×

Santa Maria la Stella

regényfejezet

Czigány Zoltán

2006 // 07-08
Estére szél lett Cataniában. A parti sétány lámpáinak fényében úgy integettek a pálmák, akár a fuldoklók, pedig a sötétben nem is látszott a lábuk alatt tajtékzó tenger. Portások és pincérek kezdtek futkosni a kivilágított medence körül, összecsukták a feldőlt napernyőket, és a négylábú sátrak fémvázáról lehúzták a csattogó, fehér vásznakat. Valahol – az oldalfal mellett vagy a teraszok alatt – egymás után borultak a földre az üres üvegek. Fölcsattantak, mint a madarak vészjelei, aztán egyre gyorsabban és egyre halkabban koccantak a kövezethez. Olykor egymásba vágtak az éles üveghangok és a pattogó futamok, néha csak a zászlók zörögtek a levegőben, és a tenger zúgott a közelben.

– Ki fog meghalni ma éjjel? – kérdezte Veronica.

Zebegényi a néhány órája először látott Etnára gondolt, az odafönn süvítő szélviharra, amely időnként, mintha megégett holtak hamvát hordta volna, gyenge port csapott a szemébe, aztán a jégkristályokra, a talajból langyosan, pirosasan előkapart lávakövecskékre, a sárga virágokra a puszta, szürke és fekete meredélyeken. És Agnesára, aki azt mondta Vico Equensében, hogy akkor szeretett volna élni, amikor kitört a Vezúv. Értette Zebegényi, mire gondolt Agnesa, mégsem tudott szabadulni attól a ténytől, hogy az a tűzhányó 1944-ben tört ki utoljára, tehát Agnesának csak két évtizeddel kellene öregebbnek lennie, és ez a vágya már rég valóság volna, akkor viszont mostanra jóval nehezebben teljesülne bármely másik.

Zebegényi a mellette alvó nőt nézte. Mióta leszállt az Alitalia belföldi járata Cataniában, és Veronicával a félig építés, félig bontás alatt álló csarnok felé baktattak a forró betonon, azóta a titokzatos nőnek kinyílt a szája, és többé nem csukódott be, mintha anyja szoknyájába fúrta volna arcát, amint szülőföldjére lépett, mintha neki lamentált vagy csacsogott volna, mindent elmondott, amit Zebegényi addig nem tudott, vagy csak sejtett, először mindjárt fölsorolta a szicíliai család összes élő és rég meghalt tagját, és hosszasan, zavarosan beszélt a nővére tisztázatlan halála után kialakult helyzetről, majd nővére férjéről, aki nem akarta a családnak átadni, ami járt volna nekik. Akkor még éppen csak azt nem mondta el, hogyan halt meg Giulia, és hogy mi lett a Vicóból hirtelen eltűnt szemüveges férfival. Azt viszont már a repülőn elárulta, hogy az az ember volt a nővére férje. Zebegényi megint a pénzkötegre gondolt, amit a jet ski-bérbeadás céljából fölállított, napernyős asztalon, a fémdobozban látott, letétbe helyezett útlevele mellett, és a szemüveges férfira, aki ott ült, amikor a pénz még nem volt ott, és nem ült ott többé, amikor már ott volt. A repülőtér óta már annyit hallott ezekről, hogy nem lett volna meglepve, akárki hal is meg azon az éjszakán.

Már három napja voltak Cataniában, de Zebegényi sokáig nem értette, miért. Veronica a repülőtéren egy Fiatot bérelt (kicsit össze volt törve, félig volt a tankja, és nem volt meg a forgalmi engedélye), aztán a tengerpart egyik legújabb, négycsillagos szállodájában, a Hotel Nettunóban vett ki szobát. Épp csak bedobta a csomagját az ágyra, és pisilt, aztán máris indult a városba. Zebegényinek azt mondta, ússzon a Jón-tengerben vagy a medencében, vagy napozzon, vagy egyen, vagy aludjon, mindenesetre ne jöjjön vele, majd este együtt lesznek. Sötétedéskor valóban sétáltak kicsit az Etna lábára épült lávaszürke városban. Megnézték a Castello Ursinót, az egyetlennek maradt középkori épületet, amely előtt háromszáz éve megállt a lávafolyó, a Sant’ Agota-dómot és előtte az obeliszket tartó szürke lávaelefántot, aztán ettek egy kisvendéglőben a Via Manciniben, és végül a sötét tengerparton kitapogatták, hogyan torlódott, gyűrődött föl az olvadt kő, mikor a tengerbe érve az eleje megmerevedett.

De másnap megint hiába kérdezte Zebegényi, hogy mikor indulnak föl Veronica édesanyjához, Santa Maria la Stellába, csak azt a választ kapta, hogy majd. Harmadnap ugyan fölkapaszkodtak az Etna tetejére, de úgy, hogy elkerülték a hegynek azt az oldalát, amelyen Veronica mamájának szülőfaluja útba esett volna. A kihűlt lávamezőkön jégkristályok csillogtak, mintha egy hatalmas üvegtál robbant volna szét szilánkokra a kráterek fölött, és kegyetlen szél fújt. Veronica egy füstölgő tölcsér szélénél odabújt Zebegényihez, és szorosan átölelte, mert annyira fázott. Zebegényi csak ekkor gondolta végig, hogy a lány már két napja nem ölelte meg, és két napja nem is szeretkeztek. De nem tudta volna elmondani, mit csináltak két napon át Cataniában, és mitől fáradtak annyira el, hogy esténként úgy zuhantak az ágyba, mintha évtizedes házastársak volnának. Napközben utcáról utcára siettek, Veronica kiabált, ha elakadt a dugóban, dühöngött, ha nem talált parkolóhelyet, mégsem mentek sehová sem. Azaz mégis, Veronica minden útba eső templomba beszaladt, a szenteltvíztartóba mártotta a kezét, keresztet vetett, gyorsan letérdelt, lehajtotta a fejét, de fél perc múlva már a templom előtt állt, és káromkodva kereste a kocsi kulcsát. A második este volt, amikor végigsétáltak azon a két utcán, ahol egymást érték a koporsóboltok. Veronica itt váratlanul nyugodt lett, szinte szemlélődő, és úgy nézte a különböző színű, anyagú és díszítésű koporsókat, mint más nők a kirakatba tett legújabb fürdőruhákat. Zebegényi is szívesen állt a koporsóboltok előtt, mert végre nem kellett loholnia, de mivel a harmadik helyen sem érezte úgy, hogy megtalálta a maga koporsóját, amit haladéktalanul meg is kell vásárolnia, egyre inkább csak házfalakat, a köztük gyalogló embereket nézte, és cigarettázott. Alkonyodott már, a boltok ablaktáblái sárgán világítottak, odabenn ünnepélyes fénnyel csillogott a lakk a barnára, feketére vagy fehérre festett ládákon. Zebegényi látott egy koporsót, amelyen vastagon, egymásba mosódva a szivárvány színei tekeregtek körbe. Szólt Veronicának, hogy aki szereti őt, az effélébe fektesse majd, mert biztosan előbb ugrik ki, mintsem a szertartás véget érne. Veronica elmosolyodott kissé, de aztán gyorsan visszavonta mosolyát, és kérte Zebegényit, hogy ne legyen ízléstelen. A szivárványszínű koporsó, az, az az ízléstelen, gondolta Zebegényi, mégsem mondta, inkább még egyszer megkérdezte, hogy mikor utaznak végre Veronica édesanyjához, Santa Maria la Stellába.

Ki fog meghalni ma éjjel? Zebegényi hiába hallgatta a szél zúgását, a tenger morajlását és a földhöz csapódó üvegek csörgését és pattogó futamait, hiába hallgatta saját lélegzetét és szívverését, egyszerűen nem múlt el a füléből ez a mondat.

– Fönn is a pokol van! – kiáltotta Veronica az egyik füstölő kráter mellett, a rettenetes szélben.

Zebegényi mosolygott.

– Nem gondolod, hogy vége van? – kiáltott még egyszer Zebegényire.

– Minek? Az Etnának?

– Dehogy. Még a görögöket is túlélte. Téged és engem is túlél.

– Minek van vége?

– Majdnem mindennek. A mi világunknak.

– Minek?

– Ennek az egésznek. Nem tudom, minek. Mindennek. Mint egy megöregedett testnek, hiába kezdte újszülöttként. Nem a demokráciának, nem az európai kultúrának, nem egy történelmi korszaknak, nem a kereszténységnek, hanem ennek így mind, együtt.

– Miért? Itt az eleje is épp ilyen lehetett.

– Nem itt van vége. Lent, Cataniában, Vico Equensében, Nápolyban, Rómában, Párizsban és Londonban. Meg azon túl.

Zebegényinek remegni kezdett a combja. Bedugta a kezét Veronica pulóvere alá, úgy ölelte át. Veronicának néha a szájába fújt a szél, ilyenkor megakadt, de mikor tovább beszélt, akkor is egyre nehezebb volt érteni a hidegtől megkeményedett ajakkal kimondott szavait.

– Vége van, mint egy ronda, öreg fának. Kezdetben csupán egy szélfútta, kicsi mag. Szerencséje, hogy él. Amíg növekszik, még óvják. Mondjuk, botot szúrnak mellé a földbe, hogy el ne hajoljon, megvédik a törzsét a rágcsálóktól, a leveleit a tetvektől. És vizet adnak neki szárazság idején. Nő, nő az ég felé, de sosem éri el. Szerencsére. Mert ahogy növekszik, egyre több növénytől szívja el a nedvességet, hiszen saját, hatalmassá vált törzsét és koronáját kell fönntartania. Árnyékában hamar kipusztul a fű. Végül senki sem bánja már, amikor vastag, elszáradt ágait végre lefűrészelik. És persze egyik magját még életben találja a napfény. Kezd kihajtani. Nem? Minden így válik önmaga ellentétévé, hogy végül megszülethessen az ellentéte, ami ugyanaz, mint önmaga kezdetben. Érted? A szabadságból zsarnokság lesz, mire megnő. Amit a szabadság nevében ki kell irtani. Így lesz belőle megint szabadság. A szeretet gyűlöletté válik. Az ész ostobasággá. Az áldozat gyilkos lesz. Aztán kezdődik elölről.

Zebegényi a füstoszlopot nézte, ami azt mutatta, hogy Veronica válla fölött az Etna magasabb csúcsáról a hegy túloldala felé folyik a láva.

– Most van vége?

– Azt hiszem. Nekem mindegy.

– Mért éppen neked mindegy?

– Giulia férjének haláláért úgyis megölnek.

Zebegényi, mintha semmi sem történt volna, nem mozdította a kezét. Veronica bőre rándult meg az alig hallható dudaszótól. A néhány évvel korábbi kitörés krátere mellett álltak, ahonnan jól látszott a teherautó méretű dzsip az egykori menedékház, a hegyből csak csonkjaival kilógó Rifugio Filosofo mellett. Zebegényi kihúzta kezét a pulóver alól.

– Menjünk?

– Világítson szépséged Szicília fölött!

– Mi van?

– Valahol itt találták meg Giulia összeégett holttestét. Egy nappal korábban kapott egy táviratot. Azt írták neki: világítson szépséged Szicília fölött!

– Ezt nem mondtad.

– Valahol itt világított.

Veronica meg se szólalt, míg elérték a Rifugio Filosofót, és nem szólalt meg a dzsip utasfülkéjében sem, amíg a vulkáni kőbe fúrt, vékony rudakkal jelzett nyomvonalon rázkódtak és gurultak lefelé, a drótkötélpálya fölső állomásáig. Csak a holdbeli táj fölött libegő kabinban kezdett beszélni, de közben is percekre elhallgatott, nézte a korábbi drótkötélpálya tartóoszlopainak maradék, meghajolt fémszerkezetét, egy sátortetőt, ami kikukucskált a hegyből, aztán megint mondott pár mondatot, aztán megint hallgatott. A felvonó alsó állomásánál, a Rifugio Sapienza bazársorában vett egy ronda, fekete napszemüveget. Zebegényi a fabódé előtt várt rá. Nem értette, vajon Veronica miért nem a tűzhányóról beszélt. Hasonlíthatta volna a dolgok körforgását az Etnához is, amely maga robbantja szét csúcsát, és maga teremt új hegyet, új földet. Catania egykor elpusztult tengeri kikötője helyén ma barokk paloták állnak. Hogyan jutott eszébe egy fa, egy mag, éppen ott, ahol már lehetetlen, hogy éljen?

Veronica apja a Bove-völgy fölött magasan fekvő kis faluban, Milóban született, Cataniában tanult, és akárcsak bátyja, asztalos lett. Együtt döntöttek úgy, hogy a városban fognak dolgozni, hiszen fönt, Milóban nem volt szükség többre egy esztendőben két bölcsőnél, két széknél és két koporsónál. A hatvanas évek végén kezdtek koporsókat készíteni egy külvárosi műhelyben. Ebben bíztak leginkább, hiszen lehet, hogy egy szicíliai családnak nincs pénze bölcsőre, hát öröklik egymástól, lehet, hogy nincs pénzük székre, hát a padra vagy a földre ülnek, de az nem lehet, hogy koporsó nélkül temessék el halottaikat. Tíz év múlva már nyithattak egy kis boltot is, csaknem a város közepén. Nem sokkal később egy másik asztalos is a közelükbe költözött, és ő is hozzálátott a szépen megmunkált koporsók készítéséhez. Aztán egy harmadik mester is az utcába települt. Roberto és Ricardo Rosso, Veronica apja és nagybátyja úgy lett egyre népszerűbb, ahogy a versenytársak megjelentek mellettük. A városi bolt megnyitása után alig két évvel már ők voltak a régiek, akiket mindig jobban szerettek a gyásztól érzékeny vevők. Lehet, hogy kicsit jobbak is voltak, lehet, hogy kicsit együttérzőbbek és kedvesebbek is szomszédaiknál, olcsóbbak semmiképpen nem, és lényegében semmit sem kellett tenniük azért, hogy fölülkerekedjenek asztalostársaikon. Előbb az egyik bolt ment tönkre mellettük, aztán a másik, a Rosso testvéreknek pedig újból és újból bővíteniük kellett műhelyeiket és üzlethelyiségeiket, hogy a növekvő keresletet ki tudják elégíteni. Szegény, szigorú és természetesen mélyen vallásos családból származtak, így éltek a városban is. A bevételt nem szórták el, mindig gondosan eltervezték, mibe fektessék pénzüket, magukra, később családjaikra csak mértékletesen költöttek. Robertónak két lánya és egy fia, Ricardónak két fia és egy lánya született. Ricardo felesége egy cataniai kereskedő lánya lett. Gyermekeik már megtehették, hogy egyetemre járjanak, ezért a fiúk el is tűntek nemsokára Szicíliából, egyikük Londonban, másikuk Milánóban telepedett le, a lányuk pedig Rómába költözött. Roberto egy falusi lányt vett el, akit Santa Maria la Stellában ismert meg, nem messze szülőfalujától, egy búcsúban. Az ő gyermekei is járhattak ugyan egyetemre, de úgy látszik, örökölték édesanyjuk eredendő lustaságát és unottságát, mert iskoláikat hamar abbahagyták. Giulia a koporsóboltban maradt, és segített szüleinek, Veronica néhány nápolyi egyetemi szemeszter után, évek óta, ideiglenesen Vico Equensében tartózkodott nagyapja testvérének fiánál, és semmit sem csinált. Csak nyúlszívűnek született öccsük, Paolo járt még egyetemre, de ő a harmadikra már, a geológia és a matematika után éppen művészettörténetet tanult Firenzében. Giulia gyerekkora óta jól ismert mindenkit, aki apja és nagybátyja öt boltjában dolgozott, a takarítókat, az eladókat, a szállítókat és az asztalosokat is kedvelte, hiszen Roberto és Ricardo Rossónál hosszabb időn át csak megbízható és szorgalmas emberek maradhattak meg. Csupán egyvalakivel kerülte a találkozást, ha lehetett, a Kölyöknek becézett Carlóval, aki egykor, szinte még gyerekként valamelyik versenytárs mesterember alkalmazottja volt, és úgy maradt Rossóékra, mint a boltjuk. Giulia kislánykorában félt az izmos, szőke, hosszú hajú fiútól, ha a műhelybe lépett, mert mindig kihívóan nézte őt, esténként pedig gyakran beleborzongott a gondolatba, hogy a fiú egyszer majd megerőszakolja. Aztán ahogy fölnőtt, és ahogy Carlo rövidre vágta a haját, és szemüveges lett, ez a félelem egyszerű, csöndes undorrá szelídült. Senki sem értette, miért ment hozzá mégis feleségül. Talán azért, mert a szíve mélyén mindenki örült a házasságnak. Roberto és Ricardo Rosso megnyugodott: a boltnak megvolt az örököse. Carlót ugyan nem tartották tehetséges asztalosnak, de látták, hogy jó üzletember. Clara, Giulia, Veronica és Paolo édesanyja azért örült, mert iskolázatlan lánya jövője ettől kezdve kiszámíthatónak és biztonságosnak látszott. Veronica és Paolo is örült, egyrészt mert szüleik örültek, másrészt mert ideje volt már, különösen a szicíliai hagyományok szerint, hogy Giulia férjhez menjen. Aztán az esküvő előtt kiderült, hogy Carlónak élnek a szülei, és ők a legboldogabbak. A Palermóban élő orvosházaspár (Carlo édesanyja egyébként német volt) sokáig elveszettnek hitte fiát, nem is tudták, hol él, egyáltalán él-e, s ha mégis, mit csinál. Öröknek hitt keservük a cataniai Sant’ Agota-dómban látszólag édes örömmé vált, pedig tényleg örök volt. Carlo a boltok és a műhely gazdasági és adminisztrációs munkáit vette át, és szorgalmasan, tisztességesen dolgozott. Csak Ricardo bácsi kezdett halkan dohogni ellene, néhány hónap alatt meg is romlott a viszonyuk. Roberto mindezt csupán sajnálatos féltékenységnek tartotta, igyekezett megértő és megnyugtató lenni, hiszen tudta, csupán az bántja a bátyját, hogy nem az ő távolban élő fiai vitték tovább a koporsóboltot. A két testvér addigra két fehér szakállas, alacsony, idősödő férfivá vált. Szerették őket Cataniában, csaknem legendásak voltak. Míg korábban egyáltalán nem hasonlítottak egymásra, ekkorra igazi öreg testvérpárrá váltak, a másodszorra belépő vevők sokszor meg sem tudták különböztetni őket. Carlo Rossóék üzlete mellett mindig foglalkozott valami mással is, korábban nem is tudták a családban, hogy mivel, mert sosem vált a náluk végzett munka kárára. A Giuliával kötött házasság után hallókészülékeket kezdett szállítani a sziget (ahogyan mondják, a kontinens) belsejébe, a legelhagyatottabb, jórészt pásztorok lakta falvakba. Roberto gyakorta megkérdezte lányától, hogy vajon valóban szükségük van-e a parasztoknak hallókészülékre, s ha mégis megveszik Carlótól, hogyan jutnak majd gombelemhez, hogy tovább használhassák. Giulia sem tudta a választ, de nem is nagyon érdekelte. Azt tudta, hogy Carlo hallókészülékes üzlete jól jövedelmez, és csak azért nem mondta apjának, hogy jobban, mint a koporsóbolt, nehogy megsértse. Ricardo viszont fölháborodott azon, hogy Roberto veje a cég teherautójával szállítja a hallókészülékeket a falvakba. Roberto nem látott ebben kivetnivalót, hiszen Carlo a cég legfontosabb dolgozójává, jövendőbeli örökösévé vált, más irányú tevékenységének haszna pedig Giulián keresztül az egész családra nézve előnyös volt. Csak akkor döbbent meg ő is, amikor Ricardo az asztalt ütve azt is elmondta, hogy Carlo koporsókban szállítja a hallókészülékeket. Carlo éppen úton volt, ezért megint Giuliától vártak magyarázatot. Giulia igyekezett megbékíteni őket, elmondta, hogy ezekben a hónapokban olyan erőssé vált a kereslet az apró készülékek iránt, hogy az egy úttal eladható mennyiség számára a koporsó a legjobb tárolóhely, még ha furcsa is kissé. Így kevesebbet van Carlo távol, amit úgyis olyan nehezen bír, hiszen teljesen alaptalanul, de csökönyösen féltékeny. Roberto elfogadta lányától a választ, vagy legalábbis úgy tett, Ricardo nem. Kijelentette, hogy fontolóra veszi, hogy kilép a cégből, de amíg ezen gondolkozik, addig sem hajlandó többé szóba állni Carlóval. Ennek azonban a lehetősége sem merült föl, mert Ricardo bácsi másnap eltűnt, és soha többé nem került elő. Roberto tanácstalan volt. Szíve mélyén rettegett attól, hogy bátyja hirtelen haragjában öngyilkosságot követett el, de mivel a kórházakban nem találták, a holttest pedig nem került elő, reménykedni kezdett, hogy testvére csak kicsit világgá ment, s majd ha lecsillapodott, visszatér. De távolban élő fiainál vagy lányánál sem bukkant föl, és Carlo sem biztatta e reménnyel, mert Ricardo bácsi egyetlen lírát sem vett ki a számlájukról, Ricardo felesége pedig azt mondta, indulatos volt ugyan a férje, mikor utoljára látta, de azért, mert megint beragadt a vécé szifonja. Egy évvel később kapott egy levelet Roberto Rosso Palermóból, amelyben egy ismeretlen megzsarolta. Azt írta, hogy a cég Carlo által vezetett teherautójában, egy koporsóban látta Ricardo Rosso holttestét hallókészülékekkel beborítva. Az ismeretlen bűnrészességgel vagy gyilkossággal gyanúsította Robertót, és hallgatásáért pénzt kért. Carlo ebben az időben már felhagyott a hallókészülékekkel való utazásokkal, és csak a koporsókkal foglalkozott. Érezhetően rosszabbul is éltek, s noha a bolt működött, Carlónak és Giuliának egyre jelentősebbek lettek az anyagi gondjai. Roberto megmutatta a levelet Carlónak és Giuliának. Carlo nevetett rajta, Giulia elsírta magát. Másnap elmondta apjának, hogy Carlót már hónapok óta zsarolják ezzel a levéllel, és Carlo egyre többet fizet. Miért, kérdezte Roberto a lányától. Giulia erre ismét sírni kezdett, aztán lassan és töredékesen elmesélte, hogy Carlo mindig is foglalkozott kábítószerrel, a házasságuk záloga volt, hogy abbahagyja, ezért kísérletezett a hallókészülékekkel, de nem tudott szabadulni. A szervezet fölismerte ebben is a lehetőséget, arra kényszerítették, hogy a hallókészülékekbe rejtve terjessze az anyagot, és akkor, mikor azt mondta neki, hogy elválik tőle, hiszen kettejükről és a koporsóboltról és a jövőről volt szó, mikor hűséget esküdtek egymásnak, és éppen a kábítószerről nem, akkor Carlo úgy döntött, hogy tényleg szakít a múltjával, és valóban csak a koporsókkal fog foglalkozni, a szervezet ekkor kezdte zsarolni, nyilván azért, mert féltek tőle. Miért fizet, kérdezte még egyszer Roberto a lányától. Giulia nem válaszolt, csak megint sírt, és azt mondta, reméli, az apja sohasem kerül olyan helyzetbe, mint Carlo, mert rettenetes és nagyon nehéz neki. Roberto nem tudta, mit tegyen. Se fizetni nem akart az alvilágnak, se lánya férjét (és a bolt jövendőbeli vezetőjét) nem akarta följelenteni a rendőrségen. A Sant’ Agota-dómba járt, és imádkozott. Aztán inni kezdett. Grappát, sört, bort, ami éppen kéznél volt. Clara mindenért őt tette felelőssé. Üvöltött vele, sikoltozott, naponta sokszor elmondta, hogy tönkretette az életét, megbetegítette, s ami haszna lett volna, azt is elissza. Ez utóbbi vád gazdasági szempontból nem volt jogos, mivel Roberto ugyan egész nap ivott, viszont semmit sem evett, tehát nem sokkal került többe a sok rossz ital, mint a korábbi tisztes, viszonylag jómódú étkezés. Templomból ki, kocsmába be, otthon némán tűrni a kiabálást – ettől kezdve ennyi volt Roberto élete. Már fél éve volt berúgva, és még egy hangos szót nem hallottak tőle, de halkat se igen, csak némán nézett maga elé, mormogott, talán imádkozott, talán káromkodott, és kortyolt. Egyszer azonban mégis hangosan és haragosan támadt Clarára. Azt kiabálta, hogy csak szeretkezni kellett volna vele, napi tíz, tizenöt percet szánni rá, mint egy reggeli tornára, csak éppen este, s akkor minden másként alakul, de ha a lustaság, a restség vagy a gyerekekkel való törődés kényszeressége tölti ki egy nő életét, akkor ne csodálkozzon, ha a férje iszik, és kurvákhoz jár. Becsapta az ajtót, és tényleg elment a kurvákhoz. Mikor éjszaka hazatért, Giulia még ébren volt. Apja az elmúlt időkhöz képes szokatlanul kiegyensúlyozottak látszott. Nem boldog volt, csak elégedett, mint aki kész egy koporsóval. Giulia tudta, hol volt, ezért kissé cinikusan megkérdezte tőle: na, most már jó? Roberto elszomorodott, és azt mondta, rengeteget baszott az este folyamán, de azt hiszi, így a legjobb, egyszerre, kár lett volna erre sok szép estét elpazarolni. Giulia nem értette, ezért megkérdezte: ugye, hogy jobb volt anyával? Roberto pedig röviden és még mindig elégedetten csak azt mondta: igen, jobb, hogy nem voltam vele így se, mert ez is csak addig fontos, amíg nincs. Giulia akkor már régóta féltette Robertót, rettegett, melyik reggel tudja meg, hogy meghalt, és vajon mi okozza majd a halálát. Mert erre elég sok lehetőség kínálkozott: a maffia bosszúja, Clara dühe, az öngyilkosság (akárcsak – vélhetően – bátyja esetében) vagy egyszerűen az alkohol és az alultápláltság. Bármelyik okból bármelyik nap meghalhatott volna, csak azt nem gondolta senki, hogy utoljára hallja akkor, amikor egész nap egy lepkét emlegetett. Az ital, gondolta Clara, és először ezt gondolta Giulia is. Roberto, aki sohasem dohányzott, azon az estén rágyújtott, de bosszúsan mondta, hogy utálja a cigarettát, mert eleje van, és vége van, nagyon hamar vége van. Giulia hallgatta apját, és sajtot evett, és tejet ivott. Aztán mikor már sokáig Roberto sem szólalt meg, teli szájjal azt mondta, hogy a nők, ha szeretkezni akarnak valakivel, se az apjuk, se az anyjuk, se az egyik, se a másik, se az összes gyerekük, de még a férjük sem akadályozhatja meg őket. Roberto lehajtotta a fejét. Giulia fölbontott egy üveg bort, és az apja elé tette. Roberto töltött magának, de nem emelte föl a poharat, előbb azt mondta, hogy az elképzelt dolgok mindig szebbek. Sosem lesz olyan jó, ahogy az ember szeretné. Sosem olyan lágy, sosem olyan meleg, sosem veszi úgy be, sosem olyan hosszú, de mindig kényelmetlenebb és fárasztóbb és végül feleslegesebb. Koporsót sem csináltam magamnak, mondta még Roberto, és beleivott a borba. Nem is kell, válaszolta Giulia. Kigombolta az ingét, és mellével megérintette az apja ágyékát. Roberto akkora pofont adott Giuliának, hogy több napig látszott a lánya arcán, ő viszont már másnap reggel halott volt. Giulia szerint hajnalban, mikor összekuporodva sírt apja lábánál, a lepke megint beszállt a szobába. Fekete volt, nagy szárnyú, és folyton Roberto kezére ült. Mikor az ősz férfi fölállt, hogy kimenjen, és elvégezze a dolgát, utánarepült. Amikor visszajött a szobába, a lepke is visszajött vele. Reggel Robertót halva találták az udvaron. A lepke akkor is ott ült a mellén. Giulia azt mondta, nem látott még ilyent Cataniában sose. Aztán még apja halála napján csúnyán összeveszett Carlóval, mert férje egy olyan megjegyzést tett, amiből sejteni lehetett, hogy egyáltalán nem bánja, hogy meghalt az apósa. Giulia csak egy pillanatig hitte, hogy Carlo annyira sajnálta reményvesztett, megbetegedett apósát, hogy a lelki és testi szenvedésektől való megváltásnak érzi halálát. Aztán váratlanul mesélni kezdett neki: hogyan szeretkezett apjával az udvaron, a hajnali hidegben milyen jólesett neki, mikor torkában érezte lüktető hímtagját, lehunyt szemére ömlött a forró forrás, amiből ő is származott, és így tovább. Carlo őrjöngött a dühtől, de nem merte megütni felesége földagadt arcát. Giulia pedig egyre gúnyosabban beszélt Carlóval, és azt mondta, soha többé nem akar lefeküdni vele, mert ennél már csak rosszabb lehet. Veronica szerint nővére pontosan tudta, mivel tette tönkre az anyja az apját, és nagy vehemenciával, a korhoz vagy Carlóhoz igazított eszközökkel ő is megkezdte a munkát. Hogy Giuliát a féltékenységében tehetetlenné bőszített, sértett és örökségre törő Carlo vagy az őt zsaroló alvilági banda gyújtotta föl, azt senki nem tudta. Veronica azonban nem is tartotta lényeges különbségnek. Azt mondta Zebegényinek, hogy minden esetben Carlo a felelős Giulia haláláért, ugyanúgy, ahogy Ricardóéért és Robertóéért is.

Zebegényi a műszerfal narancssárga fényeit nézte. Ha hunyorított, olyan volt, mint egy magasról látott éjszakai város. Catania egyik hosszú, nyílegyenesen lejtő utcáján álltak a dugóban.

– Nem volt igaz, ugye?

– Micsoda?

– Giulia az apjával.

– Az arca föl volt dagadva még két nappal később is. Amikor megérkeztem.

Veronica Zebegényire mosolygott.

– Giulia megmondta: egy nő akkor szeretkezik, amikor akar.

Zebegényi fölnézett a műszerfalról.

– Tényleg, mért nem akarsz?

– Nem volt igaz, dehogy. Csak kitalálta. Lehet, hogy azt is csak kitalálta, amiért a pofont kapta szegény.

Veronica arca megkeményedett. Zebegényi nézte egy kis ideig.

– Mért nem veszed le a napszemüveget? Mindjárt sötét lesz.

Veronica ingerülten dudált, mert előttük, a pillanatra megnyílt lehetőség ellenére, tétovázott egy autó.

– Nem veszem le. És nem akarok veled szeretkezni. Mondtam, hogy vége van.

Csikorogva elindultak.

– Nem akarom látni Cataniát. Meg akarom őrizni.

– Értem.

– Hogy érthetnéd? A kutyát? Vagy a gödröt? Érted?

– Akkor nem.

– Na látod! – Veronica hangosan, hadarva kezdett mesélni, mintha veszekedne. – Biciklivel jártam az iskolába. A parti sétány melletti út nagyon forgalmas volt akkor is. Az egyik gyalogátkelő mellett láttam egy halott kutyát. Éjjel vagy hajnalban csaphatta el egy teherautó, ami a kikötő felől jött. Rajta volt a kis, szegecses nyakörve is. Kiszökhetett. Másnap is ott feküdt és harmadnap is. Minden nap jobban taposták szét a teherautók. Csak második nap volt piros a bele, harmadnap már barna volt, negyedik nap fekete. Egyre laposabb lett. A feje észrevétlenül szűnt meg. Egyszer csak már egy rongy volt, amit nem fújt el a szél. Közel mentem hozzá, és láttam a rongyban az apró fémszegecseket. Csak nyár elején egy locsolókocsi moshatta le az aszfaltról.

– Értem.

– Nem érted! Nem sokkal messzebb, ahol az iskola elé kanyarodtam, egy nagy darabon rossz volt az aszfalt. Vagyis nem is volt. Olyan mély volt a gödör, hogy nem lehetett biciklivel belehajtani, ezért be kellett húzódni az út közepe felé. Utáltam a gödröt, mert féltem az autóktól. Egyik évben betömték. Reggel még megvolt, délután már láttam a friss aszfalt fekete foltját a helyén. De másnap reggel is behúzódtam az út közepére, és harmadnap is. Amíg abba az iskolába jártam, kikerültem az aszfaltfoltot, sőt egy évvel később, mikor az egész utcát fölújították, és már folt sem volt, akkor is tettem egy kis kanyart befelé azon a helyen. Bennem van a kutya is és a gödör is. Nem az úton.

Veronica hirtelen befordult egy mellékutcába, és gyorsítani kezdett.

– Ami megtörténik, már nincs is. Apám sincs. Giulia sincs. Szeretkezés sincs. Ricardo bácsi sincs, és Catania sincs. Ki fog meghalni ma éjjel?

– Lassan azt hiszem, hogy én – nevetett Zebegényi.

– Kurva anyád – mondta halkan Veronica.

– Ez most… Azok után, amit a családodról meséltél…

– Csönd! – mondta még halkabban Veronica. – Még csavargó se vagy! Még az se vagy. Örökös nyaralásra jöttél! Csakhogy ez nem nyaralóhely, hanem siralomház. Börtön, tengerparttal. Körben állnak az őrök. És nem engednek a tegnaphoz. Nem veszed észre? Nem gondoltad, hogy a szeretkezésen túl valaki társa is lehetsz?

– Miben?

– Istenem, miben! – Veronica kiabált. – Mindenben: az étkezésemben, a hitemben, a nemi szervemben, a bűnömben!

– Kifizetem a szobát – mondta Zebegényi, és erősen a fejtámlához szorította a tarkóját. Megint csak a műszerfalat nézte, mintha repülőről látna egy még parázsló várost.

– Az kevés lesz.

Estére nagy szél lett Cataniában. Zebegényi a mellette alvó nőt nézte. Nagy cipóknak készültek a mellei, de éppen elaludtak kelés közben, s kicsit félrecsúsztak a teknő lapján.

Veronica korán kelt, és énekelt zuhanyzás közben. Zebegényi csak foszlányokat hallott a hangjából, de mégis elég hamar gyanakodni kezdett arra, hogy szicíliai népdalok töredékei keverednek ki a zubogó víz zajából. Fölkelt az ágyból, és amíg a lány el nem zárta a csapot, a fürdőszoba ajtaja előtt állt meztelenül, de benyitni nem mert.

A portás azt mondta Veronicának, éjszaka kereste őket valaki, de csupán arról akart meggyőződni, hogy ebben a szállodában laknak, és üzenetet sem kívánt hagyni.

Veronica jókedvűnek látszott. Zebegényi azt hitte, az éjjeli vihar reggelre elfújta félelmét és keserűségét. Vagy a gyerekkorból ismert dalok segítették, hogy a tragédiák után egyedül maradt édesanyjához végre elinduljon. De már megint nem Santa Maria la Stellába mentek, hanem dél felé.

– Megmutatom neked Siracusát, jó? – mondta lelkesen Veronica, mintha éppen aznap reggel érkeztek volna csak Szicíliába.

– És a búcsú? Édesanyád?

– Odaérünk, légy nyugodt!

Siracusában aztán valóban nem töltöttek többet el egy óránál. Sietve megnézték a görög színházat és a hatalmas mesterséges barlangot, Dionüszosz fülét, aztán éppen csak sétáltak egyet a város másik részén, Ortigia szigetén, és megálltak egy pillanatra a szigeten föltörő, édesvizű forrásnál, amiről Veronica azt mondta, hogy csoda, egy menekülő nimfa változott itt forrássá, de ez megszokott dolog a kontinensen, ezért is jöttek ide a rohadt görögök. Veronica aztán belebonyolódott, hogy ki mindenki jött még ide, és hogy Szicília folyamatos elnyomásban élt, és él most is, hiszen a szicíliaiaknak semmi közük az olaszokhoz.

– Szicília leginkább az araboké. Vannak, akik le sem tagadhatják arab őseiket. Persze vannak vörös hajúak és kék szeműek is a normannok és németek óta. És van olyan hely is a kontinensen, ahol se az arabok, se a normannok, se a svábok nem tudtak vagy nem akartak megtelepedni, ott még mindig görögös arcú emberek élnek.

A görög idők fővárosából sietve visszatértek Cataniába, és utaztak tovább, azon is túl, északra, mert Veronica még gyorsan Taorminát is meg akarta mutatni Zebegényinek. Mikor letértek az autópályáról, előbb letekeregtek a tengerpartra, aztán megint föl, a hegyen épült kisvárosba. A tengerben egy akkora sziklasziget körül habzott a víz, amin éppen csak egy ház fért volna el. Majdnem egyszerre mondták ki róla ugyanazt: itt kellene házat építeni és megközelíthetetlenül élni! Csak Veronica még azt is hozzátette: a tenger ölelésében. Amikor leültek a görög színház nézőterén, és az üres színpad állandó díszletét nézték, a mélyben hullámzó tengert, a part vonalát, a hatalmas Etnát és a még hatalmasabb eget, Zebegényi halkan megjegyezte, hogy azért a rohadt görögök értettek ahhoz, hová kell színházat építeni.

– Egy magyar festő is lefestette ezt. Csontváry.

– Sokan festenek itt – mondta Veronica. – Vegyünk fagyit!

De a fagyi előtt még kaktuszfügét szedtek, és Veronica beszaladt egy ruhaboltba is, Zebegényi pedig kinn maradt a keskeny középkori utcán, lekuporodott egy pinea tövébe, és egy sárga, hosszú szőrű, sovány kutyával beszélgetett. Simogatta a fejét, a marját, a gerince láncát, megveregette a lapockáját, és Csontvárinak nevezte el. Veronica fekete ruhában lépett ki a boltból, de nem úgy, mintha a végzet asszonya volna, inkább egy özvegyhez hasonlóan. Nem volt túl szép a ruha, bár Zebegényi sejtette, hogy ebben az utcában a csúnya ruhák is drágák, mindenesetre lényegesen gyatrábban nézett ki a lány, mint néhány perce narancssárga szoknyájában és fehér blúzában, ami szintén egyszerű volt, de legalább jól állt neki.

– Gyászolni megyünk, vagy búcsúba? – kérdezte Zebegényi, de nem engedte el közben Csontvári fülét.

– Apám, Ricardo bácsi, Giulia… Nem elég?

– És Carlo. – Zebegényi fölegyenesedett.

– Őt is gyászolom. Végül is én fogtam a fejét, amíg elvágta Zaid a torkát.

– Persze. Valakinek fognia kellett.

– És téged is gyászollak, és magamat is.

Zebegényi igyekezett jó képet vágni ehhez.

– Korai még.

– Fenét. Gyere, siessünk! – mondta Veronica, és belekarolt Zebegényibe.

– Ciao! – köszönt el Zebegényi Csontváritól, és hagyta, hogy magával húzza Veronica a boltokkal teli utcán, akár másik kezében a zacskót, amiben a régi ruhája volt.

– Az arab fiúk érzékenyek – mondta Veronica, mikor már a lejtős főutcán a parkolóház felé tartottak. – Zaid Carlóról azt hitte, hogy a szeretőm volt, amikor elvágta a torkát.

– Elhitetted vele.

– Elhitte, pedig nem mondtam.

Veronica két melle úgy hullámzott lefelé menet, mint a bóják a viharos tengeren.

– Nem baj, hogy én farmerban vagyok?

– Te lehetsz. Nem öltél meg senkit, ha jól tudom! – nevetett Veronica.

– De lehet, hogy engem is megölnek ma, nem? Ahhoz nem kellene feketébe öltöznöm?

Veronica előbb csak egy sajnálkozó pillantással válaszolt.

– Fekete a pólód. Úgyis oda fognak szúrni.

A parkolóban nem találták a kocsit.

– Az örökségről van szó? – kérdezte Zebegényi.

– Nem, a bérelt kocsiról. – Veronica idegesen pillantott Zebegényire, aztán két autó közül megint egy újabb kocsisor elé lépett. – Persze hogy arról! Még nem döntött a bíróság. Hogy Carlo szüleié vagy az anyámé, az enyém és az öcsémé lesz-e.

– De miért lenne Carlo szüleié?

Veronica tekintete végigfutott a legújabb kocsisoron.

– Mert apám írt egy végrendeletet. Vagyis nem írt, csak aláírt. Amiben jórészt mindent Carlóra hagyott.

– Ott van – mutatott Zebegényi a sok közül az egyik Fiatra. – Ilyet nem írhatott… Carlo írta, ugye?

– Persze. Csak aláírta.

– Tökrészeg lehetett.

– Inkább nagyon másnapos. Vagy anyám ellen tette, nem tudom. Lényeg, hogy van.

Zebegényi és Veronica egy pillanatig csöndben állt a megtalált autó mögött.

– Ezért kellett Carlót…

Veronica kinyitotta az ajtót, de nem szállt be, a kocsi fölött kiáltotta:

– Elvette az eszed a szőke bankárnő! Nem ezért kellett! Szarok a pénzre! Nekem a húgom halt meg! Az apám! A nagybátyám! Nem érdekel, hogy a boltokban most is Carlo emberei dolgoznak. És az sem érdekel, hogy Carlo szülei, akik a bírósági döntésig a pénzt kezelik, anyámat jótékonyan visszaköltöztették a Mongibellóra, szülőfalujába. Santa Maria la Stellába, hogy ne lásson semmit. És az sem érdekel, hogy anyámat nem érdekli semmi. Meg az öcsémet sem.

– Mi az a Mongibello?

– Magunk közt így hívjuk az Etnát. Csakhogy Carlo tudta, hogy engem nagyon is érdekel, amit ő tett. És hogy ki fogom csinálni! Érted?

– Ki akart fizetni Vico Equensében?

– Akkor jött, amikor jet skíztél. Fölajánlott egy előlegnek nevezett összeget. Azt hittem, elhányom magam. Fölmentünk inni rá egyet. Ott vágta el Zaid a torkát, az ágyon.

– A te ágyadon?

– Utánunk jött. Azon.

– És hová lett? Amikor én feküdtem rajta, mintha nem is láttam volna…

– Zaid a holttestet a Monte Faitón rejtette el, valami barlangban. Én se tudom, hol. Rengeteg barlang van odafönn. Gyere, menjünk!

Zebegényi csak az autópályán gondolt arra, hogy az arab vajon őrá miért nem lett féltékeny. Miért nem vágta el a torkát a sok éjszaka közül valamelyiken? Nem kérdezte meg Veronicától. Alkonyodott már, Veronica sietett, de közben tankolniuk kellett. A kútkezelő, míg a benzint adta, némán fölmutatott az Etnára. Hoszszú, vékony csíkban csordogált lefelé a láva, mintha a hegy bordái közé szúrtak volna.

– Elfelejtettünk fagyit enni – mondta Veronica.

Mikor elhagyták az autópályát, már sötét volt. Veronica azt mondta, hamarosan odaérnek, ám a keskeny, mindig emelkedő út az egyik falu után fémrácsokkal volt lezárva a lávaömlés miatt, úgyhogy vissza kellett fordulniuk. Vaksötét erdőn át kanyarogtak, aztán hirtelen egy csöndes falu üres utcájára futottak ki, ahol alig lehetett látni lámpafényt az épületek körül. Az elágazásnál megálltak.

– Meg kellene kérdezni valakitől – mondta Zebegényi.

– De kitől?

– Kiszállok, keresek valakit.

– Ne! Ne szállj ki!

– Miért?

Veronica lassan elindult a lefelé kanyarodó úton.

– Még ne szállj ki.

A kanyarokban megint csak a fák törzsét világította meg a reflektor. Koromsötét volt körülöttük. Veronica kerülgette az aszfaltút gödreit. Aztán hirtelen egy vakító, vörös csík jelent meg a magasban. Veronica lefékezett. Még mindig az erdőben voltak. Zebegényi lassan megértette, hogy egy völgy mélyén állnak, s a szemközti hegyoldalon, vagyis a fejük fölött folyik lefelé a láva.

– Szálljunk ki! – mondta Veronica.

Mintha robbanás lett volna, úgy csapódott be a két ajtó a csöndben. Hideg volt, a motorház előtti fényben apró bogarak repdestek.

– Ne félj! – mondta Veronica. – Az Etna lávája nagyon lassan folyik. Olyan, mint a sár.

– Mégis gyönyörű!

– Látod, él a föld. Mindig ezt éreztem, ha láttam.

– Gyönyörű - ismételgette Zebegényi. – Én még sosem láttam.

Veronica alkarjával átölelte Zebegényi nyakát, kicsit magához húzta, és megcsókolta.

– Nem szabad félni a haláltól – mondta halkan Veronica. – A föld akkor is ugyanígy élt, amikor még majom voltál a fán, és akkor is ugyanígy él majd, amikor megint nem lesznek ember által vágott utak rajta.

– Nem félek – mondta Zebegényi.

– Akkor jó, szerelmem. – Veronica megint megcsókolta Zebegényit.

Nem hallható, inkább csak érezhető volt egy távoli, mély, remegő morajlás. És ez a távol mintha nem a lávafolyam irányában lett volna, hanem valahol a földben, a lábuk alatt. Még néhány percig némán nézték az égő folyót a fejük fölött, aztán Veronica azt mondta, nagyon fázik, és gyorsan visszaült a kocsiba.

A völgyből fölfelé kapaszkodtak, és egy újabb, lakatlannak látszó faluba jutottak. Az út egy helyen sikátorrá változott, centiről centire kellett haladniuk a sötét kőházak szorításában. A gumik alatt üres konzervdobozok roppantak össze, a reflektortól megriadt és megmerevedett macskák sárga, égő szeme villogott előttük, míg a kőfalakra nem vetették magukat az állatok. A falu végén valami elhagyott ipartelep lehetett, de pontosan nem tudták megállapítani, mi az, amit látnak. Az út mentén szemét és lom volt: szivacsmatracok, ruhák, papundeklidobozok és műanyag zsákok.

– Megfordulok – mondta Veronica.

– Jó – mondta Zebegényi.

Szerencsére a falu fölött találtak egy elágazást, így nem kellett még egyszer végigdöcögniük a sikátoron, de Veronica fölkiáltott az út menti tábla láttán.

– Mária!

– Mi van? Ez lesz a jó út.

– Ez Milo.

– Mi?

– Milo. Ez a falu Milo. Apám szülőfaluja. Meg Ricardo bácsié. Nem mondtam?

– Lehet. – Zebegényi figyelmesen nézett kifelé az ablakon, hátha meglát valamit. – Jó hely. Hogyhogy nem ismerted meg? Nem jártál itt?

– Egészen más. Nem tudom. Voltunk itt néhányszor gyerekkoromban. Egy kis falura emlékszem. A nagyapa asztalosműhelyére. Nagyobb koromban már nem jöttünk, inkább Santa Maria la Stellába mentünk néha. A mama rokonaihoz. Biztos itt már meghalt mindenki.

– Akkor itt van mellette? – kérdezte bizakodva Zebegényi.

– Dehogy. Sokkal lejjebb van. Legalább tizenöt kilométer.

Tíz perc múlva elérték Zafferana Etneát, a kivilágított, megszokott esti életét élő kisvárost. Emberek sétáltak az utcákon, néhányan fagylaltot nyaltak, mások a kirakatok mögött süteményt ettek, és kávét kortyoltak. Csak a templom egyik tornya készült az Etna mozgolódásainak áldozati szerepére, ezért az oldalát erős gerendákkal támasztották meg. Zafferanán túl is lefelé tartottak, és Zebegényi ekkor sejteni kezdte, hogy egyáltalán nem Veronica édesanyjának szülőfaluját keresték a hegyen, a láva közelében.

Santa Maria la Stella főtere fölött apró fehér izzókkal teli égősorrendszer lógott, mint egy óriási, víztől csillogó halászháló. A dekoráció a csillagos eget szerette volna utánozni, és a csillagok között ott kellett lennie a falu névadójának is, Szűzanyának, a csillagnak. A tér egyik felében ideiglenes színpad állt, melyen csupán egyetlen szék volt a díszlet, és a színpadot is csak egy erősebb égő világította meg. A nézőtér otthonról hozott padokból és székekből állt. Az előadás nemrég érhetett véget, a falu népe éppen a tér sarkában fölállított ételes- és italossátrakhoz vonult a csillagos ég alatt. Az üres színpad előtt csak néhányan lézengtek.

Veronica félreállt a kocsival, és megkérdezte egy bácsitól, aki a nézőtér végében üldögélt, hogy merre lakik az édesanyja. Zebegényi nem hallotta a beszélgetést, de látta, amint az idős ember botjára támaszkodva fölállt, és megcsókolta Veronicát, aztán kicsit megtántorodott, és botját a levegőbe lendítve mutatta az irányt a lánynak.

Veronica mamája egy nagyobb, de romos épület emeletén lakott. Tárva volt a kapu és az ajtó, sőt, csaknem úgy jártak be a falubeliek a házba, mint a sátrakhoz, a tér túlsó felére. Mamma Clara a lakóhelyéül szolgáló egyetlen nagy szoba falához állított asztal sarkánál gubbasztott. Vélhető koránál idősebbnek látszott, kövér és ősz volt, félredőlve támaszkodott az asztalra, amely zsúfolva volt ételekkel teli, félig üres vagy kiürült, maszatos tányérokkal, boros-, grappás- és vizesüvegekkel, tiszta és használt poharakkal. A mama fölpuffadt, mégis ráncos, szederjes arcát, jól láthatóan, már régen a betegség alakította. Furcsa, ferde testtartása lehetett a legkényelmesebb számára, mert ebben a pózban egyszerre enni is tudott, és a szelek is szabadon távozhattak hátsójából. A szobában tizenöten-húszan is lehettek, jobbára idősebb, a földmunkákban megkeményedett kezű és arcú férfiak és nők, csak egy öltönyös, nyakkendős, borotválkozószeszt biztosan használó, fiatalabb férfi állt az ablakhoz félrehúzódva. Mamma Clara akkor sem állt föl, mikor a nyakába borult Veronica, és kelletlenül emelte le támaszkodó karját az asztalról, hogy Zebegényi felé nyújtsa. Veronicát sorra köszöntötték a szobában tartózkodó falusi férfiak, nők és gyermekek, szakadatlanul ölelgették, és itallal kínálták, pedig alig ismert valakit a távoli rokonok közül. Veronica mindenkinek bemutatta Zebegényit is, és Zebegényi is majdnem minden ismerkedésnél fölhajtott egy pohár grappát. Az ablaknál álló férfi egy ideig türelmesen várta a köszöntések végét, de amikor nyilvánvalóvá vált, hogy úgyis mindig újabb és újabb ismeretlen falubeliek érkeznek a szobába, akikkel Veronicának ugyanúgy illik megismerkednie, mint a korábbi ismeretlenekkel, lassan elindult a lány felé, megállt mögötte, és vállára tette a tenyerét. Veronica megfordult, fölkiáltott, és összecsapta volna a kezét, de már a mozdulat kezdetén a csuklójára ömlött a pezsgő.

– Andrea!

– Ciao, Veronica!

Veronica a pezsgőspohárral együtt átölelte a férfi nyakát, és sokáig lógott rajta. Aztán hirtelen elengedte, és visszapördült Zebegényi felé.

– Ismerd meg Andreát! Carlo jó barátja volt. – Fölkacagott, és már fordult is megint vissza az öltönyös fiatalemberhez. – És az enyém is!

Zebegényi megismerkedett Andreával, aztán azt mondta, ennie kell valamit, mert teljesen üres volt a gyomra, mikor inni kezdett. Mamma Clara asztalához lépett, és ettől azonnal egy kis gyűrű alakult ki körülötte, alig győzte elhárítani a kedveskedő, erőszakos kínálásokat, végül a spagettiből szedett magának, ami teli volt hallal, rákkal és más tengeri lényekkel, evett néhány falatot, közben a villát kétszer leejtette a földre, aztán a tányér szélére kotorta a tésztát, hogy úgy fessen, több fogyott belőle, és visszatette az asztalra, a félig üres, félig telt tányérok és tálak közé. Bort töltött neki egy magában nevetgélő férfi, koccintottak, az ősz, kancsal szemű ember valamit lelkesen magyarázni kezdett, Zebegényi helyeselt, aztán mosolyogva továbblépett. Veronicát és Andreát az ablakmélyedésbe húzódva találta. Andrea azonnal pezsgőt öntött Zebegényi poharába, de közben folytatta megkezdett mondatát.

– Ezért aztán tényleg nem volt könnyű. Csak miattad, Veronica. Úgyhogy, remélem, megkapom érte a jutalmamat!

Veronica fölnevetett, mint egy izgalomtól túlfűtött kamasz lány. Koccintottak mindhárman, és Andrea újból töltött. Ő is nevetett, aztán Zebegényire nézett.

– Lehet hármasban, igaz?

– Igen, igen! Lehet! – nevetett Veronica, és beleivott a hullámzó pezsgőbe.

– Lehet – mondta Zebegényi is. – Kimegyek a térre, megnézem, mi van ott.

– Ne maradj soká! – simította meg Zebegényi arcát Veronica, és megint nevetni kezdett.

Amíg Zebegényi a házban volt, megkezdődött a tánc a karácsonyfaégőkből álló csillagos ég alatt. A székeket és a padokat oldalra húzták, egy részüket talán már haza is vitték. Tarantellát táncolt egy tucatnyi pár, egyre vadabbul forogtak a téren. A dudából, harmonikából, sípokból és dobból álló zenekar a színpad előtt játszott. Zebegényi a sátrak felé tartott, de a színpad mögött meglátott egy nagy kerekű, festett szekeret, s úgy döntött, előbb azt nézi meg. Hallott már a carretto sicilianóról, az aprólékosan kifestett és díszesre faragott kordéról, melynek oldaldeszkáját leggyakrabban lovagok és szaracénok harci jelenetei díszítették, vagy a szép Genovéva kiszabadításának történetét ábrázolták, de még sosem látott ilyet. A szekér nem volt túlságosan díszes, de Zebegényi így is émelyegni kezdett harsány, túlnyomórészt piros színétől. A színpad mögött a kordét húzó szamár is ott állt, a hámból már kikötve, egykedvűen hallgatva a duda és a harmonika fújtatását. Beletúrt a szép állat szőrébe, és a hátára hajtotta a fejét. Egy pillanatig úgy hitte, a kordé mögött alusznak a földön, csak mikor közelebb lépett, akkor látta, hogy egy összecsukott paravánon fémpálcák és csaknem méteres fabábuk hevernek, a marionettszínház kellékei. Hátulról megkerülte a színpadot, és a sátrakhoz sétált. Sokan csak ekkor kezdtek az evéshez, úgyhogy a tálak tele voltak még étellel, egymás mellett kínálták a tintahalas rizottót, a brokkolis tésztát szardellával és mazsolával, a faszénen sült kardhalat, a sült padlizsánt paradicsommal és a savanyú nyulat. Zebegényi sört vett műanyag pohárban, és míg a sűrű bajszú, sötét bőrű férfi csapolt, megkérdezte, hol van a Szűz Mária.

– Odafönn és idebenn! – mutatott nagy mozdulattal föl, majd a mellkasára a csapos, s mikor átadta a poharat, már valamivel csöndesebben elmondta azt is, hogy a falu igen becses ezüstkincseit, a gyönyörű szőttest, Szűz Mária faszobrát és a zászlókat már visszavitték a templomba, mert a Szűzanyának sem kell mindent látnia.

Zebegényi gyengének érezte a lábát az álláshoz, ezért gyorsan megitta a sört. Érezte, hogy dülöngélve lép vissza a sátorba, de azt remélte, hogy egy újabb italból még valamennyi erőt meríthet. A bajszos arabnak azt mondta, hogy a szamarat és a kordét is megveszi. Mikor szájához emelte a poharat, túl erősen megszorította, kétoldalt kicsordult a sör, és a nyakába csorgott. Le szeretett volna ülni, de minden széket foglaltnak látott. Nyekergett és fújtatott a duda és a harmonika, a dobok kegyetlenül zörögtek. Úgy döntött, megkeresi Veronica bérelt autóját, talán nem zárta be, s talán tud aludni benne egy kicsit. Meggyújtott egy cigarettát, és igyekezve, hogy elkerülje a tántorgást, a kocsi felé indult.

A Fiat mögött egy piros Alfa Romeo állt. Az az autó, amit a nápolyi bank udvarán látott először, az, amiben Agnesával ültek, miközben bejárták a Sorrentói-félszigetet, Amalfit és Ravellót. Megitta a maradék sört, és eldobta a poharat. A motorháztetőt teliszórták csillogással a tér fölé szerelt égősorok. Zebegényi megérintett egy csillagot a mutatóujjával, aztán megérintett egy másikat és egy harmadikat is, végül a sötétben inkább bordónak látszó motorháztetőre hajolt, és megcsókolta. Beleszívott a cigarettába, hosszan, erősen fújta ki a füstöt, mintha mélyen lélegezne, aztán megérezte, hogy rettenetesen kell vizelnie. Visszanézett, de túl messzinek és túl zajosnak találta a sátrak környékét. Az út másik oldalán, kicsivel följebb egy kibelezett, félig beomlott ház állt. Átment a túlsó oldalra, a kertkapuban megbotlott, mégsem esett el, és belépett az egyik fal helyén a szobába. Miközben kigombolta a nadrágját, zajt hallott a sarokból. Valaki a törmelékeken elindult felé. Egészen közelről sem látta Agnesa arcát, de a hangját azonnal megismerte.

– Pisiltem.

– Én is pisilni fogok.

– Akkor kinn megvárlak.

– Várj! Hogy kerülsz ide?

– Kinn várlak – mondta Agnesa, és elindult.

Zebegényi utánanyúlt, aztán egy lépést is tett volna, de egy nagyobb kőben elesett. Káromkodott.

– Nem lett bajod? – kérdezte megint közelről Agnesa.

– Nem. Itt ülök.

– Gyere, elviszlek!

– Hová?

– El innen.

– Veronicával vagyok – mondta Zebegényi, és megtapogatta maga körül a köveket. – Hármasban fogunk szeretkezni egy működő vulkánon. De lehet négyesben is, ha gondolod.

– Négy nap alatt súlyosan megfertőzött téged ez az ostoba, sértődött és nagyképű nép. Ki a franc akar szeretkezni, amikor lehet nem szeretkezni is? Csak amikor nem lehet szeretkezni valakivel, akkor hiányzik. Ha éppen akkor tűnik el, amikor a néném egy hétre Milánóba utazik…

– Nahát – mondta Zebegényi, mert nem találta az öngyújtóját.

– Nem gondoltam…

– Mit?

– Sírtam.

– Egy férfi miatt.

– Az egyedülléttől.

– Négyesben fogunk szeretkezni egy működő vulkánon.

– Elviszlek egy másik vulkánra. Ami sokkal jobban működik. Kettesben.

– Hová?

– A Strombolira. Bérlünk ott egy házat Emmával.

– Most?

– Hajnalban indul a hajó Milazzóból. Sietnünk kell.

– Lehetne négyesben, Agnesa…

– Ma akarsz meghalni?

– Miért?

– Mert itt meg fog halni valaki, még ma éjjel.

– Ne nevettess! A Szűzanya ma mindenkire vigyáz.

– Zaid mondta. Ő mondta azt is, merre keresselek.

– Santa Maria la Stella. Nézz az égre a téren! Csupa csillag.

– Nem hiszem, hogy nem érzed. Minden egyes csillagban kétszázhúsz voltos, gyilkos feszültség van.

– Fenét. A soros kötésnél eloszlik.

– Ennél a soros kötésnél fokozódik.

– Nem hagyhatom itt Veronicát.

– Nem hagyhatlak itt téged.

Zebegényi odébb tett egy téglát.

– Gyere! Segítek fölállni.

Agnesa megérintette Zebegényi vállát.

– Előbb pisilni fogok.

A hajó valóban hajnalban indult Milazzóból. Zebegényi addigra csaknem kijózanodott, ezért a hajóállomás bárjában vett egy sört, amíg Agnesa megvásárolta a jegyeket. A tengeren voltak már, mikor az olasz földnyelv fölött világosodni kezdett. Agnesa legalább ötödször sorolta el, hogy először a Vulcanón kötnek ki, aztán Liparin, amely mindjárt ott van mellette, majd Salinán, Panareán, és azután következik majd a Stromboli, viszont a Filicudi- és az Alicudi-szigetet csak távolról fogják látni, míg hajóznak a tengeri vulkánok között, de lehet, hogy Stromboli szigetén előbb Ginostrában is kikötnek, a csupán néhány házból álló s csak a kráteren át vagy a tenger felől megközelíthető faluban. A hajóban hömpölygött a gázolaj szaga, és a levegőre nem lehetett kimenni. A motor zúgásában Zebegényi megállíthatatlanul hallotta a duda és a harmonika fújtató dallamát. Fölállt, a fehér kendőkkel borított fejtámlákba kapaszkodva elment a mosdóig, lenyomta a fekete műanyag kilincset, az ajtó peremét markolva belépett, behúzta maga mögött, tenyerét a falnak támasztotta, lassan letérdelt, és kihányta a parton vásárolt sört. Úgy gondolta, tulajdonképpen semmit sem javult az idő, megint olyan erős szél fúj kinn, a tenger fölött, akár az előző éjszakán.

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben