×

Gyökerek, virágok, gyümölcsök

Kérdező: Varga Mária

Mezei Balázs

2006 // 09
– Ezredvégi számvetés című tanulmányának egyik fejezetében a világ és az emberiség mai állapotát taglalja. Azt mondja, a hedonikus emberiség a jólét hajszolása közben megfeledkezik az értelmes, lényeges célokról. Melyek ezek az elfelejtett célok korunkban?

– Véleményem szerint korunk az átfogó visszahatás, az ebben az értelemben vett reakció korszaka. A klasszikus európai kultúra a 20. század közepére elérte fejlődésének csúcspontját, ahol nyilvánvaló vált meghasonlottsága egyfelől a technológiai emberiség kifelé irányuló törekvései, másfelől az európai hagyományt továbbgondoló szellemiség között. E két fejlemény elválásából és összecsapásából adódott a két világháború, amely tragikus módon a klasszikus európaiság összeomlását hozta. A klasszikus európaiság a zsidóság, a hellenizmus és a kereszténység közös alapján bontakozott ki, és alkotta meg első nagy szintézisét a patrisztikus gyökerű skolasztikában, majd újabb egyedi teljesítményét a reformációban. Ezt követően valódi szintézisre a francia felvilágosodás nyomán kibontakozott német Aufklärung, a Goethe-Zeit és annak tovább ható következményei során nyílt lehetőség.

A modern tudományok kibontakozása a 19. és a 20. században korábban ismeretlen eszközökkel látta el az emberiséget, ám mindennek átfogó szellemi és kulturális feldolgozása kellőképpen talán még el sem kezdődött. A mai emberiség egészleges szellemi és kulturális szempontból a korábbi nagy szintézisek hatása alatt áll – gondoljunk például a klasszikus zene páratlan népszerűségére –, miközben hasonló, új szintézist létrehozni egyelőre nem képes. Ebben az értelemben korunk a visszahatás, a reakció korszaka a korábbi nagy szintéziskorszakokra, ahogyan például egy nagy hatású művész utóéletét nem egy szempontból a visszahatások hálózata határozza meg. Mindebben befogadás, továbbgondolás, továbbfejlesztés érvényesül, aminek pontos körvonalai azonban csak egy újabb, nagyszabású és sajátos szintézisben bontakozhatnak ki kellő pontossággal.

Az „értelmes, lényegi célok” mindenkor az ember szellemi jellegéből adódnak, amelynek terén jelenleg tapogatózás, nem kis részben múltbeli alakzatok restaurációja, erőszakos fölélesztése érvényesül. A klasszikus európaiság céljai – az ember üdvössége, személyi méltósága, a nemek egyenjogúsága és egyenértékűsége, a morális és társadalmi igazságosság, az önkényen felül álló törvényuralom, a művészetek és tudományok szimbolikus, megvilágító szerepe, az egyéni, közösségi, társadalmi és politikai élet átfogó rendezettsége – a mai világban elenyészni látszanak. Helyükre a jóléti felfogásból adódó, hedonisztikus célok kerülnek. A szekularizált emberiség egyelőre nem volt képes szellemi formát adni a posztmodern és a posztkrisztiánus állapotnak, ezt a hiányt akarja pótolni a materiális javak szinte rajongó kultusza. Mégis nagy hiba lenne a mai emberiség e széles körben érvényes beállítódását merőben negativitásként, merőben szellemi valóságvesztésként felfogni. A hedonisztikus és szekuláris törekvésekben a korábbi szintézisek átértékelése, újrafogalmazása, új összehangolásának előkészítése folyik, legyen bár ez utóbbi szinte minden tekintetben eltérő is a klasszikus szintézisektől.

Ugyanebben az írásban arról beszél, hogy a kultúrák robbanásszerű teljesítménye akkor születik meg, amikor az alapvető útvonalak kijelölése folyik. „E kijelölésben alig van valami civilizált, kényelmes vagy cizellált, soha nincs szó arról, hogy a mű célja önmaga lenne, az emberi élet célja magában az életben rejlene, vagy egy civilizáció merőben önmagára irányulhatna.” Ebből az következik, kultúránk abba a fázisba jutott, amikor már az utolsó simítások folynak, egy ideig még fennmarad, de sok újat már nem várhatunk magunktól?

– Amiről itt szó van, az a poszteurópai világ kultúrája, amelyre fentebb a hedonisztikus jelzőt használtuk. A „posztmodern” helyett ajánlanám inkább a poszteurópai kifejezést, amennyiben ezen a klasszikus európai kultúrát követő korszak jelzőjét értjük. Az 1945 utáni világot egyre inkább az amerikanizmus határozza meg, amely egyfelől az európai kultúra folytatása, másfelől annak ellenhatása a fentebb használt értelemben. Ebben is tapogatózás, útkeresés folyik, párhuzamosan a katonai-politikai-gazdasági hegemónia kiépítésével. A poszt­európai világ még mindig nyugati világ, ebben szervesül össze, határozza meg önmagát társalakzataihoz és a Nyugathoz képest az ázsiai és afrikai államok sokféle hagyománya.

Az újdonság keresése folyik, ám átfogó szellemi szintézis helyett jelenleg leginkább ideológiainak nevezhető formációkat találunk, amelyekben egyfelől kevés a közös elem, másfelől adott célok érdekében gyorsan lecserélhetőek. Az 1950-es években az akkori politikai helyzetnek megfelelően éppoly kétes értékű volt kommunistának lenni az Egyesült Államokban, mint ma moszlimbarátnak. Ezen túlmenően Amerikában csak az amerikanizmust találjuk, amely a vallási és politikai hagyományok sajátos egyvelege, noha meglehetősen világos tartalmakkal feltöltve. Ehhez hasonló egységes ideológia van kialakulóban Európában, ám annak gyökerei inkább a szocializmusban és a szovjet típusú kommunizmusban keresendők. Mindez újszerű formálódás, noha tartalmi újdonságról egyelőre kevéssé beszélhetünk. Mégsem zárnám ki annak a lehetőségét, hogy az amerikanizmus és az új európai ideológia fokozatosan összeolvad, és a lényeges pontokon egységes ideológiai szerkezetté alakul át. Mindez nem lehet több, mint a korábbi szellemi teljesítmények ideológiai alkalmazása.

Meglepett azzal az állításával, hogy az Európában kialakuló ideológia a szovjet típusú kommunizmusban gyökerezik. Miben, hogyan nyilvánul ez meg?

– Politikai és kulturális szempontból a kortárs Európa leginkább meghatározó csoportjai történeti gyökerüket és ideológiai kifejezésmódjukat tekintve balolda­li­nak tekinthetők. A „baloldali” és „jobboldali” felosztás ugyan manapság meghaladott – s nem is alkalmas a tényleges világlátási halmazok egzakt leírására –, az aligha kétséges, hogy a 20. századi európai történelem egyik legmesszebb ható eseménye a szentpétervári októberi államcsíny és annak számos következménye volt. Ilyen következmény a Szovjetuniónak mint világhatalomnak a fölemelkedése. Ezzel függ össze a marxizmus válfajainak széles körű elterjedése Európában és a világon, illetve számos marxista irányzat máig tartó utóélete. A szovjet kommunizmus egy ponton szembefordult az európai szocializmussal, amit a világháborús győzelem sokak szemében legitimált – nemcsak Kelet-Európában, hanem például Franciaországban, amely Paulus tábornok sztálingrádi veresége nyomán kezdett reménykedni a felszabadulásban. A rendszerváltás úgy is felfogható, mint a szovjet kommunizmus kiegyezése az európai szocializmussal, legalábbis az utóbbi képviselőinek körében sokan hajlanak erre az értékelésre. E kiegyezés a legkülönbözőbb szinteken – a világnézetben, a politikai irányításban, a gazdaságban, akár szervezeti formában is – összefogáshoz vezetett a korábbi keleti uralkodó csoportok és nyugati kollégáik között. Az összhatás e csoport sokoldalú megerősödése. Nem következett be az a fejlemény, amelyet sokan várhattak: a szovjet rendszer összeomlása nem temette maga alá a szocialista felfogást, mivel vele szemben nem maradt fenn és nem épült újjá átfogó és erőteljes alternatíva, amelyet jobboldalinak vagy konzervatívnak lehetne nevezni. A nyugati kereszténydemokrácia aligha bizonyult ilyen alternatívának, a nagy keresztény alakzatok – a vatikáni Ostpolitik változataiban – az ésszerűnek nevezett kiegyezésre, nem pedig a rivalizálásra törekedtek, ami akadálya lett a reális alternatíva kiformálódásának. Az Egyesült Államokban más a helyzet, ám az ottani konzervativizmus alapvető pontokon eltér az európaitól, és érdekeiben közel áll a szocializmus törekvéseihez. Az eltérés lényege a klasszikus európai kultúra meghaladásának az igénye, a szocializmussal pedig gazdasági-politikai érdekek kötik össze.

Sokan párhuzamot vonnak a hanyatló Római Birodalom és a mai – nevezzük így – posztmodern kor között. Az említett hedonista felfogás mellett a vallási-filozófiai szinkretizmus hasonlóságára utalnak. Ön lát okot efféle párhuzamra?

– Fentebb a hellenizmusra akartam utalni, amely a különböző tudóskörök munkálkodása nyomán egységes kultúrává fejlődött az időszámításunk kezdete körüli időkre – standard tudományossággal, filozófiai iskolákkal, államrenddel, életmóddal, építészettel és művészetekkel. Ezt az egységes szerkezetet kódolták át a keresztény világképbe a későbbiek folyamán, kiindulva abból a páratlan erőből, amelyet a názáreti Jézus működése hozott. Másfelől a magam részéről óvatosan bánnék az olyan kifejezésekkel, mint a „hanyatló Római Birodalom”.
A kereszténység engedélyezése, majd politikai vallássá emelése a legnagyobb változás volt e birodalom szellemi életében, de amikor a Nyugatrómai Birodalom a germán hódítók megszállása alá kerül, a rómaiság eszménye és centruma – az ekkor még hivatalosan latin nyelvű – Konstantinápoly.

Ma sok tekintetben új világforma áttörésének vagyunk tanúi, amelyet mint folyamatot globalizációnak szoktunk nevezni. Kína belépése a világgazdaságba ahhoz hasonló fejlemény, mint az amerikai Nyugat fokozatos megnyitása a telepesek előtt a 19. századi Amerika életében. A manapság kialakuló gazdasági és politikai mozgás semmiképpen sem kelti a hanyatlás benyomását. A klasszikus európaiság és az amerikai világ is egyre inkább az új fejlemények hatása alá kerül, sok tekintetben elveszíti domináns szerepét. Sajnos, Magyarország és egész Kelet-Európa a „vadnyugat” világába sorolódott (az európai szomszédok találóan nevezték el ezt a régiót „vadkeletnek”), ami számunkra, akik nyugodt és biztos körülményekre vágyunk, nem kellemes. Globálisan nézve azonban a kelet-európai változások, miként az ázsiaiak is, az említett áttörés részét képezik. Ezért az említett párhuzam egészében véve véleményem szerint elavult. Ha már párhuzamot kell keresnünk, a mai helyzet inkább az első germán államok megalapításának időszakát idézi fel az 5. század közepétől kezdődően a volt Nyugat­római Birodalom területén.

Egészében véve eltúlzottnak tartom azokat az aggodalmakat, amelyek a jelenlegi politikai és gazdasági fejleményeket kísérik. Ezzel nem kívánom azt mondani, hogy az ezernyi visszaélés akár csak gondolatban is tolerálható lenne. Még kevésbé kívánom azt sugallni, hogy nem kell mindent megtenni ezek kiküszöbölése végett. Arról azonban nem szabad elfeledkeznünk, hogy az emberiség valamennyi korszaka válságidőszak, és minden korban megtaláljuk a korszakra jellemző visszaélések sokaságát. Az, hogy mindez a mai emberiség lélekszámának és tudományos-technikai készségeinek arányában megy végbe, morálisan és szellemileg aggasztó, de jelentőségében semmiképpen sem egyoldalúan mérlegelendő jelenség. Minden korszakban megtalálhatók a kedvező fejlemények csírái, gyökerei, tövei, virágai, sőt gyümölcsei is, s ez alól korunk sem kivétel.
A globalizációnak köszönhetjük azt a nagyszabású kulturális amalgámozódást, amely emlékeztet a hellenizmus szinkretizmusára, de azon messze túllép kiterjedésben, tartalmi gazdagságban. Mindez veszély és esély, s legtöbbször tőlünk függ, hogy a számunkra adott körben melyik lehetőség válik dominánssá.

Mennyiben veszély és mire esély ez a kulturális „amalgámozódás”, ahogyan fogalmazott?

– A kultúra folytonos változás, amelynek lényege nem a törvény vagy szabály, hanem tettszerű tény, vagyis a személyes alkotás és annak széles körű hatása, stílusa, formavilága, története. Az utóbbi mindig különböző forrásból származó hatások összefolyása és kikristályosodása egy-egy alkotáscsoportban. Beethoven zenéje egyaránt táplálkozik Haydnból és Mozartból, sajátossága ezekből mégsem vezethető le, sajátossága előrejelezhetetlen, zseniálisan új. Ehhez hasonlóan mondhatjuk, hogy a hatások összefolyása újra meg újra lehetőséget teremt az önálló alkotásra. A veszély abban áll, hogy nem minden történeti fejlemény kedvez a valóban korszakalkotó teljesítményeknek. Volt olyan korszaka az ismert világtörténetnek, amelyben sokféle hatás folyt egybe a valóban önálló, nagyszerű szintézis és egyéni alkotás létrejötte nélkül, és volt olyan korszak is nagy számban, amelyben az elnyomás, a gondolat-, a szólás- és az alkotásszabadság korlátozása egyenesen elfojtotta a szintézis jellegű, jelentős alkotások létrejöttének a lehetőségét. A mai korszakban is érvényesülnek az utóbbi elemek. Általában véve ritka az a kor, amelyben a jelentős szellemnek megadatik, hogy akadálytalanul kifejezze magát, és ezáltal nagyszerűt alkosson az őszinteség azon szellemében, amely a hatalommal visszaélőknek soha nincs ínyére.

Korunk esélye, hogy a nagy kulturális találkozások elősegítik az önálló, egyéni, korszakos alkotást, amely túllép a korábbi történeti-kulturális határokon; veszélye e kornak az, hogy a szabadság helyére ismét a rabságot emeli, és ellehe­tetl­eníti a valódi gondolat-, szólás- és alkotásszabadságot. Ehhez természetesen ideológia szükségeltetik, és napjainkban sok jelét láthatjuk annak, hogy egyfajta kvázi-ideológia formálódik, amelynek valódi jelentősége az alávető kontroll, nem pedig a teremtő felszabadítás.

– A múlt század húszas–harmincas éveinek gondolkodói körében gyakori téma volt, hogy létrejöhet-e még egységes kultúra. Lukács György például azt mondta, a kommunizmus ezt meg fogja teremteni, Hamvas Béla viszont nem látott esélyt bármifajta egységes világszemlélet, kultúra kibontakozására. Ma a posztmodern felfogás is csak a „kis történetek” létjogosultságát ismeri el a megalapozó „nagy történet” helyett. Ön mit gondol erről a kérdésről?

– A szovjet kommunizmus összeomlását üdvrivalgás kísérte szerte a világon, aminek egyik legfőbb oka egy szélsőségesen elnyomó rendszer és egy katonai hatalom bukása volt. Ma már bölcsebbek vagyunk, és látjuk, hogy a kommunizmusra jellemző tartalmak és formák, eljárások és gyakorlatok mélyebben gyökereznek a korszak egész jellegében, semminthogy megjelenésüket és fennmaradásukat történeti véletlennek tekinthetnénk. A kommunizmus éppoly kevéssé történeti véletlen, mint a totalitarizmus egyéb formái, amelyek a klasszikus európai kultúra reakciójaképpen alakultak ki. Kétségbe vonom azon felfogások jogosultságát, amelyek szerint a totalitarizmusok a klasszikus európai kultúrában gyökereznének, mint mások mellett Popper, Arendt vagy Levinas állították; a totalitarizmus a klasszikus európaiság ellenhatásaképpen alakult ki a kereszténység lebomlásával párhuzamosan, azzal a formációval visszaélve, amelyet a nyugati világ sajátos teljesítményeképpen religiónak, „vallásnak” nevezünk. A kommunizmus ezzel összhangban egyfajta antireligio – mint azon ideológiák, amelyek e reakciós sémában jöttek létre, és állnak fenn mind a mai napig, legyenek bár politikai rendszerként hatékonyak, vagy csupán gondolati konstrukciók. Ezért a kommunizmustól remélt egységkultúra ugyancsak e reakciós séma alapján értelmezhető. De mint a szekularizáció esetében, itt is arról van szó, hogy e fejleményekben a korábbi eredmények továbbfolynak, átformálnak, megtermékenyítenek és megtermékenyülnek, vagyis olyan potencialitás kibontakozását mutatják, amilyet Schelling tulajdonít a maga második elvének, B-nek, a nőiség princípiumának. Ez azt is jelenti, hogy e fejleményeknek történeti szerepük van, de azt is, hogy önmagukban nem jelentenek történeti, kulturális s a legkevésbé szellemi pozitívumot.

A posztmodernre jellemző „kistörténetiség” ugyancsak a „nagytörténetiség” reakciójaként értelmezhető. Az átfogó elbeszélések, a végsőképpeni igazságrendszerek, az egyetlen össztudomány, a mathesis universalis eszménye azonban nem uralta a klasszikus európaiság egészét, csupán a racionalizmust. Sem a platonizmus, sem az arisztotelianizmus, sem a kereszténység nem gondolkodott zárt összrendszerben (s még kevésbé matematikaiban), mert mindegyikben – hol erősebben, hol gyöngébben – megjelent a misztikus vonás. A racionalizmus ezt több változatában kiküszöbölte, a racionalista szellemben átértelmezett nagytörténetek tekintették önmagukat totálisan egészlegesnek és zártnak. A posztmodern posztracionális irányzat, nem véletlen a benne sokféleképpen megjelenő antiracionalizmus, olykor irracionalizmus. Mint ellenhatás, reakció a posztmodern is átmeneti felfogásnak tűnik, noha egyáltalán nem biztos, hogy a korábbi religióhoz hasonló átfogó nagyrendszer valaha is megint létrejön.

Röviden kitérek itt az ön által említett Hamvas Béla jelentőségére. Nem mondok újdonságot, ha úgy vélem, hogy a 20. századi magyar és európai eszmetörténet egyik legérdekesebb alakjáról van szó, akinek méltó recepciója éppen hogy megkezdődött. Lukács György, Brandenstein Béla és Hamvas Béla – három filozófiai sors, három választás. Lukács a maga eredetileg nagyszerű képességeit egy antireligiózus ideológia szolgálatába állította, ezzel szembefordult a valódi gondolkodással. Brandenstein, a legtájékozottabb magyar filozófus 1945 körül, az emigráció mellett döntött, s saarbrückeni tanárként soha nem tehetett szert arra a jelentőségre, amelyet a budapesti egyetemen 1945 előtt elért. Hamvas idehaza maradt, és könyveitől, vagyonától, lakásától megfosztva a semmiből kezdte újra az életét negyvennyolc évesen – s az út, amelyet választott, a legizgalmasabb valamennyi hazai gondolkodóé közül a 20. században.

Hamvas egy személyben egyesíti a magyar gondolkodás erejét és tragikumát. Ereje egzisztenciális esszéiben mutatkozik meg, amelyek – például a Silentium vagy a Patmosz több írása – az európai gondolattörténet legerősebb alkotásai közé tartoznak azzal a sajátossággal, amely csak Hamvasra jellemző. Ezen és hasonló írásaiban Hamvas véleményem szerint teljességgel egyedülállót alkotott. Egyes pontokon a kései Heideggerre emlékeztet (vesd össze például Cseresznyeszedését Heidegger Feldwegével), de benne van az utánozhatatlan hamvasi gesztus; másutt Nietzschére gondolhatunk, különösen amikor az utóbbi szembefordulását látjuk kora német magaskultúrájával; Hamvas ehhez hasonlóan tért ki a korszak kánonjai elől, és fordult általa fölfedezett szerzőkhöz. Nem véletlenül hallhattuk, hogy – jellemző ellentmondásaival, túlzásaival, fordulataival – Hamvas a „magyar Nietzsche”. Másfelől Hamvas tragikus figura, nemcsak életének alakulása, hanem műveltségének egyoldalú túlzásai okán is, amelyek miatt sokadrangú szerzőket (például R. Guénont) emelt meg nem érdemelt piedesztálra, míg a valóban fontos szerzőket (például Heideggert) sokszor csak felületesen olvasta. Ezért Hamvas véleményét kellő fenntartással érdemes kezelnünk. Ugyan­akkor világosan kimondja, hogy a „hagyomány” az egyetlen, egységes „világszemlélet”. Míg e világszemlélet a középső alkotói időszakban a francia tradi­cionalizmusból átvett és hamvasi módon átértelmezett egységes, alapvető hagyomány, a késői írásaiban már az Evangéliumban látja e hagyomány lehetőségét, tiszta kifejeződését és beteljesülését. Utolsó írásaiban az emberiség egyetlen esélyét az Evangéliumban adott tiszta élethez való visszatérésben ismeri fel.

– A mai kultúra tehát egyrészt korábbi történéseket, teljesítményeket próbál feldolgozni, szintetizálni, másrészt a jelen eddig különálló, zárt kultúráit ho­mo­genizálja?

– Igen, ez szerintem pontos fogalmazás. A recepció és a homogenizáció együttese jellemzi a mai kultúrát, amely esetleg alapul szolgálhat egy nagyszabású kulturális szintézis kialakulásához. Itt azonban, ismétlem, tettekre van szükségünk, szabályok, törvényszerűségek tartalmilag nem, legfeljebb néhány formai vonatkozásban érvényesek.

Egyik előadásában Franz Brentano nyomán a filozófia ciklikusságáról, négy fázis ismétlődéséről beszélt. Meg lehet azt határozni, hogy e felfogás szerint mely fázisban jár most a filozófia, és mikor kezdődött az aktuális ciklus?

A Brentano-féle filozófiai cikluselmélet hanyatláselmélet, mert a négy fázis, az empirisztikus, a dogmatikus, a szkeptikus és a misztikus közül csak az első hoz magával valódi filozófiai tevékenységet. Az erre következő fázisok egyre kevésbé filozófiaiak, egyre kevésbé jellemző rájuk az elfogulatlan, tárgyszerű kutatás. Ez az empirizmus nem szenzualizmus, inkább tiszta tárgyelméleti empirizmus, amelynek alapköre a közvetlen belső észlelésben adott pszichikai fenomének világa. E felfogás megelőlegzi a fenomenológia, a tárgyelmélet, a pszichoanalízis és az alaklélektan későbbi felfogásait. Brentano érdekessége a hanyatláselmélet hangsúlyozása, amelyet részben a klasszikus német gondolkodással, részben a neokantianizmussal szembehelyezkedve fogalmazott meg. Az elmélet implikálja, hogy Brentano felfogása egy új felívelő fázis kezdete; s valóban, Brentano számos 20. századi filozófiai irányzat alapító atyjának tekinthető. Az elméletet egyéb­ként nemcsak továbbfejlesztettem, hanem egy írásomban (A filozófia ötödik fázisa, Vallás és hagyomány. Budapest, L’Harmattan, 2003) bírálom is. Nem mutat rá arra, mi teszi lehetővé az egyes fázisok történeti folyamatosságát. Ezt a hibát hivatott kiküszöbölni az általam javasolt úgynevezett ötödik fázis. Az ötödik fázis lenne a filozófia alaptevékenysége, alapfilozófia, amit másutt proto­teológiának (Zárójelbe tett Isten. Budapest, Gond–Osiris, 1997), majd bölcseletnek nevezek (Vallásbölcselet. Gödöllő–Máriabesnyő, Attraktor, 2004).

A kortárs filozófiai gondolkodás hullámvölgyben van, mivel a nagy klasszikus teljesítmények (19. és 20. századi német és angolszász, 20. századi francia gondolkodás) után a szerteágazó iskolaképződés, recepciótörténet bontakozott ki. A mai filozófiai helyzet leginkább arra a kalapra hasonlít, amely Saint-Exupéry szerint valójában óriáskígyó, mely lenyelt egy elefántot. Az óriáskígyó e hasonlatban a mi korunk lenne, az elefánt tetszés szerint beazonosítható: Kant, Schelling, Hegel, Marx, Nietzsche, Husserl, Heidegger, Wittgenstein, Sartre vagy e személyek egy csoportja. Jelenleg az „elefánt” emésztése folyik, de vannak, akik szerint itt semmiféle folyamatról nincs szó, mivel amit látunk, az nem más, mint egy hétköznapi kalap. Ez a kérdés nehezen dönthető el mindenkinek egyformán tetsző módon, ezért maradjunk abban, hogy a mai filozófiai helyzet valaminő váltóképre, Vexierbildre emlékeztet, amely hol kalapnak, hol elefántot emésztő óriáskígyónak látszik.

A klasszikus európai filozófia két oszlopos személyisége Platón és Heidegger. Mindazok, akik közöttük a színre léptek – Plótinosz vagy Ágoston, Tamás vagy Ockham, Descartes vagy Hume és így tovább –, egy hatalmas ívű gondolati munka szereplői. A klasszikus európaiság nemcsak a religio fogalmában ragadható meg, hanem a filozófiáéban is. Amennyiben a klasszikus európaiság véget ért, véget ért az ebben az értelemben vett filozófia is – tehát a tágan vett klasszikus filozófia. Nem ért azonban véget mindennek a befogadása és továbbgondolása. A jelenkori nemzetközi egyetemi világban hatalmas számban dolgoznak kutatók és oktatók, akik a befogadást és továbbgondolást végzik, miközben a klasszikus európai gondolkodás fokozatosan áthatja a nem európai kultúrák gondolati világait is. Itt is továbbfejlődés mutatkozik, noha valószínűleg sokáig kell várnunk arra, hogy az említett európai filozófusokhoz mérhető intellektusok jelenjenek meg a színen. E lehetőséget nem segíti az akadémiai kultúra erős specializációja, amely megnehezíti az átfogó felfogások kifejtését.

Filozófusok szájából gyakran elhangzik a kijelentés, miszerint a filozófiai metafizika érvényessége megszűnt. Mielőtt állást foglalna e kérdésben, arra kérem, határozza meg közérthetően, mit jelent a filozófiai metafizika.

– Elég, ha csupán metafizikáról beszélünk. A kifejezés ismeretesen a rhodoszi Andronikosz által gondozott Arisztotelész-szövegekben fordul elő először, az e néven ismert mű címeként, amely a Fizika című – a fizikai univerzum alapkérdéseit tárgyaló – műve „után” következett. A Metafizika a világegyetem és az istenség általános és különös jellegét illető kérdésekre ad választ, mely kérdések csak a fizikai kérdések nyomán vethetők fel. Ezt a területet maga Arisztotelész „első filozófiának”, „teológiai filozófiának” nevezi. Nála nem beszélhetünk modern értelemben vett, zártrendszer-szerű, totális metafizikáról. Metafizikája a speciális vonatkozásokban igen részletes, de ami az istenséget illeti – ami Metafizikájának, az egész arisztotelészi gondolkodásnak a legfontosabb témája –, e vonatkozásokban már inkább jelzésszerű közlésekre szorítkozik.

A mai „metafizika” kifejezés az eredeti felfogást tükrözi. A skolasztikában (előbb tartalmilag, majd kifejezésjelleggel is) kialakult az „általános” és „speciális” metafizika megkülönböztetése, az első a kozmológiai-logikai alapelvekkel foglalkozik, a második az istenséggel, a világegésszel és az emberrel. A racionalizmus zárt rendszerei e tematikát kívánták átfogóan lefedni Spinozától kezdve Kanton át Hegelig. A posztmodern metafizikaellenessége, a „horror metaphy­­sicae” annyiban érinti az arisztotelészi (s ezen keresztül tartalmilag a platóni) alapokat, amennyiben a modern metafizikafelfogás ezek függvényeképpen alakult ki. A modernitás görög alapokon áll; ezért is helyes úgy gondolni, hogy amikor Heidegger Platón igazságfelfogását bírálja, az egész filozófiatörténet alapját veszi célba, mozdítja ki és haladja meg. Ez a rövid szöveg (Platón tanítása az igaz­ságról) egyes vélemények szerint a platóni Lakoma és Szümposzion mellett a nyugati filozófiatörténet legfontosabb alapszövege, mert míg a Szümposzion e történet megalapítása, a német gondolkodó munkája annak alapbírálata és meghaladása. Ebben a szövegben nem egyszerűen a platonikus felfogás esik bírálat alá, hanem bennfoglaltan az egész platonizáló, végeredményben metafizikai hagyomány, Arisztotelésztől kezdve a kereszténységen át Husserlig.

Korunkban a szerteágazó filozófiai művelődésnek megfelelően hatalmas a metafizikai irodalom, legyen szó akár Arisztotelészről, akár Kantról vagy kortárs szerzőkről. De amikor manapság metafizikáról beszélünk, ritkán értjük rajta akár az antropológiát, akár a teológiai filozófiát; inkább a logikai-nyelvi, kozmoló­giai alapelvek elemzésére gondolunk. Az antropológia, amely a 20. században oly ígéretes diszciplínaként fejlődött tovább a kanti alapvetést követően, a század második felében elveszítette vonzerejét, mivel helyére az agy- és a génkutatás speciális filozófiai kérdései léptek. A mai antropológia főképpen, noha nem kizárólagosan, az elmefilozófia területén összpontosul. Emellett egyre népszerűbb és fontosabb a génkutatások miatt kialakult filozófiai etika, amely a tudomány szabadságát, határait, tartalmi kérdéseit feszegeti. A régi metafizika másik területe, a teológia manapság egyfelől a vallásfilozófia címkéje alatt szerepel, ahol igen érdekes fejlemények történtek a 20. század második felében: a pozitivizmus megsemmisítőnek szánt verdiktje után mégis kibontakozott egy szerteágazó vallásfilozófiai gondolkodás, amely rendkívüli népszerűségnek örvend a nemzetközi egyetemi világban. Ezzel párhuzamosan megélénkült a szorosabb értelemben vett teológiai gondolkodás. A teológia a 20. század egyik legizgalmasabban fejlődő területe volt, s manapság az angolszász világban reneszánszát éli. Míg a vallásfilozófia a tudományosnak mondott, analitikus gondolkodás terén ért el átütő sikereket (például Antony Flew, a neves ateista néhány évvel ezelőtt beismerte, hogy korábbi ateizmusát R. Swinburne érvelése nyomán feladta), addig a teológiai gondolkodás magába szívja a kontinentális filozófia fejleményeit, a fenomenológiát, a hermeneutikát és más irányzatokat.

Nagyon valószínű, hogy amiképpen a klasszikus európaiság nyugtával nem alakul ki olyan egységes nagyrendszer, amely joggal léphetne a religio említett helyére, úgy a régi metafizikai rendszerek totalitásának a napja is leáldozott. Helyette útkeresést tapasztalunk arra nézve, hogy mit és miképpen lehetséges továbbgondolnunk. E téren számomra a fenomenológiában gyökerező gondolkodás tűnik a legígéretesebbnek, különösen azon ága, amely a vallásfilozófiára is kiterjedve az itt megismerhető kérdéseket gyökeresen újrafogalmazza, másképpen teszi fel, és ennek megfelelően más válaszokat is keres.

– Bár voltak próbálkozásaim, Heidegger filozófusi teljesítményéből csak igen keveset tudtam elsajátítani, s gondolom, ezzel nem vagyok egyedül. Annyit értek, hogy a racionálisnál szélesebb alapokra kívánta helyezni a gondolkodást, a kérdezést. De melyek ezek az alapok?

– Mint említettem, Heidegger gondolkodása Platón után a legjelentősebbnek mondható az európai örökségben. Ennek belátásához írásait kell tanulmányoznunk, és el kell mélyednünk az általa megfogalmazott problémákban. Mivel szövegeinek pontos fordítása nem lehetséges, e munkát az eredeti nyelven érdemes végeznünk. Gondolatvilágának alapja közismerten a lét újrafelfedezése, újra­megnyitása: az „ontológia” jelentőségét hangsúlyozza az ismeretelmélettel szemben. A lét, amelyet felfedezett, fokozatosan tárja fel, hogy a lét korábbi felfo­gásai – bármiféle ontológia kere­tében – csupán felszíni meglátásai egy olyan valóságnak, amelynek teljesebb megmutatkozása csak ezen életmű által vált lehetővé. A lét valódi megmutatkozása a lét jelenléte, ittléte, az ember; de az ember is sokkal sajátosabb, átfogóbb lény, mint aminek első, sőt sokadik látásra hinnénk. A kései Heidegger e gondolatokat radi­kalizálja és költői módon fejezi ki, miközben stílusa, noha egyre burkoltabb, soha nem válik annyira közlővé, kinyilatkoztatóvá, hogy ne maradna meg érvelőnek. Ezért olvasása jelentős figyelmet igényel. Történeti jelentősége abban áll, hogy a klasszikus európai gondolattörténet legeredetibb fejleményét, a német gondolkodást az egész nyugati filozófiatörténetre tekintettel összefoglalja, átvilágítja és meghaladja.

– Nem arról van tehát szó – mert sok kívülálló így értelmezi ezt a kijelentést –, hogy megszűnt volna a filozófiának az a fajta irányultsága, amit nem tudok másképpen megfogalmazni, mint metafizikai irányultság, hanem arról, hogy újfajta megközelítéseket keresnek a régi problémákra?

– A filozófia metafizikai irányultsága mint eszmetörténeti tevékenység nem szűnt meg. Mint érvényes, korszerű és korszakalkotó gondolkodás már a metafizika továbbgondolásán kell hogy alapuljon, amely a 20. században a legfontosabb szerzők munkáiban megtörtént. E továbbgondolás létünk alapjait érinti, tehát nem elvont kérdések taglalásáról, hanem a kortárs és a rákövetkező emberiség életéről van benne szó. E továbbgondolást nem szükséges metafizikának neveznünk, ha ezen az arisztotelészi fogalmat értjük; nevezhetjük valami másnak, ám – Platónnal szólva – szavakon nem érdemes vitatkoznunk. Az, amit a szó jelez, a legalapvetőbb problémakomplexitás szerves bontakozása az emberiség életében, e komplexitás felismerése, megragadása, felfejtése és továbbgondolása annak megfelelően, amit a legjelentősebb alkotóink e téren elérhettek. Ismét zenei hasonlatot használva: a zenetörténet a legnagyobb zeneművészek egyéni életalkotásának eredménye, amely átnyúlik korszakhatárokon, és továbbfolyik újabb és újabb alkotók munkáiban. Mondhatjuk, hogy a 19. század úttörő zenéje mára „elavult” – noha micsoda odaadással vagyunk képesek hallgatni! –, de azt nem mondhatjuk, hogy a zene elavult volna, mert a zene – örök.

Egy korábbi írásában, amely a Modern, premodern, posztmodern címet viselte, a posztmodern Richard Rorty több tézisével vitába szállt. Meg lehet fogalmazni közérthetően, mi volt e vita lényege?

– Rorty szerint a posztmodern előtti filozófiai felfogást a következő jellemzők írják le megfelelően: 1. A filozófia olyan felfogása, amely élesen megkülönbözteti a filozófiát és a többi tudományokat. 2. Fundamentalizmus (foundationalism). 3. Az evidencia elvéhez, avagy az adottság mítoszához való ragaszkodás. 4. Szub­jektivizmus, vagyis az a felfogás, hogy a szellem jobban ismert, mint a test. 5. Rep­rezentizmus, az elmének mint tükörnek a felfogása. 6. A külvilág problémájának túlhangsúlyozása, amely a filozófia középpontjába az ismeretelméletet állította.

Bírálatomban egyrészt kimutatom, hogy ezek a jellemzők az újkori európai filozófiának csak egyes szeleteit érintik, nem érvényesek átfogóan. Másrészt az általa használt fogalmakat szerintem túl mereven kezeli, hiszen a filozófia és a szaktudományok éles különbségtétele aligha jellemző Descartes-ra, Spinozára, a német idealizmusra vagy a fenomenológiára. Rorty felfogását egyebek mellett relativizmusnak, historicizmusnak, pszichologizmusnak és végeredményben naturalizmusnak tartom, amelyek meghaladása elengedhetetlen a voltaképpeni filozófiai tevékenység kibontakozásához. Rorty e meghaladást nem tartja lehetségesnek, de szükségesnek sem, mivel a filozófiának legfeljebb világnézeti, épületes szerepet tulajdonít. Ezzel szemben a filozófia döntő jelentőségű volt az egész klasszikus hagyományban, és továbbgondolása nem jelentheti olyan álláspontok felmelegítését, amelyeket egyszer már meghaladtunk. A posztmodern ama felfogását, amely naiv álláspontokba való visszalépést implikál, nem tartom eléggé elmélyültnek. Ha az újkori filozófia, a metafizika, az európaiság meghaladásáról van szó, az nem vissza-, hanem valóban továbblépést kell hogy jelentsen.

Az ilyen továbblépés vagy továbbgondolás lehetőségét kíséreltem meg felvázolni előbb említett munkáimban. Ha elfogadjuk Heidegger Platón-bírálatát, amely szerint az idea hangsúlyozása másodlagosságot hoz létre, nem marad más lehetőségünk, mint magából a valóságból mint elsődlegességből kiindulni. Ehhez a valóság elsődleges felfogása szükségeltetik, amit az empirisztikus megközelítések nem tesznek lehetővé. A gondolkodás mint a valóságból fakadó gondolkodás lehet valódi, ekképpen képes arra, hogy olyan valóságfelfogást hozzon létre, amely megnyitja az ember egészleges továbblépésének az útját. Korunkban ez az út gyakran eltorlaszolódik, máskor észrevétlen marad, de ha egyszer megnyílik, világossá válik, hogy a filozófia hagyománya nem elvetendő, hanem továbbgondolandó, és új módon folytatandó.

Az ember akkor is gondolkodik, ha erről le akar mondani, és akkor is a saját helyét keresi az univerzumban, ha a világmindenségre vonatkozó ismereteink napról napra változnak. Azzal, hogy az ember kiesett a fizikailag felfogott univerzum középpontjából, lehetőséget kapott arra, hogy helyét magasabb szinten, korábban ismeretlen módon határozza meg. Ez nem jelenti azt, hogy e helyet a fizikai helyett immár szellemi centrumként kell felfognunk; sokkal inkább azt, hogy az univerzum helyett pluriverzumban kell gondolkodnunk és élnünk, a sokféleségek összefüggő hálózatában, amely a centralitással szemben másféle, sok központú és sokoldalú kibontakozás lehetőségét rejti magában akár morá­lisan, akár tudományosan, akár vallásilag.

– A pluriverzum kifejezésről eszembe jutott a korántsem posztmodern Schellingnek egy nagyon idevágó hasonlata a középpont hiányáról. Eszerint miként az emberi test különböző szervrendszerekből áll, úgy a világ is egymás mellé rendelt rendszerekből tevődik össze, s ezek bonyolult kölcsönhatásokban működnek, bármiféle kiemelt centrum nélkül. Jó ez a párhuzam?

– Schelling életművének két jelentős része, a korai és kései bevezeti, illetve meghaladja azt a gondolkodást, amely a modernizmus legegységesebb, legátfogóbb összefoglalása, Hegel rendszere. Ez utóbbi nem zárt, bornírt rendszer, hanem rendszeres alapon felépülő nyílt és dinamikus egész, amely az istenség, a Szellem életéről szól. Schelling zsenialitása egyedülálló, és a posztmodern számára irányadó; nem véletlen, hogy olyan személyekre, mint például Nietzsche, Heidegger, Martin Buber vagy Ernst Cassirer, döntő hatást tesz. Schelling, Hegeltől eltérően, nem azzal az igénnyel lép fel, hogy a Szellem életét ismertesse, hanem azzal, hogy abban valóságosan részt vegyen. Schelling az említett B-elv, a női princípium sajátos jelentőségének korszakos felismerője, amikor összekapcsolja Goethe „das ewig Weibliche”, az Örök Asszonyi gondolatát, illetve a schilleri öröm vagy mámor (Freude) felfedezését Nietzsche dionüszoszi elvével (mely­nek első megfogalmazója is ő), és továbbmutat arra a lehetőségre, amely Heidegger Sein-fogalmában mutatkozik meg és mélyül el. Ez a lét tiszta dinamika, újszerű, teremtő potencialitás, amelyben a részek az egymással való együttműködésben állnak fenn és bontakoznak ki, miközben mindenkor megmaradnak abban az együttlétben, amelyet már Platón is szünousziának, szünzóénak, a szerelmi-baráti együttességhez hasonló együttélésnek nevezett.

Korunk kihívása abban áll, hogy megválaszoljuk a kérdést: egy felismerhető fizikai és szellemi centrum nélküli világmindenségben miféleképpen lehetséges az együttműködések olyan eleven hálózatát létrehozni, fenntartani és továbbfejleszteni, amelyben az egyes csomópontok egyszerre léteznek az egésszel és a részekkel való együttműködésben és ugyanakkor önmagukban és önmagukért? A fő feladat már nem a centrumból való uralkodás, hegemónia, hanem az önátadásban megvalósuló eleven sokféleség; nem az egyoldalú autonómia, nem is az egyoldalú alteritás vagy másság, hanem az eleven egymásság, amelyben az emberi személy méltósága korábban ismeretlen módon bontakozhat ki. Az emberiség mai állapotában mindenekelőtt tanulnia kell a korábbi időszakból, a klasszikus európaiságból. Meg kell állapítania azokat a tanulságokat, amelyek segítségével folytathatja az útját. E tanulságok rendelkezésünkre állnak akár a filozófia, akár a szaktudomány, akár a vallás alakzataiban. Egyiket sem szabad kirekeszteni vizsgálatunkból, hanem arra kell törekedni, hogy mindegyikben felismerjük az ember sajátos vívmányát, lehetőségét, felelősségét. Magunk mögött kell hagynunk az egyoldalú, szélsőséges és kirekesztő világképeket, amelyek az említett három hagyományvonal valamelyikét a másikra hivatkozva akarják kiküszöbölni. Mai világunkat továbbra is az a meghasonlás uralja, amely a világháborúkhoz vezetett; e meghasonlás felszámolása, de legalábbis enyhítése korunk központi feladata.

Nemcsak az egyén, hanem az emberiség életéről is elmondható, hogy nem egyszerűen öncél, hanem egyben közcél is. Az ember olyan öncél, amelyben a valóság sajátos értelme fejeződik ki. Miként az ember, úgy az emberiség sem önmagában és önmagáért, hanem a valóságban és a valóságért létezik – azokon a sajátos módokon és azon összefüggésekben, amelyeket minden korszaknak újra meg újra fel kell ismernie és tovább kell gondolnia.

– Konkretizálná az említett meghasonlás mibenlétét?

– Jelenleg küzdelem folyik annak meghatározása végett, hogy kicsoda az ember. Két jelentősebb felfogáshalmaz áll egymással szemben: az első szerint az ember nem-sajátos összetevőinek nem-sajátos, esetleges halmaza; a másik szerint az ember sajátos egység, és egész valósága, felépítése, tevékenysége és története csak ebből az egészből fogható fel. E konfliktus, a vele járó meghasonlás áthatja korunkat a köznapoktól kezdve a kultúrán keresztül egészen a politikáig. A tragédia nem egyszerűen az éles elkülönülésben, hanem abban áll, hogy a jelzett felfogáscsoportok konfliktusában a másik fél megsemmisítésének törekvése fejeződik ki. Mindez köznapilag a gyűlöletben, kulturálisan a valódi alkotások elhallgatásában, történetileg áltörténetek, mi több, álvallás konstruálásában, politikailag népirtásban, fojtogató elnyomásban mutatkozik meg. A hangsúlyozott együttműködés, amely a konfliktus feloldását hozhatja, csak a két csoport valóságjelentőségének kölcsönös elismerése által lehetséges, ami tényszerűen ma azért nem történik meg, mert az elsőként említett felfogás a teljes kiküszöbölésre, megsemmisítése tör, míg a másik elismeri e törekvés történeti és elvi jelentőségét abban, ami e konfliktus tragédiájában és annak folyományaképpen megformálódik. A konfliktus bizonyos szinten nem is haladható meg, azaz elkerülhetetlen, hogy azok, akik a valóságért – az élhető köznapokért, környezetért, a gondolat-, a szólás- és az alkotásszabadságért, a politikai jogegyenlőségért stb. – szót emelnek, bizonyos és jól artikulált módokon ne kerüljenek szembe mindezek tagadásával és tagadóival. A legfontosabb azonban nem egyszerűen a tiszta élet, ahogyan Hamvas fogalmazott, hanem a szeretetben való önátadás annak, ami a tiszta élet által létrejöhet.

Ön több, laikusok által olvasott lapban próbálja „emberközelbe” hozni a filozófia kérdéseit, eredményeit. Mit nyerünk azzal, ha ez a tiszteletre méltó munkálkodás sikerrel jár, és mit veszítünk, ha a filozófia továbbra is légüres térben marad?

– Az emberi tevékenységek közül a gondolkodás kerülhet a legkevésbé „légüres térbe”, mivel az ember gondolkodni valójában csak egymaga képes. A gondolkodás egész folyamata tartalmazza az együttgondolkodást, az együtt­cselek­vést, az együttélést, de amikor a legalapvetőbb kérdésekről és válaszaikról van szó, úgy állunk velük, mint születésünkkel vagy halálunkkal: kaphatunk ugyan segítséget, de megszületnünk és meghalnunk egymagunknak kell. Helyettünk a szó szoros értelmében nem születhet meg valaki más, és nem halhat meg valaki más; a legdöntőbb kérdéseket, ha valóban választ kívánunk, nem válaszolhatják meg helyettünk mások. E munka következményeképpen, ha eléggé kitartóak vagyunk, új, magasabb közösségiség jelentkezik, amelyet fentebb eleven egymásságnak neveztem.

Ami a gondolkodást mint akadémiai filozófiát illeti, arról már inkább mondhatjuk, hogy az össztársadalom mai állapotában viszonylag csekély az iránta mutatott érdeklődés, noha itt fontos a „viszonylag” szó. Valamiképpen a legtöbb ember feltesz magának filozófiai kérdéseket, amelyeknek helyes megfogalmazásában és a megválaszolás aprólékos munkájában már nem akar elmerülni, hanem megelégszik klisékkel, népszerű tanításokkal, félrevezető szofisztikával, divattal. Amikor a népszerűen érdeklődő elhatározza, hogy rendszeres formában filozófiai stúdiumba kezd, sokszor elkedvetlenedik, mert azt látja, hogy a várt, látványos „nagy válaszok” helyett sokszor csak iskolás logikai elemzéseket, fogalom- és problématörténetet, nemegyszer látszólag szürke és semmitmondó fejtegetéseket kap. Csak kevesen vannak, akik e szürkeségben fölismerik a valódit, akik az említett kalapban meglátják az elefántot elnyelő óriáskígyót; akik tudják, hogy a szürkeség – mint Shakespeare Velencei kalmárjában az ólomládikó – a legnagyobb kincset rejti. Az iskolás filozófia olyasmi, mint a zenében a skálázás, a technikai gyakorlás, ami csupán feltétele a mélyebb gondolkodásnak. Hogyan is gondolhatjuk, hogy míg minden emberi tevékenység tanulást, gyakorlatot, rutint, eljárásszerűséget, technikát, művészetet, áldozatkészséget, életátadást igényel, addig a legjellemzőbb emberi tevékenység, a gondolkodás azonnal és minden további nélkül feltárja sajátos valóságát bárki számára?

A mélyebb gondolkodás akkor kezdődik, amikor az érdeklődő ember fölismeri a gondolat- és gondolkodástörténet sajátos dinamikáját, önmozgását, egységes jellegét. S akkor mélyül el, amikor ez utóbbit felismerve felfogja és megéli, hogy ezen önmozgás korábbi alkotói egyben az ő személyes vitapartnerei is, ki jobban, ki kevésbé. Az elmélyülés akkor teljesülhet ki, amikor lehetővé válik nemcsak az alapkérdésekkel való szembesülés, hanem a kérdések továbbgon­dolása, megváltoztatása, új kérdések megfogalmazása, vagyis az önmozgás életében való eleven részvétel azon a módon, amit az egyéni jelleg, a sajátos nyelv és a korszak általános formája lehetővé tesz. Ezen a ponton születhetnek olyan alkotások, mint Hamvas idézett írásai, hogy más példát ne említsek. Ritka és megrendítő pillanat ez, amely az ember teljes életét követeli; fényében lényegtelenné válik, hogy e munka a ténylegesen körül levő társadalomban éppen most miféle reakciót vált ki. A gondolkodás munkájának kronológiájában a mérték­egység nem az év vagy az évtized, hanem az évszázad vagy az évezred. S még az sem baj, ha egyáltalán nincs mértékegység vagy recepció, hatás vagy ellenhatás, mert gondolkodni olyan, mint a legtöbb emberi tevékenység: nem valami másért, hanem önmagában és önmagáért jó.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben