×

Mérték és méltóság

Buda Ferenc: Árapály

Papp Endre

2006 // 07-08
Tér és idő – alapkoordinátái ezek a valóságos, konkrét, ugyanakkor művészileg az azonosítás (esetleges) kényszerétől részben megszabadított, a referencialitástól finoman elemelt dimenziók Buda Ferenc Árapály című könyvének, ahogyan már a megelőző kötetben, az Árvaföldben (2000) is hangsúlyos szerepet kaptak. A tér – s ez aligha meglepő – lehet Magyarország, Pannónia, a tanyasi puszta; az idő a történelmi jelen – 2001. szeptember 11-e akár –, elmúlt századunk második felének ellentmondásos realitása. De mindez változhat egzisztenciális tájjá, az emberi élet peremvidékévé, s idődimenziójában is tágulhat egyetemessé a történelmi léptékkel mért parányi – ami mellesleg az életünk. Nyilvánvaló, hogy Buda Ferenc szentenciaszerűen sűrít, rögzít, összegez, a végső változat tisztázását végzi. Mindössze harminchét verset tartalmaz a könyv, azokból is több dal, rövid, egyszerű forma, haikuk, limerickek, anagrammák. Az egyszerűség azonban – mint az sejthető – nem gátja a „nagy kérdések” felvetésének, sőt mintha éppen támogatná a pontos kimondást. De hiszen régi bölcselet ez: a végső kérdésekre adott válaszok valahogy meglepően egyszerűek. Az egész kötet vezérszólamaként is értékelhetőek a Hőből, fényből című vers sorai: „erőből, fényből a hűs ködig / eljutván végső tűntödig / léted leegyszerűsödik”.

Tér és idő viszonyában kezdjük mindjárt az utóbbival. Milyen a viszonya a költőnek a múlthoz? Pontosabb először úgy kérdezni: milyen a viszonya önmaga művészi eredetéhez? Szoros. Azt kell hinnünk, hogy az életmű egy tömbből faragottsága a léttapasztalat lényegi változatlanságáról árulkodik. A közelebbi szellemi miliőt jelentő Hetek költői csoportosulás – tagjai: Ágh István, Bella István, Buda Ferenc, Kalász László, Raffai Sarolta, Ratkó József, Serfőző Simon – ötvenes évek végi, hatvanas évekbeli költői indulása a társadalmi-szociális érzékenység, a közéletiség, a történelmi érdeklődés szemléleti karakterjegyeivel jellemezhető. Sorsértelmezéseikről általában elmondható, hogy a kollektív és a személyes szabadsághiány kríziséről szóltak drámai erővel, szilárdnak tudott etikai alapállásból. Nem volt indokolt e tulajdonság felülvizsgálata, a nézőpont a mai napig lényegileg változatlan Buda Ferencnél. Mert hiába próbálják folytonosan átalakítani, újraértelmezni a múltunkat, hiába zajlik kulturális és történelmi mértékkel is gyors változás a jelenünkben – mintha mindez csak a felszín kavargása lenne. A mélyben, a nemzeti sorstudatban, a személyes identitásban, a mentális kondíciókban valami monolitszerű mozdulatlanság érezhető az alkotó verseiben. Ez a bizonyos – Görömbei András kifejezésével élve – „sorsszerűen vállalt értékőrzés” az az emberi alapállás, ahonnan nem adatik meg a hátralépés lehetősége. Ugyanis az antropológiai válsághelyzet életünk hű kísérője. A költő verseiben kritikusan fogalmazódik meg – ahogy a múltban, úgy a jelenben is – a históriai múlt, a tradíció elvesztésének a mát romboló hiánytudata, a kulturális kiüresedés, az egyéni cselekvés és harmóniatörekvés behatároltsága, az emberi méltóság semmibevételének tapasztalata, s ami ebből következik: az a nyomasztó közérzet, az a magáramaradottság, mely létfilozófiai távlatot kap, az egzisztenciális magány állapotát jeleníti meg.

Sapienti sat! A bölcs kevés szóból is ért – akár ez lehetne Buda Ferenc hitvallása. Költészetének szemléleti, poétikai állandósága, fogékonysága az archaizálásra, a játékosságra, a zeneiségre, valamint puritán letisztultsága megtalált, sajátjává hasonított formavilágot teremtett. Kerüli az eredetieskedést, hagyományos költői eszköztárral dolgozik – a nyers groteszk sem kivétel ez alól –, vallomásos beszéde világos, áttekinthető. Ragaszkodik a lírai tradíció klasszikussá nemesedett motívumkincséhez. Sorolhatók alkotásaiból a hagyományban már patinássá vált, olykor akár archaikus hangulatokat is hordozó szavak és szintagmák: mag, szivárvány, földanya, hó, alkony, ég, rög, csillagok, napvilág, a lélek mint buborék, kiált a kakas, ápol s eltakar és így tovább. Az alkotó kötődik a hagyományos „kismesteri” magatartáshoz. A lírai beszédhelyzet pozíciója a morális számonkérés, a megítélés ugyan, ám a megszólaló személyisége nem felnövesztett – mint mondjuk Nagy Lászlónál –, hanem amolyan Tiborc-szerep, a világi tülekedésen kívül álló kisember szemszögéből lát, aki – más eszköze nem lévén – makacsul ragaszkodik eszményeihez, őrizve személyisége integritását és autonómiáját. Ahogyan a Jön a jövő című opusban írja: „Törik a kóró, nem hajol”. Költészete minden részletében érezhető az emberi mértékhez való ragaszkodás. A versek megnyilatkozó alanya kevésbé alakítója, sokkal inkább elszenvedője a torz világ káros hatásainak. A bizonytalan, fenyegető jövővel szemben foglal el egy elégikusra hangolt, nosztalgikus álláspontot, tekintettel a múltra, illetve egy értékeihez, tartásához hűséges attitűdöt a jelenhez viszonyulva.

Idekívánkozik egy rövid kitérő. Mert a múlthoz való viszony a világnak ezen a táján ambivalens. Hiszen ha megkérdezzük, vajon mennyire határozza meg a múlt és a létkörnyezet a jelent, akkor bátran elmondhatjuk, hogy nagymértékben, akár döntően. Korunk történelmi és politikai valósága vajon megérthető-e – hogy nagyobb távlatokról most ne essék szó – a huszadik század, a magyar sorstragédia ismerete nélkül? Egyéni sorsunk ingatagsága, a jövő folytonosan elhomályosuló perspektívája, vissza-visszatérő reményvesztettségünk átérezhető-e elődeink, felmenőink szenvedéstörténetének figyelmen kívül hagyásával? Ránk testált örökségük, a kudarc korokat összekapcsoló láncolata elszakítható-e a belátható jövőben? E szeletén a világnak lehet-e más, mint a magány, a végső számvetés léthelyzete mindazoknál, akik az emberi élet mindenekelőtti morális voltát vallják? Megváltoztatható talán az erkölcsi világrend eszméjének társadalmi méretű megvetése? A múlt (no és a jelen) – mégoly felületes – ismeretében is válaszaink egyhangúan, üresen konghatnak: nem, nem, nem…

Igen, ez a már jól ismert, hagyományosan tragikusra hangolt magyar közérzet, a sötéten látó nemzeti történelmi és sorstudat panasza. A felvetések is – mi tagadás – retorikusnak, közhelynek hathatnak. Ettől persze még igazak. Ez az a múlt, amitől szeretnénk megszabadulni, de leküzdhetetlennek látszó akadály tornyosul előtte: a nemzet többségének tudati-mentális állapota… Aztán van egy másik képünk is a múltról, a távolabbiról, amely jobbára – de nem kizárólag – a história messzeségében hozzáférhető, tiszteletre méltónak, progresszívnak, nemzeti érdekűnek, életelvűnek és megtartó hatalmúnak mutatkozik. Mértékként, ideaként tekinthetünk rá. A legnagyobb gond persze az emlékezés képességének tompulása vagy elvesztése, hiszen ennek hiányában nincs kultúra és nemzet. Egyszerre vagyunk tehát a múlt rabjai és az emlékezés kifosztottjai. Ez a disszonáns érzés lehetne egy sajátos magyar téridő-dimenzió. S ebben a dimenzióban megfelelő a környezet arra, hogy a dolgok és minőségek jóvátehetetlenül elkeveredjenek, összemaszatolódjanak, de arra is, hogy kizárólagossá váljanak. Most az utóbbiról beszélhetünk. Olyan mnemotechnikáról, amely a természetes ösztönökre való apellálással, a moralitás előtérbe állításával az érzelmi megközelítést támogatja az esztétikai befogadás aktusában. Nem szabad azonban arról sem elfeledkezni, hogy a költő – mint az ötven évvel ezelőtti forradalom részese, majd megtorlásának kárvallottja – saját sorsaként élte meg a ma már történelmi múltat. Viszonya az időnek ehhez a szeletéhez, azaz a legközvetlenebb múlthoz nem lehet objektivizálóan teoretikus, hűvösen racionális vagy szakszerűen elemző…

A nagy kontrasztok lírája a Budáé. Csupa szembesítés és szembesülés. Jellegzetes, ahogyan élesen elválasztja a jót és a rosszat: „De láss körül: a szép szelídeket / torz, arctalan szörnyek kerülgetik” (Elégia a működő gyehennáról). A címében a Hetek szellemiségéhez tapadó Más ég, más földben a múlt és a jelen viszonyában figyelhető meg a határozott határvonal. „Köd” az idő, elválaszt, elfed. A múlttal való szembenézés elmarad, ezért a jelen lefokozottsága. A pusztulás képei sorakoznak egymás után más versekben is. A látványi elemek puritán rögzítése – „Fekete Hold. Riadt madárszemek.”; „Szegecsek. Szarvak. Fölös végtagok.” –, az egyszerű tőmondatok, a bővítmények redukálása, a kompozíció drámai építkezése erős hangulati hatást kelt: a szavak komor dobütések monoton ritmusát követik. Az Árapály emberellenes környezete, a Bábel világérzékelése – formai minimalizmusával – a káosz megragadását nyújtja az olvasó számára. Az Üzenettörlés az elképzelt halálstratégia, a békés, elégikus elköszönés helyett a kor technikai ridegségét érzékeltetve groteszk megoldást kínál: a törlést, a semmibe hullást.

A költő groteszk játékai a középkori karneválok hangulatát idézik meg. Az ironikus, csúfondáros, provokatív, esetleg nyers tiltakozó beszéd a könnyedség „leple alatt” fejezi ki a koridegenséget – „Gyanú vetül tökósdi nézeteidre” (Triptichon Pannóniából) –, haláltáncba kapcsolja a jellegzetes társadalmi magatartástípusokat (Össztánc), illetve elkötelezettségét hangoztatja a személyes függetlenség ideájához: „nem kötnek láncok, se szíjak” (Keringő [Magán 3.]). A dalszerűség, a játékos forma alighanem szükségszerűen „rövidre zár”, a tartalmi közhely, a sztereotipizálás felé terel e versekben. Ennek szemléltetésére álljon itt két versszak az Össztáncból: „s lőn jogőrzésből jogorzás / szűzleányból céda / bűntársból bizalmi portás / közvagyonból préda // koszlott kócból úri kantár / ebdögből szalonna / szarból ház zsiványból zsandár / édenből gyehenna”; illetve a Malom című versből: „a leosztás: kinek éhkopp / kinek tele tál / fölemészti ez a világ / aki vele hál // hontalan itt a közérdek / de szent a haszon / házat hazát eladhatsz a / szabadpiacon”. Közkeletű bemutatása ez napjaink „valóságának”. De mintha maga a poéta is tudatában lenne mindennek, hiszen az utóbbi vers címét cikluscímmé avatta. Imamalomként ismétlődik a kritika, mégis a maga mechanikusságában és általánosításában kétségkívül képes érzékeltetni az eltorzultsággal szembeni kiszolgáltatottságot.

A negatív oldallal szemben állítódik példának a személyes lét kitágítása a múlthoz, egy konkrét hely történelméhez kötődve: „Itt járok ezer évek óta / araszolván e téridőben” – ahogyan a Tér, időben írja. Az idő egységes folyamának elszenvedőit egymáshoz köti a költő: „csont a csontot felszínre tolja”. Más itt a táj is: a múlt emlékeivel átitatott, a természet jelenségeivel megfestett. „Már-már életre kel – de mégsem”, mert „élet, halál emléke szállong”, ám mindezek „csupán” „sorshordalékok”. József Attila hatása érezhető a vers befejezésében (ahogyan a kötetben számos helyen), az egyetemes reménytelenség kifejezésében: „Nehéz a mennybolt, csupa ólom. / Vaslánc vacog a kutyaólon”. A hangsúly azonban mégis a kontinuitás felismerésén van. A konkrét helyhez kötődés a történelmi távlatú sorsfolyamatba illesztve felvillantja a személyes perspektíva kilátástalanságán túlmutató, az alanyhoz képest objektív értelemadás lehetőségét. Az Isten szalmaszálán című versben ez a gondolat ekképpen fogalmazódik meg: „Mégis: egyre marnak / ordas kételyek: ápol s eltakar? vagy / élve eltemet? // Tán ha egyszer / – nemsokára? – én következem, elmúlásom ára majd a / folytatás leszen.” Ennek az esélynek a letéteményese a reménytelennek mutatkozó világon túli, a fölöttes valóság, az Isten. Az Isten, aki – a Fohász a virradatban tanúsága szerint – ki- és megismerhetetlen, aki magányra ítél – „nincs egyebem / csak magam” –, s mégis az egyetlen reményforrás. Az ellenséges világ pressziójában az emberhez méltó cselekvés az önmegőrzés marad. A pokol evilági, a remény túlvilági.

A Vásárfia ciklus gyermeki bájú játékossága szintén a pozitív oldalt képviseli. A vitális természet a derű forrása lesz, minőségében ellentéte a kiüresedett szociális világnak, az időben való otthonosság, a menekülés helye, a feloldódás lehetősége: „Vadvíz, a szívemet mosd át, fogadj el kedvesedül” (Vadvíz). A könyv egyik legfontosabb verse, a Petőfi utolsó látomása a hazaszeretet megvallása. A Barguzin jelképezte tragikus sorslehetőségre, az életfogytiglani rabság, a hazátlanság és az énvesztés rémisztő perspektívájára való reflexió a halált kívánatos alternatívává növeszti föl. A harcban való elesés, a hősi halál isteni áldás, hiszen az önmegőrzés lehetősége az értelmetlen túléléssel szemben:

Patarobaj. Tűnj el, dúlt látomás –
Vérem legyen a végső áldomás.
Golyó fütyül fejem fölött sziszegve.
Ne tétovázz, kozák! Most döfj szívembe!




Örökre ég vérző tekintetem.
Itt estem el. Köszönöm, Istenem.

(Nap Kiadó, 2005)

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben