×

Mikszáth Kálmán esete a mesével, a riporttal, a komikus-humoros románccal és a Noszty fiúval

2. rész

Nyilasy Balázs

2006 // 07-08
A leleplezés, leszámolás, elítélés céliránya és a művészi imagináció, a szituatív megjelenítés, a komikus-humoros atmoszféra természetesen nemcsak Noszty Feri esetében különböznek el egymástól. Az öreg Noszty Pál és főispán veje számos ponton szintén inkább a kedves, mulatságos svihákokra, mint a Király vizionálta züllött, visszataszító, idejétmúlt-feudális karikatúraalakokra emlékeztetnek. Az öreg Noszty az adósságokat mindig úgy egyenlíti ki, hogy helyükbe kétakkorát csinál, s e szokásából a legszorultabb helyzetben sem enged. „Kiszorítottam” – mondja Ferinek spártai egyszerűséggel, mikor a kétezer forintot sikerül megszereznie. Igen-igen kedvére van, hogy főispán veje a nyilvánosság előtt nem mutat örömöt rokona elvesztésén és a hatalmas örökség megnyerésén, de azt a feltevést, hogy Kopereczky rokona halálán bánkódna, nem akarja annyiban hagyni. A főispánt féljék inkább, mint szeressék, „mert a félelem a tekintély szoptató dajkája, a szeretet csak pesztonka mellette” – vélekedik, s hirtelenjében előáll egy másféle, ügyesen kieszelt magyarázattal.

„ – Nem hiszem – vágott közbe –, magunk közt legyen mondva, hogy Izrael a rokonát sajnálja, és hogy annak a halála szomorította el, mert hiszen ellenségek voltak és most is pörben álltak; ahogy én ismerem a vőmet és a kevély lelkét, az bántotta őt a sürgönyolvasáskor, hogy Kopereczky létére a lóról esett le a megboldogult, mert ezt szégyennek érzi a Kopereczky néven.” (MKÖM 20. k. 152.)

Maga a főispán (a mikszáthi különcök, fura, szellemes csodabogarak nagy családjának méltó tagja, a pókok és a birkák pártfogója, barátja) még kevésbé alkalmas arra, hogy alakját az úri közigazgatás szatírájaként értelmezzük, és morális-szociologikus megítélő formulákkal övezzük. Kopereczky nem egyoldalúan szatírai, hanem minden ízében komikus alak, s a komikus, humoros atmoszférateremtés sokféle módozatában vesz részt. Bizonyos jelenetekben a komikus fogyatékosság attribútuma tartozik hozzá: ő a járatlan, az értetlenkedő, az előkelőséghez sehogy sem illő figura, az elefánt a porcelánboltban, akin jókat lehet nevetni. A „Nagy szamár” étkezőtermében a nagyvilági bontont erőlteti, de csak faragatlan, egyre-másra bakizó, vidéki gavallér marad. A Noszty-szalonban foganatosított leánykéréskor megalázott, pipogya férfiként (igazi papucsférj-jelöltként) látjuk viszont. A vidéki báró a szépséges és fölényes Vilma gonoszkodó iróniáját szenvedi el, ügyetlen, elfogult, erősen tart a kudarctól, a lány pedig szellemesen játszik vele, a végsőkig megkínozza, mielőtt igent mondana. (A Noszty kisasszony iróniája egyébként teljességgel jogos, hiszen a románc és a komédia játékszabályai szerint az „állatok barátjának” egy percig sem volna szabad a szép és előkelő Noszty Vilmára emelnie a szemét.) Később, úgy látszik, a báró a komédia póruljártjainak másik nagy családjához, a felszarvazott férjek közösségéhez is odacsatlakozik. Az élőkép-próbán a hirtelen támadt sötétben a főispánnét valaki megcsókolja, s a szép asszony önkéntelenül is felsikolt. „Kopereczky egy bősz leopárd tekintetével fürkészte az embereket s Vilma elsuhanván Malinka mellett, halkan, szemrehányóan mondta: »Micsoda könnyelmű ördög bújt ma magába?« Malinka persze ártatlan képet vágott és a végén azt hámozta ki Kopereczky, hogy voltaképpen Feri csókolta meg a húgát. Elég csacsi, hogy nem másutt kereskedik.” Az „állatok barátja” értetlenkedései, lelepleződései, felsülései különösen a történet elején ismétlődnek sűrűn, mulatságos anekdotabetéteket alkotva. A takarékpénztári elnökké megválasztott báró öklét rázza a kliensek felé („No, iszen, majd adok én azoknak kölcsönt!”), a főispáni beiktatási beszéd tanulását elősegítendő Démoszthenészt készül utánozni („Mintha hallottam volna, hogy valaki valamikor kavicsot tett a nyelve alá”), és a belügyminisztertől kapott kulcs ügyében lakatoshoz akar fordulni. („– Ha már olyan nagy szamár vagy Izrael, legalább ne beszélj hangosan” – feddi apósa, az öreg Noszty.)

A későbbiekben azonban Kopereczky egyre inkább a talpraesett, magabiztos, szellemes kópék családjába lép át, azok közé, akik nem elszenvedői, hanem inkább urai, megteremtői a komikus helyzetnek. A főispánválasztás során még a véletlen szerencse állította nyerő pozícióba, de aztán „rövid idő alatt alaposan megnyergelte a különben rakoncátlan vármegyét”. Az Egy kis kóstoló az önkormányzati tevékenység mezejéről című fejezetben már a szituációk fölényes, ironikus uraként szerepel. Először a komikus alku próbája során áll helyt a minden hájjal megkent Klementy szerkesztővel szemben, a megyei közgyűlésen pedig a sokadalmat is kezelni tudja. Az orkánszerű felháborodást semmibe veszi, nagyszerűen sikerült „hazafias” bon mot-val vágja ki magát a nyelvtörvény ügyében, és vakmerő, cinikus önkénnyel teszi meg sógorát szolgabírónak. „Majdnem egyhangúlag ment […] úgy értem az egyhangúságot, amice, hogy az én hangom, akárhogy kieresztem is, csak egy hang” – számol be az eredményről szellemes szójátékkal Ferinek.

A friss tisztviselőnek egyébként hasznos, talpraesett tanácsokkal is szolgál a közigazgatás tudományához, és kimerítő, praktikus útmutatót mellékel a járásban lakó előkelőbb és szájasabb családok kezeléséhez.

„Egyet tanulj meg lelkem, hogy patikából szeretni, könyvből országot igazgatni, romlásra vezet […] minden egyéb megtanít arra, csak a könyv nem. Megtanít például a bricskád, mert ahol nagyot zökken, ott kátyús az út, hát elrendeled, hogy csinálják meg. Ahol a lovad megbotlik vagy visszahökken a hídon, ott bizonyosan valami baj van vagy a korlátfán vagy a híddongákon, meg kell csináltatni.

[…]

Mezernye. Briskay Péter (háromszáz hold) szereti a latin klasszikusokat, egyéb nem imponál neki, erős kálvinista, gorombáskodni kell vele, a mézédes embert utálja.

Voglány. Wrecza Károly meggazdagodott fűszerkereskedő, hiú ember, pertu kell szólítani s tehetsz vele, amit akarsz.

Bárkányban, Török Gábor nagybirtokos és nagy szamár, dicsérni kell a juhait és rendelni a saját készítésű édes pálinkából.

Kaszád. Korgó Dániel (négyszáz hold) sok atyafia van, szidni kell őket előtte.

[…]

»Meg kell a menyecskét fogdosni imitt-amott, a vén salabakter szereti, ha nejét idegenek kívánatosnak tartják«” (MKÖM 21. k. 57., 61–62.).

A „dzsentrikritika-ideologéma” alapján született értelmezések a Noszty család többi tagját és a vármegye közösségét is a leleplezés, a bírálat felől közelítik meg. Az egyoldalú beállítások cáfolatául ezúttal is sok-sok érv kínálkozik. Noszty Vilma nemcsak „gyönyörű jelenség […] nyúlánk, magas termetével, finom, fehér arcával”, nemcsak szellemesen ironikus, hanem jóakaratú, megértő asszony. „– Itt van, szaladjon vele, szegény ember és máskor ne kezdjen ki a báró úr szerencséjével” – adja vissza az elnyert kucséberkosarat kétségbeesett tulajdonosának, a szegény talján ördögnek.

Homlódyné, Feri nagynénje már bemutatáskor rendkívül vonzó, szuggesztív portréban jelenik meg. „Fürge, negyven és ötven közti asszony, erősen mongol vonásokkal, ferdén vágott apró fekete szemei szinte sütöttek girbe-gurba kis arca közepén, mint két tüzes parázs […] Egyébiránt inkább rút, mintsem csinos; lapos tatár orra van, lapos melle, mint a deszka, s amellett roppant keskeny homloka, inkább csak vékony csík, mely a homlokot jelzi […] Máskülönben minden rútsága ellenére csupa sikk volt a kutyafejű hercegnő, csupa kellem, csupa ruganyosság, minden szavánál minden arcizma mozgott s mosolyánál szinte megvilágosodott, mint a napfénnyel elöntött tájak. Még az apró fülei is beszélni látszottak” – vázolja fel az elbeszélő a lebilincselő vitalitás, a teremtő szabálytalanság asszonyát Málika alakjában. „Homlódyné egész lényéből csodálatos sikk és előkelőség áradt ki, méltóságteljes volt, és mégis szeretetre méltó, nyájas és mégsem leereszkedő, természetes és mégis ravasz, kiszámító” – utal a folytatásban is a tatár hercegnő fölényes viselkedéskultúrájára, arra a tartásra és modorra, amellyel a Tóthokat egészen megbabonázza. Málika rendkívüli mozgékonyságát és vitalitását a Homlódy fiúk is megörökölték: „mind a kettő tízéves, mert ikrek, mind a kettő vásott kölyök, akik minduntalan összeverekedtek az asztalnál. Odakünn is örökké azt tették a parasztgyerekekkel. Szülőik nem tartottak mellettük nevelőt, hanem egy állandó sebészt […] Rendszerint húsz-huszonkét tapasz volt egyik-egyik úrfin. Igazi tatár vér – szokta mondani Homlódyné –, nézze meg a fejüket, olyanok, mint a mopszoké vagy a Bismarcké, valóságos kutyafejek. Micsoda katonák lesznek ezekből, ha ugyan meg nem ölik magukat nagykorúságuk elérkeztével afölötti versengésben, hogy melyikük az öregebb, melyiket illeti a kánok pecsétje” (MKÖM 20. k. 157–158. 161.; 21. k. 140.).

Nem igaz az sem, hogy A Noszty…-ban a vármegyevilágot, a nemesi közösséget mindegyre sötét színekkel vázolja, állandó megítélő tónussal veszi körül az elbeszélő. Sőt! A kedélyes, mulatságos jelenetek nemegyszer a Régi jó táblabírák atyafiságos, patriarkális világát idézik fel. Poltáry Györgyöt, Bontó vármegye alispánját hazafelé menet inzultus éri: részeg legény támad rá a sötétben. A jó úr igénybe vehetné fegyveres hajdúja segítségét, de esze ágában sincs így tenni. Maga kel birokra a támadóval, s végül egy mesterfogással legyűri ellenfelét. A férfi mellére térdel és végigveri, de mikor kiderül, hogy az ittas ember tegnap besorozott rekruta, íziben elbocsátja.

„No most már elég volt […] Ezer szerencséd fiam, hogy te voltál a gyengébbik. Mert, ha te a császár embere vagy, én meg a vármegye főembere vagyok, és ha te lettél volna az erősebb, elhiheted, hogy börtönben rothadtál volna meg. Így azonban itt van öt forint, végy rajta pántlikát a szeretődnek” – zárja le az esetet Poltáry.

„A privát ügyeket ilyen sommás úton végezték azelőtt a viceispánok” – csatol az esethez rokonszenv-nyilvánító kommentárt az elbeszélő. (MKÖM 20. k. 123.)

A drenki birtokos, Palojtay István a csupa szív, csupa vitalitás öreg vidéki nemesek mintaképe. Felesége halála után annak anyját veszi el, hogy együtt sirathassák a megboldogultat, s második nejével példás szeretetben élnek. Az öregúr atyafiságos vendégszeretettel fogadja a látogatóba érkezett Noszty Ferit („Mert én az én szolgabírámról mindenáron tudni akarom, hogy iszik, hogy kártyázik és hogy táncol”), és fennen hirdetett antiszemitizmusa egyáltalán nem zavarja abban, hogy a szegény sorsú, beteg zsidó asszonynak legjobb tokaji borából küldjön. Az „orvosságért” maga botorkál le pincéjébe a farkasordító téli éjben, s a zsidógyűlölet és a jószívű segítőkészség együttállását furcsálló szolgabírónak frappánsan megfelel: „– Nem érted te a csíziót, öcsém. Mert, látod, úgy van az, hogy én alapjában borzasztó antiszemita vagyok, de csak azokra a zsidókra haragszom, akikre én szorulok rá: azokra, akik énrám szorulnak, nem haragszom.”

A Palojtay-udvarházban megtartott születésnap-idill pompás, nagyszabású tablója újabb bizonyíték arra nézve, hogy a Mikszáth-elbeszélésben – a művészi megjelenítés szintjén legalábbis – a Bontó vármegyei nemesi, értelmiségi közösséget illetően egyáltalán nem az elutasító kritika, az ideologikus megítélés dominál. Az ünnepség prezentálása az előkészületek lefestésével indul. A vidám, eleven konyhai sürgés-forgás során (először talán Arany Toldija festett hasonlót) mozsárdöngés, malacvisítás veri fel a házat, cselédek lótnak-futnak, kiabálnak mindenféle nyelveken, őzet nyúznak, sertést forráznak, s valamennyi előkészület fölött Fruzina mama tábornoki parancsszava uralkodik. Az összejövetel szívélyes, jóakaratú légkörét az elbeszélő már azzal is megelőlegezi, hogy az érkezők közti rang- és vagyonbeli különbségeket mintegy zárójelbe teszi. („Rangra ugyan nem volt egyforma a társaság, némelyik négy fickándozó lovon jött, másik két rossz gebén, volt itt nagy úr, de falusi jegyző is, tanítók leányzói és baronesszek […] de színre nézve egyformák voltak az érkezők: vörösek és fehérek – vagyis vörösre mart a csípős hideg minden orrt és minden arcot s fehérre meszelt minden bajuszt, hajat és szakállt a zúzmara.”)

Az egybegyűltek vidám, érdeklődő, meleg közösséget alkotnak. A torzonborz bácsikat a kártya várja, az ifjak korcsolyáznak, táncolnak, játszanak, a matrónák jóízű, jókedvű pletykában élik ki magukat. Az egyik szoba az ivás és a nóta, a másik a kártyacsaták, a harmadik a tánc színteréül szolgál. A különböző korosztályok jól egyeznek egymással, az öregek a deli legényekben, leányokban gyakorta, kedvvel gyönyörködnek. Az ifjakat a hely szűkös volta miatt a birtokon levő tóra kergetik ki korcsolyázni. A tó tündéri látványa – „a keresztül-kasul sikamló fiatalság, a strucctollas és virágos női kalapok színpompája, a sehol véget nem érő fehérségben, mint egy illanó, összefolyó és szétszakadozó virágerdő” – Noszty Ferit egyenesen elkápráztatja. A jégen keringő ifjúság jókedvre hangolja a nézelődő idősebb korosztályt is. A bámészkodók csapata visszafiatalodik, a középkorú férjek és asszonyok visszatérnek a régi, pajkos, udvarlós szokásokhoz. A csintalan Pataky Istvánné hirtelen ötlettől vezérelve hógolyót gyúr, s megdobja a viceispánt, aki valaha neki csapta a szelet. A viceispán udvarias ember, visszadobja a szépasszonyt, de a viceispánné se rest („ha férjemuram úgy tesz, eb ura fakó, ő sincsen fából”), s a daliás főcsendbiztost célozza meg egy galacsinnal. A hógolyózás persze íziben továbbterjed. „Lett nagy nevetés ezekre a jelképes udvarlásokra s uccu neki, egy bolond százat csinál, az egész társaság elkezdte egymást hólabdákkal paskolni. Mint a ragadós nyavalya, elharapódzott boldogra, boldogtalanra […] Sikongatás, panasz, vidámság támadt nyomában, a kezük beledermedt, a toalettek megnedvesedtek, némelyiknek a szemébe csapódott a hógalacsin s tele lett még az inggallérja is hópihével, de mindegy, azért ők mégis jól mulattak.” (MKÖM 21. k. 79–80.)

Az alak- és szituációteremtések, komikumtípusok, anekdoták számbavétele (ha talán némelykor túlzóan részletezőnek tetszett is) nem volt haszontalan. Meggyőződhettünk arról, hogy A Noszty fiú esete Tóth Marival alakteremtő konfigurációi, idillizált jelenetei, az elbeszélés alapvető építőköveiként szolgáló anekdoták sokasága, a humort és a komikumot érvényre juttató szituációbeállítások és párbeszédek egyáltalán nem a kritika és a leleplezés nézőpontjára utalnak, nem a realizmus, a riport és a dokumentum fogalmait idézik fel. Sőt, nyugodtan kimondhatjuk: az elbeszélés imaginárius-látomásos szintje a korábbi Mikszáth-művektől lényegileg semmiben sem tér el, a komikus-humoros románc „játékszabályai” szerint szerveződik, annak jegyeit mutatja.

A komikus műfajok, a románc és az idill műbeli meghatározó szerepe mellett még további érveket is fölhozhatunk, újabb bizonyítékokat is fölsorakoztathatunk. Ide kapcsolhatjuk, innen érthetjük meg többek közt a figurák rendkívüli változékonyságát, sokarcúságát, amely a realizmus okszerű motivációt, „pszichikus állandót” követelő alakteremtési módjától merőben eltér. E sokarcúságot a Mikszáth-szakirodalom természetesen konstatálja. Az 1997-ben megjelent tanulmány írója az ifjabb Nosztyt rendkívüli változékonysága miatt egyenesen „a magyar tulajdonságok nélküli ember”-nek nevezi, az egy évvel később napvilágot látott kismonográfia szerzője szerint pedig „különösen Kopereczky báró kapcsán emelte ki már a századelő kritikája, hogy e regényalak alig vagy egyáltalán nem rendelhető az »egységes« lélektani képlet logikájához”. (Hász-Fehér Katalin: A vígjáték és a regény párbeszéde, 6.; Eisemann György: Mikszáth Kálmán, 133.) A rendkívüli változékonyság megállapításával egyetérthetünk, de hozzá kell tennünk, hogy a jelenség mögött jórészt a komikus atmoszférateremtés igényei állnak. Kopereczky átalakulásai – láttuk – a komikumteremtés többféle standardját szolgálják: a báró hol értetlenkedő ostoba, parvenü, vidékiességét levetkőzni nem tudó, viselkedési hibákat mulatságosan halmozó járatlan, hol fölényes előadás-szervező, szellemes trükköző, átverés- és rászedésfelelős, magabiztos, nagyvonalú svihák. A más Mikszáth-művekből is ismerős komikus figurák csokrát természetesen tovább gyarapíthatjuk. Olyasféle alakteremtésekkel találkozunk a műben, mint a nélkülözhetetlen komornyik, a fortélyos ügyintéző (Bubenyik), a megérdemelten rászedett vénasszonyok (Mutnyánszky Marcella és Kopereczky Ágnes, a főkötő-őrök), a fecsegő, folyton sopánkodó, ostobaságokat beszélő, idősödő anyuka (Tóthné). A nyelvet a vélt előkelőség irányába facsaró sznob mesterember (Répási szabó) és a mindenféle ingert egyetlen rögeszmével lereagáló csodabogár (a Ferit Voglány felé elkísérő, öreg hajdú) ugyancsak részei a komikus-humoros szereplőarzenálnak.

„Melyiket érti elméje rejtett kuckóiban?”; „Irtani kell az ifjúság fattyúhajtásainak ösztönzetét, uram, mert a fejünkre nőnének a kedélyzetei. Ámbátor igazat mondott ő, mivelhogy valóban a tánc tajtékzó serlegeibe merülnek az iparoskeblű ifjúság mindkét nembeli ágazatai”; „Én se cselekedvén egyébképpen, mivelhogy vágyaim zománcai engem is odahajtanak, feleségem és leányom ottlétének árnyalatai miatt, elmeneteli akaratom csupán e két fogolynak lévén foglya; ők ugyanis nékiek elviendők. Ha vadász úr türelmének szivárványai medrükből ki nem csapnak, míg e megdicsőült szárnyasok elvesztik jellembeli nyerseségüket, én magam, Répási János vezérlem a vigasság ama völgyébe […]” – nyilatkozik meg a szabó a maga elképesztő dagálynyelvezetén.

„A főispán krapeci kocsisa nem tudta az utat […] azért hozták magukkal az öreg hajdút, ki egyet-mást megmagyarázott, ha kérdezték.

Különben szűkszavú volt és különös szempontokkal fogta fel az anyatermészetet. Egyszer-másszor élénken kiáltott fel:

– De jó volna szalonnát sütni.

Rendesen valami liget vagy vadlombos körtefa volt ilyen helyen. Aztán még szebb helyek következtek, előbukkant a kis Kapornok, egy giliszta folyócska, mely a Gyíkba siet; hímes pázsit terült el a Kapornok partján, füzesek, csalitok, az öreg nekilelkesedett, majdnem fölszisszent:

– Ejnye, ezt az Isten is szalonnasütésre teremtette.

Úgy látszik, előtte a világ összes viszonylataiban csak úgy jelentkezett, mint a szalonnasütésre alkalmas vagy nem alkalmas hely” – mutatja be az elbeszélő a groteszk rögeszmés főispáni hajdút. (MKÖM 20. k. 216–217., 160–161.)

Igaz, Tóth Mihály felesége, Krisztina asszony a regény végi nagyjelenetre teljességgel megváltozik. Az ostoba, örökösen sopánkodó, ízig-vérig sznob figura ügyessé, határozottá, magabiztossá lesz. A magasabb osztályokkal szembeni odaadó bámulatot egyszeriben levetkőzi, a nagy átverésben készségesen vesz részt. Új selyemruhájában fürgén sürgölődik, alázatos, készséges kínálgatással altatgatja a gyanút, majd egy adott pillanatban az előzetesen megalkotott koreográfia szerint eltűnik, és többé nem kerül elő. Tóthné átváltozása, látjuk, ugyancsak váratlan-motiválatlan, de a komikus szükséglet itt nem szolgál elégséges magyarázó tényezőként. Az ok ezúttal az elhatározott s konzekvensen érvényesített cselekménymenetben rejlik, jobban mondva azokban az ideologikus-kritikus szükségletekben, amelyek e cselekménymenethez és a befejező, lezáró konklúzióhoz társulnak. A mű, ne feledjük, Noszty Feri és a dzsentri közösség felsülésének, a tisztes polgári tartás diadalának, a leleplező étosz érvényesítésének konklúziójába torkollik, és ez a konklúzió a komikus románc karaktereinek némi deformációját követeli meg. Az átalakulások az elbeszélés végén megsokasodnak: az eddig nevetséges Tóthné egyszeriben pozitív hőssé válik, a halálos nyugalommal párbajozó Feri önmagából kivetkőzött fúria, illetve infantilis, szepegő, ijedt kisgyerek lesz, a csupa báj Podwolsky grófot szobalányokat hajhászó, összekarmolt képű, komikus vénember-szatírrá változtatja az elbeszélő. Hogy a komikus-humoros románc alapjaiban meleg, otthonos-idilli víziója mennyire megszenvedi ezt az ideologikus, erőszakos átalakítást, arra nézve érdemes egymás mellé tenni a Podwolsky korábbi föllépését megjelenítő passzusokat és a végső prezentációt.

„Mindezt szeretetreméltó bonhomiával mondta, testének minden izma és porcikája mozgott, a szemei hamiskásan nevettek, a homloka ragyogott, a szája szélesre szétnyílt és a tömött bajusza szálanként élni és ingerkedni látszott […] olyan ártatlanul nézett le rá, mint egy gyermek, szép kék szemei szinte ugráltak az örömtől, a hangja csengett-bongott az elevenségtől és a kandallóban is azon mód szerint pittegtek-pattogtak, játszadoztak a tűzszikrák, mintha az ő szavait kísérnék és vele együtt pajkoskodnának” – bukkan föl a kedves, mulatságos, vitalitást sugárzó öreg gróf a Palojtay-születésnap meleg, színes forgatagában.

„Podwolskynak az egész arca össze volt karmolva, néhol lehámlott a bőr, néhol kiserkedt a vér, mintha valami herőcevágó karika szaladt volna végig a képén.

– Mert hogy rövidlátó vagyok – nyöszörgött –, beleütöttem keresés közben a fejemet az almárium üvegajtajába.

– Aha! – nevetett Palojtay. – Csakugyan hallottuk a szegény üvegajtót, amint elsikoltotta magát.

– Hagyjatok, kérlek, békét az ilyen ízetlen viccekkel! – tiltakozott szánalmas savanyúsággal, ami roppant ellentétben állott örökké mosolygós, virágos kedvével” – „állítja elő” a szánalmas, nevetséges nemesúr alakját az elbeszélő a Disputa című fejezetben, csak hogy Tóth Mihály vitabeli ellenfelét, a hagyományos (dzsentri) társadalmi szokásrendet védelmező grófot diszkreditálja.

(A fejezet, amelyben a pozitív álláspontot képviselő Tóth Mihály és „konformista-megalkuvó” dzsentri vitapartnerei, Podwolsky és Palojtay között a kompromittált leányokkal kapcsolatos előítéletekről folyik a disputa, a maga teljes műidegenségével – okoskodó, érvelő „intellektualizmusával”, leleplező célzatú, tiszta ideologikusságával – művészi szempontból mindenesetre a könyv egyik mélypontjának mondható.)

A tényleges irodalmi realizmusnak A Noszty…-ban nyoma sincsen. Sem az alakteremtés, sem a történésmenet nem mutat realista jegyeket, s az okszerű motivációs háttér, a világ anyagi-gazdasági megalapozása sincsen még csak nyomaiban sem jelen a műben. Tóth Mihály alakjával kapcsolatban is csak valami fatális félreértés emlegethet anyagi-gazdasági alapot. Már Schöpflin és Barta is észrevette, hogy a kiflikirály csodálatos amerikai meggazdagodása, bámulatos bőkezűsége és mintagyárosi ügyködése (hasznot hozó szeszgyárának azonnali bezárása emberiességi okokból) a korlátlan amerikai lehetőségekről szóló ponyva- és brosúrairodalomtól a munka, üzlet nélkül kerülő, soha el nem fogyó vagyont vizionáló románcokon át a Fekete gyémántokig sok-sok irodalmi műfajhoz, gondolkozásmódhoz kapcsolódik, de a realizmushoz a legkevésbé sem. Tóth kifogyhatatlan vagyona a terülj-terülj asztalkámra emlékeztet, s korlátlan adakozókészsége szintén a mesék, románcok királyait, nábobjait idézi. „[…] a múlt év végén a bontóvári takarékpénztár válságos helyzetbe jutott, s még Pesten járt küldöttei sem bírtak a pénzpiac rendkívül nyomott helyzete miatt gyors segítséget hozni: jó szerencse, a vonaton összetalálkoztak Tóth Mihállyal, s elpanaszolván neki bajukat, megjegyzi az amerikánus szerényen: »Ejnye, ejnye, hm. Ami pénzem van most a ház körül, beviszem holnap az uraknak.« Be is állított másnap és leolvasott nekik a pulpitusukra egy negyedmillió forintot” – olvashatunk szép, „románcos” történetet erről az adakozókedvről és kifogyhatatlan vagyonról a könyv tizenkilencedik fejezetében.

Arra is korrektül mutatott rá Barta János, hogy az okszerű, motivált, „realista” cselekményvezetés helyett A Noszty fiú…-ban egészen másféle történetalkotási mód dominál. A cselekmény – volt alkalmunk meggyőződni róla – anekdotákkal teletűzdelt, jelenetekkel, ünnepségtablókkal megszakított, románcos-vígjátéki sémákra (álruhaöltésre, cseles menyasszonyszerzésre) épített és véletlenek által irányított. Ilyen frappáns, vígjátéki (Kopereczky szerencsecsillagát fölragyogtató) véletlen az alispáni és főispáni beszéd egybeesése, de Noszty Feri balsorsát is véletlenek okozzák. Fatális véletlen dönt a sarzsijáról is. Az öreg Noszty a váltó megszerzéséhez szükséges pénzt előteremtette, apa és fia már lóhalálában iszkolnak Kozsehubához, amikor útjukba akad Kubicza főispán, és Noszty Pál régi képviselőtársa addig-addig tartóztatja őket, addig-addig mutogatja a főtér nevezetes palotáit, míg az óra elüti a delet, s a határidő letelik. (Gondoljuk meg: a realista, köznapian valószerű motiváció szempontjából milyen elképesztően hihetetlen-hiteltelen történet ez! A Nosztyak nem tudnak elnézést kérni, a beszélgetést kicsit későbbre halasztani és dolgukra sietni, a várromok és paloták pár percnyi látványáért odaáldozzák Feri katonai karrierjét!) S az ifjabb Noszty sorsáról a későbbiekben is véletlenek döntenek. Ilyen baljós véletlen Velkovics Rozália fölbukkanása a szüreti mulatságon, az öreg Velkovics gutaütése és a pápai fogadóban lappangó, Nosztyt kompromittáló levéltöredék Tóth kezére kerülése, amely végleg megpecsételi Feri sorsát. (A corpus delicti megszerzése sok-sok részvéletlen eredője. A Málikának írt levelet Noszty – ki tudja, miért – otthagyja a fogadóban, a vendéglős lánya megtalálja és elteszi, apja, az öreg Brozik valahogy tudomást szerez róla, és – bár a szöveget nem érti, jelentőségét nem látja – elküldi Tóth Mihálynak.)

Hogyan foglalhatnám össze fejtegetéseimet? A Noszty fiú esete Tóth Marival vizionárius, imaginárius elemei, alakteremtő konfigurációi, szituációképzései, anekdotahalmozó narrációja, véletlenelvű cselekményvezetése egyértelműen a komikus-humoros románchoz kapcsolódnak, a „riport” és a „realizmus” nem az imaginárius szinten vannak jelen a műben, nem az elbeszélés „művészi valóságából” részesülnek. Az utóhangban oly sokat hangoztatott „riport” és „realizmus” a tényleges elbeszélésben igazából csupán a happy ending elrontását, a hozományvadász dzsentri mű végi leleplezését és néhány ehhez kapcsolódó, szórványos, mindig ideologikus, közlő-magyarázó narrátori kommentár beiktatását jelenti.

A mondottak miatt csak félig értek egyet Hász-Fehér Katalin érdekes koncepciójával, amely a vígjáték és a regény műfaji harcát látja az elbeszélésben. A vígjáték (a komikus-humoros románc) konfigurációit én is ott látom a műben, de a regényéit (a realista regényéit) egyáltalán nem. A Noszty fiú esete Tóth Marival – amint ezt Barta János immáron csaknem fél százada észrevette – nem két forma egyenlő vagy közel egyenlő erejű harcát prezentálja, mint teszi azt (mondjuk) Az arany ember, Jókai nagy románca-regénye. A Mikszáth-elbeszélésben igazából csupán az antitézis akarása, a komikus románcforma elrontásának szándéka dokumentálódik, s az is következetlenül, rendszertelenül, a kinyilatkoztató ideologikusság szintjén maradva. Mikszáth Kálmánt, az irodalmi lehetőségekről töprengő gondolkozót kétségkívül nyomasztotta a maga „mesélő-írói” mivolta, és foglalkoztatta a „realizmus”, de Mikszáth Kálmán, az író, a művész soha, még részlegesen sem hódította meg a realizmust a maga számára.

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben