×

Hogyan készül a kazein?

Győri László

2006 // 09
Első Sándor, második Sándor, harmadik Sándor, így következtek egymás után, amíg az utolsó Sándor a nagy királyi családból véget nem vetett a sorszámoknak, és elsőszülött fiát, akinek már csak egy leány szegődött a nyomába, Zoltánnak nem anyakönyveztette. Első Zoltánnál tartunk, első Zoltánnak egyelőre csak barátnője van, ahogy az ma dívik, jó is az, nekünk annak idején csak feleség jutott, szerelmeinkkel nem költöztünk össze, szerelmeink presszóbeliek, mozibeliek voltak, parkban, fapadon, kapualjban csókolóztunk velük, az új Zoltánok nemzedéke már nem ilyen kényelmetlen szerelmet gyakorol. Még az a szerencse, hogy második Sándor mit sem tud erről a mai, nagyon is elterjedt együttélési formáról, nem értesül barátról, barátnőről, mert kint van már a temetőben. Nem olyan régen költözött oda, tíz-tizenöt esztendő igazán sekély víz, kicsi folt az örökkévalóságban. Az semmi, hogy kiköltözött, de hogy költözött ki? Ráadásul nem az otthoni sírkertbe, szülei sírdombjába, koporsóban a koporsóra, ahogyan az egy asztaloshoz illenék, hanem urnában, idegenben, az Óbudai temetőben, ahol egy tízemeletes panelház postaládáihoz hasonló rekeszek sorakoznak szédületesen, amelyek a méhsejtekhez is hasonlítanának, ha nem négy-, hanem hatszögletűek volnának, mint ahogy az egy méhészhez illenék, mert asztalos, méhész egy és ugyanaz a személy: az én keresztapám.

Zoltán, a megszakító – persze kérdés, Zoltán-e a megszakító, vagy apja, harmadik Sándor az, lévén a névadás ősi rendjén ő rántott egy nagyot, így vált negyedik Sándorból első Zoltán, aki ekkor, nagyapja összeszűkülése, kicsire, porrá omlása idején még csak növekedett, már ugyan felülről nézett nagyapja feje búbjára, amikor az még utoljára fölkelt az ágyból, hogy aztán végleg összezsugorodjon. Még csak kiskamasz volt, de már látszott, ahogy az a mai gyerekeken súlyosan, egyértelműen, általában: egy most induló morál, egy kezdő szokásrend követője lesz ő is; megszakító, amihez sok-sok nemzedék készítette elő az utat, ám főleg az apa, aki nemcsak első értelmiségi volt a kézműves évszázadok után, hanem először jött be a nagyvárosba, Budapestre is. Ezzel a fia ugyan nem sokat törődött, egyszerűen odaszületett a budai házba, lénye, létezése kitöltötte a lakás minden üregét, az utcákat, a tereket a háztól az óvodáig, az iskoláig, a lányokig, az volt az emléke, anélkül hogy tudatosan emlékké avatta volna, mert egyelőre nem hiányzott neki az efféle tudatosság, nem forgatta a feje fölött, hogy lesújtson vele, jól megvolt nélküle, úgy is éppen annyi volt, amennyi lehetetett. Apjának azonban olykor-olykor belefájdult a térde a változásba, nem is olyan egyszerű elsőnek idejönni. Én is így vagyok vele, én is elsőnek másztam a városba négykézláb, de jöttem volna én ide hason csúszva is, mindenféleképpen, hogy utolérjem azokat, akik egy vagy ki tudja, hány emberöltővel korábban értek ide valahonnan a vidékek mélyeiről.

Keresztapám nem élni, haldokolni jött ide Budára. Elzsibbadt a térde, mikorra végre megállt az autó, nem találta sehol a kilincset, úgy kellett neki ajtót nyitni, s nehezen, előbb az egyik láb, lassan a másik, úgy lépett kifelé, s fölnézett a házra, hova tér be végleg, ahonnan bizonyosan nem lép ki már a kertbe, almafái közé. Kettesben, keresztanyámmal ült a két öreg, túl a nyolcvanon a dívány szélén, ültek egymás mellett, az egyik sem, a másik sem azon kicsin, ahogy ötvenévesen, hanem még kisebb alakban, görnyedve, némán, a kezükből már kiesett a szál, a kezük már nem fogott semmit. – Hát eljöttél? – sóhajtottak. – Látod, mi már csak betegen. Itt fáj, ott fáj, ez már egy földrész fájdalom, nem egy fűrész csikorog, az összesnek kidőlt már a foga, tudod, milyen, az egyik jobbra, a másik balra téved. Szédülök. Magas a vérnyomásom. Az enyém meg alacsony. – Együtt ejtettek minden mondatot, így üldögéltek, így sóhajtoztak egymás mellett, én pedig ezen a helyen, ahová nem valók, erőlködve néztem őket, hogy valóban itt ad-e árnyékot a testük, nem csak képzelem, hiszen ők erre sose jártak, miért adódnak erre; ki teremtette őket a dívány szélére ezen a délutánon.

Keresztanyám, apám idősebb nővére, aki nagyanyám nevét hozta a hátán egészen idáig, most le készül vetni ezt a terhet, nem viszi tovább az Etelkát már senki, a lelkét átadja ismét Dugonicsnak, úgy gyűlik Szegeden egy őskert mélyén, hogy nem kel föl soha többé; nem lesz több Etelka a földön, se magában, se Johannával egybefűzve; még egy, talán még egy Johanna Etelka árnyékot emel az idetévelygő vézna kis nevek fölé, amelyek úgy enyésznek el, mint a keskeny fűzfalevél, mire a földre hullana, elég a nyári tűzvonulásban, vagy ha esetleg tavasz volna, mert még csak májusra jár, mire a fára igazán fölragadna, a gyapjas pille hernyója elrágja kíméletlenül, volt-nincs, a fa kivilágosodik, csak az ágakat rajzolja az égre hitetlen szemünk, mert ilyesmit még hinni sem lehet; igen, őt Etelkának hívják, és ha meghal, elúszik, elveszik vele nagyanyám utolsó testi mása, de hát így van az rendjén, ma még hasonlítunk, holnap már nem.

Keresztanyám egy asztaloshoz ment feleségül, elég későn, és ahogy elég későn, elég kevés gyereknek is adott életet, egyetlenegynek, a többiek mind kettőnek, az sem valami temérdek, de már ilyen volt a huszadik század az első háború után, egyre gyérebben nőtt a fű, úgy látszik, fárad a föld, a gezemice fárad azzal a sok gyerekkel, legalábbis így mondták a kommün után: a gezemice fárad azzal a sok pereputtyal, a gezemice! Az asztalos, akivel a templom tégláján az oltár elé állt, a maga világában igen magabiztos tekintéllyel rendelkezett: kicsi iparos volt, kis műhellyel, de már az apja, de talán még már a nagy-, a dédapja is gyaluló kezű ember volt, nem is ám paraszt. De azért mégiscsak kettőből voltak összerakva: egy asztalosból meg egy földmívesből, derékig parasztfélék, attól fölfelé szekrénycsináló, enyvbe mártott iparosmesterek. Keresztanyám tehát egy iparoscsaládba merítkezett bele, de nem lett sohasem igazi iparosné, ténsasszony, ahogy azt régi könyvekben olvasni szoktuk, nem tartottak inast, dehogyis tartottak, csak egy kis műhelyük volt, sőt az is alighogy, mert keresztapám az ötvenes évek elején szövetkezetbe lépett, a műhely ugyan megmaradt, a fűrésztár a falon, a kis gyalu, a nagy gyalu, a horonyvonó, a vájatozó, a félgömbölyítő, a szorítók, a ráspoly, a gyalupad, az abrichter mind, hála Istennek, de már csak hétvégeken szállingózott a padlóra a gyaluforgácsok csigája.

A Kígyó utca a város másik felében kanyargott, előbb egy vasbolt előtt haladt el a gyermek, ahol rókafarkú fűrészt árusítottak a róka védjegyével (a róka védjegy a legjobb fametsző lapoké, ha nagy leszel, csak rókásat végy), aztán egy beroskadt borbélyműhely előtt, amelynek falából egy vasrúd nyúlt ki a téglajárda fölé, a vasrúdon pedig egy réztányér imbolygott, amelyet a levágott hajak lehelete ingatott jobbra-balra. A Kígyó utca azonban egyszer csak véget ért, keresztapámék, keresztmama meg keresztpapa, a református templom mögé, a Sas-iskolával átellenben vetették meg a lábukat, egy rosszacska, hosszú házba költöztek, a telek, a kert viszont akkora volt, hogy levásott lábunkról a cipő, mire a végébe értünk. Egyszerre három iparos működött a házban: egy asztalos (azazképpen az én keresztapám), egy szíjjártó meg egy bognár, ugyanis a házzal őket is megvették.

Egy dobkályha dülleszkedett nagy kerek idomjával a bal sarokban. Leemelte a tetejét, mint egy valóságos fedőt, közepére árbocot állított, egy gömbölyű faoszlopot, s szórni kezdte bele körben a sárga szíjácsot. Amikor beleült egy sor forgács, ledöngölte, újabb gyűrű forgácsot hintett bele, ismét lesulykolta, egészen addig, amíg a kályha torkáig nem ért, a közepéből kivonta a fát, amelynek a helyén így aztán egy hengeres üreg keletkezett, az adta a forgácsnak a levegőt. Kész csoda, hogy a lecsömöszölt gyalulék nem csordult meg, hogy eressze a mustot. A meleg azonban úgy csordult belőle, egyre hevesebben, hogy a kövér dobnak a poha átizzott bele. Indulhatott a munka. Fölrakta a drótfülű enyves-edényt, az enyv bele hamarosan sűrű, zagyos lébe fordult át, a buborékok áttörtek az enyv tetején, a merev lemez kilyukadt, beszakadt, az enyv már csak azon a lécecskén lógott le, mint valami vén szakáll, amivel keresztapám azt a büdös főzeléket kevergette. Lassan arról is lecsurgott, s pöfögött, rotyogott az egész mélység. Jusson eszetekbe, ha spájzotokban egy szekrényben ti is enyvdarát tartotok dunsztosüvegben, az én keresztapám! Bizonyos csapok azonban túróenyvet követeltek, talán hogy ne nyomódjon barna lé a fehér deszkalapra, hanem hogy fehéret toljon ki a csapolás, ha már kitol, mert olyan az, mintha Toldi Miklós megszorítaná a cseh bajnok ujja csapolását: kiserken egyszeriben. Egy deszkalapot vett elő, egy kanál zsíros, finom oltott meszet ejtett a közepére, egy kanál túrót fordított mellé, s elkezdte összedolgozni őket; gyűrte, gyömöszölte, lapockázta, egymásba vonta a két anyagot, alulra, felülre rétegezte őket, haránt, keresztbe csíkozott, púpba húzta össze, aztán síkba terítette szét, ismét dombba kényszerítette, hol ebből, hol abból, hol a túróból, hol a mészből tett még hozzá, a túró engedett a mésznek, ellapult, egy újabb kanál túró aztán keményített rajta. Nehéz a túróenyvet jól elkészíteni, ám ha megvan, előáll a kazein!

Dobkályhát indítani, enyvet főzni, kazeint keverni mellékes tudomány, néhány szál deszkából különféle alkotmányokat, katonaládát, zsámolyt, ingaóratokot, szekrényt transzformálni, igen, az komoly, királyi mesterség. A spájzban őrzök egy dobozt, látszatra egyszerű: öt deszka, öt egymásra merőleges falap, a felső részen körben vájat, amelybe egy hatodik lapot lehet becsúsztatni, ezáltal egy zárt tért kapok. Egyszerű, szinte már együgyű. Csakhogy! Csakhogy bizony egy szál szög sincs benne, csapolással készült. Nem mért, nem jelölt azon keresztapám semmit, a szemével rajzolta ki a vonalakat, hüvelykujja mellé szorította a fűrészlapot, s hersegtette máris a deszkát. Azok a cikcakkok úgy összeillettek, milliméterre pontosan, hogy egyetlen ütéssel összeforrtak, olyan szorosan ölelkeznek, mintha egymásnak teremtették volna őket. De hát egymásnak is teremtette keresztapám.

Hiába, ennél sokkal többre vágyott, nem volt neki elég a fűrész, a rókafarkú, a keretes, a gyalu, a furdancs, az abrichter, a kazein, a politúr, neki kert is kellett, fügefa, amerikai mogyoró, rebarbara, meg persze méhek. Ha fa, nemcsak cseresznye, szilva, fügefa is. Ha már asztalos vagy, mondta neki talán az előtte lévő Sándor, ne akármilyen paraszt magyar legyél, hanem francia mester. Eredj tanulni tőlük! Ember közöttünk, aki Franciaországban is élt, egy tisztára francia a kertben. Hát nem csodálatos? És a gyerekekben milyen csodálatosan mosódnak össze a különnemű, egészen más értékű dolgok! Az én szememben is egyformán bámulatra méltó volt, hogy keresztapám megjárta Franciaországot, meg az, hogy kopasz volt. Meg is kérdeztem tőle: – Miért kopasz, keresztpapa? – Azért, kisfiam – bazsalygott –, mert Franciaországban olyan rövid ágyban aludtam, hogy lehorzsolta a hajamat. – Ezzel a válasszal tökéletesen meg voltam elégedve, nem akármilyen ember az én keresztapám, nem olyan, hogy azt se mondja, cseréljünk acélt, hanem magától elcseréli. Egy kis mosolyért nem futott el a szomszédba.

A méhek is a jókedve közé tartoztak, mert a méhekkel mogorva, morc nem bíbelődhet, öröm, türelem kell hozzájuk. Meggyújtja a derűs ember a füstölőt, fölteszi a méhvívó sisakrostélyt a fejére, az arca elé, leveszi a boconádi kaptár tetejét, kiemeli a fényre a keretet, amelynek mind a két oldalán vastagon, egymás hegyén-hátán nyüzsögnek a méhek, kétszer-háromszor megnyomja a fújtató bőrét, a füstöt a rajra irányítja, a méhek kirémülnek a keret közé feszített lépről, láthatóvá lesznek a sejtek; egy részük foltokban, fehér ablakokkal van bezárva, más részükben a sejtek színültig mézzel vannak tele. Keze fején nyugalmasan ide-oda járnak a barna kis állatkák. Az összes keretet egyenként kiemeli, magasra, a szeme elé, aki nézi, az az érzése támad, hogy ájtatosan emeli fel őket, noha inkább csak ésszel, figyelemből, persze kissé ittasan attól az örömtől, hogy pörgetéskor ismét meg fognak telni a mézesbödönök, pedig a nyár tetemes része még hátravan. Most még csak a gödöllői dombok akácosainak a mézét suhintja ki a pörgetővel, ahonnan két száraz, virágos hét után most ért csak haza, ide, az Alföldre. Jól megzsákmányolta az északi akácbibéket, könnyebbek lettek a dombok, nehezebbek lesznek az edények mélyei. A nyári tarlóvirág is a méhekre vár még a három Császáréknál odakint a lóci tanyákon. De a tarló mit tud az akáchoz képest! Szükséges, de nem elégséges a jóra.

És amikor beballag a kertből egy kar lucernával, Miska elé szórja a zöldet a disznóólban. Miskát minden télen leszúrják, de a következő tavasszal ismét egy malac túr a góré alatt, aminek újra Miska a neve, akár kan, akár koca lesz belőle. Egy magasabb nemű fogalom adja nekik ugyanazt a megjelölést minden esztendőben, így aztán a disznót nem lehet soha összetéveszteni semmi mással. Ez ugyan leegyszerűsíti a disznót, s még jobban a kés, amikor torkon szúrja az egész rokonság örök böllére, apám. Az ilyen gyilkos munkákat ő végzi el, keresztapám szelídebb ember. Sőt vegetáriánus. Legfeljebb csirkehúst eszik, de annyira mindig, hogy fia, az én unokaöcsém, rá se tud nézni a csirkepaprikásra. Ez azonban családi ügy, keresztapám kerüli a feltűnést, a Franciaországból hozott életmódot nem veri nagydobra, a rokonságban igazából senki sem tudja, hogy ő másképp vélekedik a húsevésről, mint ők. Egyszóval az én keresztapám világéletében eltér. Olyan, mint mi, és nem olyan, mint amilyenek mi vagyunk. Közülünk való, s magának való. De megértjük, így van rendjén, s ennek a rendnek az okán mindenki tiszteli, szereti a mi Sándorunkat, az én keresztapámat.

És most megöregedett. Ül a díványon, ülnek a díványon, és meg fognak halni. Már nem is ül, már fekszik az ágyon, meglát, elered a forrás a szemében. – Ne sírj – mondja neki Sanyi. – Apu, ne sírj! – De keresztapám talán meg sem hallja. Rázkódik, mintha ki szeretne szórni magából valamit, de csak azt mondja sírástól csukolva: – Látod, idáig jutottam.

A szemembe süt a nap, még nem tudom, hogy ez az égitest mikor meg hová megy le majd.

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben