Kakofónia

(A második nap)

Kiléptem a hárompoloskás, félcsillagos szálloda ajtaján,
S tüstént mellém szegődött a tegnapi hidegen vezető.
„Uram, ne menjen a múzeumokba, a felvidított katedrálisokba,
Nyüzsögnek ott az izzadságszagú turisták,
S a Várdombot különösen kerülje.
Ott kopasztják meg a bámész idegent
Vendéglősök, abroszok, faliszőnyegek árusai,
Illegális hajléktalanok, kiket a zsandárok rendre elzavarnak.
A Nagy Kakofon Parkba menjen inkább
A város peremén, ahol a gálás vasárnapi nép
Már kedden összeverődik. A 69-es busz viszi oda.”
Leszállok. A kapu fölött cirkalmas felirat:
„Dr. Jekyll és Mr. Hyde Park. A kakofon nép
Világi zarándokhelye.” Balra imponzáns szobor fogad.
A talapzaton ez áll: „A FÉLMÚLT HŐSE:
TÁNYÉRSAPKÁS GUMIBOTOND.”
Hirdetőoszlopon nemzetiszín plakát:
Napi program: 9^h, Ecetes reggeli torma.
Nyomdahiba? Mellettem egy kakofon polgár mosolyog:
Ó, nem. A kakofon polgár erős tormával kezdi a napot.
Izma attól dagad.

Tízkor a Kakofon Tánc- és Dalegyüttes
Szerepel a szabadtéri színpadon.
A vége felé érek oda. Épp ezt éneklik:
Savanyú a szőlő, konyul a hímvessző
Lefele, lefele…
És 11-kor az Antikrisztus hegyibeszéde.
Egy törpe hatalmas hordót gurított
A színpad közepére. Kezeslábasán hátul ez állt:
GRAFOMÁN. A felállított hordó tetejére
Elegáns fiatalember ugrott, s így szólt a gyérszámú szájtáti néphez:
„Meghirdetem a nyolc boldogtalanságot:
Boldogtalanok, akik drága éttermekben ebédelnek,
Mert ők gyomorégést fognak szenvedni.
Boldogtalanok, akik túl sokat vihognak,
Mert ők hamarosan kihúzzák a gyufát.
Boldogtalanok, akik éhezik és szomjúhozzák az igazságot,
Mert ők előbb-utóbb éhen halnak.
Boldogtalanok a málészájúak,
Mert őket gyakorta seggbe rúgják.
Boldogtalanok, akik akármiben hisznek,
Mert őket rendre bepalizzák.
Boldogtalanok, akik kórházi ágyon haldokolnak,
Mert bizony nem kapnak elég morfiumot.
Boldogtalanok, akik hiábavaló
Szerelmükre gondolva maszturbálnak,
Mert gyönyörük elpattan, mint a buborék.
Boldogtalanok az eszelősök, mert őket intézetbe zárják,
Ha a lélektompító gyógyszerek nem segítenek.”
Akkor leült mellém a Jézus, és oldalba lökött.
„Mondja, mit szól a konkurenciához?”
„Hát, humora van, meg csokornyakkendője.”
„Tudja, az evangelisták kicenzúrázták
Tréfáimat, minthogy a megváltó állandóan komoly.
Pedig a kánai menyegzőn a vendégek hasukat fogták
Mulatságos anekdotáimon.” Megrázta dürerfrizurás fejét,
Aztán eltűnt. (Hallucináltam? Misztikus élmény?)
Közben életre kelt a hangszóró. Reszelős tenor dalolta:
„AZ ÁM, LAZÁN, TE MINDENES.”
„Legjobb terroristánk” – morogja szomszédom.
„Tenorista” – javítom gépiesen. „Nem, ha ez az ember dalba fog,
A proszcéniumpáholyok kiürülnek,
S a szék alá bukik a nagyérdemű közönség.”
12 órakor: A Kakofon Torzító Tükör színháza:
A beképzelt beteg. Egy ország a felpolcolt betegágyon.
1-kor egy kor emlékezik. (Mire?) Solus eris,
Egyedül maradsz, díszlet a vár,
Fokán fakult lobogók lengenek.
Délután háromkor: a Vidám Kínpad.
Grand Guignol. Párizsi színtársulat kínoz és kivégez,
Élethű próbababák, fröcsögő marhavér, valódi bakó.

Jobbra csapás indul. Hepehupás. Fagyalbokrok,
Csenevész lucfenyők közé vezet.
GÖRÖNGYÖS ÚT – mondja a tábla.
Azt suttogja a hidegen vezető:
„Erre csak a siculusok járnak,
Azok se nappal. Csak sötét éjjelen.”