×

Történetek a „két derék” Kuncz fiúról

Egy bölcsész vizsgadolgozata – és környéke

Bágyoni Szabó István

2006 // 07-08
„Halálra döbbentő s emlékeztető, igaz fájdalommal értesülök a nemes Kuncz Elek elhunytáról. Zilahon nekem rettegett, de első pillanattól kezdve szeretett főigazgatóm volt… Még közelebb csatolt hozzá, hogy két derék fiát mondhatom barátomnak, jóknak, igazaknak.”
(Ady Endre Kuncz Ödönhöz írt leveléből. 1915. XII. 14.)

Az irodalomtörténet csak az egyik Kuncz fiú nevét vigyázza, egyre nagyobb tisztelettel, azok közül a „derék” Kunczok közül, akik Ady barátságát kiérdemelték: a Kuncz Aladár nevét. Ki a másik? Jó sorsom megadta nekem szellemi emberré cseperedésem időszakának egyik ajándékaként, hogy 1963 szeptemberében találkozhattam vele, Kuncz Ödönnel. Ezt követően – mert Kuncz Aladár életének és munkásságának az eseményei, fellelhető dokumentumai után kutatgattam1 – haláláig (1965) levélkapcsolatban voltunk egymással.

Egyetemi tanárom, Jancsó Elemér irányította volt figyelmemet Kuncz Aladár regényírói és szerkesztői munkásságára, ő ösztönzött és kísért szemmel-lélekkel anyaggyűjtéseimben. Ebben, természetesen, az is közrejátszott, hogy Jancsóné (Máthé Szabó Magda) Kuncz Aladár unokahúga volt. Egy-egy új név, egy-egy új adat, lakcím – hiszen alaposan összedolgozott tanítványaival – mindig akadt Elemér bácsi táskájában. Közlésre biztatott, beajánlott szerkesztőknek, hogy alakuló dolgozatom egy-egy részletét közzétehessem. Engem azonban a család, a munkahely elszólított Kolozsvárról. A Kuncz-anyagok közlésével egyre késtem. Professzorom egészségi állapota is romlott, s hogy a dokumentumok biztos helyre kerüljenek, tudós professzorom utolsó „Kuncz-adatait” magának az irodalomtörténetnek nyújtotta át a kolozsvári Utunk hasábjain.

*

1963-ban csaknem három hét délutánjait töltöttem Budapesten dr. Kuncz Ödön, a rendkívül friss szellemű és fizikumú (akkor hetvenkilenc éves) „Dédi bácsi” Kanizsai utcai lakásán. Odalátogatásom első napjaiban szinte alkalmam sem volt előhozakodni utam már bejelentett céljával, annyira ellepett kérdésekkel a két jó öreg (a nyugalmazott jogász-közgazdász és felesége, Vaja néni). Kolozsvár, a mi állapotunk, lehetőségeink és terveink – minden érdekelte őket… Kuncz Aladár még életben lévő erdélyi barátairól, neves szerkesztőtársairól kellett beszélnem: a „kurucos, mindég vitázó” Kós Károlyról, írásainak reneszánszáról órákon át faggattak, már-már a sztánai „irodalmi vár” levegője vett körül; de Kemény Jánosra is többször rákérdeztek. (Szegény Kemény bárónk, híres mecénásunk – nemrég még mészégető munkás – ez idő tájt a marosvásárhelyi Új Élet szerkesztőségében „kapott menedéket”, íróasztallal és rovattal; és tudtuk szerte Erdélyben, hogy mindezt Sütő András nélkül aligha lehetett volna megoldani. Hiába, aki egykoron teljes vagyonával a lábra álló erdélyi kultúra és irodalom mögé állt, az a ’60-as évek elejére Vásárhely segítő kezeire szorult…)

Folyt a „sztorizás” tehát, kapkodhattam a történetek után…

Dédi bácsitól hallottam először Wass Albert megbélyegzéséről (háborús bűnössé kiáltották ki a Kolozsvárt tanyát verő román és orosz ítélethozók), ami miatt bizony elsősorban az akkori, politikába kapaszkodó „magyar intelligenciát” hibáztatta, a döntő helyzetben lévő pesti értelmiséget.

Rákérdeztek mindenkire, mindenre; a Házsongárd hantjai alatt pihenőkre, de a még épen maradt sírkövekre is – mintha egy harmadéves kolozsvári bölcsészhallgatónak mindenről kellett volna tudnia. Istenem, épp akkor! (Örömömre, a Gaál Gábor Irodalmi Körben reám ragadt információknak most láttam igazi hasznát, talán először életemben.) Válaszaimra már nem emlékszem, de arra igen, hogy Baross utcai szállásom felé menet rendszerint furcsa érzések fogtak el, valósággal tarkómat sütötték az engem követő „tekintetek”, mint odahaza, Kolozsváron, a Mikes-házban felállított diákmenza fele mentünkben. Talán, lesve, hátra-hátra is tekintettem, mintha ellenőrizetlenül áradó mondataimra vártam volna az utólag kötelezően érkező dorgálást valakitől.

Nem tagadom, huszonkét éves fejjel magam is nyolcvanévesnek éreztem magamat, talán azért, mert a könyvtárakban végül is az ő ifjúságuk idejét böngészgettem-kutatgattam, s szinte „átálltam” az ő „időszámításukra”. Mindig sajnálni fogom, hogy csillogóan tiszta, szellemes és igen pontos, néha maró gúnnyal teli megjegyzéseiket, visszaemlékezéseiket nem vehettem magnószalagra. (Reménykedem, hátha valaki megtette.) Néhány írói levél másolatát, pár fénykép kópiáját és Ödönnek testvéréről, Aladárról szóló feljegyzéseit, a család adományaként, őrzöm ma is.

Kuncz Ödön, Kuncz Aladár. Dédi és Dadi. Egyik névből a másikba nézek, hogy testvérből az íróba lássak. A lehetetlent próbálom. Élet visszavetülhet életsorsokban, de az életmű – soha.

Íme, hogy eleveníti fel a gyermekkor emlékeit Kuncz Ödön:

Atyánkat 1890-ben Nagyváradra nevezték ki tankerületi főigazgatónak. Nagyváradon […] az öt Kuncz-fiú2 az ott töltött két év alatt […] először a katolikus misztériumnak hódolt. A raktárban talált nagy faládákból oltárt és tornyot készítettünk. Harangot úgy szereztünk, hogy Doli – az ezermester – kilyukasztotta a legszebben szóló vaslábast, ami így zsákmányunk lett. A ministráns gyerekek (Dédi és Dadi) vörös szoknyájának az anyaga a paplanokról került le. Sohasem felejtem el Édesanyánknak azt a rémült meglepetését, amikor ágyazáskor megpillantotta a puszta vattatömeget a piros huzattól megfosztott paplanokon. (Részlet Kuncz Ödön Feljegyzések Dadiról című, 1943-ban írt visszaemlékezéseiből.)

A Feljegyzések következő sorai a későbbi író-szerkesztő felnőttkori éveit is meghatározó, gondtalan, de szigorú „normák között” zajló gyerekkorára vetnek némi fényt:

A naponként tartott szabályos gyakorlatokon Dadi krónikus lustaságot tanúsított. Doli ezért két órai kurtavasra ítélte, amelyet Dédi hajtott végre szorosra kötve spárgával Dadi kezeit és bezárva őt a torony alsó ládájába. Dadi – akkor ötéves lehetett – szomorúan potyogtatta könnyeit, de némán tűrte a büntetést. Édesanyám vágta le kékre dagadt kezeiről a spárgát.

1892-ben anya nélkül marad a népes család. Az édesapa, Ady „rettegett” tankerületi főigazgatója katolikus hitbuzgalommal és következetes szigorral neveli, tartja össze a családot. Ott maradtunk – folytatja visszaemlékezéseit Kuncz Ödön – özvegy édesatyánk gondjaira bízva tízen. Elek bátyánk, aki 18 éves lehetett, három nővérünk, a kis Margit és mi öten. Édesanyánk temetésekor Dadi lázas beteg volt, és csak az ablakból búcsúzhatott tőle.

Még ebben az évben Kuncz Eleket áthelyezik Kolozsvárra. Dadi – Ödönnel és Adolffal együtt – a piarista gimnáziumba jár. Itt ismeri meg a másodikos Laczkó Gézát, a későbbi regényírót, a kevéssel azelőtt idehelyezett Laczkó Aranka színésznő törvénytelen fiát. A Görögtemplom utcai lakás tőszomszédságában lakik a román írótárs, Emil Isac. Kolozsvár adja eljövendő nagy barátságait, barátait, eszmetársait, Kolozsvár indítja el, formálja és nyújt tápot Kuncz Aladár szinte teljes szellemi habitusának. Irodalomköri dolgozatok s egy olaszországi út kísérik diákéveit. (Kemény Zsigmondról írott dolgozatával elnyeri a gyulafehérvári Majláth püspök által kitűzött díjat.) Szorgalmas munka és pajkos játékosság jellemzi.

Az érettségi után, 1903 őszén kerül a budapesti Eötvös-kollégiumba.3 A francia mintára szervezett kollégium a század eleji magyar társadalom szellemi elitjét gyűjti össze, légköre a nemzeti liberalizmus táptalaja, tanárainak legtöbbje szembefordult az avítt akadémizmussal, a magyarság fejlődését fékező gondolkodással, olykor természetesen – ha elveikkel ellentétbe került – az épp hatalmon lévő kormány politikájával is.

Megismerkedik Adyval, bekerül az éledő magyar irodalom sodrába. Kolozsvárra ritkán jár le, itthon azonban még csak a külső változásokat veszik észre rajta.

Dadi valami Pestről hozott, egészen egyéni, fővárosi és „irodalmi” eleganciával ejtett bámulatba bennünket. Kisfaludy-frizurát viselt, bő nadrágot, szeszélyes nyakkendőt és puhakalapot. Állandó jelensége volt a főtéri és sétatéri korzónak… Dadi társaságbeli lény volt. Szeretett színházba, hangversenyekre, vacsorákra […] táncmulatságokba, kávéházba járni. Mégis felírta a Görögtemplom utcai kert filagóriájának falára: „Ha egyedül vagyok, szeretnék néha társaságba menni. / Ha társaságban vagyok, mindig szeretnék egyedül lenni.”

1907-ben Ödön is felkerül Pestre, bírósági joggyakornok lesz. Aladár ekkor már gimnáziumi helyettes tanár, a Nyugat munkatársa.

Én szeptemberig – így Kuncz Ödön – egyedül laktam egy Arany János utcai kis udvari szobában. Dadi ragaszkodott Budához, és így szeptemberben átköltöztünk a Zsigmond utca egy nagyobb utcai szobájába, ahova Dadi büszkén hozta el szobaberendezését: egy íróasztalt és egy könyvespolcot. Az a csodálatos anyagi egyensúly, amelyet 160 kor. havi jövedelmem szilárd bázisán kiépítettem, a Dadival való együttélés első pillanatától kezdve felborult. Mindamellett, hogy Dadi jövedelmei olykor elérték a havi 300 k-t is, aranyláncom, majd később aranyórám is a zálogházba került. Ennek köszönhettem azt, hogy rövidlátó voltomra döbbentem. Órám nem lévén, reggel az ablakon keresztül fixíroztam a szemben levő toronyórát, és bizony nehezen vettem ki a mutatók állását. A Zsigmond utcai 3 hónapos együttlakás megismertette velem a bohémélet minden izgalmát. […]

A hónap utolsó napjaiban görcsösen ragaszkodtam utolsó 10 koronásomhoz. Dadi 6 órakor sétára indult és kért tőlem pénzt vacsorára, mit 8 órára majd elhoz. Én rossz előérzettel nyújtottam át neki az utolsó tartalékot, lelkére kötve, hogy maximum két koronát költsön el, mert másnap jön a mosónő. Ő teljesen megnyugtatott és elment. Az idő múlott, de a vacsora nem jött… Fél tizenegy órakor végre beállított Dadi, gomblyukában egy vörös szegfűvel, amelyet átnyújtott nekem:

– Itt a vacsora és a tíz korona.

Aztán elmesélte, hogy gyanútlan sétált a Váci utcán, amikor csak egyszer eléje toppan a gyermeknapra gyűjtő Riedl Frigyesné: Vegyen tőlem egy szál virágot…

– Mit csinálhattam mást? Csak a te tízkoronásod volt nálam. Odaadtam ciranói mozdulattal, és gomblyukamba tűztem a szegfűt.

Vajon egy bohémélet apró, jelentéktelen epizódjai volnának ezek a gesztusok? (Amire később Kós Károly is felfigyelt?) Avagy a lényegtelen dolgok fölé emelkedés, a filozopterré válás apró jelei? Vajon a dzsentriéletvitelre hajlamos ifjú irodalmár állna előttünk? Pénz vagy a szegfű – mint a választás lehetőségének két végpontja? A művészlélek apró kiélései? Bármi legyen is a válasz ezekre a kérdésekre, egyvalami biztos: csupa lélek, csupa játék természete, pozitív életszemlélete (mi mást hozhatott volna a háromgenerációs családból) így erősödik meg, ami aztán Kuncz Aladárt később (hogy közvetlen környezetéből hozzunk fel példálózásokat), a világégés embertelenségében is megőrizte embernek. Ami egyáltalán nem egy pukkatag, bohém-irodalmár életszemléletre vall. A felületes szemlélő ilyenkor akaratlanul is az „egykönyvű íróra” asszociál, az „úri passzióból” írókra, akiket Isten ujja egyetlen alkalommal megérintett… Igen ám, de „úri passzióból”, nem pedig belső kényszerből, remekművek és remek szerkesztők nem születnek.4 A külsőségekre is adó Kuncz Aladár nem tetszelgő művészlélek, bár kétségtelen, azzá lehetett volna, ha a nagy traumán nem esik át. Csupán azt tette, amit a századelő magyar kultúrájában bízó, minden ízében európai művész az ő helyében tett volna. Ott volt, ahol a nagyok, és úgy tudott viselkedni, írni és gondolkodni is, amiként a nagyok – és ehhez nem is kellett külön kurzusokat vennie.

Ady szellemi társa nem is tehetett mást.

Tudnunk kell, hogy Kuncz Aladár egy katonásan szigorú, de „szeretett főigazgató” édesapa sajátos glóriájával érkezik Budapestre, az erdélyi három kultúra és hét felekezet tiszteletének tudatában, humanista és demokrata álmodóként. Aztán az Eötvös-kollégium, tudjuk, franciaimádattal itatja át, ott van Ady épp zajló irodalmi forradalmában, a Nyugatban közöl, gyerekkori barátjával, Laczkó Gézával együtt a folyóirat köré csoportosultak első rajvonalában találjuk.5 Aligha lehetne ennél nagyobb „lélegzetvételhez” jutnia egy irodalmárnak pályafutása startjánál. És most nem elsősorban a Váci utcán gyermeknapra gyűjtögető Riedlné szegfűjére gondolunk, hanem arra a szellemet és lelket kiteljesítő levegőre, amelyet például maga Riedl tanár úr „hozott magával az egyetem [de akár a Magyar Ugar jelképezte századelő – megjegyzés tőlem, B. SZ. I.] kissé korhadt épületébe”.6 A feljövő nemzedékek tanáraiktól is elvárták az „újat hozást”, amit az irodalomban Ady és köre tett meg. Jó évtizeddel később, Ady halálára írott versében Móricz Zsigmond szellemi „fölszabadításként” érzékeli és nevezi meg a zseniális költő kortársaira, barátaira, egész irodalmi közéletünkre kifejtett hatását:

Tág tüdővel hadd messzi kiáltom,
zengjen a hangom, dördüljön a szóm
a magyar pusztákon, a magyar szíveken,
hogy visszazengje a Kárpát
és tovazúgja Ádria
és minden élet itt:

hogy mi vagy, nékem:
magyarnak: embernek: sejtnek

ó, fölszabadító! Fölszabadító.

Emlékszünk: Kuncz Elek, az egykori szigorú erdélyi tankerületi főigazgató Ady költészetének egyik első méltatója volt; fiára, Kuncz Aladárra évtizedekkel később egyebek közt a zseniális költőre való emlékeztetés feladata is áthagyományozódik. Első ilyen jellegű munkájában, az Emlékezés Ady Endrére7 című esszéjében írja:

Zseni volt és ezért egyedül, társtalanul élte le életét. Csak költemény volt és életkereső. Megnyugvássá csak verseiben lett, még ha a legnagyobb nyugtalanságot is fejezte ki bennük, azon kívül csak álomkergető volt, ki várt és sohase jöttek hozzá, és csak akkor vette észre, hogy nő járt nála, mikor a pamlagon hagyott rózsára nézett. Egyedül volt, mert hiányzott benne az érdek a mindennapi élet iránt és nézni csak az örökkévalóság jegyében tudott. […] Találkozása csak az élettel volt, az emberek, jelenetek és történetek mögötti élettel, és sohase az emberekkel, jelenetekkel vagy történetekkel. Pedig fájt neki ez az egyedüllét és talán senki oly makacsul nem kereste a társakat, mint ő. Ez művészetének játéka volt, ki mindig megcsalta benne az embert. […] Nem közvetítője volt a magyarság vágyainak és törekvéseinek, hanem magának a magyarságnak nyugtalan jajja, süvítő kiáltása veszedelmek előérzetén és a kitört vihar hullámai felett. […] Fajok és kultúrák ütköző pontján, mélyen kellett földünkbe túrnunk magunkat, hogy onnan senki ki ne vethessen bennünket s ezért állt nálunk mindig előtérben a primitív létkérdés és művészetekre úgyszólván csak fegyverszünetek idejét fordíthattuk.

Nekünk kevés pünkösdöt hoztál,

Kevés szentlelket, Uramisten,

S ostoroztál,

Bár véresek valánk.

[…] érzi, mindig érzi, hogy a párisi elfelejtkezések csak hiú áltatások és sorsát megélni, s megénekelni csak itthon tudja ő. Ha apjával a sírkertet méri, és rájuk száll a szilágysági est, ha panaszát és az ország baját egyszerű, kurucos szavakban elkesergi, ha megidézi lélekben hozzá legközelebb álló költő társát, Csokonait, nincs benne más, csak ősi magyarság, mintha elődei szíve dobbanna meg benne, és az ő ajkukról ömölnék a verses szó. És mégis nem volt szabad megállnia ennél a magyarságnál. Újra át kellett élnie minden problémánkat, mint átélte az egész életet, hogy új dallamokba szedje a magyar költői skálát és nyelvünk palettájára új színeket keverjen. Többet kellett örökül hagynia, mint amennyit kapott, mert zseni volt.

Zsenik és szellemi „fölszabadítók” közelében még szusszanni is nehezebb, nemkülönben dolgozni.

Megtudtam egyszer azt is – olvassuk Ödön feljegyzéseiben –, hogy Dadi hol dolgozik. Valami ügyben tárgyalni kellett vele, és randevút adott a Palermo kávéházban. Itt találkoztam először a Nyugat-társasággal, amelyből Laczkó Gézát ismertem. Dadi a nagy asztal mögött papucsban ült. Ott tartotta papucsát, egy csomó könyvét és papirosát. Ez volt tehát műhelye, ezért láttam én őt olyan ritkán otthon olvasni és dolgozni…

*

Most is előttem van a szeretetre méltó Dédi bácsi alakja. Íróasztalát átadta nekem, maga pedig könyvszekrénye elé telepedve mutogatta a Fekete kolostor angol, francia, olasz nyelvű kiadásait. Majd saját könyveire hívta fel – csak úgy, mellékesen – a figyelmemet, mintha azt akarta volna jelezni, hogy „én is Kuncz vagyok…!”.

És beszélt, beszélt.

– Tudja, István öcsém – hol így, hol fiatal barátomnak szólított –, ebben az angol fordításban a drámai passzusok átültetése sikerült a legjobban.

Oly otthonosan lapozgatott a Black Monasteryben, olyan hanglejtéssel olvasott fel részeket, mintha nem a budapesti, hanem az oxfordi egyetem jogi karának lett volna gyémántgyűrűs abszolvense.

– Amikor 1934-ben részt vettünk egy londoni kongresszuson – fordult felém –, Balogh Ferenc meghívott egy lunchre… a miniszter is olvas, ne gondolja, hogy nem. Evés-ivás közben újságolta: „Amikor megjelent Aladár regénye, úgy közrevettek ezek az irodalmi gentlemanek, mint érett vackort a darazsak… El sem tudod képzelni, mit jelent nekünk ez a könyv, egyetlen magyar probléma, amivel az angol lordokat le tudom foglalni…”

Öröm bujkált szemében.

– Tudja, ki az angol fordítója? Ralph Murray… De előzőleg már jelentkezett fordításra egy kolozsvári sebész lánya, aki az angol nagykövetségen dolgozott. Majd Ferenczi, a festő fia is. Végül Kemény János édesanyjának a jóvoltából kapcsolatba kerültem a román nagykövetségen dolgozó Ralphfal, aki, látva a kedvező magyar és angol kritikát, nekilátott a munkának. De legalább ezekből a fordításokból – mutatott a könyvekre – nem hiányzik egyetlen sor sem… az utolsó mondata is teljes!

Valahányszor dolga akadt, rendszeres napi sétáik előtt, de különösen akkor, ha a Móricz körtért útjukba ejtő barátai kopogtak be, előszedte és elém rakta nyolckötetes kéziratos memoárját, vagy kiteregette féltve őrzött leveleit, hogy elmerülhessek az ismeretlen világban.

1909 novemberében hazakerültem Berlinből, és akkor ismét együtt laktam Dadival. 1910 augusztusáig. Amíg meg nem nősültem. Ebben az időben Dadi, a rendes tanár már kiegyensúlyozottabb életet élt. Komoly irodalmi munkásságot fejtett ki, sokat olvasott, és nagy passzióval tanította gimnazistáit, főleg a magyar irodalomra. Sohasem szeretett sikereivel dicsekedni, egy elismerés azonban boldoggá tette, amit elmondott nekem is. Riedl Frigyes végighallgatta egyik előadását, és azt mondotta:

– Tudja, mit sajnálok? Azt, hogy nem lehettem a maga tanítványa.

[…] 1912-ben két hónapig […] beköltöztem hozzá a Szappanos-penzióba, ahová megnősülésem után áttette a székhelyét. A penzióban egy szobában laktam szalmaözvegy társammal, Laczkó Gézával, és ebéd, vacsora és közös kirándulások alkalmával tapasztaltam azt az osztatlan szeretetet, amellyel a penzió lakói elárasztották Dadit: a maitre de plaisirt. Itt ismerkedtem meg Ady Endrével, aki akkor szanatóriumban volt, és akinek tiszteletére Dadi pezsgős és zenés vacsorát rendezett a nagy ebédlőben. A zenét felváltva Szőnyi Géza, Kazacsai Tibor és csekélységem szolgáltattuk. Adynak különösen tetszett az egyik Grieg-szonáta, amelyet Szőnyi Gézával játszottam el, és Kazacsai Tibor zenei vicce, amely abból állt, hogy ez a talentumos muzsikus egy magyar dalt végigjátszott Bach, Haydn, Mozart, Beethoven, Wagner, Schubert, Schumann stb. stílusában… Reggel 6 óra felé elkerültünk egy Teréz körúti kávéház szeparéjába, ahol Szőnyi Géza pianínójátéka mellett fogyasztottuk el a korhelylevest. Szőnyi eljátszotta Ady kívánságára a „medvetáncot”. A tánc bizarr ritmusa Adyt is megmozgatta, tagba esett, széles vállú termetével a szoba közepére ugrott, és egyedül lépkedte ki a medvetáncot. Majd visszatért asztalunkhoz, ahol csak Laczkó és én képviseltük a józanságot, és legnagyobb meglepetésemre felköszöntött bennünket, a két józan és spisz-szalmaözvegyet. Nagyon hangsúlyozta beszédje végén az Istent, mire én a beszéd után – nem ismervén még az Illés szekerén-t – tréfásan megjegyeztem, miért beszél az istentagadó annyit az Istenről? Erre a megjegyzésre Ady Endre elkomorodott, láthatóan kijózanodott, s most már hozzákezdett egy nagy, mélységes beszédhez, amelynél megragadóbbat, szebbet sohasem hallottam… A beszéd gondolatmenete az volt, hogy az én istenhitem nem más, mint megőrzése annak az Isten-képnek, amelyet Édesanyám vésett gyermeklelkembe. Kritika, meghasonlás nélküli elfogadása az útravalónak, amelyet a szülői gondos kéz tarisznyámba rakott. Az ő istenhite azonban más. Ő konokul és gőgösen eldobta magától a gyermekkori Istent, megtagadta őt. S aztán szörnyű szenvedések, nélkülözések árán ismét reá talált. Az ő hite az igazi hit. Mert Istent csak élettel, szenvedéssel lehet megérteni, megtalálni, megőrizni. Ady és Dadi nagyon is érezték és értették egymás lelkiségét, irodalmi kultúráját. Dadi őszinte, odaadó és kritika nélküli rajongója volt Ady zsenijének…

*

Nehéz is, könnyű is annak, aki zsenik háza táján ténfereg. De vajon mennyit jelent mindez, ha nem testközelből, hanem – mondjuk – csupán a kolozsvári bölcsészkar valamelyik könyvtárából kell érzékelnünk ugyanezt? Húszvalahány évesen. Jancsó Elemér professzor szerint ezt egy igazi tanárjelöltnek, kutatónak, irodalomtörténész-magoncnak éreznie kell.

Amikor tanárom megadta dr. Kuncz Ödön családja budapesti lakcímét, figyelmeztetett: meglett korú emberek, átvészeltek már ezt-azt, ildomosabb a vitát kerülni velük… Így is tettem. Tapasztalnom kellett azonban, hogy ottlétem első napjaiban szerzett „presztízsem” a folytonos „helybenhagyó” módszer következtében kezdett fakulni. Éreztem, határozottságomat, „egyéniségemet” hiányolta – ki nem mondottan is. Az akkor épülő Erzsébet hídról lévén szó, ezekkel a szavakkal vágott meg magatartásom miatt: „Ez a híd, fiatal barátom, a hidak revíziójából született meg. Az újra meg újra felmérésekből, számbavételekből és okos ítéletekből. Jó lesz, mert erős, mélyre vert hídfői vannak… lehet azt mondani: álláspontjai. Ezt megmondtam Aladárnak is, ha kellett; nagyon jól tudta ezt Kós Károly is, Gaál Gábor is. Álláspont! Böcsületes és határozott, amit a politika szele nem képes magával röppenteni.”

Az ítélőbíró beszélt az én vendéglátómból. Sokat fontolgattam szavait, s attól kezdve igazi magam (legalábbis így véltem) állt ki beszélgetni. „Megvédtem” előtte (már amennyire érveim voltak) ismert hazai írókat, költőket, akiktől – úgyszólván – a lehetetlent várta volna el; kifejtettem véleményemet a „sematizmusról”, az igazmondás elkendőzésének tájainkon alkalmazott – művészet- és emberellenes – módozatairól (persze akkor nem sematizmusnak neveztük), és beszéltem egyetemi irodalmi körünkről, a Forrás-nemzedékről, erdélyi irodalmunk „hullámveréseiről”, vergődéseiről. Utólag úgy látom, vegyült ezekbe a „védőbeszédekbe” néminemű „erdélyi felvágás” is a magam részéről (tucatnyi megjelent versem bizonyára önbizalmat adott), amit – remélem – Dédi bácsi és Vaja néni a maga helyén tudott kezelni… És hogy így volt, onnan gyanítom, hogy „problémáink tisztázásával” rendre csak-csak sikerült valamit „visszahódítanom” elveszejtett renomémból. Egyetlen kérdésükre azonban – Márton Áron8 gyulafehérvári püspök elfogatására, bebörtönzésére és kiszabadulására utaló puhatolózásukra – kitérő választ kellett adnom. Jóllehet tudtam valamit arról, hogy Majláth püspök óta (említettük, a püspökség ösztöndíjasa volt Kuncz Aladár!) a családot erős érzelmi szálak fűzték a mindenkori erdélyi katolikus főpaphoz, de arról nem, hogy egy emberöltővel később Áron püspök tevékenységét és életét lehetetlen időkben is nyomon tudták követni a budai Móricz Zsigmond körtér közeléből-távolából. (Hogy hogyan, ma is talány előttem. Emlékszem, milyen vehemenciával magyarázta: „Képzelje, István, Párizsban az a kósza hír kapott lábra, hogy Márton Áronnal már kiszabadulása napján golyó végzett Gróza Péter bukaresti rezidenciája előtt!”) Sajnos, azzal a megjegyzésével sem tudtam vitába szállni, hogy: „Márton Áron hitfelesei körében egyszer s mindenkorra véget vetett a »békepaposkodásnak«, de ezt Erdély más történelmi egyházainak a főpapjai nem voltak képesek megtenni!” Akkor zöldfülűségemnek tulajdonítottam „hozzá nem értésemet” ebben a témában, ma inkább azt mondanám: a romániai kettős diktatúra saját képével együtt próbálta elrejteni a mi ábrázatunkat is – úgy és azzal a lényeges különbséggel, hogy közben a mienket rendre megsemmisítette, nem létezővé minősítette. Családokban, iskolapadokban magyarságunk, lelkünk és szellemünk rejtekező tartalékairól beszélni sem volt szabad – és akiről-amiről hallgatnak, az nincs!

Kuncz Aladár-emlékek után kutatgattam, és egy kisemmizett kultúrközösség rejtett kincseire, búvópatakszerűen tovább élő képessége jeleire bukkantam. A titkok titkára. Intő jel volt ez számomra, későbbi tanárságomra és íróságomra kiható figyelmeztetés. Látszat és valóság dolgában mindenképpen.

*

Életeim című kéziratos memoárjának egyik lapján ez olvasható:

A világháború az öt Kuncz fiú közül legtávolabb Dadit sodorta. Ő szenvedte végig közülünk leginkább a háborút. Mert az ellenség kezében volt. Olyan ellenségében, akit fajtája után a legrajongóbban tisztelt és szeretett. 1912 őszétől 1913 végéig Párizsban élt…

Vendéglátóm, mintha tudná, hol tartok az életpálya felmérésében, két levelet tesz elém – „ezek még a fogság előtti időkből” –, ezekben olvasom:

1. Különben én éldegélek […], okulok, sűrűsödöm, sőt dolgozom is… Két tanulmány készül, a többihez anyagot gyűjtök.

2. Párizsi kijöveteleteket mindenképpen csináljátok meg. Akár gyermekekkel is. Van itt két kollégám, az egyiknek itt van a 3 éves gyermeke, sőt a 70 éves anyósa is. De hiszen a gyermekeknek kitűnő helyük lesz… Tanulmányozni itt mindig van mit. A háború talán már elmúlt fejünk felett. Szóval félre a habozással, nyisd be Balogh miniszter úr ajtaját, s borotváld meg Őkmsgét egy ösztöndíj erejéig.

Tele a béke emberének szinte gyermeteg optimizmusával. Sajnos, a háború „nem múlt el a fejünk felett”. Mint fekete villám csapott be a Párizs-imádó Kuncz Aladár életébe. Hogy minő „eredménnyel”? Nagy regénye a bizonyíték rá: bár katolikus lelke úgyszólván az „egekben” maradt, tekintetét, emberekre és nemzetére vetett figyelmét a világégés végül is a földre kényszerítette.

Én itt csak azt említem meg – írja önéletírásában Ödön, hogy Dadi sorsa fölött állandóan Édesatyám aggódó szeretete őrködött. Ő kutatta fel a szálakat, amelyek Dadival összeköttetést létesítettek. Még a francia köztársaság elnökének, Poincarénak is levelet írt, elpanaszolva, hogy Dadi nem kapja meg a küldött pénzt… Édesatyám halála után, 1915 végétől kezdve nekem írja Dadi lapjait és hosszabb leveleit…

Igen, a levél… Egy fogoly havi hat levelet küldhetett – ezek közül négy levelezőlap. Magyarul ritkán írhatott.

Apja halálhírére írja 1916. január 11-én:

Je ne saurai jamais que je n’ai pu baiser la dernier fois sa main, dont la bontée et bénédiction j’ai senti méme ici si loin de lui et dans les circonstances si malheureuses. (Sose felejtem el, hogy nem csókolhattam meg utoljára a kezét, amelynek a jóságát és áldását még itt is éreztem, oly távol tőle és oly szerencsétlen körülmények között.)

*

– Édesatyám ellenezte Dadi párizsi útját… ezt, amelyiket annyira megfizetett szegény. Kolozsvárra hívta volt le a vakációt eltölteni. Dadi azonban tanulmányaira hivatkozott, a Bibliothčque Nationale-ban akart újra kutatni egy hosszabb pihenő után.

Rendre elhalkulnak a szavak, csak a gesztusok maradnak meg, tehetetlenül. A megkezdett gondolatot Vaja néni próbálja továbbvinni:

– Pedig pénze sem volt… Apósom magyarázta, hogy a pesti kölcsönző bankok uzsorakamat ellenében kínálták fel az összeget Dadinak. Mi 1914 májusától Kolozsváron laktunk, a Majális utca 18. alatt, nem is találkoztunk, csak 1920-ban…

– Állítólag Osváttól, a szerkesztőtől vett fel néhány korona előleget – így Dédi bácsi. – A megígért írás aztán pár évet késik, István öcsém is tudja bizonyára a cipőtalpak közé szegzett novella históriáját.

Utolsó fogsági levelét Ödönnek írja, Ile d’Yeu-ből, 1918. október 10-én. Ez az ötvenegy sornyi szöveg talán Kuncz Aladár legszebb levele.

Édes jó Dédim, ez a harmadik magyarul írt levél, mit hozzád írok, megkaptad-e az első kettőt. Vilinek9 is írtam egyet s egy francia kártyát. Neked rendesen írok havonként hol franciául, hol németül. E napokban mennek tőlünk német fogolytársaink haza. Mi itt maradunk, s valószínűleg ugyanebben a dépóban, melynek már több mint két éve lakói vagyunk. Az ittlevők egyikétől-másikától talán kapsz hírt rólam, légy jó válaszolni nékik. Mi itt be kell hogy rendezkedjünk egy új télre. Amint már többször írtam, a két csomagot nagy köszönettel megkaptam tőled. Ezen túl is, néha-néha, légy jó egy fuszéklit s egy alsónadrágot, de mindig csak egy darabot, becsomagoltatni, s egy kevés dohányt, s ide címezni. Nem is maga a dolog, de a tény, hogy kapok valamit, igen jó hatással van rám. Míg a nagy dolgok egészen messze vannak tőlünk, és csak nagyon fáradt képzelettel közelíthetünk feléjük, egészen kicsiny, nektek jelentéktelennek látszó semmiségek hetekre szólólag megnyugtatnak, megindítanak. Így vagyok a könyvekkel is. Egy-egy Jókai-regény, vagy más régi kedves dolgokra emlékeztető magyar könyv leköt és elszórakoztat. Ne haragudj, hogy ily kicsinységekkel untatlak, de hiszen ezek teszik ki számomra magánéletem desszertjét. Nagyobb tervemről és foglalkozási körömről a múlt télen egyelőre lemondtam. Szeretném valaha megvalósítani őket, ami azonban az Isten kezében van letéve. Ott húzózkodom meg szép csendesen magam is, s belényugszom, amivé formál, ahová irányít.

Utolsó július végi leveled óta nem kaptam hírt tőletek. Jól vagytok-e mindnyájan? Laci levizsgázott és nős-e már? Szeretnék néha egy sort Olgától10 is kapni, amiben csupa nagybetűs szónak szabadna csak lenni. És mindig csak jó hírt írhassatok mindnyájan, adja a jó Isten.

Csókollak Vajával, a kis fiúkkal együtt téged s mindnyájatokat, szerető Dadid.

– Hazatérte után pesti barátainál, majd Győrben, Ágnes nővéremnél lakik. A munkáshatalomtól elfogad ugyan egy siófoki beutalást, egészségi állapotán akart javítani, de alig pár napot vett igénybe…

– Mit tud professzor úr arról, ahogyan Kuncz Aladár a tanácsköztársasághoz, a „proletárhatalomhoz” viszonyult?

– Semmit! Azt hiszem, egyáltalán nem volt kapcsolata a proletárhatalommal. Efemer jelenségnek vélte; őt egy jókora virginiaszivar jobban érdekelte, mint a felforgatás, a társadalmi sérelmek szülte indulat…

A háború után hazaszivárgó internáltak, köztük írók, művészek is egy egészen furcsa Magyarországba érkeznek. Egy „megszűnt” hazába, egy zsugorított társadalmi formációba. Kuncz Aladárék épp egy diktatúra közepébe, a tanácsköztársaság légvárakat építgető „elvtársi világába”. Ady nincs már, Babits épp a „cet szájában”, egyetemi tanárként éri a kommunista hatalomátvétel… Kérdezhetjük: vajon a hajdani katedrától és íróbarátoktól egyaránt „megfosztott” Kuncz miként vélte megtalálni a maga helyét a felkavart magyar sajtóban? A testvér válaszát láttuk: Kuncz Ödön, a nemzetközi jogtudor vélekedése szerint „sehogyan”, hiszen a polgári humanista Kuncz Aladár a nemzeti kultúra primátusát vallotta, szemben az internacionalizmus idegen mankókba kapaszkodó hitvallóival.

Nem kétséges, az íróember minden újra kíváncsi.

Tudjuk, Kuncz első útja Laczkó Gézához vezet, onnan viszont csupán egy Gyulai Pál-portréval távozik (az ott tárolttal), és talán azzal a döntéssel, hogy át kell vészelnie még a kilátástalanságot is. Elfogadja a Világ egyik szerkesztője, Barta Lajos ajánlását: legyen az alakuló Emberiség című lap főmunkatársa… A jelek szerint Kuncz belement a játékba: az induló számhoz négy anyagot hoz (Felocsúdás egy ötéves rémálomból; Hová sietsz, pesti ember?; Zokogás a város felett; A Liliom előadása)11 Mintha a sors keze is közrejátszott volna: az új lap első száma nyomdában volt, amikor a proletárdiktatúra megbukott; egyetlen tördelt példánya maradt fenn.

Kuncznak 1919 vesztes Magyarországában a hiányt és a káoszt kellett látnia. A süllyedő nemzetet és a céltalanul vergődő embert. Ezt láttatta előbb említett írásaiban. Kétségtelen azonban, hogy mást is kiolvashatunk ezekből: az ötéves fogságból szabadult européer valósággal rácsodálkozik az őt fogadó világra, amelyben „új kürtökbe új melódiát fúj a fátum-zenész. S a kis Odysseusok füléből események kohójának tüze kiolvasztotta a védekező viaszkot”… Rácsodálkozik, de hangja – ha egyáltalán az ő hangja – mesterkéltnek tetszik. Íme: „Ó, szegény össze-visszafutkosók, régi cafrangok keresői, meg tudtok-e állni az új parancsszóra? Nincs választástok! Ha nem szöktök fel az árra, szétröpültök a levegőben, mint a zuhatagnak a sziklán megtört vízcseppjei…” A főváros akkori hangulatát talán jobban tükrözik a Zokogás a város felett, illetve A Liliom előadásáról szóló sorok. És van ám itt szavak mögötti csipkedés is. Íme: „Otthagytak egyedül az Andrássy út elején; a magát mindenütt könnyen feltaláló elvtárs és a jószívű asszony. Nekik könnyű volt a napi intrikákról szóló beszédükkel, szokott egymásmellettiségükkel elűzni a mély titokzatos sóhajt, ami a város felett lebegett. De én tétovázva és szívdobogva álltam…” A Móricz által már jelzett „új közönséggel” Kuncz Aladár a júliusi Molnár Ferenc-darab előadásán találkozott. Nem csoda, hogy áradozva ír a budapesti kisember önfeledt „műélvezetéről”, a színház ama lelket és szellemet tisztító hatásáról, amellyel francia fogságuk öt éve alatt Ille d’Yeu lakói is többször szembesültek – a maguk módján. A következő sorokban felbukkanó „közönséget” akár nagy regényében, a Fekete kolostorban megformált „közösségi embernek”, a Fekete Barátnak az előképeként is értelmezhetjük. Íme: „Mindez: darab, színészek és előadás, külön-külön korántsem oly érdekesek, mint kapcsolatban az új színházi közönséggel. Az új színházi közönség: az új összetételű élvező tömeglélek. Ennek a furcsa, megfoghatatlan életszülő asszonynak, a tömegléleknek rezzenései, ellágyulásai és meg nem értő hidegsége a művész keze alatt tanulságosak és érdekkeltők a jövő művészete szempontjából.”

Igen, útban már a regény. De ehhez önmagát kell a maga helyén tudnia. És Kuncz Aladár e helyet nem a történelem „árhullámain” találta meg. Nem „szökött föl az árra”. Oda költözött, ahol épp szükség volt rá, és ahol a maga értékét tudhatta: Erdélybe… Ki tudná ma már eldönteni, befolyásolta-e ebben valaki, vagy tette a maga lelkiismerete szerint? Dédi bácsi szerint volt egy-két befolyásos barátja, ismerőse, akik a szervezkedő-építkező Erdélyt, szülőföldjét sugallták szellemi menhelyként. Ezek közül az egyik gróf Bánffy Miklós lehetett. (Ennek tisztázását a mai napig elhanyagolta az irodalomtörténet.)

Bánffy Miklós Erdélybe való visszatelepedése (1926-ban) akár Kuncz Aladár és megannyi, Budapesten képzett erdélyi szellemi nagyság hazatértére is némi magyarázatot ad – és alighanem beleilleszkedik egy általunk még nem ismert „nemzetépítő tervbe”, amelyet nem az utcasarkokon szokás kiötleni. Tudnunk kell, hogy az Erdélyben rekedt hatalmas Bánffy-vagyon – és e vagyon hasznosítása – döntő szerepet játszott a visszatelepülésekben.

Dávid Gyula magyarázata a kisebbségbe került erdélyi magyarság egészét érinti: „Ő is, mint az erdélyi arisztokrácia annyi jelese, tudta, hogy a vagyon kötelez: vissza kell háramoltatnia annak a közösségnek a javára, amelyhez ő maga is tartozik. Így lett a kisebbségi megmaradás szempontjából nélkülözhetetlen intézmények megteremtője, fenntartásuk áldozatvállaló részese. […] Az Erdélybe hazatérő Bánffy Miklós felismerte azt, hogy az akkori romániai politikai viszonyok között kényszerűen terméketlen sérelmi politizálásnál fontosabb feladat a megmaradáshoz elengedhetetlen intézmények megtartása, a kisebbségi helyzet szorításában működésük biztosítása.” (Dávid Gyula: Bánffy Miklós harmadik hazatérése. Korunk, 1990/1.)

És jöttek egymás után a megmaradásunkat szolgáló intézményeink, amihez természetesen az Amerikából érkező báró Kemény Jánosra (és vagyonára) is szükség volt: ott vannak mindketten a helikoni írócsoportban, pénzügyi támogatást nyújtanak az Ellenzéknek, Erdély legnagyobb napilapjának, létrehozzák az Erdélyi Helikon folyóiratot, a magyar könyvek kiadását a Minerva Rt., majd az Erdélyi Szépmíves Céh révén biztosítják. De – folytatja Dávid Gyula –„erkölcsi és anyagi támogatását érezhette a kisebbségi magyarság anyagi talpraállása és megmaradása szempontjából oly kivételes jelentőségű Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület (EMGE), a magyar tudományosság erdélyi fellegvára, az Erdélyi Múzeum Egyesület, a kisebbségi magyar közművelődésnek önnön létéért küzdő szervezete, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) is.”

És a folyóiratok, könyvkiadók, színházak, egyházközösségek élére írókra, építészekre, lelkészekre, színházi szakemberekre volt szükség.

Hát… érkeztek.

*

A Feljegyzések Dadiról lapjait forgatva a következőket olvasom:

1920 januárjában látom őt újból. Felhozta hozzánk Zádory szobrász barátját12 is, aki együtt élte át vele a fogságot. A Szappanos-panzió ismét magához öleli… Aztán eljegyez egy kislányt, bemutatják Csokonai Vitéz Mihály haláláról írt darabját,13 Móricz Zsigmond élettől duzzadó parasztdarabjával együtt. Nekem a Csokonai sápadt szentimentalizmusa Móricz kemény realizmusa mellett nem tetszett. A menyasszony sápadt, degenerált kisleány, az anyós elhízott hisztérika, aki éjjel-nappal alszik, és ha felébred, álmait írja le naplójában. Az após az egyetlen normális […] igen hamar megérti, hogy a házasságnak nincs komoly alapja. Szegény Dadi ezt a tárgyalást rám bízta. – Aztán lement Kolozsvárra

– Miért választotta Budapest, az egyetemes magyar kultúra fővárosa helyett Kolozsvárt, az első vesztes háború után kettőzötten is vidékké lett Erdély központját?

„Kolozsvárban Dadi mindég is az önállóságra képes magyar szellemi centrumot látta, különösen az irodalom és a színházművészet oldaláról nézve” – intézte el röviden Dédi bácsi. Persze maga is tudta, hogy e sommás állítást alkalomadtán egész tanulmánnyá lehetne bővíteni. (Dolgozatomban később ezt magam is megpróbáltam, de tudós professzorom, Jancsó Elemér ezt a fejezetet „kitanácsolta” dolgozatomból. És arra intett: célszerűbb lesz helyette Kuncz tanácsköztársaság alatti írásaira összpontosítani kutatgatásaimban. Utólag, évtizedek múltán arra kell gondolnom, tapasztalt professzorom valószínűleg ezzel vélte „indokolhatónak” az épp egyesített Babeł–Bolyai Tudományegyetem keményen balos vezetősége előtt, hogy polgári írót „merészkedett” listára javasolni államvizsgázó diákjai számára.)

– Voltaképpen Erdély és városai, különösen Kolozsvár, ugyanolyan „kiürült”, lerombolt és tanácstalan volt azokban az időkben, mint a megmaradt Magyarország és Budapest. Kuncz Aladár tehát inkább vállalt egy „második csalódást”, egy második borzasztó látványt, és „lement Kolozsvárra”, mintsem régi emlékei közt maradt volna, az Eötvös-kollégium és a Nyugat szellemi vonzáskörében. Nincs-e vajon valamilyen más magyarázat erre, amit esetleg nem volna ildomos felfedni? Az írói önmegvalósítás, avagy a pénz hiánya?

A válasz néma gesztusokból állt, karlegyintésekből, ajakra tett ujjmozdulatokból. „Ez is, az is, de főleg a… harmadik” – sutyorogta, és elterelte a szót.

Nem volt mit tennem. „Magyarázatok” helyett – de akár magyarázatként is – ilyen sorokat találok füzetemben, mintegy figyelmeztetőül a dolgozatíró diák számára:

1. Nem véletlenül foglalkozik a költői megalkuvásokkal leszámoló Csokonai-portréval, benne az írói érvényesülés és írói mecenatúra kérdéskörrel! (Vö.: Vitéz Mihály a halál révén.) A haldokló költő álmában Rousseau-val találkozik, ki estikevirágnak nevezi a költőt, amely „nappal lekókad, és semmi illatot nem bocsájt. De ha eljön az este, olyan illata vagyon, mint a szagos violának…”. (Hát… Erdélyre épp akkor telepedett rá „az estve”! Haza kellett indulnia az íróembernek.)

2. Az előbb felbukkant mecénásproblematikával külön esszében foglalkozik: felelőssé teszi a XIX. század tehetős polgári rétegeit nemzeti kultúránk támogatásának elmulasztásáért, Katona József és Csokonai helyzetét említve így szól: „a művészeteknek oly sok nemes ága kihalt, vagy pártolás híján tengődik. […] A ma és holnap művészete és irodalmi élete […] a társadalom vezető rétegeitől függ”, és e garnitúra önmaga sírját ássa meg, ha elutasítja a mecénásságot. (Kuncz Aladár: Vita az irodalmi maecenásságról. Pásztortűz, 1922/2. 525–528.)

3. Ugyanitt: írástudók elhivatottsága. „A boldogabb maradéknak, a XX. századnak írtam, mikor a magyar vagy igazán magyar lesz, vagy igazán semmi sem… akkor majd csak a szeretet duzzasztja ki a szívet, csak az lebegteti a keskeny golyóbison felül a gondolatokat…” (Inkább: nemzet és írástudó viszonya ez.)

*

És megérkezik Kolozsvárra – nővérénél, Vilmánál lakik, közel a Sétatérhez, innen jár be Egyetem utcai szerkesztőségébe, az Ellenzékbe. Aztán az Erdélyi Helikonba. Persze a New York szállodába, a kolozsvári irodalmi élet „másik”, éjszakákba nyúló tervezgetések és viták színhelyére. Kós, Áprily, Szentimrei, Krenner (Spectator) és (1926-tól) a mecénás Bánffy Miklós – és néha Kemény János – asztaltársaságába. Életre szóló barátságok kötődnek – még az életeket meghatározó szellemes ugratások közepette is.

A Nyugat programjával érkező Kuncz Aladár rövidesen az erdélyi irodalmi élet jellegadó egyéniségévé válik.

– Mi Dadi kolozsvári dolgairól keveset tudtunk – mondta Dédi bácsi (akiről el kell mondani, hogy testvére fogsága idején költözik fel Kolozsvárról Budapestre) –, megelégedtünk azzal, hogy „beérkezett”, hogy önmagát találta meg, és él. Él és dolgozik, szervez és ír. Erről szóltak levelei. Íme egy részlet 1930. szeptember 25-i, Helikon-papírra írt leveléből:

Méltóságos Dr. Kuncz Ödön egyetemi tanár úrnak. Budapest, Üllői út 36.

Édes, jó Dédim, a mai napon feltettem címedre az E. H. szeptemberi számát […] levelemhez mellékelek egy előfizetői gyűjtőívet is, ha majd a Royalban vagy másutt jóllakott és bortól parfőmözött barátok között ülsz, tartsd az orruk elé, s fogd meg őket előfizetőknek, emlékeztetve arra, hogy […] a magyar nagyuraknak illik őket egy kicsit támogatni. Persze gondolj arra is rögtön, hogy azután hogy lehet rajtuk a pénzt bevasalni, mert tudom, hogy a nagylelkűségig még könnyen el tudunk menni, de az erszényt annál nehezebben nyitjuk meg.

Egy év múlva már a Fekete kolostorról szólnak sorai:

…abban a feltevésben, hogy Párizsból megjöttetek már, pesti címedre írom levelemet. Mindenekelőtt köszönöm kártyátokat. Míg Ti tényleg Franciaországban jártatok, képzeletemben én is ott időztem és időzök, bár igazán sötétebb körülmények között. Most írom ugyanis fogsági regényemet, mely, ha Isten segít, február végére meglesz. 500 nyomt. oldalas könyv. Nehéz, nagy munka. Nincs kizárva, hogy sikerül, s akkor az nekem mindenképpen jó lesz. Márciusban aztán kicsit pihenni mennék. De ezek egyelőre szép tervek! Meglátjuk, mi lesz belőlük… (1931. február 1.)

A nagy fogsági regény megszületett, az Erdélyi Szépmíves Céh nyomdájába került. Írója azonban halálos beteg.

A két testvér akkor találkozott újra, amikor Dadit felhozták a budapesti Herzog-klinikára. Amikor a Fekete kolostor voltaképpen már megindult a siker útján, hiszen futótűzként terjedt a híre, a nagy lapok pedig egymással versengve siettek hírt adni róla: egyik-másik kritika kefelevonatát (a Babitsét, a Móriczét) maga az író olvasta is halálos ágyán. Halála napjáig, 1931. június 24-ig az elismerő levelek14 egyikére-másikára maga válaszol.

*

E sorok írója sokat köszönhet Kuncz Ödönnek. Információi pótolhatatlanoknak minősültek évek múltán is,15 de talán az sem lényegtelen, hogy általa a száraz adatokon túl „emberközelbe” kerültem a Fekete kolostor írójához. A tanár úr vonásaiban, észjárásában alighanem az ÍRÓT, az erdélyi gondolatot kora eszmei-esztétikai szintjén megvalósító szerkesztőt, szervezőt sikerült megsejtenem.

A harmincas években Kuncz Ödön bejárta azokat a franciaországi helyeket, ahol annak idején Kuncz Aladár végigszenvedte fogsága tortúráit. Ez alkalommal készített fényképfelvételeiből kiállítást rendezett Párizsban, a regény francia fordításának megjelenésekor. Szerepe volt az angol fordításban, maga egy német nyelvű kiadást is szorgalmazott.

Egy életen át hordozta tehát nemcsak a testvér iránti kegyeletet, hanem a Fekete kolostor európai továbbélésének16 gondolatát is.

Dolgozatom egy példányát eljuttattam Kuncz Ödön címére. Válaszlevele első irodalomtörténészi munkám első „kritikája”. Talán a legjobb időben és a legjobb helyről érkezett. És érkeztek más küldemények is a Kanizsai utcából, mind a tanár úrtól, mind pedig Vaja nénitől. Mígnem aztán tovatűntek ők is az időtlenségbe. Remélem, nem a feledésbe.

*

Budapest, 1965. I. 9.

Kedves Jó István Öcsém!

Elhozták ismerőseid „Kuncz Aladár élete és munkássága” c. hatalmas államvizsgai dolgozatodat, amelyet én nagy örömmel és még nagyobb meghatottsággal olvastam többször is át. Örömmel töltött el az a meglátásom és megítélésem, hogy igen szép, igen értékes és igen komoly munkát végeztél, minek eredményeként komoly irodalmi érték került ki kezedből. De meghatott az a szeretet, amellyel megboldogult, felejthetetlen Öcsém alakjához közelítesz, megőrizve az irodalomtörténész sine ira et studio szellemét.

Szembetaláltad Magadat Te is a problémával: hogyan tudott Dadi sokoldalú és szerteszórt irodalmi alkotásai sorában – amelyek nem sokban lépték túl a nagy műveltségű, választékos ízlésű litterary gentleman átlagos színvonalát – hirtelenében felnőni és kiemelkedni egy olyan időt álló műnemnek, mint aminő a Fekete Kolostor?

Te is felteszed e problémát. Élesen elkülöníted a F. K.-t a többi alkotástól, s kidomborítod a nagy különbséget a „Felleg a város felett”-el szemben. A probléma konkrét megfejtésére azonban nem vállalkozol. Feltettem ugyanezt a kérdést Gombocz Zoltánnak is, Dadi Eötvös-kollégiumi jó barátjának. Ő röviden ezt válaszolta: Dadi zseni volt. Tudott volna több ilyen könyvet is megírni. De nem volt türelme, kitartása, komoly odaadása hozzá. Mindezzel belefeküdt végre a F. K.-ba. Azért lett belőle remekmű.

A másik probléma, amelyet Te érthető okokból megoldani szeretnél, az volt: minő álláspontra helyezkedett Dadi a kommunizmussal s annak ideológiai alapjával: a dialektikus materializmussal szemben? Erre vonatkozólag csak a következőkre hívom fel figyelmedet. Dadi beszélte nekem 1920 elején, hogy amikor a francia fogságból visszatérve jelentkezett a közoktatásügyi népbiztosságban, mindjárt államtitkárt akartak belőle csinálni. Ő megviselt testi és lelki állapotára hivatkozva tért ki e megtiszteltetés elől. Ekkor jött beutalása Siófokra, ahol csak néhány napot töltött, mert megtudta, hogy Ágnes nővére Győrbe utazott és ott várta be a Tanácsköztársaság bukását.

Rácáfol Dadi ateista és materiálista voltára a F. K. minden sora, Schöpflin Aladár megállapítása, hogy a F. K. a „legkeresztényebb könyv a modern magyar irodalomban”, és a pannonhalmi Főapátnak, Kelemen Krizosztomnak előttem tett nyilatkozata (amikor íróasztalán láttam a F. K.-t), hogy e könyv a papnövendékek „kötelező olvasmánya”.

De kimondja Dadi a marasztaló ítéletet könyve utolsó két oldalán (Erd. Szépm. Céh kiadása. Kolozsvár, 1931. II. 256. és 257. o.), amikor a Baross térről ezt írja: „Minden megöregedett, elkomorult, fásultan húzódott vissza s a mindenfelé kitűzött vörös lobogók is olyanok voltak, mint szürkületi, szénfüstös ködre ejtett nagy, piros vérfoltok…” S a F. K. utolsó mondata: „Csak most éreztük, hogy a fogságból hazaérkeztünk: egyik fájdalomból a másik, sokkal nagyobb fájdalomba.”

Az aláhúzott sorok a mostani kiadásokban hiányoznak. Ki hagyta azokat ki, miért hagyta ki? Nem olyan csonkítás ez, mint az lenne, ha az Ember Tragédiája „Ember küzdj és bízva bízzál” nélkül látna napvilágot!?…

Mit mondjak szép kis könyvedről? Egyesül benne a komoly tudás a nagy szeretettel és ifjúi lelkesedéssel. Igen sok mondatát több rövid mondatra bontanám fel. Sokat tanultam és tanulhatsz Te is Dadi rövid – de mégis sokat kifejező – mondataiból. Csak úgy kapásból írok ide egy-kettőt (II. k. 31. l.): „Megdöbbenve néztem barátomra. Azt hittem, megőrült. Dudás elértette tekintetemet”… „Nyár elején svájci és francia magas rangú orvos-tisztekből összeállított bizottság érkezett a szigetre. Egész fogságunk alatt először fordult elő, hogy orvosi bizottság szálljon ki nálunk.”

Nagy hálával merültem el tanulmányodnak abba a részébe, amely Dadi kolozsvári működéséről számol be 1920–1931 között. Ebben az időben én csak igen ritkán láttam Őt. Még kevésbé figyelhettem meg működését. S így nagy örömet és megelégedést adtál nekem is, amikor megtudtam Tőled az Ő odaadó, közérdekű és az erdélyi magyar irodalom szempontjából felbecsülhetetlen működésének részleteit.

Az az alaposság, az az adattömeg, amelyet könyved megírásába eddig is beleépítettél, biztos záloga annak, hogy műved (amelynek különös értéket ad, hogy érzed: jobbat és még szebbet kell Dadiról írnod) továbbtökéletesítésével még jelentősebb, még komolyabb értékű irodalmi alkotás fog kikerülni kezeid közül.

Többször átolvastam könyvedet. De állandóan visszatértem a II. fejezethez, a „Fekete Kolostor” magas művészettel megrajzolt méltatásához. Mennyire igazat írtál, amikor észrevetted, hogy a F. K. a szenvedésben, nyomorúságban összekovácsolódott és elpusztíthatatlan emberközösség szimbóluma (én, mint jogász, a „Fekete Barátból” a jogi személy corpus immortale-ját olvastam ki), hogy Dadi a F. K.-ban az igazi békeszeretők szószólója, hogy a F. K. inkább emlékeztető kollektív, mint egyszerű énregény; hogy csodálatos benne a jellemábrázolás stb. stb.

Én kéziratodat mindenesetre a F. K. mellett őrzöm, és állandóan fogok vele foglalkozni.

Köszönöm, hogy elküldötted nekem; megörvendeztettél 81. évemben vele. Ha bármiben segítségedre lehetek, szívesen vállalkozom rá.

Feleségem szeretettel üdvözöl, én szeretettel ölellek:



Kuncz Ödön



Cím:

Envayée par Prof. E. Kuncz

Budapest, XI. Kanizsai u. 5.

(Ungeria)

JEGYZETEK

1A Kolozsvári Babeł–Bolyai Tudományegyetem bölcsészhallgatójaként államvizsga-dolgozatom témájául az akkor még mellőzött író-irodalomszervező Kuncz Aladár életét és munkásságát választottam.

2Adolf (Doli), Ödön (Dédi), Aladár (Dadi), Andor (Nyuszi) és Lajos (Laci).

3Laczkó Géza írja a kollégiumról: „A legtöbb magyar intézmény valami német ötlet mása. Az Eötvös-Collegium a párizsi École normale supérieure megmagyarított alakja, s már ezért is kivételes helyet foglal el. A terv Eötvös Lorándtól származik, aki Wlassics közoktatásügyi minisztersége alatt mint kurátor szervezte meg az intézetet, amely »a budapesti főiskolák érdemesebb hallgatóinak, akik a tanári pályára készülnek, tisztes együttélésben megad minden segítséget arra, hogy egyetemi tanulmányaik alatt szakpályájukra elméletileg és gyakorlatilag készülhessenek«.” (Laczkó Géza: Az Eötvös-Collegium, középiskolai tanárjelöltek állami internátusa. Nyugat, 1920. 15–16.)

4Érdekes, hogy Kós Károly is félreismeri a Kolozsvárra érkező Kuncz Aladárt. Bár utólag korrigálja véleményét, „feloldozása” nem teljes. Maga erről az Erdélyi Helikon Kuncz-emlékszámában (1931) így vall: „Valami humbugfélét éreztem rajta, amolyan »pesti« ízt. Nem éppen csalást, de valami enyhe szemfényvesztésfélét.” Kós nagyságára vall, hogy mindezek ellenére az Erdélyi Helikon főszerkesztői posztjának odaítélésekor, 1929-ben, maga is Kuncz Aladárt támogatta. Előbbi mondandóját Kós így folytatja: „…számomra Kuncz Aladárral meghalt az egyetlen és páratlan szerkesztő. Meghalt utód nélkül, örökre, és az ő helye üres marad az én lelkemben.” (Vö. Kántor Lajos: Kós Károly, az erdélyi polgár. Ki volt Kós Károly? Kortárs, 2001/6. sz.)

5A Nyugat 1908–1941. Egy irodalmi legenda – digitálisan címmel 2000-ben megjelent CD-ROM adatállományában Kuncz Aladár neve 95-ször, Laczkó Gézáé pedig 258 alkalommal fordul elő. Igaz, az életutak külön-külön határozzák meg a teljesítményeket: Kuncz első írása 1909-ben (Egyetemi portrék: Riedl Frigyes), utolsó közleménye pedig (Az erdélyi gondolat Erdély magyar irodalmában) 1928-ban látott napvilágot a Nyugat hasábjain, míg Laczkó 1908-tól 1939-ig folyamatosan jelen van a folyóiratban.

6Riedl-portréjában írja: „ Riedl bizonyos tekintetben friss, egészséges levegőt hozott magával az egyetem kissé korhadt épületébe. Mindenekelőtt valahogyan másképpen fogja fel tanársága hivatását, mint sok más. Nemcsak előadó, hanem tanár is akar lenni. […] Látszik rajt, ahogy ott fenn az emelvényen nem érzi jól magát: egy félóra alatt négyszer is megfordul a székén, sokszor erősen belefog a katedrába, mintha le akarná tolni, s apró Greguss céduláit állandóan, idegesen dobálja ide-oda. Egész boldog, mikor szemináriumi órát tart, s oda ülhet hallgatói közé a padokba. Óra után mindig talál tanítványra, akit karon foghat, kikérdezhet, akinek tanácsot adhat valamiféle tudományos kérdésben.”

7A Nyugat 1920. 3-4-es Ady-számában jelent meg Móricz Zsigmond verse, Babits és Schöpflin tanulmányai mellett.

8Évekkel később, nagysármási tanárkodásom idején tudtam meg Hermán János református lelkésztől, hogy „Erdély püspökét”, Márton Áront a román államvédelmisek 1948 júniusában csellel tartóztatták le valahol Gyulafehérvár és Tövis között. Erdély II. világháború utáni státusát rendezendő, a párizsi béketárgyalásra kijuttatott memoranduma miatt hazaárulás vádjával állították (társaival együtt) a vádlottak padjára. Tíz év szigorított börtönbüntetésre és kényszermunkára ítélték. 1955 februárjában szabadult. „Távollétében […] az állam közreműködésével létrejött a békepapi mozgalom is. Azokból a papokból tevődött össze, akik elítélték Márton Áron magatartását. […] Idetartozott többek között Köpeczi János és Ágotha Endre. Köpeczi volt az, akinek püspöki ambíciói voltak, és aki 1951-ben az állam kezére játszotta a püspökség tulajdonát, a híres Batthyáneumot.” (P. Szőke János: Márton Áron. Budapest, 1990.)

9Vilma, az író nővére.

10Jeszenszky Olga, Kuncz Lajos (Laci) menyasszonya ekkor.

11Lásd: Mindenki újakra készül… III. kötet. Az 1918–19-es forradalmak irodalma. Szöveggyűjtemény. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1960, 575–578.

12Kuncz és fogolytársai 1920 januárjában kisplasztikai kiállításon mutatják be Zádory Oszkár munkáit.

13Vitéz Mihály a halál révén című elbeszélését a Nyugat 1921/1-es számában közli. Kuncz később ezt írta át színpadra, s mutatták be Kolozsvárt Csokonai születésének 150. fordulóján.

14Molter Károly írja Marosvásárhelyről: „Az ilyen természetű magyar könyvnek egyszerre világszínvonalat adtál, és a részletekben olyan erőt és mélységet, amilyet kevés magyar író ért el. Emlékezetessé tettél valamit, amit a művészet rendszerint csak meghatóvá tesz: a világtörténelem mocskos kulisszáit jobban nem láttam még, mint a francia hazafiasság e sötét képéből.” (1931. június 20.)

15Pomogáts Béla Kuncz Aladár-monográfiájában – igaz, Szabó Jánosra keresztelte nevemet – hivatkozik is államvizsga-dolgozatom bizonyos részeire (Akadémiai Kiadó, Budapest, 1968).

16Kuncz Ödön bizonyára elégedetten vette tudomásul égi íróasztala mellől, hogy a XXI. század elején is eleven a Fekete kolostor emléke, él a rá és írójára való emlékezés ösztöne is, írókban és képzőművészekben egyaránt. 2001 októberében, halála 70. fordulóján avatták fel Noirmoutier-ban Kő Pál szobrászművész Kuncz Aladárt ábrázoló emléklapját.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben