×

Szlukovényi Katalin: Kísérleti nyúlorr

Thimár Attila

2006 // 07-08
Bizarr ez a cím, és bár ez egyáltalán nem illendő, mégis rögtön a szerző fényképét kezdem nézegetni a belső fülön. Kísérleti nyúlorr? De lehetek-e ennyire referenciális – hiszen ki tudja, vajon tényleg a szerző van-e a fényképen? Maradjunk a címnél, hiszen ezt értelmezve rögtön felmerül bennünk a kérdés: a nyúlorr közönséges nyúlorr, és az kísérletezik, avagy egy kísérleti nyúlnak az orráról van szó, egy szerencsétlen állatnak egyik legfontosabb és leginkább mozgékony testrészéről, amellyel ugyan pillanatok alatt megszimatolja a veszélyt, de kitörni mégsem tud a laboratóriumi ketrecek fémkarmai közül?

A cím játékossága mindkét értelmezést megengedi, ám az életkörülmények pontos határai – legyenek ezek a határok tér-, idő- vagy lelkiállapotbeliek – olyannyira meghatározó jegyei e költészetnek, hogy inkább a második értelmezési irány kerekedik felül az olvasás során. Lezárult lelki történések lenyomatai e versek, mind megannyi kis üvegcsébe dugott emlékdarab, szépen sorakoznak egymás mellett a polcon. A ledugaszolt, zárt palackok kemény falai a versformák, amelyek szilárd, jól látható körvonalakat adnak a verseknek. Szlukovényi Katalin biztos kézzel bánik a formákkal, antik eredetű és reneszánsz gyökerű változataikkal egyaránt. A biztos kéz azt jelenti, hogy a formai hagyományokat nagy biztonsággal tudja átalakítani, továbbformálni, megújítani, saját verseinek tartalmához hajlítani, pedig aki írt verset, tudja, hogy ez a legnehezebb feladatok egyike.

A forma megújításának vagy akár lebontásának ereje akkor mutat érdekes eredményt, amikor a forma alapját képező logikai-szemantikai elemek esnek ki a versből, és a széthulló, illetve folyamatosan átalakuló formában a képeket csak a hangulati egység tartja egyben. A Lépcsőforduló a késleltetés retorikai szerkezetét alkalmazza, ezért klasszicista versnek is beillenék, ám a szövegből hiányzik a központozás, amely ezt a logikai vázat tartaná, s ezért az egyes sorokat csak hangulati és metaforális síkon tudjuk egymáshoz kapcsolni. Mindehhez társul még, hogy a vers a hagyományos shakespeare-i szonett alakját ölti magára, hogy ezzel is rögzítse a széttartó képek sorát. Játék ez, de komoly játék. Tiszteletre méltó erőpróbálgatás a szerző kíváncsisága: mennyi terhet tud megtartani a versnyelv, a képszerkezet? És e kérdés másik oldalán: mennyi személyességet bír el ez a versnyelv?

Hiszen a költemények erősen személyesek, még akkor is, ha a költő igyekszik szemérmesen háttérbe húzódni a szövegtérben. Leginkább az utolsó ciklus, mely egy epikai történet versbe fogalmazott elemeit rendezi egymás mellé, ragad el minket a költőnő világába. A lírai pillanatfelvételek sorozatán és a sorozatot összekötő irónián keresztül lépünk be ebbe a térbe, amely többeknek ismerős lehet hétköznapi életünkből. Az elvált, egygyermekes férfival töltött idő örömei és kínjai akár sematikus élethelyzetet és ehhez sematikus ábrázolásmódot adhatnának, ám szerencsére az ironikusan fogalmazott sorok, képek megóvják e műveket attól, hogy túlzottan patetikusak avagy depressziósak legyenek: „De komolyan – mégiscsak képtelenség: / fél kiló mélyfagyasztott brokkoli / fölött álljak neki szakítani / életem klasszikus nagy szerelmével?” A formai játék e ciklusban is erősíti a költemények hatását. A szonettek strófabeosztásait és sorhosszúságait megtartja a szerző, ám a sorvégi rímek elmaradnak, s emiatt az élőbeszéd ritmusát mutatja a szöveg. Az oldottabb, közvetlenebb beszédmódot viszont keretek között tartja a hagyományos íráskép a négy-négy-három-három sorosztással, sőt, a petrarcai szonett tartalmi osztásait, a zárás reflexiós összegzését is megtartja a vers.

A személyesség túlzott érzelmességétől óv a forma statikus fegyelme mellett a versek lírai tárgyiassága, s ezzel a 20. századi líránk legjobb hagyományát folytatja Szlukovényi. Az ilyen lírához szükséges az a belátás, hogy életünk menetét az apró pillanatok mérik, és egyik legfontosabb tevékenységünk, hogy ezeket megőrizzük magunknak. A pillanatok lenyomatát pedig leginkább tárgyaink hordozzák, ahogyan itt-ott széthagyjuk őket életünk különböző tereiben, hogy azután váratlanul rájuk bukkanva megörüljünk nekik, majd máshol felejtve őket újból kiessenek emlékezetünkből. Ekként lesz verscím és téma e kötetben az Ágyneműcsere, a Kapualj, a Kispárna, a Konyha, és ahogyan a tér egyes darabjai főszereplővé lépnek elő, ugyanígy lesznek az idő egységei is meghatározóak a töredékből épülő ciklusban: reggeli, déli, délutáni, esti, éjszakai, éjféli töredékek követik egymást.

Az irodalom hagyományában a tárgyakat a klasszikus, kanonizált művek képviselik. Ezek az irányjelző pontok  értelmezéssel – éppen kanonizált voltuk miatt – nehezebben becserkészhetőek. A klasszikus antik kultúra szilárd alapjának kövei, maradványai a tusa... című ciklusban bukkannak leginkább a felszínre, ahol Odüsszeusz, Ariadné, Klütaimnésztra szerepét értelmezik újra a versek. Az egykori hősök – manapság már pszichológiai alapalkatok – modern kori, 21. századi szólamait foglalják egybe a prózaversek, s a régi idő és napjaink összekötésének legtömörebb megfogalmazása a ciklus címadó mottója: „tusa: / mert ki-ki a másik kontextusa”.

A személyesség túlzott előtérbe lépését a már említett formai kötelékek és a tárgyiasság „objektivitása” mellett a versnyelv patikamérleggel súlyozott egyszerű köznapisága is akadályozza. A nyelv válik a legfontosabbá akkor, amikor a személyes megszólalásmód igyekszik visszahúzódni a tematikailag személyes versekben. Az a nyelv, amelynek így, a főszerepben egyéninek kell lennie, és egyben hagyománykövetőnek is, sőt az olvasó számára otthonosnak, lakhatónak. Ha e három elem nem megfelelő mértékben keveredik, akkor összeomlik a vers, akár az egész kötet is. Szerencsére a költő megtalálta a számára legalkalmasabb keverési arányt, s ezért a köznyelv rugalmasságát, léhaságát kellő iróniával fűszerezve meg tudta menteni a versek komolyságát, súlyát. A nyelvhasználat kettősségét jól jelzi a Végül is című vers összegző zárlata: „Őrzöm a pokrócban a fű szagát. / A szobámat mondataiddal folyton / berendezem, átrendezem, másokkal / folytatott beszélgetéseim szövete / egy-egy szavadnál felfeslik, kivillansz, / eltűnsz megint. Ha itt volnál, lehetnél / ennyire fontos?”

A kötet legelején azt olvashatjuk: „A szerző a kötet összeállítása idején Móricz Zsigmond-ösztöndíjban részesült.” Ezt az ösztöndíjat azért alapította annak idején a minisztérium, hogy segítse a kezdő írókat, költőket, hogy megtegyék első és legnehezebb lépéseiket pályájukon. Szlukovényi Katalin megtette, rendszeresen publikál, és megjelentette első kötetét is. A reményteljes kezdés után bizton várhatjuk a magas szintű folytatást.

(Alexandra Kiadó, 2005)

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben