×

Nevek, maszkok

(Esszé, beszély) 1. rész

Szász László

2006 // 09
A nevünket is véletlenül kaptuk – folytatta Ágnes. –
Nem tudjuk róla, mikor született, és hogyan jutott hozzá
valamelyik távoli ősünk. Semmit sem értünk a nevünkből,
a történetét sem ismerjük, mégis lelkendező hűséggel viseljük,
eggyé válunk vele, tetszik nekünk, nevetségesen büszkék vagyunk rá,
mintha mi találtuk volna ki egy ihletett, zseniális pillanatunkban.
Az arc olyan, mint a név.
(Milan Kundera: Halhatatlanság. Ford. Körtvélyessy Klára)

(Előhang)

Már két éve laktam és tanítottam Nagyakácoson, de még mindig nem találtam a helyemet. Hazám, az anyaország (nevezzük, ahogyan érezzük) mintegy idegenként viszonyult hozzám. Hiába beszélt mindenki az én anyanyelvemen, hiába szólítottak meg magyarul a plakátok és feliratok, tévelyegtem a puszta homokjában, az alföldi emberek között. Pedig nekem megadatott a sorstól akkoriban egy csaknem európai lehetőség, valamiféle kétéltűség: még nem kellett lemondanom a szülőföldről a hazáért; miközben itt állást kaptam, tanítottam és képeztem magam, módom volt valamicske szellemi értéket, tapasztalatot visszajuttatni az enyéimnek, bizonyos hivatalos rendszerességgel. Így találtam olyan kilátópontot, ahonnan nem a kisebbségi sorsba „a sajátosság méltóságával” belezápultan, nem a gyakorta panaszkodó erdélyi ember szemével érzékelhettem Magyarországot és a „gőgös magyarokat”: a Kelet-Európára szakadt felemás szabadság nyomán betóduló átlagerdélyieket, akik egyre mohóbbak lettek az anyagi értékké fordítható szánalom bezsebelésében, őket is tudtam már a kényszerűen önző átlagmagyar polgár szemével látni – a világot még nem. A világegészről is volt jól megrágott, az európai gondolkodáson iskolázott véleményem, éppen csak a saját helyzetemet nem voltam képes alakítani a gyarló hétköznapokban, az emberi kapcsolatokban.1

Az erdélyieknek éppolyan torz képük van a magyarországiakról, mint amazoknak az „igazi székelyekről”. Az, hogy „Mész Pestre?”, homogén Magyarország-képzetet sugall Erdélyben, miközben egységes Budapest-tudatuk csak a betelepülteknek van; az őspestiek, azok ferencvárosiak, zuglóiak, a „nyolc kerületben” laknak. Az ország pedig sok-sok belterjes kisvilág. A hatalmas és nekünk mindenütt egyformán unalmas Alföld ezernyi, eltérő hagyományú régióra bomlik, és a lakosság számára a világot egy helységnek a szokás- és kapcsolatrendszere jelenti. Személyiségeket, neveket és családfákat évszázadokra visszamenőleg számon tartanak.

Mondom, több mint két éve laktam Nagyakácoson, amikor a nevem miatt botrányos (filozófiai, nietzschei értelemben botrányos) helyzetben találtam magam. Azon túlmenően, hogy a román hatóságok soha nem tudták, mi több, nem akarták helyesen írni, a nevem miatt ritkán aláztak meg. A román fag szó bükkfát jelent, ezért érthető, hogy nehezen állt rá a tolluk a magyaros „Faág”-ra, amit ráadásul – családunk hagyománya szerint – fágnak ejtünk, az Elődöt pedig sem kiejteni, sem leírni nem tudták, ezért folyton Eugenra akartak keresztelni. Nyelvtörténész legyen a talpán, aki biztonsággal megfejti a szó eredetét! Nálunk, a családi hagyományban úgy maradt fenn, hogy valamelyik ősünknél két szó keveredett, „összefonódott” egy jegyző vagy pap pennáján, a németre ütő „fád” (fade) meg a magyar Ágas, amit meg is találtunk egy backamadarasi jegyzőkönyv töredékében. Szerintem nincs kizárva a román fag (bükkfa) és a magyar ág összekutyulása sem, hiszen miért ne lehetett volna az Elődeim között nemcsak szász vagy sváb, de akár román is. És persze el tudom képzelni a legtriviálisabb magyarázatot is: valóban a fa és annak ága nőtt össze családnévvé, és egyszerűsödött a kiejtésben – de csakis a kiejtésben, például a Gaál, a Soós mintájára – „fág”-gá… Ezért oly ritka, de nem egyedülálló név, még Magyarországon is akad belőle, miként mindjárt szó lesz róla.

Jó két éve laktam hát Nagyakácoson, amikor a helyi múzeum egy rendezvénye után az igazgató (egyébként Erdélyért is rajongó néprajzos) ott marasztalt egy pohár bor melletti beszélgetésre a helyi előkelőség körében. Nem gúnyosan vagy ironikusan nevezem előkelőségnek. (A kétértelműségeket valamiképpen idézőjelesen, a hangsúlyos kifejezéseket dőlt betűsen igyekszem mondani. Persze nem biztos, hogy az ember a hangjával képes mindent érzékeltetni.) Az idegen, a más szemléletű „gyüttmönt” fel sem tudja fogni, mekkora megtiszteltetés egy ilyen gesztus. Erre akkor ébredtem rá, amikor – bizonyára példázat- és tanulságképpen – eladomázták az egyszeri tanító esetét, aki letelepült, és úgy vélte, meg is honosodott az alföldi kisvárosban.

– Imre bátyám – szólt ez a tanító valamely vita hevében egy tanácsi értekezleten a jegyzőhöz –, most már csak megszívlelitek egy-egy jó ötletemet a város érdekében, hiszen harminc éve élek itt, nemzedékek sorát neveltem fel, mindenki ismer. Szóval már én is igazi nagyakácosi polgárnak számítok, hogy úgy mondjam, valódi cívisnek érzem magam…

– Törődj bele, Janikám – vágott vissza a jegyző azzal a karcos nevetéssel, amely a felszínén tiszta humor, az alján azonban ott feszeng valami vegyelemezhetetlen sértés –, törődj bele, te itt már csak gyüttmönt maradsz. A fiadat megszokták, tudomásul veszik, és ha mindketten továbbra is jól viselitek magatokat, aztán a fiad is tesz valami érdemlegeset a városért, talán az unokádat nagyakácosinak fogják tekinteni.

A levéltáros mesélte ezt (többek ízes közbeszólásokkal fűszerezték a jól ismert adomát), de legjobban kacagott a múzeumigazgató, s mintegy felém hajló engesztelésül hozzátette: – Azért a tréfát sem kell halálosan komolyan venni, vagyunk itt néhányan, akik másutt születtünk, de sokat tettünk ezért a városért. Lásd, én huszonöt éve élek itt, ezt a múzeumot én hoztam ilyen használható állapotba, én dolgoztam fel a város történetének minden részletét hatszáz évre visszamenőleg, mégis csak tiszteletbeli nagyakácosi polgárnak tekintenek. Merthogy alig harminc kilométerrel odébb születtem.

Kezdtem megsejteni, hogy (a polgármestert leszámítva, aki viszont presztízskérdésnek tekintette részvételét a kulturális rendezvényeken, és a lakosság minden csoportjával jó kapcsolatra törekedett) nem a város hivatalos vezetői jöttek itt össze, hanem törzsökös – nem, ez sem jó kifejezés, mert lám, betelepültek is vannak köztük –, tehát inkább afféle lokálpatrióta, de legalábbis a városért felelősséget érző értelmiségiek. A hivatalnokok jönnek-mennek, a képviselőket a politikai kurzusok leváltják, ez a helyi szellemi elit azonban valami módon akkor is meghatározza a város életét, hangulatát, ha a körébe tartozók nincsenek vezető pozícióban. Ebben a körben élt még a régi, „úri Magyarország” íratlan szokásjoga: fesztelenül, tegeződve beszélgettek, de azzal a kölcsönös tisztelettel, amely méltányolja az életkorból és életútból adódó különbségeket, az egyéni teljesítmények fokozatait. Rangidős tehát nyilvánvalóan Rácz Lajos bácsi volt, a maga nyolcvan évével. Kár, hogy ez a nemzedék – az új, másfajta értékek térhódítása és divatja miatt – nem képes modellé nemesedni, alig tud átadni valamit különleges élettapasztalatából. Lajos bácsi a Horthy-korszakban kezdte a lelkészi pályáját, becsülettel ápolta gyülekezetét a szocializmus éveiben, megérte az újabb rendszerváltást, és nem kellett egyebet tennie, mint korábban bármikor: kis füzetekben továbbra is jelenteti meg szerény kutatómunkája eredményeit; a helyi egyház történetét, jelesebb személyiségeinek munkásságát tárja fel. Hát ez a Lajos bácsi fordult hozzám, nagy figyelmességgel.

– Ismered-e Kovács Jánost Szekérpusztáról? Olyanszerű ember, mint te, még a homloka, a járomcsontja is pont olyan profilból, mint a tied.

– Nem én, Lajos bátyám. Őszintén szólva még Szekérpusztán sem jártam. Az a helyzet, hogy minden időmet, energiámat igénybe veszi az új környezetben a helytállás, felkészülni az órákra…

– Nahát! Pedig tősgyökeres szekérpusztai család, de az egyik őse az 1600-as években Székelyföldről vetődött ide…

Mi tagadás, meglepődtem, s nem tudtam, bosszankodjam-e vagy nevessek a Lajos bácsi meglepődésén. Kissé kajánul vágtam vissza.

– Drága Lajos bácsi, mondd meg őszintén, tudod te, mit tett Marosvásárhelyen Borsos Tamás, Bernády György, ki az a Papp Ferenc vagy Kovács György, akiből nálunk kettő is volt, egy színész meg egy író?!

Most ő gondolkozott el, aztán a sokat tapasztalt öregek nyűgös kedvességével, ösztönösen lelt rá a megfelelő replikára.

– Nem tudom, nem ismerem őket, de te mégiscsak itt élsz, és egy ilyen híres famíliáról, mint a Kovács Jánoséké, illik tudni. Benn kell élni, teljes valónkkal, hitünkkel és szellemünkkel abban a kisebb pátriában, amely magáévá fogad bennünket, drága testvérem – bukott ki belőle a nyugalmazott pap s a mondat, melyet, gyanítom, valamikor szívesen rebegett el a szószékről.

– Meg is teszek mindent, hogy méltó legyek hozzá – próbáltam lezárni a lassan groteszkké váló helyzetet, magam sem tudom, humoros vagy patetikus felhanggal-e. Lajos bácsi mindenesetre elégedett lehetett a dramaturgiai zárlattal, mert kedves engesztelésül mindjárt hozzátette:

– Nahát. Azért te is becsületes, derék ember vagy. – És eleven, klasszikus retorikai fordulattal személyem közvetett, a méltóbbaktól fényt kapó dicséretével folytatta. – Mit gondolsz, meghívtunk volna téged ide, a mi újraéledett református iskolánkba, a megalakult professzorátus tagjai közé, ha nem volnál teljességgel méltó arra őseid, a Faág dinasztia, de legfőképpen a mi Faág Károlyunk által, aki ugyan – de hozzád hasonlóképpen – Erdélyből származott, ám professzorként és prédikátorként egyaránt halhatatlanul beírta nevét városunk nagy aranykönyvébe, majd igen jelentős országos egyházi és politikai pályát futott be, s ezáltal jogot és precedenst teremtett, hogy bármely dicséretes utódja kövesse őt Nagyakácoson, akár a katedrán, akár a szószéken?

Orátori nyelvezetével legalább száz-százötven évet lendült vissza az időben. Így akarom mondani: lendült, nem bukott vagy csúszott, mert mintha valami jótékony varázslattal visszaforgatta volna az idő kerekét, a múzeumi szobában hirtelen mi, élő, beszélő, szuszogó emberek voltunk az anakronizmus, a biedermeier bútorok a korhű, 19. századi valóság, a portrék ismerősökként néztek le ránk a falakról, Eötvös József és Kemény Zsigmond között Faág Károly hamiskásan rám kacsintott. A patetikus körmondat után csönd támadt körülöttünk, s ahogyan ezek a derűs emberek hirtelen elkomolyodtak, zavartan pillangattak egymásra, Lajos bácsira, hogy úgy mondjam, visszatartott fejcsóválással, majd kérdő tekintettel, hosszasabban a múzeumigazgatóra, végül – szinte kimondhatatlanul hosszú ideig – maguk elé, az asztalra meredtek: hát abból meg kellett értenem, hogy valami nagy-nagy félreértés, pontosabban a félreértés megvilágosodási pillanatának vagyok tanúja. Sosem fogom megtudni a teljes valóságot, de – a félre- és összevillanó szemekből – az a benyomásom alakult ki, hogy ez a kedves társaság egyszer csak alkalmas pedagógusok után kezdett kutakodni az új iskola számára, ki-ki a maga területén, és a levéltáros, a nyugalmazott lelkész meg a – velem ma már különösen rokonszenvező – muzeológus a 19. századi helyi nagyságok leszármazottai után nyomozva bukkant, bizonyára mások mellett, reám is, mint a püspök vélt leszármazottjára. (Volt egy rövid időszak a nyolcvanas–kilencvenes évek fordulóján, amikor a magyarországi értelmiség őszintének látszó érdeklődéssel fordult Erdély felé. A váratlanul ránk tört sajtószabadságot kihasználva akkoriban magam is írtam néhány kis dolgozatot a romániai magyar nyelvű oktatás lehetetlen helyzetéről, melyeket idézett vagy újraközölt az anyaországi sajtó. Talán ily módon találkozhatott a nevemmel valaki a nagyakácosi vezető értelmiségiek közül.)

– Elnézést kell kérnem, de nem vagyok „sem rokona, sem ismerőse”, csupán csodálója ennek a jeles személyiségnek…

Irsai, a muzeológus oldotta meg a helyzetet:

– Hát, öregem, akkor ettől a pillanattól kezdve felnőtté válhatsz. Legalább az Elődeidért már nem kell felelősséget vállalnod, csupán az utódaidért.

Így lettem én, szinte véletlenül, félig-meddig elfogadott nagyakácosi lakos, kettős kötődésű magyar polgár, és ebbéli mineműségemben, bizonyos nagyképűséggel, feljogosítva éreztem magam nagy terveknek ha nem is kivitelezésére, de legalább a felvetésére.

1.

Ebben az időben az a vélemény uralkodott, hogy Magyarországon az erdélyiek összetartanak, afféle külön kasztot alkotnak a magyarságon belül, holott csak a buta kényszer teremtette ezt a látszatot. Mi, erdélyiek a kilencvenes években majdnem olyan idegennek éreztük magunkat Magyarországon, mint a hamarosan beáramló távol-keletiek. Óvakodtunk, nehogy murokkal, paszullyal, jösztökkel, téves gesztusokkal, rossz megjegyzésekkel eláruljuk idegenségünket, s emiatt a többségi magyarság körében állandó, görcsös bizonyítási kényszerben éltünk. Ebből következett, hogy teljesen feloldódni csak egymás között tudtunk, még akkor is, ha alkatilag, intellektuálisan, szakmailag egyébként végletesen különböző emberek kerültek így össze. Furcsa mód a hatóságok jóhiszeműen, a „támogassuk szegény erdélyieket” gesztusával rájátszottak az elkülönülésünkre, így – ha éltünk vele – jócskán adódott alkalom találkozásokra, ismerkedésre. Nem részletezem ezeket a félig baráti, félig hivatalos összejöveteleket: szociológiai, antropológiai tanulmányt kellene írni a különös sorsokról, helyzetekről – alkalmatlan vagyok rá. Csupán egy furcsa tapasztalatomat idézem föl. Régi, széles ismeretségi körömből sokakkal összefutottam, s beszélgetés közben legtöbbször előkerült a névjegykártya, ami – felfogásom szerint – meghittebb körben a kapcsolatot nem újraéleszti, erősíti, hanem hidegíti. És nem is az lepett meg, hogy a sok előkelő, angolos hangzású és számomra érthetetlen foglalkozás között a legszerényebb a humán manager volt, hanem a nevek! A nevek, melyeknek egy része bejárati ajtókról, levélváltásból, aláírásból, osztálynaplóból, kisebb része a sajtóból is kedves, jó ismerősöm, a nevek mintha nem volnának azonosak önmagukkal. Mintha a betűk fellázadtak volna bennük: elcsúsztak, helyet cseréltek, némelyik eltűnt, elillant, s más somfordált a helyébe. Zavarba jöttem ilyenkor, mert tapasztalatom szerint a név változásával a személy is alakul, s vagy én nem értem a köröttem fortyogó világot, vagy az ismerőseim változtak meg alig észrevehetően. Konc barátom kártyáján Koncz ékeskedett, Döncziből Dönczy, Gálból Gaál, Brátból Baráth, Ferencziből Ferenczy, Györfiből Györffy, Gogániból Gógány lett, hogy nem győztem kapkodni s vakarni a fejem.

Leginkább Horváth Szabó István nevű barátomon csodálkoztam. Boldogult egyetemi éveinkben, Kolozsváron (olykor, ha éppen engedélyezték a nyolcágyas szobákban két-három magyar fiú együttlétét) szobatársak, s ennél több, igazi barátok voltunk. Azért merem ezt még most is állítani, mert ha a barátságnak lehetséges mélyebb, elvekbe, eszmékbe fúródó gyökere, akkor bennünket valami efféle tartott össze. Nyírő vagy Tamási mintájára mi is virtusból törekedtünk a sajtóbeli nyilvános megszólalásra, hasonló ambícióval, kevesebb tálentommal. Horváth Szabó azt a keskeny ösvényt, mely a csonka erdélyi kultúra felé vezet, a műkedvelő színházban találta meg, előbb színjátszóként, később a műkedvelő színjátszás kritikusaként. Majd ez úton „betört” a nagy lapokhoz „igazi” kritikusként, s mi, nemzedéktársai vártuk tőle, hogy elevenbe szúró észrevételeivel, játékos-szellemes stílusával az esztétairodalom élvonalába küzdi fel magát. Tulajdonképpen tisztességgel végigjárta az „erdélyiség iskoláját”, akár szó szerint is. Több mint tíz évig tapodta, ha nem is szíve szerinti odaadással, a néptanító rögös útját, mikor melyik faluba hajította a hatalom, Kolozsvárról ingázott, közben írogatta a színikritikáit, de éreznie kellett, hogy egyre távolabb sodródik attól a művészvilágtól, ahova vágyik. Nem is emiatt csodálkozom rajta. Mindannyian tudjuk: ha az ember hosszú-hosszú évekig mindent megtesz, ami erejéből és tehetségéből telik, az ajtók pedig sorra becsukódnak előtte, van erkölcsi alapja másutt keresni boldogulását. Horváth Szabó a nyolcvanas évek közepére összeügyeskedett néhány jó magyarországi kapcsolatot meg egy formális házasságot, és nagy lendülettel kezdett új életet az anyaországban. Kapcsolati tőkéjét azonban nem régi szenvedélye, a színház felé mozgatta meg, hanem a puszta boldogulás érdekében. A kilencvenes évek elején, amikor hosszú idő után találkoztam vele, volt már biztosítási ügynök, valami ismeretlen alapítvány balkáni megbízottja, senki által nem olvasott díszkiadványoknak készített interjúkat különböző budapesti konzulátusok képviselőivel. Csupa obskúrus, de jól jövedelmező munka, s minden újabb megbízatásakor más-más nevet viselt: Erdélyi Horváth, Erdei, Müller, Tanner. Az évszázad végén egy rövid életű revolverlap frontembereként találkoztam vele. – Ha keresel, Horkát kérd a telefonhoz, csak így ismernek. – Néhány lapszámot átfutottam: a Horkával jegyzett cikkek mindig híres emberek szennyesében s a szarban kotorásztak. A szennylap hamarosan megszűnt vagy átalakult, felszívódott valami más minőségbe, Horkának pedig nyoma veszett. Utoljára, 2000-ben, egy levelezőlapot kaptam tőle, a rá jellemző örökifjú élccel: „Egy szőke csajkával a távozás hímvesszős mezejére léptem, Kanadába. Az egész életen át tartó tanulás útját választottam. A hit(tan) az, amiért és amiből élni érdemes… Megyek hittérítőnek, túl az Ó(peren)ceánián! – Ölelem a hűséges keresztény néptanítókat, Erdélyi Horváth-Horka Szabó Müller Tanner, Conrad.” Annyira cinikus szöveg, hogy kell legyen benne az őszinteségnek és igazságnak valami maradványa.

2.

Nehézkesen közelítek a témámhoz, kerülgetem, mint Horváth Szabó a világot és az igazságot, s ennek a körülményességnek nem csak a tapasztalatlanság az oka. (Hogyan is kell, általában, átadni, másoknak közvetíteni valamely személyes, de remélhetőleg az egyénen túlmutató tapasztalatot? Hát bizonyára az egész a személyes hangtól meg azáltal lesz hiteles, ha a jelentéktelen részletek, melyekből összeáll, meggyőzően igazak.) Mégis egy újabb kis kitérőt kell tennem arról a nagy volumenű tervemről, szándékom szerint a világpolitikát megmozgató elképzelésemről, amely miatt egy időben kezdtem eljárni az úgynevezett erdélyi találkozókra. Előbb csak szűkebb, baráti társaságokban, félig tréfásan adtam elő, aztán egy nagy, sok száz résztvevőt megmozgató, kongresszusra emlékeztető rendezvényen (ahol is a szónokok mélységes együttérzésükről biztosították közös szülőföldünkön helytálló, távol lévő erdélyi testvéreinket, majd fájdalmas szívvel kezdtek annak megvitatásába, hogy következő nagy találkozónkat – az esemény jelentőségéhez és a hozzá kapcsolódó szilveszteri ünnepséghez mégiscsak méltóbb módon – Bécs, avagy Burgenland valamely divatos hoteljében szervezzük meg): végre a széles nyilvánosság előtt is megpróbálkoztam.

– Kedves barátaim! Egyetlen olyan személy sincs közöttünk, legalábbis én egyetleneggyel sem találkoztam, aki azt állította volna, hogy pusztán önző, önös, személyes érdek, anyagi haszonlesés vezérelte volna cselekedetében, amikor áttelepült Magyarországra.

Az általános tetszés zümmögése kísérte szavaimat: – Úgy bizony! Mindannyian szenvedtünk eleget. – A hangerőt csak az növelte kissé, hogy az emberekben feltörtek a sérelmek, s némelyek, mint ez a ritka találkozások alkalmával történni szokott, szomszédjuknak azonnal, félhangosan mesélni kezdték régi keserveiket. Csupán néhányan sziszegték kifogásukat: – Nem áttelepültünk, hanem hazánkba tértünk! – De a levezető elnök, korábban ismert nagyváradi ügyvéd, határozott beavatkozással csendet teremtett. Én pedig ecseteltem az erdélyi ember szülőföldjéhez, nemzetéhez való végtelen ragaszkodását, példákat hoztam fel gazdag múltunkból a helytállásra, a közönség biztató egyetértése és együttérzése kíséretében. Majd fokozatosan úgy fordítottam a példákat, hogy kiemelkedjenek azok a személyiségek, akik külföldön szerzett szellemi és anyagi tőkéjüket, mondhatni, visszaforgatták Erdélybe, visszatértek, és a szülőföld gyarapodásának áldoztak, Misztótfalusi Kis Miklóstól és Apáczaitól kezdve Balázs Ferencen át Kuncz Aladárig és Kós Károlyig. Olykor gyanakvó csend meg óvatos közbeszólások követték épületes szavaimat: – Igen, de ők magyar világba tértek vissza. – Megjegyeztem, hogy ez utóbbiak bizony önként választották a nehezebbjét, tudniillik a Trianon utáni, vagyis a Románia fennhatósága alá került Erdélybe tértek vissza, példájuk, hatalmas lendületű munkásságuk és kitartásuk pedig hihetetlen megtartó erőt jelentett a kétségbeesett lakosság számára. Nem akartam észrevenni a morgássá erősödő mocorgást, ügyesnek, okosnak és diplomatikusnak éreztem magam, az érzelminek szánt előkészítés után kivágtam az utolsó, a legnagyobb adut, mint Kossuth a haderő megajánlásakor.

– Drága barátaim, erdélyi testvéreim! A történelem olyan helyzetet teremtett, amiben néhány évvel ezelőtt még reménykedni sem mertünk, ami megváltoztathatja otthon, Erdélyben helytálló magyar testvéreink s legfőképp a felnövő nemzedék életét…

A pisszenéstelen csöndet hirtelen bátor kiáltások törték meg:

– Úgy van, követeljük vissza a jogtalan bitorlóktól s a nagyhatalmaktól Erdélyt! – Többen skandálni kezdték: – Visz-sza Er-délyt! Visz-sza Er-délyt!

– Nem, nem, barátaim, félreértettetek, én nem így gondoltam…

Ekkor már kezdett elszabadulni a forradalmi, bátor népharag, részben a román vezetők, a nagyhatalmak és az egész igazságtalan világ ellen, részben – ekkora indulatok felkorbácsolására érdemtelen, kicsiny – személyem ellen. Ismét az elnöknek kellett közbeavatkoznia. Minden lappangó szónoki készségemet összeszedtem, hogy a magam kossuthi, illetve inkább Széchenyi-nagyságrendű tervét előadhassam, és győzelemre, vagyis a meggyőzés felé vezessem.

– Hölgyeim és uraim, amint erre rámutatni igyekszem, olyan rendkívüli helyzet állt elő, hogy mindannyian, akik itt vagyunk, részesei lehetünk egy katartikus változásnak nemzetünk életében, mégpedig oly módon, hogy nem szükséges véres háborúkba bonyolódnunk (hiszen népünk úgyis annyi értelmetlen véráldozatot hozott már az utóbbi száz évben), de még csak különösebb anyagi áldozatot sem követel tőlünk. Sőt…

Újból magam felé térítettem a figyelmet, igazolta a várakozó csönd.

– Önök mindannyian nagy anyagi és erkölcsi áldozatot hoztak már akkor, amikor vállalták az át-, illetve hazatelepüléssel járó kálváriát. – Felzúgó, heves bólogatás. – Az önök többsége otthagyta, engedjék meg, hogy így mondjam: otthon hagyta, idegeneknek, a házát, lakását, de barátait, szeretteit is, azt az érzést, amit mégiscsak szülőföldnek nevezünk, a dombokat, hegyeket, patakokat és folyókat, melyek életünket jelentették, az utánozhatatlan naplementét és a fenyvesek illatát… – Sóhajok zuhognak, szipogás is belevegyül. Most már az enyéim vagytok, gondoltam.2

– Most tehát visszaszerezhetnők erkölcsi és gazdasági értékeinket, melyektől a román kommunista diktatúra fosztott volt meg, és egyben történelmi tettet hajthatnánk végre, örök dicsőséget szerezvén Erdély minden magyarjai számára. Csupán … – kis szünetet tartottam, mert éreztem, hogy most magammal ragadtam őket –, csupán az aláírásunkba kerülne…

– Hölgyeim és uraim, barátaim és testvéreim, javasolom tehát, hogy ezennel fogalmazzunk meg egy közös nyilatkozatot, miszerint mi, jelenlévők és valamennyi romániai magyar állampolgár, aki a Ceaułescu-érában elmenekülni kényszerült, visszatelepülni óhajtunk szülőföldünkre, elhagyott házunkba, hajlékunkba. Ezért minden elvett ingó és ingatlan tulajdonunkat visszaigényeljük, valamint végzettségünknek és képességeinknek megfelelő állást követelünk a szülőföldünkön, nem az ország megközelíthetetlen büntetőtelepein; s ezzel nemcsak jogainkat követeljük, de azt is bizonyítani óhajtjuk, hogy hiszünk az új román kormány ígéreteiben, bízunk az ország demokratikus fejlődésében, és hogy mi, romániai magyarok nem ellenségei vagyunk, de alakítói lehetnénk ennek a fejlődésnek.

Ma már bevallhatom, a többség ujjongó egyetértésére számítottam, háborgó közbekiáltásokra nem voltam felkészülve; szerencsére volt még egy adum.

– Képzeljék el, kérem, ha száz-százötvenezer, Erdélyből eltávozott magyar, Magyarországról, de a világ egyéb részeiből is, egy ilyen nyilatkozattal, egy ilyen hatalmas ténnyel hívná fel magára a figyelmet! Természetesen nemcsak a román kormánynak, de az ENSZ-hez és a világpolitika csinálóihoz juttatnók el az okmányt, mellyel most bizonyítanók, hogy megkerülhetetlen tényezői vagyunk ennek a világpolitikának! Felérne Trianon békés rehabilitációjával, egy ilyen spontán népmozgalom csupán Izrael állam megalakulásának jelentőségéhez volna mérhető! – Az erősödő zúgolódásra megemeltem a hangom, mert az is van nekem, ha kell, s majdnem üvöltöttem: – Még egy kis türelmet és figyelmet kérek, ha önök valóban felelősséget éreznek nemzetünk iránt!

És amint elcsöndesedtek, olyan suttogóra fogtam a hangom, hogy sisteregjen az aulában.

– Négyszemközt mondom önöknek (felmorajló, csaknem hálás nevetés), gondoltam arra, hogy első hallásra nem mindenki képes azonosulni ezzel a túlságosan súlyos vállalkozással, teherrel és felelősséggel, de hát ebben a baráti együttlétben, egymás között halkan mondom a lényeget, ki ne szivárogjon e falak közül: ahogyan ismerjük a mindenkori román kormányt, ha megjátssza is a világ előtt a jó atyus szerepét, soha nem tenne eleget a követelésünknek. Mindannyian tudjuk, számtalan alapos oka van erre. Aki tehát úgy érzi, hogy kockázatos volna nevét, aláírását adni egy efféle visszatelepülési igényhez, mivel megtalálta már számításait új hazájában; árnyaltabban fogalmazva, nehogy bárkit is megsértsek: aki úgy érzi, így és itt, avagy más országban tud többet tenni az erdélyi magyarság ügyéért, amely üggyel ma valamennyi jelenlévő szíve minden melegségével egyetértett; szóval ha valaki attól tart, hogy aláírásával igazolt követelése esetleg megvalósulhat, és ezért esetleg kénytelen volna majd hazatérni szeretett és olyannyira vágyott szülőföldjére, hát azt meg kell nyugtatnom: a román állam soha egy magyart sem fog hazahívni! A célunkat mégis elérjük, mert felhívjuk a világ figyelmét arra, hogy van itt Európában egy békés kis nemzetrész, amely szorgalmáért és bátorságáért, hűségéért és kitartásáért megérdemelné, hogy teljes jogú polgár legyen ősi lakhelyén.3

Éreztem, hogy itt le kell zárnom hozzászólásomat. A közönségnek, a tömegnek valamely közismert és hatalommal is bíró tekintélyre van szüksége ahhoz, hogy létkérdésekben spontán, szabad és szuverén döntést hozzon. A levezető elnök, az ismert jogász vette magához a szót, miután ügyvezető társaival néhány percig halkan tanácskozott. Róla mindenki tudta vagy sejtette, több évtizedes tapasztalata van értekezletek levezetésében. Most azt kellett gyorsan eldönteni: szünetet rendel-e el, és ezzel megfontolás tárgyává teszi javaslatomat, vagy készen áll az azonnali véleménynyilvánításra. Arra juthatott: ha szünetet tart, azalatt a közhangulat ezerfelé osztódhat, valami kiszivároghat a sajtóba, és helyrehozhatatlan folyamatok indulhatnak el. Röviden és azonnal kellett tehát határoznia. Felállt, megköszörülte a torkát, köszönetet mondott valamennyi hozzászólónak, sikeresnek nyilvánította a nagy találkozót, és javasolta, hogy ezentúl minden év szeptemberében tartsuk meg, ugyanezzel az összetartozás-tudattal, a Külföldön Élő Erdélyi Magyarok Világtalálkozóját (KÉEMVT). „Köszönet a magyar kormánynak és a támogató intézményeknek, és kérem, fogyasszuk el a szomszéd teremben feltálalt szendvicseket, a Macro-PIM cég kedves ajándékát.”

Az előbbi kis intermezzo afféle szervetlen kitérő volt, a világmindenségben legfönnebb számomra fontos. De tanúsítani akarom, nem a nagybetűs Utókor, csak mondjuk a jövendő unokáim előtt, hogy én is megpróbáltam tenni valamit, a napi megélhetési feladatokon túl. Bizonyára látható: próbáltam közösségekhez csatlakozni, vállalni a rám eső részt.

3.

Voltak azonban, voltak bizony, külföldön is jegyzett súlyos egyéniségei a Magyarországra áttelepült erdélyi magyarságnak, bár némelyek neve azóta elhomályosult a média által megcsinált sztárpolitikusok színes forgatagában. Közülük is Dávid Péter magaslott ki mint az erdélyi magyarság ügyének egyik leghatásosabb szószólója. S nekem ha nem is barátom, de régi ismerősöm abból az időből, amikor Romániában még nem rostálták meg és szórták szanaszéjjel a magyar értelmiséget.

Munkássága nyitott könyv volt ország-világ előtt, hiszen süvölvény korától szólt ő a nyilvánossághoz, ha kellett, versben, ha nem versben, regényben, ha nem regényben, akkor publicistaként, ha nem írásban, akkor szóban a rádió és televízió hullámain, s ha éppen nem szólt személyesen, hát mások emlegették, idézték súlyos szavait. Aki nem emlékezne rá: Dávid Péter költőként kezdte pályáját a „fényes szellők” korszakában, de mindig helytállt: a nagy politikai irányváltások, sőt a legkeményebb diktatúra idején is vállalta valamely romániai magyar kulturális intézmény vezetését. Ami pályáját, tevékenységét és személyiségét szerves egységbe fogja össze korszakokon és országhatárokon át, az a hangnem, a hatvanas évektől máig érvényes, egyenletesen sugárzó, lírai hevülettől áthatott őszinte hang. Kezemben tartom egy nyilatkozatát, íme, még 1980-ban is, a bekeményedett diktatúra éveiben, bátran mert szólni: „Valami infantilis illúziónak vagyok a rabja: egy hatalmas csapat tagjai, együtt dolgozunk megszállottan és összehangoltan a közös cél érdekében, társadalmunk még jobbá, jövőnk még szebbé tétele ügyében… Az én életemnek az ad tartalmat, hogy mindig másoknak hasznára akarok lenni, a közösségért cselekvés ösztöne a génjeimben van: szocialista társadalmunkat és nemzetiségemet szolgálom, ez horgonyom, antennám, célom és eszközöm is!” Hát nem a közösség ügyéért megfogalmazott legszebb hitvallás lírája ez?

A nyolcvanas évek elején, amikor Romániában mindannyiunkra ránk köszöntött a szellemi, erkölcsi és anyagi nyomor, Dávid Péter lesodródott valamiként a zárt politikai hatalom csúcsairól (ahol őszintén vállalhatta a közösségi felelősséget), egyszerű szerkesztői állásokba kényszerült, és ekkor hirtelen megromlott az egészsége. Külföldi gyógykezelés céljából kért hát néhány hétre útlevelet, állapota azonban nem javult, így kénytelen volt folyton-folyvást hosszabbítani magyarországi tartózkodási engedélyét. Hogy kezelése költségeit fedezze, megélhetés után kellett néznie, és mi máshoz folyamodhatott, mint elementáris tehetségéhez. Rövidesen teleírta a magyarországi lapokat, állandó rovatai voltak, és egy év múlva a legszínesebb tollú és legtermékenyebb publicisták közé számított. Zsurnaliszta zsenialitását az utókornak kell majd megfejtenie: oly módon tudott színesen, olvasmányosan, élvezetes stílusban napi legalább egy, de akár két-három cikket, tárcát, jegyzetet, krokit megírni, hogy soha senkit meg nem bántott. Egyfelől a magyar kisebbség egyik leghitelesebb képviselőjének, a román politika szakértőjének tekintették, másfelől a kései Ceaułescu-éra diplomatái általa is kerestek kapcsolatokat a külföld felé. Olyan tünemény volt ő a nagy rendszerváltások első éveiben, hogy fényéből az is energiákat nyert, aki a társaságába kerülhetett.

Nagyon felkészültem a találkozásra, mint egy jó riporter, az igazmondás bajnoka…

– Péter bátyám, tudod, hogy Erdélyben egy élő mítosz voltál… – Mély lélegzetet vettem, hogy merjem kimondani: – …És okos, ügyes, csendes eltávozásoddal ezt a mítoszt, a nemzeti közösségért való példázatos helytállás mítoszát romboltad le. Legalább másfél millió ember veszítette el a hitét a kitartás értelmében, és általad és miattad is felgyorsult a kitelepülés pánikja. Nem személyes véleményt mondok, hanem akkori keserű beszélgetésekből idézek: „Ha a magyar vezetőink elmenekülnek, mi, átlagemberek minek játsszuk a mártírt, miért áldozzuk fel a jövőnket?”

Az a tévéből ismert kedves, megnyerő mosoly, a bársonyos hang, mely nemcsak a fülbe, de a szívbe is beveszi magát.

– Nem te vagy az első, s nem is leszel az utolsó, aki ezeket a fejemre olvassa. Kívülről nézve azt a pár magyar embert Romániában, aki a hatalommal érintkezett, ma már könnyű bírálni, tücsköt-bogarat rájuk kiabálni: „Ti is a hatalom részesei voltatok! Bűnösök vagytok! Máglyára!” – Rám nézett őszinte, apró, barna szemével. – Szerettem volna látni, hányan vállalják a megkövezők közül azt a kockázatot vagy – ki merem mondani – szenvedést, hogy kéthetente vagy havonta kötelező módon megjelenjenek a Kárpátok Géniuszának színe előtt, bár többnyire nem is fenséges személye előtt, hanem legbensőbb kabinetjében, ahol vagy egy bizalmi emberével, vagy a puszta hangjával kell tárgyalni. Ilyen helyzetben képviseld a tieid, egy kétmilliós nemzeti kisebbség érdekeit, mentsed a még fel nem számolt intézmények maradékát, dicsérd a császárt azért, hogy kevesebb pór pusztuljon, s a te saját fejed is a helyén maradjon. Nem tagadom, én mindig gyenge idegzetű, rossz egészségű ember voltam, nekem minden ilyen jelenés-jelentés: gyomorgörcs előtte egy héttel s utána hét napig, vagyis már egy folyamatos gyomorgörcs volt az életem. Nos, így nézett ki belülről az én hatalmam, lévén puszta és állandó lázas közösségszolgálat! Ki vállalta volna ezt az áldozatot? Te például miért nem vállaltad? – kérdezte minden támadó él nélkül, szinte behízelgő hangon. Egy pillanatra meghökkentem.

– Mert közelébe sem kerültem a hatalomnak. Mert a „népszolgálatból” nem a kiválasztott kevesek színpadi széptevését, hanem magát a láthatatlan szolgálatot választottam. S mert, belátom, teljesen alkalmatlan is voltam ilyen bonyolult szerepalakításra…

– Na látod. Így azért könnyebb volt. A legkeményebb időszakban, amikor a teljes nemzeti kisebbség léte forgott veszélyben, a magyar értelmiség színe-java begubózott, félrehúzódott mindenféle isten háta mögötti helyekre, csak hogy mentse a bőrét, s ne kelljen felelősséget vállalnia. Miközben mi, néhányan valóban a bőrünket vittük vásárra a nemzetért, az egészségünket, az életünket veszélyeztettük. Hogy lássa a világ, valaki még ki mer állni az ügyért, valaki még képes megszólalni a sajtóban.

– Érdekes álláspont – dünnyögtem. Az érvelés súlya alatt valóban alig tudtam megszólalni. – Azt hiszem, jobb lett volna, ha nem képviseltek bennünket sehol, s ha nem csináljátok azokat a lapokat, melyekben dicshimnuszok zengtek legzseniálisabb vezetőnkről, aki oly boldoggá tette életünket a rettegésben és a lágerben…

Szurkáltuk egymást keményen s játékosabban, váltakozva, és azt hiszem, így ment volna még jó ideig, ha Dávid Péterben nem kerekedik felül az örök, jó szándékú diplomata, aki minden hozzá fordulónak felajánlja segítségét, akkor is, ha nem kérik.

– Neked az a legnagyobb bajod, hogy itt sem találod a helyed.

– Talán igaz – dörmögtem.

Megveregette a vállam. Nagyon emberségesen, majdnem barátian érintett.

Ajánlok valamit… Meg fogsz lepődni: változtasd meg a neved! Mindjárt másképp fogod érezni magad, mert másként néznek rád a környezetedben, de még távolabb is rád figyelnének. Te publikáló ember voltál, és ezzel a hozott névvel nem vesznek észre. Figyeld meg azokat az Erdélyből települt ismerőseinket, akik itt valamit elértek…

– Megfigyeltem…

– …Mind változtattak a nevükön.

– Tényleg.

– Csak egy példát hozok fel. Furulyás Andrást otthon ki tartotta számon? Sehol nem közölték a verseit, novelláit, egy semmi kis vidéki lapocskánál volt korrektor, néha írt egy-egy vezércikket. Itt másfél évig kódorgott a szerkesztőségek körül, szóba sem álltak vele. Amíg el nem magyaráztam neki is ugyanezt. És most nézd meg: Hidegszamossy Furulyás Endre (az akusztikája is kellemes, mi?) az ország egyik nagy reklámújságjának főszerkesztő-helyettese.

– Pusztán az új neve miatt?

– Ne légy ostoba. – Ismét megérintette a karom.

– Nem értem. Mitől lesznek az emberek különbek, mitől lennék én különb a nevem megváltoztatásával? Szóval ne írjak semmit, se jót, se rosszat, csak tegyem le egy megfelelő helyen a névjegykártyámat az új nevemmel, mondjuk, Marosvölgyi Faághy B. Előd, és hipp-hopp, máris főszerkesztő-helyettes vagyok?

Elnevette magát.

– Játszod a dühös és dörzsölt cinikust, de már majdnem az is vagy.

– Te mégsem változtattad meg a neved, pedig hát…

– Igen, igen, kimondhatod. Pedig elég hétköznapi nevem van. Csakhogy én, nem akarok szerénytelen lenni, hoztam a nevemmel a személyes múltamat, ami a munkásságom, és a családom múltját, amely jelképesen, de egy kis jóindulattal valóságosan is két nagy Dávidig vezethető vissza, és én ezt nem titkoltam, kis tárcákban a világ elé tártam. Az egyik ama nagy, a bibliai országalapító király, hiszen az ő leszármazottjának érezheti magát, az ő vérét és lelkét hordozhatja magában mindenki, kinek családjában bárki is átélte a zsidóság örök nagy szenvedésének traumáját. A másik a legnagyobb erdélyi és magyar egyházalapító, Dávid Ferenc, aki a maga személyében a magyarság történelmi szenvedéseinek stációit járta be, katolikus plébánosból lévén reformata lutheránus, majd kálvinista, utóbb antitrinitárius igehirdető, hogy végül rövidre zárja a kört az ősvalláshoz visszatérő székely szombatosok közt, eszméiért a várfogságot és halált is vállalván. Ők az én két nagy családfám, hozzájuk képest semmilyen név nem lehet méltó vagy méltatlan, csupán a viselője legyen alkalmas utód. Ott szakítottuk félbe, hogy… Te publikáló ember vagy, ha keveset közölsz is, mert elsősorban pedagógusnak vallod magad. De egy-két írásodat a nagy események hevületében itt is átvették.

– Nem is túl jó, nem is maradandó írások azok…

– Bizonyára nem – mondta, cseppet sem udvariaskodott. – Mégis ezeket kell főszerkesztők és intézményvezetők orra alá nyomni, nem a komoly, unalmas tanulmányaidat, mert azokat senki sem olvassa el. A mostani neved nem azért nem jó, mert rossz, hanem azért kell egy új név, hogy legyen mit mihez viszonyítani, hogy lássák, képes vagy alkalmazkodni és – ha a helyzet úgy követeli meg – régi személyiséged egy részét vagy akár egészét feladni valami másért, jobbért, amiről még senki nem tudja megmondani, milyen legyen, csupán azt, hogy másabb és rugalmasabb az eddiginél, tehát megfelel az új idők bizonytalan elvárásainak.4

Így kódorogtam szabad időmben, hogy erdélyi ismerősöknél baráti szóra leljek, hogy ne teljék fölöslegesen az új életünk. Mert a múzeum könyvtárában időközben azt is kiderítettem, hogy volt még egy nagy erdélyi „betörés” a magyar kultúrában, a 19. században, a szabadságharc leverése után, amikor is a honoráciorok nagy része elvándorolt valamerre az országon belül, mert ott voltak a legnagyobb veszélyben, ahol a legjobban ismerték őket. Az Erdélyből futamítottak „megrohamozták” a kulturális intézményeket, s élükön az én „ősömmel”, Faág Károllyal, de – s ez már szinte vádként hangzik a korabeli sajtóban – mondhatni, egymás kezét fogva és összefogva teremtettek új magyar kultúrát. Ezt az egymás kezébe kapaszkodó, egymást noszogató tartást kerestem, kerestem.

4.

És akkor meghívót kaptam az ER-KÉM5 reprezentatív kiállítására. Szervezte, levezényeli az én régi barátom, egykori osztálytársam… Na, most nem tudom, hogy nevezzem meg. A krétázott papíron igazi névjegye a kézzel rákapart, jellemzően idétlen szöveg: „A kőművesek felrakták a házam falát, Döfével egész éjjel ittunk, reggel látjuk, hogy ferde a fal, kezdjük bontani, hát nem a fal volt görbe.” Aláírás: MEZSÓ.

A Mezsó nem afféle gyermekkori becenév, amely az iskolában ragad az emberre, viseljük baráti körben, aztán valahogy ország-világ előtt eggyé válunk vele, mintegy természetünkké lesz. Mezsó Csabai Lehelként jelent meg közöttünk tizedikben, a tanév eleji káoszban, amikor hetekig nem lehetett ismerni az osztályok összetételét. Ez azonban egy más történet elemzése volna, egy korszakra jellemző épületes tanulságokkal. Most csupán annyit, hogy tizenöten voltunk fiúk, érettségi után mindannyian továbbtanultunk, mindannyiunk pályája, sorsa egy-egy külön, mégis egymást keresztező, a helyre és korszakra jellemző tipikus történet lehetne, ha minden ember életútját szalagra lehetne rögzíteni.

Mégis, ha nem jelenik meg akkoriban az osztályunkban Csabai Lehel, talán megmaradunk annak a tudományokból kiebrudalt, lekicsinyelt „firkásztársaságnak”, ahogyan tanáraink többsége bélyegezte meg a humán tagozatot. Lehel Rondel Gáborral egyszerre érkezett, illetve nem pontos a kifejezés: az aligazgató egy határozott mozdulattal betaszította őket az ajtón, ami Lehel esetében különös teljesítménynek számított, az ő százkilencven fölötti magassága, széles válla egy pillanat alatt lenyűgözte, mondhatni, leteperte az osztályt. Soha nem dicsekedett a teljesítményével előttünk, hozzá nem mérhető, megnyúlt végtagú, kiforratlan mozgású nagykamaszok előtt, néhány nap múlva mégis beszivárgott a hír, hogy kor- és súlycsoportjában országos birkózóbajnok, a tekintélye tehát biztosítva volt, és hiába volt Gábor a legelegánsabban öltözködő, már-már piperkőc megjelenésű fiú, Lehel mögött afféle kutyagoló kis kuli benyomását keltette. Azonnal az első padban kaptak helyet, hiszen természetes, hogy mi kabaréba illő udvariaskodással azonnal húzódtunk mindannyian hátrébb, mert hát ki nem menekül a tanárok szeme elől. Ők aztán örökre, az érettségiig birtokba is vették az ablak melletti első padot, nagyvonalú eleganciával. Lehelnek nem volt szüksége mások háta mögé húzódva feleletkor a könyvbe, dolgozatíráskor a rejtett cetlikbe lesni. Egyszerűen nem érdekelték az osztályzatok. Mert Csabai Lehel nem a mérhetetlen erejével, országos és nemzetközi birkózóeredményeivel változtatta meg lassan, észrevétlenül az osztály közérzetét, s tett magabiztosabbá bennünket, fiúkat, hanem a különös, megmagyarázhatatlan és utánozhatatlan szerénységével. Azzal, hogy mindenben a legrosszabb volt, ami szofisztikusan kiforgatva (tanultunk már egy kis filozófiát, logikát, antik irodalmat – a reálosok rovására) azt jelenti tehát, hogy mi mindannyian mindenben jobbak vagyunk nála, tanulásban, olvasottságban, de még a labdasportokban is, az ő nagyléptű lomhaságát kézilabdában, kosárban, fociban könnyedén kijátszottuk. Mégis ő volt a megye legnagyobb, legjelentősebb líceumának a kedvence, nemhogy a lányok imádták, de még a legvérmesebb, a sportolókat rühellő tanárok is elnézőbbek voltak iránta. Állítólag soha nem készült az órákra. Emlékszem olyan évharmadzárásra,6 amikor, a tanárok elképedésére és a mi hatalmas derülésünkre, színötös7 volt a bizonyítványa. Csak azt tanulta meg, ami fontos az életben.

Hogy ő is nagy kamasz, csupán a mi szemünkben válik ki közülünk, egy sokat látott tanár számára ő is csak hatalmasra nőtt gyermek, az a padtársa örökös hecceléséből derült ki. Akiről, jaj, szinte megfeledkeztem! Rondel Gabi, szegény, eljellegtelenedett egy ilyen őstermészet mellett, azaz teljesen jelentéktelenné válhatott volna, ha Lehel a bakalódásával időnként fel nem hívja rá a figyelmet. Pedig Gabi mindent elkövetett, hogy szerepelhessen, a középpontba kerülhessen. A kötelező rondakék uniformisban is egy fokkal, éppen csak egy hatásos árnyalattal elegánsabb volt az ajánlatosnál. Egy második, tartalék zsebkendőt hordott magánál, s amint belépett a tanterembe, mindig gondosan megtörölte a cipőjét, megigazította a zakóját, minden szünetben megfésülködött, s a becsengetés meg a tanár érkezése közti holtidőben valami rögtönzött jelenettel próbálkozott a katedrán. Többnyire a tanárokat igyekezett utánozni, nem sok sikerrel. Hiába nevelkedett, rokonsága révén, a színház környékén, kulisszák mögött, hiányzott belőle az a piciny, alig észrevehető többlet, ami a tetszelgést, az idétlenkedést a művészi mimézis felé hajlítja, az az önkritikus képesség, hogy tükörbe, az osztálytársak szemébe nézve felismerje saját gyöngeségeit, és ezektől megtisztulva idejében kezdje építeni majdani igazi, képzelt művészszemélyiségét. Egyedül a pszichológiatanárunkat sikerült felismerhetően imitálnia, de nem a karakterisztikuma egészét vagy legalább a precíz, igényes előadásmódját, hanem a hátán éktelenkedő púpjából adódó szokatlan mozgását. (Márpedig mi kedveltük ezt a tanárunkat.) Gabi felhúzza a jobb vállát, a komoly tekintet és a méltóságos mozdulatok paródiája most sem sikeredik, ezért hadonászik és grimaszkodik, bicegő járással érzékelteti a testi hibát. Nagy levegőt vesz, felfújja a képét (Udvarhelyinek valóban széles, kerek arca van), jobbra-balra billegve hátrafelé nyomja a tomporát, s amikor már nem bírja tovább feszíteni, nem bírja nagyobb gömböccé fújni, furcsa hangok kíséretében ereszti ki a levegőt két pofazacskója között, és kitör a röhögés. Lehel az ő tréfa és harag közt lebegő tompa hangján szólal meg, amikor csend lesz:

– Ron-del-fin-ggg!

És ettől kezdve órák előtt, amikor Csabai Lehel nem bírt az erejével, egy országosan és nemzetközileg jegyzett böhöm birkózóbajnokhoz méltatlan gyerekességgel, időnként meggyömöszölte szegény Rondel Gabit, s röhécselve facsarta ki minden lehetséges alakban a nevét: Rondella, Ronda Ella, Rondelfin, Ronda Delfin, a kedvence azonban az ősváltozat, a Rondelfing maradt. Ez ellen a cibáló, piszkálódó szeretet ellen pedig mi mást tehetett szegény Gabi, mint hogy vállalta, magára vette a ripacs figuráját, olyannyira elsajátította szerepét, hogy először, másodszor, harmadszor sem sikerült a felvételije a Színművészeti Akadémiára, és keserű csalódottságában az Egyesült Államokig futott.

Lehel olyan büszke volt a színötös bizonyítványára, mint a jó tanulók a tiszta jelesre, szinte sportot űzött abból, hogy ezt többször is megismételje. (Valószínűleg a tanáraink is észrevették a szándékát, mert időnként nagy dicséretek közepette bevéstek a naplóba egy-egy egészen magas, nyolc-kilences osztályzatot, s gondolom, titokban jót mulattak azon, hogy elrontották a játékát.) Ugyanazzal a szenvedéllyel küzdött az ostoba színötösért, mint a birkózásban a bajnoki címért. Ha a mai egyéniségét összevetem az akkorival (persze könnyű évtizedek múltán okosnak lenni), a tizenhét-tizennyolc éves fiúban ott látom a felnőtt furcsa kettősségét: az élvezeti játékost, aki feledi az aktuális haszon minden szükségletét, nagyokat mulat, falja a nőket, szórja a pénzt; és a rettenetes küzdőt, aki lemond a hívságos napi örömökről, a játékról, a barátairól és az eszményeiről is a Siker érdekében, talán hogy majd még jobban élvezhesse az életet.

Kétszer láttuk sírni.

A tizenegyedik tanév kezdetén csoportban őgyelegve beszélgettünk a folyosón, az ajtónk előtt, amikor megérkezett, s hiába vártuk, hogy szokása szerint valami szívderítőt mondjon. Kovács Péter, a másik, még tréfásabb kedvű élsportolónk vetett oda neki szókoncokat, hogy kapjon rajta, replikázzon: „Kérjük használat előtt felrázni!” stb. Lehel csak állt, bámult a mennyezetre, s elkezdett bőgni, akár egy játékafosztott kisgyermek.

– Úgy lepontoztak, hogy még a bukarestiek is szégyellték. Ahhoz, hogy egy magyar birkózónak megadják az első helyet, nem elég a legjobbnak lenni: háromszor jobbnak kell lenni a legjobb románnál. A tavaszi bajnokságig ti engem cigarettázni nem láttok, nővel nem láttok, de megnyerem az országos bajnokságot!

Májusban nem tőle, az újságból tudtuk meg: kötöttfogásban, junior kategóriában „országos bajnok megyénk kiválósága, Csabai Lehel”. A színötös bizonyítvány viszont nem jött össze…

Azt, hogy Lehel a versenyek miatt néha napokig hiányzik, megszoktuk, a hiányát azonban nem. Egyszer a padtársam, Szávics Karcsi bökött meg óra alatt.

– Te, észrevetted, hogy Lehel már egy hete nincs itt? Gyere, délután látogassuk meg.

A szobája nem Angela Davisekkel és Alain Delonokkal, Beatlesekkel, Muhammad Alikkal vagy futballsztárokkal volt kitapétázva: a falakon, a mennyezetig, saját rajzai, tanulmányfejek, vízfesték- és temperakísérletek és rengeteg akt, fiú- és lánytestek tömkelege. Lehel a szoba közepén, ecsetekkel, festékekkel körülvéve munkálkodott egy festőállvány előtt. Az asztalon, ágyon, földön, mindenütt folyóiratok hevertek kinyitva, idegen nyelvű művészeti kiadványok, és Szávics Karcsi meg én itt láttunk először Új Symposiont meg Magyar Műhelyt, itt láttunk először ilyen ömlesztett mennyiségben illusztrációkat az op-art és pop-art, a hiperrealizmus és egyáltalán, a neoavantgárd művészetéből. Egy-egy képben, jobb illusztrációban itt elmélyedni lehetetlen volt, éppen mert az egész, az összhatás heterogenitása volt lenyűgöző, sőt letaglózó, egyszerre szegényesen kopár és művien mesterkélt, eleven és színpadias, műteremszerű. Tulajdonképpen a lakásnak valami konyhaféle helyiségét formázta, mert a fal mellett használatban lévő, ócska kályha állott, mellette nagy konyhaasztal, tele edényekkel és ételmaradékokkal, arrébb dívány vagy sezlon. Ebben a környezetben töltötték meg a piszkos falakat Lehel semmi eredetiséget nem mutató, iskolás, de sok-sok vesződésről tanúskodó rajzai. A szanaszét heverő sajtótermékek azáltal képezték mindennek szinte groteszk és totális kontrasztját, hogy egyszerre lopták be a konyha kopottságába – puszta tárgyi mivoltukban – a 20. század csúcstechnikáját és ábráikkal az idegen nonfiguratív művészetet.

A konyhaablakon beverődő rossz fényben előbb csak homályló foltokat tudtunk kivenni az állványon készülő festményből. Miután közelebb léptünk, és a szemünk alkalmazkodott a fényviszonyokhoz, arcok vonultak fel a képen, sok-sok arc, de a tömegszerű sűrűség és a homály, ezúttal a kép homálya miatt az én szememben eleven vonások nem bontakoztak ki.

– Na, hát hova a fenébe tűntél el már egy hete? – kérdeztem igen helytelenül. Helyesen valahogy úgy kérdeztem volna, hogy „Hát ezért hiányzol…!?”. De akkor az okosságom mellett az irigység is kiütközött volna a hangomból. A sportban a világraszóló sikerek sem izgattak, a magányos alkotás bátorsága, a remélt eredmény önbizalma azonban mindig súlyosan megrendített, szinte megfélemlített.

– Csak ide. Egy nagy lyuk mellé, aminek csak én ismerem a titkát. Pedig ti is ugyanazt látjátok – mondta röhécselve, érzésem szerint rosszul leplezett önhittséggel. – Ez nem pina, te – lökött egyet a Szávics vállán, aki mindentudón rám kacsintott. – Ez az a másik lyuk, ahol végezzük. – Modorosság és pátosz volt a hangjában.

Mégis a padtársam ismerte fel előbb.

– Te, ezek mi vagyunk? És mind itt vagyunk? S hát te hol vagy? – bökött Lehel felé.

– Mind itt vagytok, ne félj. S a rendesebb tanárok is. Magamat még nem tudtam megoldani. Valahogy úgy szeretném, mint Chagall, hogy rejtve, mégis jól észrevehetően legyek ott. – Meggyőződésem, hogy színtiszta hiúság szólt belőle.8

Amennyire a képre emlékszem, s mai ismereteimmel összevetem, semmi chagallos nem volt benne. Középen egy sír formája bontakozott ki, a festményt uraló sötét tónusok között is a legsötétebb folt. Kontrasztként az égből fényes sugár hasította ketté a homály súlyos tömbjeit, körülbelül a vászon közepén, és mint a villám, csapott bele a tátongó üregbe, valamelyest láthatóvá téve a gödör egy pontját, közelebbről egy koporsó elmosódó vonalait. A koporsó anakronisztikus módon lebegett, mintha nem döntötte volna el, aláereszkedjék-e, vagy a mennybe emelkedjék a csillogó zsinór mentén. A sír körüli fény-árnyék egymást átjáró, erőszakolt hatása a korai romantika toposzaira emlékeztetett, a koporsón átütő, de felismerhetetlen leányarc viszont bizarrnak tűnt. Egészében, iskolás gyakorlatlansággal, mintha Munkácsyt idézte volna az a törekvése, hogy a középpontot körbeálló figurák arcát aprólékosan kidolgozza. Igyekeztünk felismerni magunkat, de a tekintetek furcsán hasonlítottak egymásra, mind ugyanabba a szomorú és üres kifejezésbe merevedtek. Nem egyéniségek voltunk ezen a festményen, egyikünk sem olyan, amilyennek tudtuk önmagunkat, hanem amilyennek Lehel láthatott bennünket uniformizált tömegként.

– Ki itt a „főszereplő”? – kérdezte Szávics.

– Melyik a szimbolikus jelentésű figura? – tettem hozzá. Évekig egymás mellett ülve megtanultuk egymás hiányos mondatait is kiegészíteni.

– Hát nem látjátok, hát nem jösztök rá, kiről, miről szól ez a történet?! – kiáltotta Lehel szokatlan, annyira szokatlan szenvedéllyel, hogy az hiteltelennek tetszett. – Mit tudtok ti az igazi érzelmekről? Ott fekszik az én nagy szerelmem, és én sohasem tártam fel előtte az érzelmeimet, nehogy megtudja, mert ő annyira tiszta lélek volt, hogy ha csak megérintettem volna a bennem dúló szenvedély feltárásával, megrontottam volna őt az én romlottságommal.

Összenéztünk, vigyorrá készült formálódni a Szávics szája, aztán kialakulatlanul megtorpant valahol a szánalom fokozatán. – Cipruslombok Etelke sírjáról – mondta ez a száj.

– Ady és Léda – tettem hozzá én. Ez volt az a korszak, amikor a fiak és lányok a világon mindenütt harcosan megtagadták apáikat és anyáikat, szembeszegültek mindennemű hatalommal, prüdériával és érzelemnek álcázott erkölcsi konzervativizmussal, egy vadonatúj gondolkodás- és életformát teremtettek. Hozzánk mindebből annyi jutott el, hogy a szenvedélyekkel szemben cinizmust mímeltünk, miközben elődeinkhez képest vadonatúj gátlásaink alakultak ki.

Amilyen túlérett testi erőt mutatott Lehel, olyan gyerekesen kezdett el sírni.

– Nincs bennetek művészi átélőképesség!

Ez volt Lehel utolsó munkája, melyen figurális ábrázolást láttam. Valószínűleg nálunk jobban, alaposabban megértette, hogy az érzelmek felszínességét, a komolytalanságot nemcsak megjátszani kell, hanem magunkévá, természetünkké tenni. Ahogyan a saját testét, alkatát, izomzatát képes volt maximális teljesítményre kényszeríteni, ugyanúgy kezdte alakítani a művészi stílusát és ehhez formálni a személyiségét. Nem követhettem a pályáját, évtizedek mozaikjaiból áll össze valamiféle kép, mert sokévnyi, nagy szünetekkel találkoztunk, így folyton egy-egy újszerű állapotból kellett visszakövetkeztetnem az alakulás folyamatára.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben