×

Hely és helyreállítás

Kemény Katalin

2006 // 07-08
Egyetlen világteremtés-mítosz sem szól arról, hogy Isten időt teremtett volna – mindig helyet, éspedig nem ezt vagy azt a helyet, ilyent vagy olyant, hanem magát a helyet, ami nem egyéb, mint a paradicsom.

Saint Martin vagy Eckhart elmélkedéseinek következtetéseit levonva magától adódik a gondolat, hogy az isteni teremtéssel szemben az idő emberi mű.

Holott nem az, mert az idő nem is mű – se nem isteni, se nem emberi. Az idő az emberi sors, és sors csak az elszakadással együtt képzelhető el. A sors az a viszony, amely az abszolút (a normális), az univerzális ember és közöttünk feszül. Sors – azt jelenti: nem egyben és nem együtt Istennel. A zuhanás után Ádám az első, akivel a konstelláció megszületik.

Az esetlegesnek látszó horoszkóp eszerint esettségünk (elszakadtságunk és leválásunk) valós képlete. Ez a „belevetettség”, és ez sajátos fiziognómiánk, tehát sorsunk. Ezt ismeri fel Hérakleitosz, amikor az ember sajátos éthoszát és annak formáját (eidosz) azonosnak mondja.

Viszont épp ezért mint üdvképlet is felfogható és használható, ha a sorsot feladatként és áldozatként visszafordítom. Metanoia: nem vitetem magam az időszekérrel, én magam viszem vissza az időt az időtlenbe. Konstelláción kívül élni lehetetlen, minden ilyen kísérlet a kísérletező ellen fordult, és a konstelláció rabszolgájává teszi az ellene lázadót. Ez olyan, mintha nem vennénk tudomást a bűnbeesésről, holott nem tudjuk nem tudni.

A konstelláción úgy lehet túllépni, ha betöltöm. Ha tudom, hogy mit töltök be. Ezért Nietzschénél a Wille zur Macht másik oldala nem is lehet más, mint az amor fati.

Ha az idő nem a teremtés műve, és ha az emberi mű a teremtés visszatükrözése, úgy az időt inkább az ellenműnek nevezhetnők. Elkerülhetetlenül ütközünk bele itt Böhme szavába, az imaginációba, ami az ember szabadságának és termékenységének, isteni és emberi voltának jegye.

A luciditás nem ördögi, ahogy angyali teste, Lucifer a kezdetekben (talán jobb, ha így mondjuk: az idő kezdete előtt) sem a bukott fény, hanem Isten fénye és fényhozója a teremtésben. (Bukottá a szó szoros értelmében akkor és azáltal válik, hogy önálló fényerőnek képzelve leszakítja magát a fényforrásról, az örök kezdetről.) Az időt viszont kétségkívül az ember imaginációjába besurrant ördögi luciditás ösztönzése ajzotta fel, mégpedig a kiűzetés előtt. A kiűzetés a hely időre váltása. És ha egyáltalában lehetséges a sorrend, s ezen belül az egyidejűség, úgy a jövőteremtés, a kiűzetés, a halálra születés együttes és azonos fokozatok. A hangsúlyt a jövő szóra tennők, mert az, ami a hellyel azonos, telített jelent megmérgezi, az a nem létező jövő káprázata. Minden káprázat közül ez a legbűvösebb, a valóságtól ez a legidegenebb, amely után kinyújtja az ember mohó karját. A múlt már valóban másodlagos időszülemény: a kiűzetés után a visszanézés. Emlékezés mint az élő kezdet elfedése a zuhanás után történtek emlékével. Idő, kiűzetés, halál, a három együtt az elszakadás, ahogy nevezik: a bűnbeesés.

A bizonyosság pedig sohasem a sóvárságunk számára elérhetetlen jövő, nem is az eltáncolt, a romjaiba omlott múlt, hanem a jelen csodája. Ahány világra születés, a bezárult paradicsom annyiszor nyílik meg, újra és újra. És ha már itteni látószögből a jelen nem egyéb, mint az a semmiféle idő vagy hely mértékegységével meg nem határozható csúcspont, amelyen a múlt és jövő egymáson áthaladva, de egymást mégis érintve és áthatva találkozik, úgy aki a paradicsomi jelenben él, az szüntelenül ezen az időhely-csúcsponton, a csodában lakik.

Minden gyermek élete azonos jelenével. Ha művészek, költők műveik javát a gyermekkorba visszamerülve alkotják, az nemcsak azért van, mert ott buzog a forrás, a kimeríthetetlen, a kaleidoszkópszerűségében is boldog és megnyugtató biztonság. Nem. Mélyebb, ősibb a nosztalgia. A művelőt immár a jövő mágnese vonzza, s ez a hívás és a hívásra válaszoló lendület megállíthatatlan, míg a jövő saját gyökerével, a valahol elmúlttal, de a valahol még magjában meglévővel a csodálatos jelenben, a műben nem találkozik. Ez az ellenállhatatlan mágneses vonzás a géniusz érzékenysége. A szó maga felfedi (és elrejti) mivoltát: géniusz az, aki az eredethez, a genezishez vissza tud térni, az eredeti, a genuin, a meg nem romlott nemhez, a genushoz. Az ősforrástól pedig legmesszebb az van, aki degenerált, a hitvány, a nemtelen ember. A gyermekkor, ha gyorsan bezárul is, annak idején maga is ebből a bőségből táplálkozott, s a visszanézőt a táplálék forrásához vezeti. Ki milyen messzi jövőbe néz, olyan mélyből merít. A mű rejtett indítéka és mértéke is kivétel nélkül a romlott idő-teret áthágva és megtisztítva megvalósítani a mű paradoxonát: az idő művével helyreállítani a helyet. A paradicsomot megtalálni. Visszatérni, jóvátenni. Ez a megformálás értelme. Ez a mű.

A gyermeknek nincs szüksége műre, mert szüntelen csodában él, mert nincs számára csoda, és mindenen csodálkozik. Imaginációja, nem ismerve az időt, korlátlan, szeme egyetlen tág csodára tárulás, s abba az egész világ belefér. Élete a valóságos jelen, és nem ismeri a halált. Valószínűnek tetszik, hogy paradicsoma az első „nem szabad”-ra kezd beszűkülni, az elsőre, amit még képtelen is komolyan venni – huncutul visszanevet, azt hiszi, hogy mindez enyelgő tréfálkozás, és paradicsoma akkor borul be és törik meg végleg, amikor valakinek sikerül elhitetni vele, hogy a mese csak mese.

Ne kérdezd, vajon nem a paradicsomi tilalomfa, ez az első „nem szabad” rejtette-e magában a zuhanás magvát, ne kérdezd – nehogy kérdésed a valakiben már-már felszakadó választ ébressze, a szörnyű sebet: hogy mi, teremtmények Teremtőnk korlátai vagyunk.

A csodagyerek csupán megromlott imaginációnk perspektívájából nézve csodálatos. Mozartban nem az a csoda, hogy gyermekkorában meg tudta hallani a paradicsomi zenét, hanem az, hogy épen és még kibonthatóan tudta azt átemelni a romlás forgatagának útvesztőin, akadályain. Áthozni, éspedig nem abban a gyermeki, tudatlannak nevezett ártatlanságban, ahogyan a tompa fülűek vélik hallani, hanem nagyon is tudatosan – tudva, milyen sötét kapukon lép át, jól tudva, mi az, amit nem szabad elvesztenie: a halló szív számára éppen a megformálás legderűsebb alakzatain tetszik át az elveszett mérhetetlen fájdalma. A Requiem immár nem görget titáni sziklákat az égbolt kulisszáin, nem áltat magasztos illúziókkal. Soha még mű nem hallatta kegyetlenebbül: a mű, amit fel kell építeni, már nem az elveszett paradicsom, már nem az ajándék, hanem egészen más, csak kevesek számára elviselhető – több. Ennek megértése az ingyenkegyelem, hisz nincs az az erény, nincs az az erőfeszítés, amellyel ki lehetne érdemelni: csak a tisztának adatik, a gyermeknek. Mert megérni annyi, mint megérteni azt, amit gyermekkorunkban tudtunk.

A gyermek nem ismeri az időt, és nem ismeri a halált. Ha a halál orozva mégis belélopakodik, ilyenkor jól mondják az egyszerű, még valamelyest ép imaginációval bíró felnőttek: nem kerül tisztítótűzbe, közvetlenül az angyali karok ölelik koszorújukba.

Figyelemre méltó, hogy valamennyi elszakadási és valamennyi visszatérési mozzanat szimbólumát meg tudjuk fejteni, vagy legalábbis a megfejtést sejteni véljük, kivéve azét az elsőét, a döntőt. Valóban Saint Martin követőinek feltevése lenne a nemértés kulcsa: olyan szörnyű, hogy már nem tudjuk elkövetni? Hogyan? Hisz a fejlődésnek is nevezett történetfolyam egyre kevésbé retten vissza a szörnytettektől. Fel kell tételezni azt a lehetőséget is, hogy ennek az eredendő istengyilkosságnak a szüntelen gyakorlása az ismétlésben oly sűrű füstöt von körénk, hogy azon át nem láthatunk arra a talán egészen egyszerű és egyszeri, az első, az alapvető rémtettre. Hogy létünk romlott, hogy romlott létet kell elszenvednünk, azt kétségtelenül tudtunkra adja a halál, a folytonos halál, ami az időlegesség, az ideiglenesség, ami az élet minden pillanatát titkosan mérgezi, az időtudat, ami épp oda kerget, amitől rettegünk. Ezért mondhatjuk, hogy az életet nem lehet megszokni, mert az időt nem lehet megszokni, mert a szédült forgásban közöttünk a legkábultabb is valahogy, jóllehet nem a megfogalmazás szintjén, bizonyos benne, hogy nem az idő vagyunk, hogy nem az időé vagyunk. Ez az, hogy a halál jelenlétét nem lehet megszokni, és soha szeretteink halálát, hisz velük nem egy részünk hal meg, hanem halálukat a fennmaradó napokon újból és újból haljuk.

A bűn valahol megtörtént – kedvesünk nincs itt –, nem lehet nem tudni. Ám olykor úgy tetszik, hogy bár a nemvállalás lényünk fényét láppal lepi, s magvát semmibe mossa, mégis annak a bűnnek személyes vállalása, amelybe bele se tudunk pillantani, az egész lényünket elöntő bűntudattal a bűnt nem feloldani, hanem megkövesedni segíti, mintha ártatlanságunk végső maradékát is bűnné köpülné, sőt mintha ez a mindeneket betöltő bűntudat zárna el annak az egyetlen és döntőnek nem annyira látásától, mint inkább feloldásától. Felmerül a lehetőség (vagy kísértés?), hogy nem árt, ha olykor a bűn személyes nyomasztó voltát kiküszöböljük avégből, hogy a maradékból, amin nem fogott a romlás, szabadabban építhessük magunkat – ellenében. De más is emellett szól. Elsősorban azok a hagyományok, amelyek elhomályosodásnak, megzavarodásnak, májának s minden esetben megsokszorozódásnak nevezik azt, amit mi bűnnek. Így adják kézbe a kivezető fonalat a sokból, hogy az egybesodort sok mentén visszatérhessünk az Egybe, az egészbe. Az elszakadás és kiszakadás, a pillanat születését, talán mert emlékezetünk irtózik tőle, és irtózatába burkolja, talán kézenfekvő egyszerűsége miatt soha senki meg nem ragadta: sem a mítoszok első emberénél in illo tempore, sem az előttünk felcseperedő gyermekben, sem önmagában. Tény, amiből azonban akár oksági, akár sorrendi következtetést könnyelműség, sőt vakmerőség lenne levonni, tény, hogy a szexus ébredésével együtt jár az idő születése, a jelen egészének megszűnte. Gyorsulás, szaporodás, kilépés önmagamból s ezzel az egészből. Töredékké válunk, szétszéledünk, s mentől eszeveszettebben kapkodunk az egyesülés után a szexusba fogódzva, annál menthetetlenebbül szétszóródunk. A szórakozott kamasz játéka már nem a teljes világ: már tudja, hogy játszik. Ez a játék vége. A sport más: az erős időtudattal jár (cél-tudat), sőt, épp az időt teszi győzedelmessé, ennek a világnak idejét. A szellemi sport az azt kiélező becsvággyal még erősebben.

Ha a szexus töri meg a lét egészét, akkor a káprázat, aminek teste maga az idő, azt sugallja, mintha a pillanatok egybesodrása s ezzel a pillanatok sokaságának egybelobbanása a szerelemben tenné azt ismét egésszé. De kiderül, hogy ez a teljesség mezét viselő pillanat maga a káprázatok káprázata – múlékonyabb, mint akár a gyermekkor, és tűntével jobban összeomlunk, darabokra esünk, mert elhagyatottabbak leszünk, mint voltunk a várakozás bűvöletében. A csalódás, még inkább a megrendülés megszűnik, amikor felvillan bennünk genezisünk boldog, majd katasztrofális története: egységünk megbomlásának első fázisa (a zuhanás) nem a két nemre válás – androgünitásunk megbomlása már csak elkerülhetetlen következmény. S egységünk helyreállítását, a visszatérést a helyre hogyan is érhetnénk el másod- és harmadrendű szálak összekötésével? Van azonban más, a legegyszerűbb, a legritkább, a csoda. Ez az, amikor a szerelem szeretetté válik, amikor az isteni én a másikban önmagára ébredve egyesül isteni társával abban a gyöngéd erőben, amelynek egyetlen és eltörölhetetlen jele a lélek szüntelen megtermékenyülése, a bennünk szüntelenül születő isteni gyermek, a harmadik, az egyesítő, a magány megsemmisítője. Szüntelenül születő: a számok kétféle rendjében az első, az élő szerint. Az első a pillanatot örökre váltó, a mindig újraszülető és újat szülő, a megismételhetetlen arc, amely az egyetemes számrendbe mint egyetlen illeszkedik. A másik az arc nélküli, az önműködő, a megállíthatatlan, az önmagát ismétlő és végtelen – a kiszámítható, a végzetes.

Ha szelíd időben barangolva derűs tisztásra bukkanunk, valami otthonosságot érezve ellenállhatatlan vágy fog el bennünket a letelepedésre. Lehet, ez az a hely, amelyben Hugo Ball „egy ősi világnak az időn átszűrődő meghitt tájait” látja. Rendszerint le is heveredünk, horpadásának épp testünkhöz illeszkedő ágyába belesimulunk, a fűágy ruganyos és engedékeny, s virágait kínálja ujjainknak a játszadozásra. Ilyenkor semmi máshoz sem hasonlítható nyugalom árad szét bennünk, és semmi máshoz sem hasonlítható melankólia önt el, amikor a nap a fák mögött lebukik, és a szél hűvös és sötét suhogása felállásra kényszerít. Semmi máshoz sem hasonlítható nyugalom, mert olyan volt itt, mintha végül helyben lettünk volna, hisz a hely az, ahonnan nem kell továbbmenni. Semmi máshoz sem hasonlítható ború, mert kiderült, hogy ez sem a végleges hely, nem a paradicsom: az idő itt is uralkodik, és az uralkodás kergetés. A kies tisztást szapora léptekkel kell odahagynunk. A percről percre rejtélyesebben hajladozó fák között surranó csapáson mintha magunk is lélegzetfojtva lopóznánk. Az imént még nyugalomoázist a szorongás ösvénye váltja fel, egész addig, amíg meg nem pillantjuk az első házból kiszűrődő fényt, s ha az történetesen nem a magunk otthona, bizonyosan ezen a megnevezhetetlen fenyegetést sustorgó ösvényen, melynek végetértében alig merünk reménykedni, ébred fel vágyunk az otthon után.

Amikor a gyermekországát kinövő siheder homlokához kap, és szikrázó, de az iránytalanba foszforeszkáló tekintettel kiűzi magát otthonából, jóformán még a kerítést is alig hagyta maga után, még fülében cseng a bevágott ajtó csattanása, fellobban benne a „majdénmegmutatom”! Még nem is sejti, mit és miként, bizonyos csak az új, a más, a saját mű építő akarása.

Amikor a kerten kívül lakó lény, a kígyó a paradicsomba siklott, és kiderült, hogy van határ, azaz határ keletkezett, a kiűzött ember nem kifelé menekült. Ezt a menekülési mozzanatot általában félreértik. Akkor menekült volna kifelé, ha a kígyó oltalmába rejtőzik. Ádám-Éva, ha kint rekedt is, maradt benne Isten belélehelt lényéből egyetlen érintetlen rész, legalább egy homályos nyom, amit Isten emlékének nevezhetünk. Ezen az eltűnésében még sugárzó nyomon „rémülten látva a reájuk boruló éjszakát” befelé húzódott, egyre beljebb, de a megízlelt kígyóméreg is egyre beljebb hatolt, és az út sötétbe vezetett, és Isten is egyre beljebb húzódott belőle, és miközben elvesztett helyét kereste, Ádám-Éva is egyre beljebb – Isten elől. A helyét kereste, nem a házát. A paradicsomban nincs ház és nincs határ és nincs veszély: Isten a helyek helyén, az egészben jelenvaló, a kert a világra nyitott ház, a ház a világot magába ölelő kert.

A ház mint menedék (vissza Isten kertjébe) a kiűzetés pillanatával, a pillanattal született. A ház mint menedék – de mi elől? E helyütt alapvető megkülönböztetést kell tennünk, s ezzel igyekszünk a közkedvelt ház-barlang-uterus elméletet érvényteleníteni.

Ádám-Éva a kígyótól való rettegésében megvonja a határokat, a ház falait, ahová a kígyó be nem hatolhat, s a küszöbre, hogy a rossz, melyet immár a határok, a pillanatok születése óta ismer, át ne léphesse, patkót ver.

Az állatok pedig utánamentek, de a kígyótól, az ősállattól való rettegésében kizárta, elkergette őket. Így történhetett az, amiről Baadernél olvasunk: „az ember a bűnesettel magával rántotta a természetet.” A barlang nem ház. A barlang a felettük uralmát vesztett, az őt elűző, az ellenségessé vált ember elől, valamint az együttlét megszűntével az eluralkodó természeti vadság elől az állat menedéke. Az állat háza valóban csak védelem, de mint ilyen kelepce is. Éppígy az ólak, a ketrecek, melyeket az ember a barmok számára ácsol. Ezért van az, hogy ha ajtaját megnyitjuk, azok szanaszét menekülnek, kivéve a vadságukból magunkhoz idomított tehetetleneket, a háziállatot, a disznót, a szárnyasokat, kik, mint az évekig börtönbe zárt rab, eltompultan ténferegnek vissza zárkájukba. De még ezekben is felhorkan olykor az esetlen szabadulási vágy, hogy azután az árokpartról ijedten szaladjanak vissza a vályúhoz. Igaz, az emberi hajlékok közt is van medvebarlang, kutyavacok, farkasodú és bokoralja, s mentől inkább hasonlít az emberi lakhely az állatokéhoz, annál világosabb közelsége a kiűzetéshez, távolsága a hazataláláshoz. Ez történik, ha valaki a határok szétnyílása után is csak visszafelé tart. És az állatok? Ismét Baaderre kell utalnunk: „az állat csak Isten teremtménye, és nem emanációja, mint az ember, ezért nem ismeri a háromdimenziós időt, és nem ismeri a szót.” E három állításban kimondatlanul benne rejlik a negyedik is: az állat nem ismeri az alkotást, amelynek szüksége és gondolata csak a kiűzetés után merül fel, és aminek feltétele nem egyéb, mint a háromdimenziós idő és a szó, célja pedig az emanált rész kiemelése. Az emberi mű eszköze éppen a zuhanást követő létének terhe: az egyetlen jelen-lét három idődimenzióvá szakadt élete.

A határok keletkezése és bezárulása után magára maradva, ahogy mondják, kiűzetve (vagyis határok közé szorítva) a megtört idő szülte pillanatban megkapta a kegyelmet, hogy a zuhanással keletkezett három időt eggyé tegye, s a szakadékból ily módon kiemelkedjék. A bűnből áldás legyen. Ezért a lezuhant ember ideje, az életidő kegyelmi idő, amelyben a határokat megformálhatja, azokon rést nyithat. A fény a résen behatol, s felébresztve a földivé, súlyossá sűrűsödött emberben a nyomot, Isten emlékét, azzal találkozva és összefonódva új világosság számára új rést nyit benne. A négy határt és a három időt egyesítve ereje a határokat és az időket megsemmisíti (azokkal eggyé válik), visszavezeti azokat művé vált lényében most már nem az első teremtésbe, a paradicsomba, hanem a teremtés utáni Egybe. A háromdimenziós idő szenvedésével, az áldozati művel helyreállítja Isten megosztatlan terét. Ez az értelme a kínai istenkirályok palotájában a világ négy égtája felé nyíló kapuknak, amelyekben a király, a közvetítő ég és föld között a tér és idő együttes törvényének engedelmeskedve mutatja be az egész közösség nevében áldozatát. Ez az értelme a sámánkunyhó csúcsán a nyílásnak, ahol az áldozati tűz füstje a magasba száll. És ez az értelme az oltári tűznek, amelyről a hagyományéber népek még tudták, hogy nem szabad kialudnia, s ennek nyomát őrzi és tartja fenn már a puszta kimondásban is meleget sugározva nyelvünkben a házi tűzhely kifejezés.

Az állat nem ismeri a háromdimenziós időt, sem a szót. Igaz, de hiheti-e valaki, hogy az állatok, éppen teremtmény voltuknál fogva, nem ugyanazt a nyugalmat keresik, mint a paradicsomát tékozolt ember. A ház nem egyéb – mondják –, mint lakójának lelke, ám az állat háza is lakójának lelke: a riadalom. A különbség mindössze annyi, hogy nem ismervén a szót, nem tudja, mi történt vele, és ebben lakik, a riadalomban, ami semmi szín alatt sem azonos a jelen idővel és jelenléttel. A jelenlét nem a sokaság konfúziója, hanem lét a gondviselés nyugalmában, a nyugalom házában, Isten idejében. Hogy az eredeti teremtésben nem létezett állat abban a lekicsinylő értelemben, amint az ellenőrizhető emberemlékezet óta állat az állat, az egy-egy felderengő és ma csodának számító, újraéledő pillanatban felvillan. Kiderül, hogy van közünk hozzá, és közlekedni is tudunk vele. És itt éppen nem az idomító állatszelídítőre gondolunk, hanem gondolunk a Rámájanában az emberi ügyért harcoló majomkirályra, Lankára, és gondolunk a fenevadakat megszelídítő Orpheuszra és a madaraknak prédikáló assisi szentre. A katasztrófa után nemcsak felfelé szakadt el a kapcsolatunk, és váltunk süketté Isten szavára, de – aki nem hall, hogyan közvetítsen? – lefelé sem ér el a hang, az állatok felé. Innen van az állat némasága és artikulálatlan erőlködése, és ezért hasonlít az emberi szenvedés, a betegség, a bűn, az elhagyatottság emberi nyelve az artikulálatlan állati nyögéshez.

Ha a ház ősmintája, ha tetszik, archetípusa a barlang, csak egyetlen iránya lehetne, a vissza, és egyetlen célja, a menedék. Aki menekül, vegye futását bármerre, az visszafelé tart, az ellenség elől búvik, legyen az ellenség a vadon bestiája, a mennydörgő vagy a csillagos ég, legyen Isten szeme, aki elől hitvány voltát rejtegeti. A barlangnak egy a kijárata és bejárata, alakja készen kapott, és esetleges formája nemcsak a beosztást nélkülözi, de nem is kínálja magát beosztásra, továbbépítésre, legfeljebb alkalmazkodni kell hozzá, ami könnyű, hiszen már kész arra, hogy sötétjébe rejtsen, és örökre elaltasson. Az álom pedig sokszerűségünket egy dimenzióba mossa és szegényíti, csak igen kivételesen emel az egyetlen, azaz a teljes dimenzióba, és kizárólag azt, aki éberen, készen a kilépésre, a hármat már megjárta. Az egydimenziós, irány nélküli, bezárt jelen, eszköze sem lévén hozzá, képtelen a ház, a mű építésére, képtelen az idő művével helyreállítani a helyet.

Ahogy az uterus sem. Az első természettől, a szülőanyától elszakadni nem bíró Oidipusz a Szfinx, az isteni esszenciáját vesztett lény szomorú titkát, az egy rész halhatatlan, három rész halandó Gilgamesét ugyan megválaszolja, anélkül azonban, hogy a rejtélyt valóban megfejtené, anélkül hogy a Szfinxben felismerné önmagát. Ő, maga Oidipusz az az ember, aki ha egyszer visszafordult, csak részben ember, a természet mostoha, dagadt lábú kivetettje, akin a szülőanya már nem tud segíteni. Mert ha a test, a vér háza a Logosznak, amiben megnyilatkozik, ha a vér ideje az a folyam, „amibe kétszer nem léphetsz”, és ez az a folyam és fonal, amin keresztül a szót tovább kell adni, akkor éppen a vérrokonság nem irányulhat visszafelé, csak előre, a gyermek felé, aki ajándék is, és az ajándék elfogadója is, az időfolyam felfogója és feloldója. A gyermek az, akiben nemcsak a szülők vérrokonsága valósul meg, de az is, aki által a test, a vér súlyától megkönnyebbülve a Logoszba való beavatódás magasabb hágcsójára lépnek.

Oidipusz látása éppen a keresztútnál, éppen a választás helyén homályosul el: nem látja, hogy apja az, akit meggyilkol, az apa, akinek útját követve, azt ki- és felfelé vezetve kell újjászületnie, felépítenie a művet vertikálisan, önmagát. Ehelyett visszatér az első anyába, és magára zárja a barlangot, a vaksötétet. Ezért kellett a utolsó órában a harmadik lábra, a nyitott szemű Szűzre, Antigonéra támaszkodva oly hosszú utat megtennie a valóság meglátásáig.

A vándor, akire ráesteledett az erdő, a serdülő, aki kirohan az ez ideig oltalmazó otthonból, Ádám-Éva, aki az angyali világ elől álomba süppedt, és egy idegen, a megszokhatatlan külső világra ébredt – mindegyiket az útvesztő fenyegeti. Most, a paradicsom bezárulásakor, a szorongató emberi időre riadva tudja meg mindhárom, hogy volt paradicsom, hogy ő ott volt, hogy ott Istennel együtt lakott, és azt is, hogy az örökre bezárult. De maradt mindháromban egy most már kínzó szikra, amit lángra kell lobbantani, fényében nem az elveszettbe visszatérni, de annak emlékére és emlékéből valamit helyrehozni, jóvátenni, megkeresni, felépíteni – neki és senki másnak. A labirintusból ki kell találnia, de a labirintusból az talál ki, aki megtalálja annak centrumát, oda kell tartani, mindig feljebb és sohasem visszafelé, sohasem kifelé vagy befelé, a közepében a fényforráson saját tüzünket felszítani, a magasba emelt fáklyával az egészet átvilágítani.

Nincs egyszerűbb, mint a labirintus.

A két tengerész

A sivatag a meztelen tér és a meztelen idő. A meztelen teret az idő ritmusa öltözteti, a meztelen időt a tér geometriája – a súly, mérték, szám egybehangzó, hármas törvényével. A teremtés e hármas mozdulata feloldja a sivatagot önmaga terhétől. A sivatagvilág várja, hogy házat építsenek benne és belőle, várja önmaga megszűntét: nincs olyan porszem, amely ne üdvözülni akarna. A teremtés mozzanatai nem ellentétpárok kiszámítható kiegészüléseképpen születnek, hanem ugrásszerűen, csodaszerűen. A súly, mérték, szám együttese törvény, de a törvény játéka, az építés nem ismételhető: az nemcsak hogy minden pillanatban más és más, de ez a más szüli a pillanatokat. Ez a megismerhetetlen törvény a csoda. A tiszta geometria ritmus nélkül még nem alkot helyet, a beosztott tér változatlanul tér marad. A ritmus beleszövi az idő mozgását a térbe. A tér mozgása az út. De az út mindig a ház kapujában végződik, vagy egyszer csak elvész. Utat vesztett, mondják az emberről, aki nem talál haza. A sivatag éppen az a végső nem-hely, ahol az út hiányzik. A kiszáradt lélek. A ház a jelenlét. Megérkezni semmi egyéb, mint jelen lenni. Az úton nem lehet teljes jelenlét, éppen mivel út áll még előttünk, a jövő, amitől a jelenlevés teljesülését várjuk. A házban a múlt jelenné tisztul, és a jelenlét tüze jelenvalóvá idézi a jövőt, és ezzel a soha ki nem mondott, de annál erősebb tudásban bizonyságot tesz örök jelenlétünkről. A ház bizonyossága a derű. A derű pedig nem egyéb, mint a teljes jelenlét, nem egyéb, mint a tér és idő szimultán játéka – a folyamként megvalósuló lét a helyben, anélkül hogy a folyam medréből kiöntene vagy kiapadna. A jelenlétben a tér és az idő egyetlen test; a kívül és a belül, a rész és az egész megkülönböztetése ott ismeretlen. A helyben, amelyet a ház megvalósít, nem megszűnik a tér-idő, hanem valósággá lesz, és valósággá úgy, hogy arról mit sem tudunk; de pontosabb így: tudásunk fölé emel. Mihelyt tudomást vennénk róla, már azért is megbontanók jelenlétünket, mivel az emberi tudás részlettudás, az egészből való kiszakítottság, zuhanásunk fájdalmas tünete. A tényleges jelenlétben gondolatunk a tér-idő egészét foglalja magába, s azt úgy betölti, hogy nincs sem tér-, sem időrés a különgondolásra. Valóban: felébredtek akkor vagyunk, mikor teljesen megfeledkezünk magunkról, és házzá válunk, befogadóvá és ajándékozóvá.

Neve csak a jelenlévőnek van. Ezért van az, és ezért kell úgy legyen, hogy a neveket a házban adják. Olykor úgy tűnik, mintha a ház legfőbb és végső értelme éppen a névadás lenne: jelenlévővé kell ahhoz válni, hogy nevet kaphassunk, és a néven szólítás pecsételi meg a jelenlétet. „Nem szavak, nevek” – mondja a költő*, és „Isten mindent nevekkel mond ki” – írja az elmélkedő**. De sajátos módon, ha a dolgok nevüket a házban kapják is (s e név által válnak dolgokból megismételhetetlen lényekké), a háznak magának nem lehet nevet adni. Ha történik, nem is egyszer, elnevezési kísérlet, az sohasem név, legfeljebb lakójáról vagy építőjéről kapott birtokosjelző-féle. Ezzel szemben nevet lehet és kell adni a hajónak. A ház magának az állandónak jelképe, az állónak, amelyet átjárnak, és amelyen átfolynak a nevek. A hajó, a mozgásban lévő ház kívánja az eltévedés ellen azt az egy horgonyt, ami éppen a név, amit, mire utolsó állomásán kiköt, rég lemostak róla a hullámok. A hajó elindul a kikötőből, eltűnik a láthatáron, majd ismét felbukkan – élete a távolodás, közeledés. Ahhoz, hogy utat ne tévesszen, kell lennie benne valami állandónak, s ez a név; akár az emberben, aki a házban születik, aztán elbolyong, de neve ott marad, majd visszatér, nevével találkozik, végleg távozik, s nevét úgy viszi magával, hogy visszhangja a belső szoba falai közt – a házban, a név bölcsőjében, a névtelenben – megmarad.

Más az utazás, és más az út. Akik nevükben oly szilárdan élnek, hogy a lét valamennyi tájára ki tudnak terjeszkedni és azt mind magukba sűríteni, azok az utat utazás nélkül is megjárják. Ilyen a tao, és ilyen Lao-ce, aki szerint a szomszéd faluig sem kell eljutni ahhoz, hogy a teljes utat megtegyük. Eckhart három ilyen utazás nélküli utat ismer. Az egyik a Dávid-zsoltáré: „Mindenben nyugalmamat keresem”, akik nem lohadó tűzzel minden dologban Istent keresik és meglelik. A másik a kép és nyom nélküli út, az akarat feladásában kiragadva és elragadva egyetlen lendületben a végcélhoz érni. Végül „útnak nevezik és mégis otthonlét” azoké, akik Istent közvetítő nélkül saját létükben felismerik, „akik a szeretet örökkévalóságában Eggyé lesznek”. Ez az utazás nélküli út, ez áll legközelebb a ház nyugalmas állandóságához. De miként héjunk, a ház, míg itt vagyunk, sosincs véglegesen készen, mert mi magunk sem lehetünk befejezettek, ugyanúgy az út is, míg tart, új zuhanókat és új ajándékokat rejteget, magát az utat. Utazni azért kell, mert a házban maradva kevesen képesek megjárni az utat. Utazni azért kell, hogy vissza tudjunk térni az útra és a házba. Az utazás ezért mind az ezoterikus, mind az exoterikus beavatás és beavatódás lényeges szakasza. És ideje természetesen esik egybe az első születés köréből való kilépéssel, amit úgy mondanak: elhagyni a szülői házat, vándorútra kelni, világot járni. Az aranykorban, amelynek létéről valóban semmit sem tudunk, de amelynek virtuális meglétéről és egyedül normális voltáról minden nép hagyománya ugyanazt tudja, az emberek bizonyára nem utaztak. Az aranykorban a tao uralkodik, maga az út, nincs szükség azt utazással megszakítani. Az aranykori út nem ismeri a szaggatott emberi időt, és azon az úton az ember minden napja egybeesik Isten idejével. De a történetileg némileg felderített nagy őskori kultúrákban is viszonylag későn, az egységes hamsa állapot szűntével, a kasztokra szakadás korszakában találkozunk először utazással, a ksatrijáknál hadjáratokban, majd még később a vaisja életforma hozta kereskedésben. Minél differenciáltabb, más szóval minél szétesettebb az emberi közösség, az üdv keresésére annál tágasabb külső térben kell utazni. A nagy ksatrija eposzok szereplői már széles tereket utaznak be. Rámának, a Rámájana hősének (jana = út) hadjáratot kell viselnie és hallatlan kalandokat megélnie, míg saját isteni képével, testvérével, Bala Rámával (Fehér Ráma) találkozik, azaz míg felismeri valódi önmagát, s ezzel üdvét, nem is szólva minden utazások prototípusáról, Odüsszeusz hazatéréséről.

A huszadik századi esszéista, Ortega, nem is sejtve, hogy valójában beavatási momentumokat elevenít fel, így ír a modern ember utazásáról: „Utazás közben a dolgokhoz való futólagos kapcsolatunk a legélesebben megmutatkozik. Felsodródnak, és mi elsodródunk mellettük, egy pontban, személyünk egyetlen pontján érintenek, úgy, hogy érintésük bármilyen lágy legyen, mindig fájdalmasan hat ránk, mint egy szúrás, mint egy szakítás.” Legyen az őskori vagy a mai ember, az üdvhöz vezető felébredésének feltétele a személy „egyetlen pontjának érintése”, éppen annak, ahol a dolgokról leszakadunk. Lehet azonban fordítva is utazni: az ember nem hagyja el az országot, még szülővárosát, esetleg házát sem. Megeshet, hogy ez az otthonához tapadt ember még nagyobb káprázat martaléka lesz, mint az, akit a messze tájak képei elsodornak. A megszokott arcok és tárgyak azonosnak látszanak, és ezzel elaltatnak, „semmi sem történt, tehát semmi sem történhet”, és a dolgok látszólagos változatlanságában ő is változatlannak érzi magát, holott ugyanazzal, de már ráncos kézzel érintve az öreg bútorokat, tudva vagy nem tudva, ő már nagy utazást tett meg, és ha az út volt, akkor az, aki felhúzza az ódon ingaórát, vagy fellapozza az évtizedekkel azelőtt olvasott könyvet, már elszakadt az évektől, és csak önmagával azonos.

Az ősképek között a ház ellenpárja a hajó. Ha a ház a szilárdság, a centrumépítés, a maradás és a várakozás, a hajó – ismeretes ez költészetből, álmainkból, kedvtelésünkből – az érkezés és távozás, a lebegés és menekülés, a keresés, a középpont nélküli, folyékony élet. A föld partjára szállító anyaméh csónak formájú, és Ozirisz holttestével csónak fut tova a Nílus hullámain. A szerelmes, és nem csak a Nibelung-énekekben, csónakon érkezik kedveséért, hogy azzal a biztos várba vigye. Cui Hao, T’ang-kori költő Csang Kan-i énekében teljes az egyensúly a kedvesét kereső csónakos legényke és kedvesére a ház állandóságában várakozó leány között:

Hová való vagy, kedvesem?
– Csak itt, a tó mellett lakom.
Hadd állítom meg csónakom,
Szülőfalud úgy kérdezem:
– Kilenc Folyam partján egy ház.
S én ladikban, kiskoromban,
Ó, hányszor arra siklottam,
Bárcsak láttuk volna egymást!

Nemigen akad olyan ember, akinek legalább ifjúságában ne okozott volna különös gyönyörűséget a csónakázás. Mi sem természetesebb. A hajó oltalmazó ringásában újból átéljük az egykori, a paradicsomi súlytalan, céltalan, lebegő életmámort. Valóban, hol is lehetne másutt oly gondtalanul megfeledkezni esettségről, tartozásról, hétköznapról és ünnepről, mint evezés közben a szél fodrozta víztükrön? Hát még ha evezni sem szükséges, ha lágyan csurog lefelé a csónak az árral, vagy a kedvező szél erőfeszítésünk nélkül hajtja a vitorlást. És még ha a vad szél küzdelemre, majd partra is kényszerít, földre lépve lehet, hogy fellélegzünk, de testünk elnehezedik, s most már magunknak kell a magunk terhét viselnünk. Ismeretes a matrózok vad kicsapongása, ami meghatározza a kikötővárosok jellegét. Ez is érthető. Dolgozhattak mégoly keményen a hajón, a munka csupán alkalmazkodás volt a víz erejéhez, szeszélyéhez, nem pedig a végső felelősség. Az emberé, a vertikális tengely építése önmagából ég és föld között. A huzamos hajós élet elkerülhetetlenül a Részeg hajóban végződik. A hajós élet álomélet, embernek pszeudoélet, alapvetően azért, mert ha a víz a nagy ősanya és ősanyag (ahogy a hinduk mondják: a mula prakriti, ahogy a görögök: a hülé), úgy emberi dolgunk folyékonyból tiszta kristállyá válni, nehogy formánkat levetve ismét ősanyaggá haljunk. Hajón tölti életéveit, aki fél a földtől, a szilárdtól, azaz a mulandótól – és ezért sem maradni, sem elmúlni nem képes. Aki nem köt ki, elmenni sem tud, sem itt, sem ott – mert honnan viszi majd el a hajó, ha nem építette fel házát, és hogyan, miből ácsolja meg a bárkát, ha nem irt előbb erdőt? Csak menekülés, csak bolyongás vár rá, még a halálhajó is kóborol vele kikötőről kikötőre, mint a vadász Gracchusszal, aki nem építette meg házát, és túlnan sem kapott menedéket.

Alig lehet két egymástól távolabb első foglalkozás, mint a hajósé és a kertészé. Az egyik a nyugtalanság, a soha meg nem állapodás, a hullámélet, idejének szelével a helyek ormát érinti. A másiké a maradás, a látható és láthatatlan gyökérverés, a bele- és együtt növekedés, türelmes ápolás és nyugalmas üldögélés a hervadás szemléletében: ilyen az, amikor a hely mosolyogva nézi az időt. Ez az oka, ez a végleges ellentét, hogy a kiöregedett hajóskapitányok kertjénél nem ismerni meghittebb zugot a világon. Az egyik ilyen virágszőnyegre a pozsonyi domboldalon bukkantam. A pergamenbőrű, zuzmóhajú aggastyán hajlékony tapintattal s mégis biztos mozgással lépkedett a virágsűrűben. Egyik növény lankadó szárát metszette le, másikat csak éppen megigazgatta, volt, amelyiknek tövén apró villáskapával lazított. Azt hittem, észre sem veszi a kerítésnél bámészkodót. Egyszer csak elnevette magát: „tudom, azon csodálkozik, ilyen öreg, mint jómagam, miért neveli még magról a fenyőt.” Elpirultam, valóban erre gondoltam. De ő: „látom, ahogyan növekednek.”

A szó eleinte vékonyan cseppent, majd derűsen csurogni kezdett, s csakhamar a léckerítésen belülre kanyarított. Ekkor értettem meg, mit jelent kikötni, mit a hajót házzá varázsolni. A kert hátterében félig nyitott tornác, friss forgácsillatban gyalupad, fűrész, fúró, egyéb szerszám. Ott ültünk a fényesre kopott lócán. Csendesen folydogáló szavak mondták el, hogyan csábította el még siheder korában a nagy víz, hogyan hajózta be a tengervilágot, s végül miként tért meg ide, a bozóttá vadult öreg kertbe. Hazatérve, mintha ifjú erőben lenne, mintha soha el se ment volna, kiirtott minden korhadó bokrot, átkos gyomot, majd a tiszta talajba új palántákat telepített, és megismételte: „látom a növekedést.” „Itt pedig – folytatta békés szünet után – ládákat faragok.” Néztem a finom művű, erős, hibátlanul nyitolt ládákat a geometrikus és virágmintákat játékosan egybeírott metszésekkel. Egyetlen gondolatom csak ez lehetett: íme, ezek nem utazóládák, hanem vászonneműnek, hímzésnek, szerszámnak, becses írásoknak – a háznak valók. Ezek a ládák itt épp ellentétei a hajónak, ami nyitott és befejezetlen, mint a félhold. A hold az ember képe, és az ember a holdé. Amikor az élet önmagával megtelik, a telehold alakját veszi fel, az élet utolsó érett szakaszában a kör megtelik és bezárul. De a telehold alakja a nap alakját tükrözi, s benne a fény mindaz a világosság, amit az emberi élet a megnyíló létből magába tudott fogadni. Tekintetem csak most érintette a megtért hajós szemét, nem volt az sem opálosan öreg, sem szikrázóan fiatalos, kékeszöld távolok sugároztak belőle, szélesebb horizontot átölelve, mint a tengerek, és magasabbat áthasítva, mint a vizek felett az ég. Sosem érintettem még ily szelíd tekintetet, ez a szem átengedte magán a fényeket.

A fedeles ládák titka megnyílt. Már tudtam, mi lesz a legszebb metszésű, a legkisebb faragott ládában. Belezárja a tengerésznaplót, az óceánt és a kikötőket, könnyű kalandjait és a nagy szerelmeket, egész földrészeket, az egész utazást. Nem azért, hogy még egyszer elővegye, hisz már nemigen olvas. Talán az unokáknak? Aligha, hadd járják azok a maguk útját. Nem, nem fogja többé kinyitni, emlékezik ő úgyis. Minden kimondható cél nélkül teszi, csak úgy önmagáért – legyen együtt az egész, a megcsiszolt ékkövet keretbe kell foglalni. Az egybeszövődő emlékeket még csak nem is kívánja eltemetni, bezárja a faragott ládába, cél nélkül, utolsó áldozatként, a megszabadulásért.

A tornác oszlopára futó szőlő éppen érni kezdett. Leszakított pár fürtöt. Hallgatagon szemezgettük.

A másik kert az orebi´i, nyugalomba vonult hajóskapitányé volt. Ha ott fenn, a tengertől messze eső bölcs dombvidéken szelíd adagióban és megenyhült színekben hajoltak össze verbénák, rezedák, őszirózsák, dáliák, mintha az egész kerten egyetlen harmatfátyol lebegne, itt, az érdesre faragott fehér márványfal szikráit túlharsogta a gránátalmavirág lángja. A fehér falra futó tűzvirág örömtáncot zizegett, három leanderfa, fehér, rózsaszín, lila pompában, törzse mindnek erdei fák vastagságával vetekedett, az élet szédült olaját ontotta, de a nyugati szél a kábulat ellen illatát jótékonyan vegyítette a narancsvirág könnyű leheletével. A vén kapitányt, ahogy a kert közepén kissé szétvetett lábakkal önmaga árnyában és bizonyosságában állt, messziről őt is fának nézte volna a járókelő, vihart álló, szívós délszaki fának, amelynek habfehér szakáll-lombját szél lengeti. De közelről szemügyre véve pipacsarcával, komolyságában is nevető szemével inkább kertjének az elmúlást nem ismerő, az élet utolsó nedvét gondtalanul ellobbantó virágzásához hasonlított. Tőle meg azt kérdeztük: Hogy is hívták a legszebb hajót, amelynek fedélzetén az óceán minden gyönyörét élvezte? – Mahamájá, felelte még halkabban. – És szeli még a habokat az az óceánjáró? – Mahamájá, felelte, de oly halkan, hogy útitársam azt hitte, nem válaszolt, és tovább faggatta: – Nem jár ki néha sétálni a mólóra? – Huncut ránc futott szeme sarkába, s jobb kezének kifordított tenyerével félkört írt a levegőbe, mintegy válaszul, íme, ez a kert a birodalma, mintegy jelezve, hogy világjárásában összesűrűsödött esszenciája nélkül a kert élete elsorvadna és viszont, a növényekből visszaverődő esszencia nélkül az ő maradék tüze egyszerre kialudna. Szavak helyett híres citromfáihoz vezette az idegeneket, a ragyogó levelű citromfákhoz, minden egyes gyümölcsét külön-külön számon tartotta, anélkül hogy megszámlálta volna őket, és amin a kívülről jött nem győzött csodálkozni, ugyanazon a fán és egy időben nyíltak a viaszfehér citromvirágok, és sárgultak aranyba a gyümölcsök.

A lugasban vörösbort ittunk, valami olyan sokértelműt és bő aromájút, akárha a kert összes szirmainak nedve lett volna. Kortyolgatás közben sokáig észre se vettük a fejünk felett csüngő kalitkát, benne a sáfránytollú, piros csőrű madárral. Nem vettük észre, talán mert tarkasága oly kevéssé különbözött a nyíló virágoktól, talán mert a virágok is mintha szüntelenül énekeltek volna, talán mert a bor vöröse valamennyi tomboló színt egyetlen nevető kaleidoszkóppá varázsolta. De most, hogy hasító lendülettel kirepült, csak úgy szemmel megkérdeztük: miért hagyja nyitva a kalitka ajtaját?

– Akárhová repül is, visszaszáll ide, a kertbe – s ahogy ezt mondta, és a poharat töltötte, apró aranymadarakat láttam röpködni feje körül.

Fejezetek egy megjelenés előtt álló esszéregényből.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben