×

A tudás almája csirkével

regényrészlet

Czakó Gábor

2006 // 09
Ulovszky Pásztor és Próféta gyűlölte a sikertelenséget; azért hajtotta zakójával a Szentlelket híveire istentiszteleti szeánszain, hogy jelezze: neki van belőle elég. Holott számára a Lélek éppoly elérhetetlennek bizonyult, akár O. bárónő cicije, amivel nyolcéves korában találkozott egy álom szakadékának szélén.

A bárónő, keresztnevén Izabella, a múlt század derekán a leggyönyörűbb szempár birtokosa volt Budapesten. Pillantásával elvarázsolt ávós őrnagyokat, tanácselnököket, párt- és szakszervezeti titkárokat, de még énekes madarakat is. Utóbbiakkal azóta is szinte személyes barátságot ápolt. Évek óta elhomályosult tekintettel élt a szürke város egyik mély bugyrában, Szív utcai naptalan, udvari lakásában. Káposztaszagban és a Metternich-atyafiságtól menekült romladozó bútorok között. A madár sem járt volna feléje, ha nem szór a konyhaablak párkányára napraforgómagot, amire jöttek verebek, cinkék, de olykor még meggyvágók, sőt telente csízek is. Ő meg ebéd után elnyúlt karosszékében, és hallgatta: akár a jégeső az 1866-os porosz háborúban a dragonyosok sisakján, úgy toporogtak-koporogtak az apró lábacskák a bádogon. Próbálta kitalálni, hogy melyik lépés kihez tartozhat. Bizonyára sokszor sikerült; munkálkodásának mély örömét az adta, hogy az eredményről soha nem győződhetett meg.

Karácsonykor töltötte be kilencvenhetedik évét, és remek erőben érezte magát. Minden reggel hideg fürdőt vett, majd egy órát táncolt a harmincas évek filmdalaira. Meztelenül, aprókat csoszorogva hajladozott dús emlékeinek karján: „Sweet heart, titokban érted epedek! Sweet heart, titokban érted remegek! Higygyed el, egy hete nem alszom, és oly sápadt nekem az arcom rég!”

– Úgy látom, fiam, hogy te általában több ember vagy – mondta Ulovszkynak, másik rendes látogatójának. A Pásztor sosem számolta meg önmagát, de elismerően hümmentett. Járt katolikus és buddhista teológiára, közgázra, edzőképzőre, tanult gépészetet, szőlőmetszést, marxizmust és posztmodernológiát – nem soroljuk tovább –, s ezek a tudományok meg a hozzájuk társuló magatartások, szerepek, képek és történetek valóban külön arcokként éltek benne, sőt, némelyikük időben is elkülönült, aszerint hogy O. bárónő cicije, azaz házassága előtt élte-e, válása után-e vagy pásztorsága óta. Ezek a fordulópontok olykor azt a határozott képzetet keltették benne, hogy eddig legalább négy életet próbált ki. Ha nem többet.

Letette a konyhaasztalra a piros kockás kendővel letakart kosarát, és kipakolta a belőle a sajtot, az egészben sült kacsát, a tejet, a bort, a kenyeret, a savanyú gyöngyhagymát meg a zacskó madáreleséget.

Műgonddal tálalta föl a kacsát. Terített a bárónőnek és önmagának is. Töltött bort, Izabellának ezüsttalpú pohárkába erdélyi kokojza-pálinkát is – valójában mézes szilvapálinka, beleáztatott áfonyával.

A kacsapecsenye lényegét tekintve sült csirke volt, csak a változatosság kedvéért változott olykor libává, tűzdelt, magyaros pulykacombbá, sőt, egyszer szalonnakabátban sütött fácánná. Korszakokat kötött össze. Eredete, ősképe – Platónnal szólva: ideája – 1952. július valahányadik napján illatozott egy, a mostanihoz hasonló piros kockás kendővel letakart kosárban. A kosarat O. bárónő viselte a karján, midőn leszállt Várkonyban az autóbuszról. A szó szoros értelmében akár egy angyal, úgy lebbent le a nyolcéves Ulovszky elé áttetsző, fehér-sárga, heraldikailag: ezüst-arany muszlinruhájában. A nap, nyilván maga a figyelmes Apolló segítette le a magas lépcsőről, mert akkora buzgalommal ragyogta be a negyvenes éveibe lépett, mégis hibátlan asszonytestet, hogy a poros járdára már alig jutott a fényéből. A kisfiú körül mindenestre elsötétült a világ.

Ő volt a fogadóbizottság. A várkonyi kitelepítettségben anya és a két nagynéni a téeszcsé földjén aratott. Egyedül ő maradt otthon, neki kellett kimennie a távoli rokon, Izabella néni elé a buszhoz.

Talán már másnap elfelejtette, hogy miről beszélgettek, amíg hazafelé ballagtak a lakásul szolgáló pajtába, amiben már két éve laktak. Az biztos, hogy otthon falatoztak a csirkéből, ő is kortyinthatott a kosárban érkezett borból. Utána Izabella néni lefeküdt anya szalmazsákjára, ő pedig valamelyik néniére. Elszundított, de hamarosan föl is ébredt, és megpillantotta a néni cicijét, amint előgömbölyödött a muszlin alól. Ettől kezdve semmi mást nem látott. Egyre arra gondolt, hogy ilyenkor egy férfinak tennie kell valamit, csak hát ő nem férfi volt, hanem nyolcéves kisfiú. Mit tesznek ilyenkor a férfiak? És mit a nyolcéves kisfiúk, amikor belelátnak jövendő férfi mivoltukba? Behunyta szemét: nem látott belül egyebet, csak a plébános urat.

A történet rettenetes mulasztásként égett a lelkében. Akkor mintha megnyílt volna előtte valami, talán a valódi élet titokzatos kapuja – egyetlen pici moccanás kellett volna csak… esetleg egy erősebb gondolat… és ő ezt nem tette meg.

Az álom szakadékának szélén fenyegetően toronylott a plébános úr a reverendájában, a nikkelbillentyűs fekete klarinétjával, amin órák elején elfújdogált valami szenténeket, azután elmagyarázta a poklot. Minden hittanórán az ördög idegenvezetőjeként beható részletességgel festegette a kicsi lelkekre a rettenetes kínokat, amiket ki kell állniok azoknak a gyerekeknek, akik ugyan szeretik a Jézuskát, szüleiket, testvéreiket, szófogadók, reggel-este imádkoznak, de ha egyszer lustaságból, hopp!, elmulasztják a vasárnapi szentmisét! Ha így, e halálos bűnben hirtelen meghalnak, akkor bizony az örök tűzben fognak égni időtlen időkig!

Gyermeklelkében mérges kígyóként tekergett a kérdés: az életbe vagy a halálos bűnbe, a kárhozatba visz-e Izabella néni cicije? Visz-e, s hogyan? Bámulta. Aranyalma. Nyála kifolyt a szája sarkából, elcsöppent. Mi a teendője egy férfinak az asszonyi cicivel? Mi a teendője annak, aki sem nem férfi, sem nem kisfiú, hanem… No, talán ezt a mondatot kellett volna befejeznie.

A tudás almája?

O. bárónő fölrezzent álmából, nyújtózott, az arany-ezüst kelmék átrendeződtek, a látomás eltűnt.

– Mit nézel, kicsim?

Ulovszky nagyot nyelt, hallgatott. Valahogy megérezte, hogy az asszony félálmában maga mellé kívánja őt, persze csak amolyan babusgatni való ovisként, akit ébresztő tornaként magához szorongathat, megropogtathat a gyermektelen asszonyok örömével. Ez régebben megesett köztük néhányszor, ám most iszonyú megalázónak tartotta volna.

Azóta számos évtized telt el, s különféle dolgok történtek, ahogy mondani szokás. O. bárónő eltűnt az ő életéből, amelyben cicik serege kellemkedett és ajánlkozott, miként az ő életei is sokasodtak, és egyre függetlenebbekké váltak. Hogy mitől, hogy egész pontosan mitől, azt nem tudta volna sem hirtelenjében, sem hosszas töprengés után megmondani.

Hálát adott Istennek, amikor O. bárónő pár éve újra fölbukkant az életében. Magánemberként imádkozott, s nem Pásztorként, vagyis hivatalból, ahogy istentiszteleti alkalmakon fohászkodni szokott. Hálát adott külön a sült kacsa-csirkéért, hogy miért, miért nem, nem kutatta – csak úgy.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben