Budapest, 2006. július 4.
Kedves Péter és Mátyás!
Nem szeretnék a veszteségemmel azok közé tolakodni, akik most a családi gyász fájdalmát élik át, de én is úgy érzem, mintha a családom egyik közeli és kedves tagját veszítettem volna el. Domokos Mátyás férjemnek is, nekem is sokra becsült és szeretett jó barátja volt, de vele együtt mintha apámból és anyámból is távozott volna el egy rész. Engedjék meg, hogy néhány szót mondjak arról, mit jelentett nekünk a személye, miért sújtott le annyira a halála.
Az édesapjuk barátságát – mint annyi sok más jót az életemben – a szüleimtől örököltem. Nyilván jól tudják, hogy apámnak és anyámnak, de nekem magamnak is sokkal több volt, mint jó barát. Apám műveinek a ’60-as évektől volt szerkesztője a Szépirodalminál. Mindenkinél jobban ismerte, őszintén tisztelte és nagyra tartotta Illyés Gyula műveit. Apám halála után folytatta ezeknek a sajtó alá rendezését, kezdve a posztumusz
A Semmi közelíttel. Nyugodtan mondhatom – nem szólam ez itt, hanem az igazság –, hogy nélküle nem jelentek volna meg apám naplójegyzetei, mert anyám bizonytalan és kétkedő volt a kiadatását illetően, Matyi beszélte rá. Szinte kötetről kötetre bátorította, és erősítette a hitét, hogy érdemes. Most, ennyi év távlatából látható, hogy milyen fontos „regény” (Matyi kifejezése) és kordokumentum is ez a nyolckötetes napló. De nem jelent volna meg anyám könyve József Attila utolsó hónapjairól, melynek szükségességéről szintén ő győzte meg anyámat – az én véleményem ellenére. Ennél többet is tett azonban Illyés Gyuláért.
Apám szellemi hagyatékát illető kérdésekben állandó, fáradhatatlan és mindig készséges segítője volt a családunknak. Bármilyen kérdéssel fordultunk hozzá, gyors, pontos felvilágosítást, józan és okos tanácsot és szívélyes segítséget nyújtott anyámnak, később pedig nekem. Becsületében, ízlésében, ítéleteinek helyességében soha nem kételkedhettünk, mindig neki volt igaza. Páratlan irodalmi és irodalomtörténeti tudásával és emlékezőképességével pótolhatatlan volt nemcsak az Illyés-kutatásban, hanem az egész 20. századi magyar irodalomban.
Emellett azonban mindig készen állt, hogy apám életművét széles körben népszerűsítse, előadásokkal, könyvbemutatókkal, megnyitókkal, beszédekkel, interjúkkal. Nem sajnálta a fáradságot, hogy hosszú és kimerítő vidéki utakra induljon, kerekasztal-beszélgeltéseken vegyen részt, kérdésekre válaszoljon. Ha jól számolom, apámról közel negyven írást tett közzé.
Az elmúlt tizenöt évben pedig egyre több tanulmányban közölt bátor és egyenes véleményt, hogy tisztítani próbálja az egyre maszatosabbá váló irodalmi életet. Kérlelhetetlen tisztességérzettel tudott föllépni a barátságtalan kritikai légkörben. Ilyen értelemben Domokos Mátyás véleményfordító szellem volt, képes volt arra, hogy a tényeket nem ismerő jóhiszemű tudatlansággal vagy a tényeket sandán félretoló elfogultsággal szemben higgadtan, de szigorúan – és másokat meggyőző erővel – hangot adjon az igazságnak.
Ragyogó elméjének fegyverével szállt szembe nemcsak az apám és anyám ellen indított nemtelen támadásokkal, hanem más, méltatlanul elfeledett vagy félreismert személyiség érdekében: az értékek védelmében. Így tett irodalomtörténeti helyére egész életműveket a Nap Kiadónál indított sorozatokban. Apám munkáiból vagy rá vonatkozó tanulmányokból az utóbbi időben több mint tíz kötet létrehozásában működött közre a Nap Kiadónál és másutt. Csak csodálni tudtuk erejét, becsületét, éles eszét.
Nekem óriási segítségem volt. Nem ismerek még olyan embert, aki tudásban, ítélőképességben nyomába ért volna, ízlésében pedig olyan közel állt volna hozzám. Ha van pótolhatatlan ember, Domokos Mátyás az volt. Vigasztalhatatlan vagyok a veszteségemben, mert nagyon becsültem és szerettem őt. Az önzésem azt mondja, mennyit élhetett volna még a magyar irodalom szolgálatában. Az emberségem azt mondja, talán könnyű halála volt. A férjem – Matyinak igaz tisztelője – azt mondja, hogy öröklángon tartott alkotási lendületében mostanra elfogyasztotta a neki adatott hatalmas életenergiákat, de a legméltóbb módon kiteljesíthette önmagát, szolgálta a magyar szellemet, boldog ember volt.
Igazán boldognak én akkor láttam, amikor a családjáról és a szeretteiről beszélt.
Kívánok sok erőt a gyászukban, fogadják őszinte együttérzésemet.
Szeretettel gondolok Magukra és a családjukra,
Illyés Mária
