csabai Lehel mintha még nőtt volna, őszülő haja bozontos, hosszúra eresztve. Meghízott, terebélyesedett, de ami a leginkább szembeötlő, annyira, hogy az első pillanatban nem is tudom felfogni, mitől oly különös, szokatlan az egész jelenség: mérhetetlen súlyú szakálla alant három ágba van fonva, föntebb haj és szakáll pajeszbe szövődik. Csak most, a meglepetés ocsúdásában értem meg, amit évekkel ezelőtt kellett volna: a hangnem és a külső jegyek szimbolikus összefüggéseit. Elébem villannak a Név betűi: M - E - Z - S - Ó, és mint a divatos rejtvényjátékokban, kavarogni kezdenek, ugrálnak, helyet cserélnek, majd egyetlen szemvillanás alatt megszületik a végső rend, amit – rajtam kívül – bárki régen felismerhetett, ha van vizuális fantáziája: MÓZES. Mit is keresek én itt, Uram, ebben a rangos, előkelő társaságban? Miért van szüksége Lehelnek rám, a szürke eminenciásra ebben a pompás, csillogó forgatagban? Talán egyedül maradtam a közös múlt, a kezdetek reminiszcenciájaként, magam vagyok egy nemzedék (ön)igazolása?

Lehel mindenkit személyesen ismer, és mindenki részesül lomha kedvességéből egy ölelés, a nők egy nagy szorongatás és egy pajzán félmondat erejéig. Nekem is jut kézfogás meg egy felszólító mondat: – Nehogy elmenj a fogadás előtt! – És pezsgővel a kezemben, miközben teljesen elveszettnek és idegennek érzem magam, a jeles művészettörténész megnyitó előadásán elmélkedem. Amióta megszűnt a cenzúra, a magyarázó szöveg kész elszakadni tárgyától. Csabai Lehel és sorstársainak művészete, mely mindenek kezdetén, a hatvanas–hetvenes évek fordulóján puszta gesztus értékű tett volt, úgy vélem, mély gondolatok igénye nélkül és ellenére, gúnyos-ironikus fricska, pukkasztása polgároknak és elvtársaknak, önismétlése, sokszorozódása, mennyiségi növekedése által nevet kapott, „besorolódott” a neoavantgárd, majd a posztmodern paradigmába, erotizmusnak, primitivizmusnak, experimentalizmusnak vagy dehumanizálásnak neveztetett. Mivel nem volt „mondanivalója”, hiszen a realista figurativitás, a „szocialista valóságábrázolás” karikatúrájaként jött létre, magát a szellemi ürességet testesíti meg, s ezt a kiüresedést a látvány növesztésével leplezi, extra-hiper-giga-mega-méretű semmivel helyettesíti a puritán gondolatot. Az értelmezés vaskos szótárt, „a jelenség átvilágítására” bonyolult szókészletű szöveget hoz létre, amit itt senki sem próbál megérteni, viszont roppant jól illik, akárcsak e jeles vendégek csillogása, a pompás környezethez. Minden az elkápráztatott érzékeknek, a szemnek, a fülnek, a testi vágynak szól, és miközben most, évek múltán újraalkotom képzeletemben a látványt, rá kell döbbennem: egy olyan világban, mely felé közelítek, ahol a küllem, a tárgyak szemnek szánt sziporkázása már csak homályként érzékelhető, ahol a dolgok észlelése belülről történik, mert a homályban csak a lényeg marad meg, ott nevetséges hívsággá, paródiává és értelmetlenné válik ez az egész káprázatos karnevál.

Csakhogy akkor, épp azért, mert kívülállónak – nem, nem pontos a szó: kívülrekedtnek – éreztem magam, egyúttal csábított és iriggyé tett a káprázat. Lelkes gratulációm után Lehel valami olyasféle röhécselő buzgalommal szorongatta meg a vállam, ahogyan réges-régen Rondel Gabit cibálta a padban. (Figyeljük csak: „lelkesen”, álnokul gratuláltam, mint mindenki más, a „másoknak” azonban mentségére szolgált, hogy az élmény és a látvány hatásától elbűvölve, gondolkodás nélkül, tehát őszintén tették.)

– Na, csodálkozol, mi? Hitet váltottam megint, he-he.

– Hát, mindenkinek joga van… az elveinek megfelelően… – Próbáltam ismét azt mondani, amit igaznak vélek.

– Az, az. Sokkal régebb vagyok zsidó, mint ahogy ti tudjátok. – Ez a ti csakis az egykori osztálytársakra vonatkozhatott. – Mindig is zsidó voltam, csak én sem tudtam. – Elnevette magát, s ezzel sokat visszavont a kijelentés súlyából, de lehet, hogy a humor terhével még nehézkesebbé tette.

– Látod – igyekeztem én is alkalmazkodni a könnyed hangnemhez, s körbemutattam a termen –, ilyenkor sajnálom, hogy én csak magyarnak születtem. Kétszeresen kisebbséginek, romániai magyar zsidónak lenni egyszerre nagyon rossz és nagyon jó lehet.

Ekkor minden elromlott.

– Hát nem mindig mondtam neked, hogy mért nem tartozol közénk? Mit kapsz azoktól a csurkistáktól? Neked is megérné… Külföldi utazások, tanulmányok, előadásokat tarthatnál… Csak… – Elhallgatott, én pedig meglepődtem, mert nem emlékeztem, mikor hallottam tőle utoljára ilyen hosszú összefüggő szöveget. Az enyém töredezett.

– Csak? Mit csak?

– Hát csak kéne egy jó név…

Rondel Gabi lépett hozzánk érdeklődve, Lehel pedig a régi, emlékezetes mozdulatait vette elő.

– Né, ennek nem kellett megváltoztatni a nevét, hogy valaki legyen – mondta heherészve, s ezzel végéhez közeledett az összefüggő szöveggörgeteg. – Aztán téged is megcsinálhat a média, s Rondelfin, he-he, csinálja a médiát.

A fényár hunyorogni kezdett, a képek a falon hullámzottak, de nem tört ki belőlem harag, csak hebegés.

– Hát… Ha így nem vagyok jó… Hát… mért lennék jobb más névvel…

– Ajaj – huhogott Lehel, és egyik kezével Gábort, a másikkal engem ölelt nagy-nagy szeretettel magához. – A külső megváltoztatja a belsőt. Te – fordult Gábor felé –, megkérjük ezt az embert, az iskolában olyan jókat tudott írni, ha még nem felejtette el, hogy kell fogalmazni, hogy beszéljen ő is a következő kiállításomon.

Gábor nem szólt semmit, csak szórakozottan bólogatott, pohárral a kezében.

– Te ne is írj semmit a munkásságomról. – Egészen fellelkesült önmagától. – Csak a közös emlékeinkről. Hogy hogy akasztottál el egy tornaórán, he-he – váltott humorba –, hogy fedeztétek fel Száviccsal, hogy művésznek készülök. De ha meg is akarod érteni, hogy ki vagyok és hol tartok – szakította félbe saját magát –, akkor egy könyvtárat kell hozzáolvassál.

7.

Készültem, bizony, készültem, drága barátaim. Hogy összeegyeztessem az emlékek elfogultságát valami csekély művészeti tudással, a képzeletet a tényekkel, az érdekből vallott hamisságot a kimondhatatlan igazsággal, ahogyan minden tanárember életében legalább egyszer kiverejtékez magából egy „művet”: kis dolgozatot, ünnepi vagy emlékbeszédet, és ebbe belegyömöszöli évtizedek óta kallódó „fontos gondolatait” a barátságról, a társadalomról, kultúráról, az idő múlásáról. Persze az az „írásmű” mérhetetlenül rövidebb, tömörebb volt emennél a hosszadalmas monológnál, és gondolatmenetében természetesen épp ellenkező értelmű, mert azt még ép szemmel, ép világ-nézettel írtam, akinek érdekei fűződnek a látható valósághoz. Emezt a beszélyt abban a homályban fejezem be, ahol saját régi betűimet is csak légypiszoknak látom, s minden szöveget összefolyó értelmetlenségnek, ezért látásom a látás káprázatának és gyönyörének emlékéből él, úgy mondhatnám, befelé terjeszkedik, ahol az érdekek és az érvényesülés tere minimálisra szűkül. Az igazat próbáltam elmondani, a korábbi igazam ellentétét, innen az elbeszélés nehézkessége, így közeledem a végkifejlethez, amit mégsem tudtam jól előkészíteni, folyton zsákutcába, tévútra futok. Tudniillik nem maradt semmi meglepetés, asztalomon a jegyzeteimmel és a telefonnal, katarzis nélkül érkezett meg a kiállítás napjának reggele, az eseményé, melyre emlékiratomat készítettem. És az üzenet: „Mérdzsém la expozicijé te hogy vagy masina jé plinö te mért nem tarc velünk mért kell ott kálvinkodni magyarkodni Rondelfin jé böját bun va ciné nagy beszédet despre amintiri comune – Mezso de minoritate zsido”.18

(Utóhang)

Az ilyen üzenet nem vár választ, ezért gyűjtöttem, rendeztem évekig a gondolataimat, készültem valamilyen formába önteni, addig, hogy látásom elhomályosult. Úgy látszik, ha az örökös kisebbségből ki akar lépni az ember, valami egyébről le kell mondania: a nevéről, a vallásáról, az egyéniségéről, a múltjáról, az emlékeiről, az éleslátásáról. Ha sikert, ha látható eredményt is akarunk – mondom ezt mint unalmas tanár bácsi – , újabb s újabb szövetségeket kell kötni, és minden szövetség egyszerre nyereség, és valami réginek az elvesztése. Ha egyszer mégis meghallgatnál, Morgó, Mezsó, Csabai Lehel (vagy ki tudja, mi a neved?), nem is az érdekelne, éppen kivel kötöttél szövetséget, Mefisztóval, Ahasvérussal?, hanem az: mit adtál fel a szövetségért? És ami még fontosabb: mi célból kötöttél szövetséget? Hogy értéket teremts? Vagy sportból, hogy sokan tapsoljanak neked? Micsoda néked a hit, a vallás, a művészet, a közösség? Szent cél és eszme, amibe egykor sokan belehaltak, s ma röhögünk rajta? Vagy karneváli maszk, mely minden szezonban változik? És a te dús szakállad, pajeszed belőled nő ki, vagy csupa vendéghaj, alkalmi vétel, miként a kálvinizmusod, egyszer protestáns, máskor protest művészeted? Te vagy-e te, vagy utánzata egy művészi érzékkel megkomponált, kitalált figurának? Vagy versengjünk, ki a fontosabb kisebbségi? A nem zsidó magyar erdélyi már nem is kisebbségi Magyarországon? Vagy úgy gondolod, valójában én váltam egy fikció utánzatává? Kálvinisták közt halvány zsidó, zsidók között nyakas, bősz magyar kálvinista? Ha a zsidóság a hátrányos kisebbségi helyzet megtisztelő fogalmának szimbóluma – akkor lehet-e zsidó, aki érdekből lesz azzá?19

Megjegyzés: Az elbeszélés valamennyi szereplője csakis a fikció terében létezik, beleértve az olykor személyeskedő, rosszhiszemű narrátort is.

JEGYZETEK

1Kattanás hallatszik a kazettán, az utolsó mondat rossz minőségben ismétlődik, majd sistergés közepette: „Szóban ez az egész nehézkes, mint egy körmönfont ideológiai tanulmány. De az írás nem megy.”

Faág Előd szövegét, melynek koherenciáját a természetes akusztikai eszközök (hangszín, szünetek stb.) biztosítják, eléggé rossz minőségű hangkazettáról jegyeztem le. Az elbeszélés láncszerűségét a tördeléssel, számozással és további jegyzetekkel igyekszem érzékeltetni. (Sz. L.)

2A párbeszédet mímelő részleteknél érezhető az erőfeszítés, hogy az elbeszélő dramaturgiai, színészi hatást akar elérni. Törekvése nem mindig eredményes.

3Itt különösen figyelemre méltó az idézés alaphelyzete. Faág Előd állítólag önmagát idézi, de a hangvételből többszöri újrajátszással sem lehet eldönteni, szavaiban mennyi az őszinte pátosz, s ami hamisan cseng benne, az irónia-e, vagy csak agnosztikus keserűség. És ha bujkál a szöveg mögött irónia, az a jelen felszínén érvényes, avagy az elmesélt helyzetre vonatkoztatott, idézett irónia? Ha  pedig idézett irónia, akkor magára a beszélőre hull-e vissza, avagy a történelmi helyzetre, esetleg a kétértelmű nyelvi eszközökkel bemutatott közönségre sújt?

4Az itt következő hosszabb szünetet köhécselés, mocorgás, tehát nem tökéletes csönd tölti ki. Mintha a beszélő próbálgatná a szóbeli szöveg szerkezetének további lehetőségét: a némaságot úgy feltüntetni, mintha az nem hiány, törés, hanem – tudományos igénnyel így fogalmazhatnánk – egy kimondott, ki nem mondott és kimondhatatlan szavakból álló narratíva szerves része volna.

5Erdélyi Képzőművészek Műhelye.

6Romániában nem két félévből, hanem három évharmadból állt egy tanév.

7Az értékelés tízes skálán történik. A tízes a legjobb, a négyes viszont már elégtelen, így az első három számjegy legfeljebb a tanár alattomos bosszúját szolgálja.

8A hangszín ismét többet vagy mást mond, mint a szöveg.

9Minden erdélyi művész tudja, hogy a Matyi-ház Mátyás király szülőháza, méltó helye a képzőművészeti főiskolának.

10Hivatalosan kétévenként engedélyeztek a hatóságok egy-egy külföldi utazást, a valóságban csak nagy kapcsolatokkal, kenőpénzzel stb. lehetett elintézni.

11A Teológiai Főiskola (Theologia) tréfás, diákos neve.

12A román nyelvű szövegrész jelentése: „Mi vagyunk az ország hazátlanjai [föltehetőleg a »Mivagyunk a haza dicsősége…« kezdetű román hazafias dal palinódiájaként]. Kicsi házat vásároltam a Balatonnál. A fiúknak kicsi osztálytalálkozót szervezek.”

13A hang itt feltűnően bizonytalan, elfogódott és elfogult.

14„Hallom, hogy csinálsz valami értelmes dolgot is.”

15USA: itt szójáték. Románul a jelentése: ajtó. „Rondelfin úszik az ajtó/az Egyesült Államok felé. Ha szomorú vagy, örömöt szerez a…”

16„Te miért nem tartasz velünk, hallod?”

17„Hogy van a pap?”

18„Útban vagyunk a kiállítás felé… A kocsi tele van… Rondelfin jó fiú, nagy beszédet fog tartani a közös emlékekről. Mezsó, a kisebbségi zsidó.”

19A hang zavarodottan fennakad, érzékeltetvén, hogy a kérdő mondatok sora nem zárult le.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben