×

Narcisztikum és brutalitás között

Kalász Márton

2006 // 07-08
Nemes Nagy Ágnes Között című gyönyörű költeményében a „között” fogalmával kapcsolatban többféle elgondolkodnivalót kínál; egyik közülük igen kemény, szinte csak kalapácsütésszerű, egytagú mondatokból áll: „Éghajlatok. Feltételek. / Között. Kő. Tanknyomok.” Ha bevallanám is, hogy mondanivalóm címét kissé ötletszerűen mondtam telefonba, hozzátehetném: régi tapasztalat, hogy a legötletszerűbben kiejtett mondatok is egy sugallat következményei, a sugallat egyik árulkodó hajlamaképpen pedig ránk vall, mi foglalkoztat bennünket intenzíven, még akkor is, ha legbelül. Narcisztikum és brutalitás, magam legalábbis úgy érzékelem, emlegetett s el is hallgatott fogalmak – az emlegetéssel létünket, legalizálásukat vagy relativizálásukat igyekszünk hangsúlyozni vagy – divatos „nyelvgazdagító” szóval – elmaszatolni. A között, nevezzük így, terrénumának mindeközben egyre nagyobb s fontosabb szerepe van létünkben, működésünkben (s itt nem csupán a mi közösségünk, pályánk lehetőségeire, kényszereire kell gondolnunk): én azt hiszem, mindenkor a között terepét választja ki végül ki-ki próbálkozásaira; szellemi, morális végzések, nyűgöktől való megszabadulás s más jellemezheti mindezt. Van az ebben való megfogódzás, cselekvés részleteiben idealizmus bizonyosan, de elegendő mellérendelt józanság is; lehet persze vitatni minden gondolatmenet eredményességét, igazságát, eszközeit – ennek is. Egyről azonban semmiképp sem feledkezhetünk meg: a két pólusról, amely a közöttet – akár jótékonyan, de kétségkívül erőszakosan is – befolyásolja.

Mondanivalóm címébe a brutalitás is okkal került – még ha egyébről sem esik is itt szó, csupán arról a tevékenységről, amelyet magam is gyakorlok, az irodalomról. De előbb talán említsük a másik oldalon megnevezett fogalmat. Narcizmus, narcisztikus, narcisztikum. Olcsó volna talán most azt mondanunk, mióta önmagával küzd s önmagában tetszeleg az emberi nem, tudunk róla, gyakoroljuk értelmesen is, értelmetlenül is. Az sem éppen új megfigyelés, hogy nem kell a személyiségnek föltétlenül művészettel, szellemi alkotótevékenységgel összefüggésben lennie – ami engem olykor zavar, bár hozzátenném, nem bizonyos, hogy megfigyelésem, megfigyelésünk megalapozott: újabban mindinkább olyan hivatások, magatartás-lehetőségek közelében bukkan fel e tulajdonság, ahol minden emberi fogyatékosság lehetőségeiből épp ezt kellene legtudatosabban kizárni. De legalább annyit megtenni: a közéletet pillanatról pillanatra s „elfogulatlanul” követő média a nyilvánosságnak ne aranykeretű tükörrel ékesített enteriőrt mutasson be, s hogy közéletünk valamely szimbóluma a nyilvánosság előtt ne cirógathassa önmagát. Meglehet, udvariatlan s durva is ezt így megfogalmazni, a durvaság őszinteségként prezentálva bennünket is elég gyakran utolér. Célját persze akkor éri el, vagy akkor sem, ha következménye legalább bizonyos beismerés – de beismerésre egyoldalúan késztetni sem éppen helyes gyakorlat. Szemlátomást indulatot is kelt – s emez indulat kifejezésére, úgy gondolnánk, a nyelv alkalmas; így is van, de aztán naponta tapasztaljuk, vannak a hangot adásnak mindezen túl keményebb eszközei is. Csak annak az a kellemetlen tulajdonsága, hogy egy kisebb rész gyakorolhatja, a nagyobb közösség pedig – magyarán szólva – kiszolgáltatott.

De talán kerüljük az elemzés neglizséjébe bújtatott célzásokat – bár az ilyesmi nyílt kimondása is hovatovább beletartozik céheink önvédelmi rendszerének kidolgozásába. A brutalitás fogalmának említése azonban több irányba indíthatja el gondolatmenetünket, úgyhogy működési, alkotói világunkkal így is, úgy is összetettebben találkozik, mint néha magunk is érzékelnénk. S itt szeretném hangsúlyozni, nem szabadna ilyen értelemben pusztán a magunk terepére, mondjuk az irodalomra, leszűkítenünk. A mi dolgunk, hogy valóban tudomány, művészet, társadalom egységét lássuk, annak működési – keserűbb szóval: fönnmaradási – küzdelmét. De ne csupán azt. Önmaga szintjének, európai s világszínvonalának megmutathatóságát, őrizhetőségét, a fejlesztést, a fölzárkózást. Ennek elhanyagolása, bármi okból következnék is, szintén brutalitás. Többféle vélemény alakult ki s van újraalakulóban, mit is nevezünk kultúrának; szokás a kultúrát s a művelődést kettéválasztani, a szellemtudományok válságáról beszélni – rendbe tenni csak ott lehet bármit is, ahol az okokat is kutatjuk. Nem az én fölismerésem, nagyobb s mélyebb kutatást végző személyiségek ezzel kapcsolatban legitimáció-ínségről beszélnek (izgalmas nyelvi vonatkozás is, akár egy mai versben képként helye volna), Odo Marquard munkásságára kell itt föltétlenül hivatkoznunk. Egyik izgalmas tételét, ha nincs is netán közvetlen vonatkozása ide, de miért ne lehetne, hadd idézzük: „A szellemtudományok arra valók, hogy a természettudományok okozta modernizációs folyamatot – egy folyamat, amelynek haladtában világunk egyre áttekinthetetlenebb lehetne – kompenzálják, s így elviselhetőbbé tegyék, s tehetik azzal, hogy történeteket mondanak el, történeteket a szenzibilizálódás, a megőrzés, az orientálódás érdekében.” Érdemes még tovább idézni; Marquard fácitja: „Minél modernebb lesz a világ, annál elkerülhetetlenebbek a szellemtudományok. A szellemtudományok mint kompenzációs tudományok, mint a múltba visszanyúló, identitást serkentő ellensúly az embert önmagától is elidegenítő természettudomány és technika dinamikájával szemben.”

Nem szemben. Lehet ezzel különféleképp vitába szállni, mint minden állításnak, ennek is lehet érzékenység s elfogultság a következménye; tanulsága olyan megfontoltság is, hol s miképpen vonjuk meg másutt, nem a szellemtudomány, inkább a szellemi közösség határait. Naiv módon mondanám? A szellemi közösség kompenzációs testület – nem oly módon érteném ezt most, mint Odo Marquard, Jauss vagy mások, de hát bármiképpen az ő következtetésük is kiegészült közben, akár az identitáskérdést, akár mást próbálunk vizsgálni, a napi brutalitás többfelől is támad –, akkor is, ha olyan elegánsnak vélt fogalmakkal fednénk el vagy hidalnánk át, mint az élménytársadalom, csoportnormák, kánonokat kreálnánk, vagy mást. Az igazi szellemi események egyre kevésbé tarthatnak igényt, hogy társadalmiak legyenek – szembeárad velük az az igénytelenség, amit egy mechanizmus élménynek nevez, mer nevezni, ami valaha gátszakadásszerűen árasztott el bennünket. Az igazi brutalitás benne az a föl- vagy föl sem ismert szándék: ha már politikailag nem, legalább így lehessen bennünket színtelen-szagtalan masszává silányítani, amelynek közben nem a szellem, a gondolkodás a legtermészetesebb emberi igénye, csupán az ösztönszerű tapogatás s bárminek lelkierő híjával való elfogadása. Nem mondanám, hogy máris ezt éljük, de a szándékot, akár pénzről, akár egyéb rontó célok eléréséről van szó, itt érzékeljük. A stratégiák mindennek kivédésére s egy kellő szellemi, lelki fölvértezettségű társadalom fönntartására elméleti s kevésbé gyakorlati készenlétűek. Ha könnyebb volna a világ helyzete, még mosolyogni is lehetne azon, hogy azok, épp akik legmakacsabb, szinte azt mondtam, legvirtuózabb módon vezénylik ma a világot e felé az úgynevezett élmény felé, ha kicsit is beletekinthetünk létünkbe, az ő életvitelükbe – ők tűnnek igazi narcisztikusoknak, ők állnak a bizonyos, korábban már említett nyilvánossági aranytükör előtt. S mi irigyen rájuk csodálkozunk.

Ha a magunk szerepére s föladatára gondolunk, nem ülhetünk önnön pesszimizmusunkon, tudjuk, egyikünk se véli, hogy semmilyen eszköz sincs a változtatásra, megújulásra. Érzékelhetően nő persze a csábítás az igazodásra – művek, magatartások sora demonstrálja, s a vele járó sikerre sem lehetünk közömbösek, tartja egy növekvő vélemény. Érvként kétségtelenül ott van, hogy a sokat aposztrofált élménytársadalom is tagozódik, de még az úgynevezett triviálisabb ízlésű része se veszne el, ha az alkotóvilág még olyan nyelven szólna, amely nekik is lehetőséget adna a párbeszédre. Itt nem egyszerűen valamilyen túlfinomultságról vagy az utcai létnél is durvább nyelvhasználatról volna szó – másnak is azonosulni tudó gondolatmenetekről, egy, még ezután kidolgozandó lehetséges nyelvről ehhez a párbeszédhez –, inkább úgy mondanám: olykor szükséges elmélyüléshez. A társadalom meghatározó személyiségei, intézményei sem tehetik meg azonban, hogy nem vesznek tudomást e küzdőtérről. Nem félek kimondani: a globalizáció, az ebbe belesétált világ egyoldalú jóléte, a társadalmi rétegek ismételt szétválasztódása ugyancsak észlelt vagy nem észlelt, de mindenképp irányított brutalitás. Amelyben a kultúra támogatásának nevezett csuklógyakorlatai egyelőre ritkán mutatnak túl bármin is – narcisztikus kitérő mondatokon. Ha statisztikai adatokat is bele kívánnék szőni e helyzetbe, elmondhatnám, harmincvalahány támogatást kérő levélre szerencsés esetben három válasz érkezik, természetesen kitérő válasz. Mégis igényt tartunk arra, hogy kultúra-, művészettámogatásnak nevezzük az eseményt. Egy mondatban összefoglalva: az állam a társadalomra hárítaná a föladatot, s a társadalom lassan megfeledkezik szemrehányással illetni az államot. Vagy nincsen is miért? Ki a brutális, ki a narcisztikus? Átvitt értelemben persze.

Nagy Károlyról és köréről szokás említeni, hogy amit a művelődés, az institúciók megteremtése, a nyelv s a tudás közvetítése terén teremtett, túlélte politikai művét: a birodalom nem sokkal halála után végtére széthullott, a művelődés intézményei évszázadokon keresztül működtek a kultúra, a művészet érdekében. Olykor nehéz az embernek magából kiirtania a nyilvánvalóan túlzó érzést: az iménti s még jó néhány változatban említhető, valóban sok-sok századot túlélő, minden ínséggel, tragédiával együtt is termékenyítő folyamat, magatartás most kíván kiüresedni, amikor minden kontinuitást csúcsra vihetnénk, az eredményeket summázhatnánk. Elfogadhatónak tetszik, hogy új világ vette kezdetét, új magatartást kívánva, gondolkodást is, szemléletet, ahol bizonyos habitusok óhatatlanul egy lépéssel hátrébb kerülnek – de azért kérdezzük meg a párhuzamok eddigi természetes meglévősége felől magunkat. A hajdan alapított scolák egységes törekvése a szellem tágítására, a tudás expanziójára nem azt indította el, aminek ma is össze kell tartoznia? Iktassuk ki persze a naivitást magunkból, de ha már Nagy Károly tudta, a szellemi, a benső igény nem pusztán valamiféle természetes joggal jár, s azt elismerni muszáj – de mindennek egysége teremtő erejű, s mint olyan, kínos vagyon. Ha már a középkor hamar fölismerte a „Graecum est, non legitur” („ez görögül van, nem olvassuk”) lehetetlenségét, metaforikusan szólva, mi se formáljunk ilyen mondatokat, s a már meglevőket oldjuk saját érdekünkben végre föl. Minden ember persze korának gyermeke, s ez meg is határozza látásmódját, de új törvényszerűségeket mégis csak együtt s ennek sokszínűségében tudnánk teremteni. Éppen a szellem, a tudomány, a bölcselet s a művészet föladata, hogy múlt s jelen, hagyomány s új alakzatok közt közvetítsen. S akik a múltról narcisztikus fanyalgással vagy durván szólnak, talán meg is szívlelnék, ha ismernék a hajdani mondatot: „Amíg a múltat nem ismerjük, az nolens volens uralkodik rajtunk.” S ehhez még hozzátehetjük: igyekezzünk, hogy semmilyen öncélú műveletnek ne essünk áldozatul.

Az ismeret viszont sose teszi az egyént áldozattá. S az sem közhely pusztán, hogy az ismeret kiküzdése, elsajátítása a közösség dolga igazán. A közösség, bármilyen arányban, az a bizonyos között, annak légköre, ahol nincsenek ártó s elviselhetetlen szélsőségek. Kis nyelvek, nagy irodalmak (mondhatnók, művészetek, tudományok) s hasonló, jobbára jó szándékkal világra hívott s akár finanszírozott szólamok se ejtsenek bennünket túlságos bűvöletükbe. Az identitás fogalma korábban matematikusok, filozófusok szakmai fogalomkörébe tartozott, mondja az irodalom, ma világszerte mindannyiunkat utolért, s nem véletlenül. Kiélezett helyzetet vélünk óhatatlanul, ahol a fogalom csak elhangzik, vagy létünk középpontjába kerül. Ügyelnünk akkor kell, mikor a divat minimumára süllyesztjük. Ilyen számomra az úgynevezett kis nyelvek kifejezés divattá válása is. Agyamban szinte a kisebbségi nyelv párhuzama visszhangzik ilyenkor. Iso Camartin, önnön tapasztalatától általában függetlenítve magát, azt mondja: „Egy kis nyelv hozzátartozói szeretik irodalmukat, a kívülállók gyanakszanak, sem egyik, sem másik nem elvből, tapasztalatból teszi.” Az igazi magatartás azonban, én úgy gondolom, a kellő öntudattal való viselés volna, viszont semmiképp sem: egy félreértésből gátlástalan nyelvújítás címén nyelvirtás vagy legalábbis nyelvnyomorítás; másfelől a túlzott aggodalmú bezárkózás, nyelvféltés. Sosem a nyelv válik konzervatívvá, pontosabban maradivá, inkább a gondolat. A ló magával ragadja a lovast, szoktuk hajdanta szépen mondani – gondolat s kifejező nyelv akár fordítva rendelkezhetik. Ezzel még nem akarnám vitatni, amiben magam is hiszek, hogy a nyelv mindenkor sugall gondolatot.

A nyelv jelenti, úgy gondolom, nemcsak az irodalmat, szimbóluma az inkább absztraháló zenének, a látványteremtő képzőművészetnek is. A tudomány a nyelv megszokott határait nyilvánvalóan átlépi, ez szerencséje is, nemcsak sajátossága, kicsit irigykedhetünk rá. Talán dilettantizmus, de én kihallani vélem a zenéből a nyelvet, valóban, s nem csupán a magyar zenéből a magunkét, egy-egy képen a betű elvontságát – s nem tagadom, hol a képzőművészet, hol a zene törvényei, konstrukciói szerint igyekszem megírni egy-egy szöveget. Lehet, ez több is, mint tanulási vágy. Egy nagyobb összetartozás ösztöne, vágya, absztrakciója. Gyakorlat – amit köznapjaink valósága mindinkább sugall, zorduló léttörvények pedig kikényszerítenek.

Hugo von Hofmannsthal 1902-ben fiktív levelet ír Francis Bacon angol filozófusnak. Ebben közli: nincsen nyelv, amelyen legfontosabb élményeinket s tapasztalatainkat, a személyeseket is közölhetnénk, úgyhogy ő a jövőben lemond az írás lehetőségéről. A hiányzó nyelv, véljük ma is, bizonyosan egyik legfontosabb problémafölvetése lehet a kezdődő huszonegyedik század humanizmusának. Elhallgatnak-e akkor vajon a költők, az írók, a nyelv őrzői, tökéletesítői, kiszolgáltatottjai? Visszatérhetnénk megint csak egy pillanatra a már említett tömegkultúra hangosságára, amelyben a humán szó, a költői hang időről időre alámerülhet – mi azonban, mondaná Tadeusz RóŻewicz, „mindenre emberi hangon reagálunk”. Ironikusan azt is mondhatnánk, az „emberi hang” mindenkor van olyan nehezen fölfogható, sokértelmű, akár néma is – hogy nyugodtan lehet a kortárs poézis hangja. Mindazonáltal olyan nyelvnek kell lennie, amely ideológiai vagy egyéb szemellenző nélkül szólal meg a közelmúlt, a jelen s jövő bármilyen ügyében. Tudjuk, a kultúra lehet éles fegyver a különböző nézetek érvénytelenítésére, de nevetségessé tételére, eltiprására való nézet is nem egy észlelhető. A mi küzdelmünk, hogy a zorduló irány láthatatlan keze – nevezhetjük tömegmédiának is – ne lökdösse kíméletlenül a társadalmi élet peremére. S tudnunk kell, az említett „emberi nyelv” nem csak az, ne legyen az, ami kommercionálisan körülvon bennünket, s giccsé tenne minden jóravaló szándékot. Narcisztikum és brutalitás között. Leszek Szaruga lengyel költő érdekes tanulmányában attól tart: „A rossz mind gyarapodó esztétizálása hovatovább a rosszba való beletörődéssé válik.” Lehetne a rossz fogalmát gonosznak is fordítani. Mindenképp: egyik az aggályok közül. Gondolkodjunk el rajta.

Elhangzott a Magyar Tudományos Akadémián, 2006. május 15-én, a Művészet – tudomány – társadalom című konferencián.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben