×

Faludi Ádám: Országúti firkáló

Varga Mária

2006 // 07-08
Faludi Ádám írásaihoz általában a beatirodalom és -kultúra felől közelítenek a kritikusok és recenzensek, de hogyha valakitől netán távol áll ez a fajta élmény-, érzés-, érték- és formavilág – legalább annyira, mint e sorok írójától –, az csöppet sem akadályozza a műélvezetben. A száguldás, üvöltés, szexuális forradalom, sok hűhó és rojtos trapéznadrág által fémjelzett életérzés valóban felbukkan az elbeszélések hátterében, időnként témává előlépve, de ez csupán egyik vonulata a műveknek. A kötetre pillantva sejthető, hogy majdan terítékre kerül valamilyen Kerouac-élmény, Salinger meg egy kis zen, valamint az „ellenkultúra” más kellékei, és ez be is következik. Ez az élményvilág azonban – természetszerűleg, hiszen az írások 1982 és 2002 között keletkeztek – már nem primer módon jelenik meg, hanem emlékképként, áttételesen, kicsit nosztalgikusan, ironikus felhangokkal, mint például az Arthúr avagy a vágy című írásban. A cím egyben szellemes szójáték is, hiszen főszereplője a művészet, konkrétan a gitár, a húr mint a vágy titokzatos tárgya. Ugyanakkor a főhős nincsen megnevezve, lehet ő is Arthúr, így mintegy egyesül a vágyakozó személy a vágy tárgyával, ami mindig is a vágy tárgya marad. Az említett személy popherceg akar lenni, „avagy Pop Herceg”, ehhez persze gitárra lenne szükség, az egyik példányra, amely a kirakatban kelleti magát. A hangszer azonban áremelés és egyéb akadályok okán soha nem lehet az övé. Szenvedélyéből következően gitárokat kezd rajzolni, s idővel elismert festő lesz. „Rajzolta hát tovább a gitárokat, a tökéletesebbnél tökéletesebb gitárokat, majd apránként áttért a festészetre. A képek kiegészültek pophercegekkel, az udvartartás minden említésre méltó kétes elemével és a hozzájuk tartozó elmekárosultakkal.” A vágy tehát egy másik művészeti ágban öltött formát, valósult meg, de ily módon mint vágy is örökké megmaradt. Az idézet egyben jól példázza a jellegzetes „faludis” iróniát is, amellyel az egykori Nagy Dolgokhoz közelít.

A létező szocializmusban szocializálódott egyedeknek – és hát sokan voltunk részesei e Nagy Történetnek – remek nosztalgialehetőség a könyv. Ebből a szempontból itt van mindjárt a Hálószatyor című kis elbeszélés, amely a korszak egyik emblematikus tárgyát állítja középpontba: a rettenetesen ronda, ámde elnyűhetetlen, majdhogynem elpusztíthatatlan eszközt, amely a bevásárlástól a dinnye kútban való lehűtésén át a vasgyűjtésig számtalan dologra volt hivatott. Mégis: egyszer csak volt-nincs, kipusztult, akár a dinoszauruszok. Hiába volt erős és megbízható, az új korszak találmánya, a műanyag könnyedén kiütötte a nyeregből, pontosabban a háziasszonyok kezéből. A szocialista formakultúra e remeke – rendíthetetlen, mint maga Bástya elvtárs és maga a Rendszer – már csak mint régészeti lelet kerülhet a szemünk elé. De valójában még sincs így: a hálószatyor sem tűnik el, csak átalakul: megváltozik az anyaga, a formája, a divatnak és a kor életstílusának megfelelően. Megmaradva eltűnik, és eltűnve megmarad. Mint minden ezen a világon. Faludi valószínűleg nem filozófiai indíttatásból vet fel és bont ki egy-egy témát, helyez szokatlan viszonyrendszerbe dolgokat, tár fel meghökkentő vonatkozásokat, mégis, legtöbb írása nyomán a bölcselkedésre fogékony közönség sem marad szellemi rágódnivaló híján.

Egyes írások nem kapcsolódnak társadalmi rendszerhez vagy kultúrához: időtlen, groteszk parabolaként hatnak. Ebbe a sorba tartozik a Ráfizetésnap. A játékos irónia itt folklorisztikus elemekkel párosul. Felépítése A gazda rétre megy című népi gyermekjátékhoz (is) hasonlít, de ez esetben nem ki, a rétre igyekeznek sorban egymás után a szereplők, hanem befelé, az ivóba. Belép a postás, a sofőr, a focista, a tanár, a kormányfő, és így tovább egészen az Atyaúristenig, és mindegyik rendel egy korsó sört. „A terem teljesen megtelt. Ekkor, mintegy vezényszóra, az egész bagázs lehajtotta sörét, majd egy emberként pisztolyt rántva felugrott és rám üvöltött: – Fizetni! A méreg majdnem szétvetett. Igazán megtanulhattam volna már, hogy a jóhiszeműségem merő ráfizetés, és mindig ide vezet. Nem tehettem semmit, túlerőben voltak. Fizettem, azok meg elrakták a pisztolyukat, jót röhögtek rajtam és odébbálltak.” Így megy ez: az ember merő jóhiszeműségből éppen ott van, merő jóhiszeműségből éppen csak megszületik, azután tessék: állhatja a Mindenség cechjét. Ugyancsak „rendszerfüggetlen” mese A mi emberünk. „Aki egy életen át készül feladatára, annak egyéb dolga sincs” – szól a sokat sejtető bevezető mondat. De vajon ki lehet a mi emberünk? Milyen különös anyagból gyúrták? Nem ő a háziasszony, nem ő a mozdonyvezető, nem is a tanító, nem is a kereskedő. „Végtelen a foglalatosságok sora, de ha kiválasztottat akarunk kiválasztani, ahhoz a hivatásból élők várfala mögé kell bekukkantanunk.” Titokzatos emberünk hollószínű gépkocsik és alkalmi öltönyök lakója. Az alföldi róna közepén „ez az utas a gépkocsinak megálljt parancsolva kinyilvánítja óhaját: – Alagutat akarok látni! Nem többet, csak ennyit szól, ám ezt követően szemet kápráztató gyorsasággal megépül – ott, arról a szent helyről indíttatva – a világ mindmáig egyetlen, alföldet átszelő alagútja. Helyben vagyunk. Ezt az utast kerestük. Ő a mi emberünk.” Lehet, hogy ő a török basa, lehet X Elvtárs vagy Y Miniszter Úr. A hülyeség, ha kellő elszántsággal és hittel párosul, hegyeket képes megmozgatni. A hülyeség örök és mindenható.

A rövidebb, groteszk hangvételű írások közé tartozik Az ólomkatona című Andersen-átirat is. Vagyis nem átirat, hanem egy olyan elbeszélés, amely a gyermekkor rendíthetetlen hősét helyezi kicsit más megvilágításba. Az ólomkatonaság történetét tekinti át, fiktív és valós elemeket, élményeket – egykori könyvillusztráció, gyermekkori emlék, rocknóta – elegyítve. Megismerhetjük az ólomkatonaság mibenlétét is: „fogalma sincs a fizika elemi törvényeiről. Egyetlenegynek sem engedelmeskedik, csupán a katonai előírások tartják egyensúlyban, semmi más.” De a csótány mellett az ólomkatona az, aki a minden mást elpusztító radioaktivitás fondorlatait is túléli, „köszönhetően tökéletes egyenruhájának, amely úgy áll rajta, mintha ráöntötték volna. Hát ez az ólomkatona.” Míg gyermekkorunk hőséről ilyen határozott és megfellebbezhetetlen, azaz katonás jellemzés adható, bonyolultabb a helyzet akkor, amikor önmagunkat boncolgatjuk (ŕ la Karinthy). A szembenézés az egykori célokkal, az egykori énnel a témája A kertek alatt című írásnak. Tökéletesen realisztikus, már-már szociografikus leírással indul – a szocialista vidéki város jellegzetes külső részét mutatja be elhanyagolt kerítésekkel, veteményesekkel, kalyibákkal, fenyődeszkából összerótt szerszámoskamrákkal. A lakás az emeletes övezetben van, mérhetetlen távolságban, az otthon pedig itt, „a szaletli homályában”. Az öregek igazából „nem laknak itt, csak itt élnek”. Az író a rövid bevezetővel mintegy a szociológiai hátterét is megadja a vidéki nagyvárosban élők felemás életének, a gyökértelen létnek. A Tanárúr évekkel ezelőtt választotta ezt a környéket „hivatalos menekülési útvonalnak”. A rendkívül életszerű leírások végig érzékletes költői képekkel keverednek. „Mire végigért az utcán, szinte kivétel nélkül minden alkalommal sikerült búcsút vennie saját személyétől, s mintha ruhatár lenne, a kukoricásba vagy napraforgósorba beakasztotta magát megőrzésre délutánig. A maradékot vagy a visszajárót meg elküldte az iskolába tanítani.” A szabad akaratot huszonkét éve odatámasztotta a Rózsakert vendéglő sövénykerítéséhez azzal, hogy majd hamarosan visszatér érte, azaz huszonkét éve faképnél hagyta. Az évek során azután egyre jobban megérlelődött benne a gyanú, hogy az a lény, akinek hiszi magát, már csak a képzeletében él. Az ifjúság szellemét a veszélyeshulladék-temető egyik betonszarkofágjában helyezte el. Hasznos volt így tennie, mert csak emlékeztet, nyomaszt, zavarja az embert. Egy reggel azonban a bodegák tövében egy harciasan kukorékoló kakas került a Tanárúr útjába, s ez a találkozás végletesen megváltoztatta egész addigi életét. Az osztályteremben meghallgatta a hetes jelentését, majd rövid elmélázás után önmagának is váratlanul „felugrott az asztalra, szárnyát többször az oldalához verdeste, egy óriásit kukorékolt, majd a kopott parkettra röppent, és kisétált a teremből”. Karinthys és kafkai motívumok vegyülnek itt a megidézett szocialista (vagy posztszocialista) életképekkel, a nagyon pontos megfigyelések az elszabadult képzelet és a nyelvi játékosság produktumaival.

A könyvnek – és valószínűleg a Faludi-életműnek is – egyik legsikerültebb írása A délibáb meghódítása című hosszabb lélegzetű elbeszélés. „Higgyétek el, hogy ez egy eposz” – int a szerző a főcím után. Még jó, bólintunk rá az eddigiek ismeretében. Az Eltájoló című „előhang” után már végképp nincs kétségünk afelől, hogy hősi éneket, az örök magyar cél- és oktalanság hősi énekét fogjuk a következőkben megismerni. Az Eltájoló a Halley-üstökös felbukkanását idézi föl, mely esemény után – hogy, hogy nem – „ismét elmaradt a világvége”. A világvége-motívum fontos szerepet kap a „kiáltás”-típusú neoavantgárd irodalomban (Szabolcsi Miklós meghatározása) mint a megsemmisülés és megújulás akarása. Faludi írásaiban a hagyományos motívumok azután idézőjelbe is kerülnek, remekül megidézve így a dolgok paradox, egyszerre nevetséges és véresen komoly voltát. Az üstökös megjelenése figyelmeztetés volt. „Ekkor döntöttem el, felkeresem a jó öreg Pusztát, hogy segítsen rajtam. A mindent megtapasztalt, vénségesen vén bölcs Pusztát, az örökké hamvadó tűz mellett gubbasztó vén pásztorokat, amikor ritka hajszálaik ezüstje megcsillan a holdfényben. Mi egyebet tehettem volna? Haladéktalanul segítségre szorultam, méghozzá olyanra, amelyet csak a jó öreg Puszta képes megadni. Igen, ez az egyetlen lehetséges megoldás! El kell jutnom a Pusztába, hogy megtudjam, mi keresnivalóm van ott. […] Esetleg megtoldva mindezt Pálpuszta felkutatásával. (Ó, Pálpuszta, Pálpuszta! Ahol a büdöset sajttá zsugorítják össze.)”

Ahogyan amott sajttá zsugorítják össze a büdöset, úgy zsugorítja itt össze Faludi a magyar- és a világirodalom jeles szerzőit és a különböző vallási motívumokat. Már az Eltájoló is hatalmas asszociációs lehetőségeket nyújt. Megidéződnek Ady magyarságversei, Móricz konok, rideg pásztorai és betyárjai, Arany János hősei, Arany László délibábos hőse, a buddhizmus megvilágosodáshite, a szocialista tervgazdálkodás (félbehagyott síugrósánc az alföld közepén), T. S. Eliot Waste Landje, és így tovább. A Puszta hatalmas, belefér minden, még a semmi is. De lehet, a Puszta maga a Nagy Semmi. A főhős tehát a Pusztába igyekszik, s ezzel az út, az útonlevés örök témája kerül terítékre. Kézenfekvő dolog lenne Kerouac Útonjával párhuzamot vonni. Mint ahogyan még annyi más regénnyel és mesével. De mondja el inkább a szerző, mi motiválta őt arra, hogy útra keljen: „Fogalmam sem volt, hogy mit akarok, arról végképp nem, hogy miért, így aztán csak ködösítettem, mellébeszéltem, játszottam az eszemet, hátha rájövök közben a megoldásra. Hogy minek a megoldására, az mindvégig rejtély maradt számomra. Egy lépést sem tettem annak érdekében, hogy ez ne így legyen. Inkább fogtam magam, és elmentem a Pusztába.” És, ahogy lenni szokott, itt kezdődik a kalandok sora.

A jó írások mellett természetesen akadnak gyengébbek is a könyvben. Nem kell messzire menni, mindjárt A délibáb meghódítása után találhatunk ilyet. Míg ez könnyed, szellemes és sziporkázó, addig a Fegyvertelen séták egy álmos kisvárosban inkább erőltetett. Ez afféle Mester és Margarita-átirat. Moszkva helyett a szerző városában, Tatabányán játszódik. (Talán kis Moszkvának hívták egykor?) Simon Mágus, egy Anna nevű exboszorkány és egy kacsa alkotja a különös csapatot, akik a szocialista megyeszékhelyen kalandoznak, és próbálják megdönteni a rendszert. A Faludira jellemző nyelvi virtuozitás, ironizálás és groteszk játékosság ebben az elbeszélésben jórészt öncélúvá válik.

Kundera írja egyik esszéjében, hogy az általános fejlődéssel a hülyeség nem csökken, ellenkezőleg: a fejlődéssel együtt nő és fejlődik. Ehhez hasonlót olvashatunk Faludinál a Naphalra menni című írásban. „Ahogyan megindult benne a szemétáradat [a Galla-patakban – V. M.] a fejlődéssel versenyt fejlődve, úgy húztak el belőle a naphalak a búbánatba, ahol még besüt a nap a vízfelszín alá. Néhányan időnként felúsztak a száműzetésből megvizsgálni, hogy a jó kis fövenyek, apró öblösödések nem tisztultak-e meg, de csak sűrű zagyvalékot találtak, amelyik a fejlődéssel szorosan összekapaszkodva fejlődött mindegyre.” Talán ez a gondolat sűríti össze leginkább a Faludi- írások szellemiségét és motivációit. Iróniával és helyenként gyilkos humorral megmutatni azt a külső és belső zagyvalékot, amely a fejlődéssel együtt biztosan és jó iramban fejlődik.

(Magyar Napló, 2004)

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben