Vége; Nosztalgia
Végh Attila
2006 // 07-08
Vége
A várúr a legbelső teremben áll,
a szorongás bársonyköpenyében.
Itt már nincsenek ablakok,
minek is lennének,
a Kék Palota lelke ez,
a freskón unatkozó angyal szeme lüktet.
A terem közepén egzotikus növény,
őt nézi a falra dermedt hírnök.
Hihetetlen lény ez: a Telítődés Kaktusza.
Az úr egy határőrtől vette,
akit később rejtélyes, távoli kór ölt meg.
Teendők, napok itt nincsenek már,
hát emlékezik a kék ruhás öreg,
milyen is volt a szeretet,
a legfeketébb talajból sarjadó erő,
a mélypont ünnepélye,
a tükrös bálterem,
az elhagyott nő s a szeretet végére érve
az ittlétre hervadó „nekem”.
Milyen is volt élni, várni,
az esti tóparton fázva
mereven remélni, ami hihető.
Ennek vége – gondolja. A vérpiros háló
most végleg fölszakadt. Már nem
tud élni abban, ami beszőné.
A kastélyba tódultak barbár hadak.
Itt, a legbelső teremben hallgatja
a jövőből érkező híreket.
A rend feltámadt, most kialszik – motyogja.
Sötét szál fut a szívbe. Sistereg.
Nosztalgia
A tó ezüst gondolatai. Az éjfél.
Az opálos, elmerült élet
kicsapódik a magány felületén.
Nézem a lágyan hullámzó acélt.
Valaki járkál mögöttem,
talán aki lehettem volna.
Fájdalmasan csikorgó léptekkel
végigmegy a kavicsos parton,
de nem érdekel. „Nincs más,
csak a történő élet. Menjen el.”
Amikor ezt belül kimondom,
már érzem: varázsige volt.
A kísértet lemondón bólint a
hátam mögött, sóhajtva elillan.
De ezzel nincs vége. A tó tömbje
megmozdul, kifordul medréből,
és előttem lustán föltornyosul.
Irdatlan fal, remegő tükör.
Fölkelek a fűből, bólintok,
és belépek. A tükör túlsó felén
egy alak kilép. Lesöpri magáról
a foncsorszálakat, majd tétován elindul.
Átlebeg az üres meder fölött,
elnyeli a hínárszagú ég.
Borzongok. Hűvös, hajnali
szél támad. Haza kéne menni.
A fűzfák alól még visszanézek.
Valaki ül a parton, nem figyel rám.
Lépteim alatt csikorog a kavics.