„Kisebbségben”, de fősodorban

Csűrös Miklós: Költők, írók, mitológiák

Csűrös Miklós egyike azoknak az alkotóknak, akik nélkül nem lenne működőképes irodalmi életünk, amely különben – minden ellenkező híreszteléssel szemben – igenis van. Olyan, amilyen. Hogy milyen, azt csak akkor sejthetjük meg, ha nem tévesztjük össze sok olyan jelenséggel, amelyek gyakran elfedik, vagy éppenséggel a helyébe akarnak kerülni. Így le kell szögeznünk, hogy nem azonos a média üzleti alapú reklámtevékenységével, a politikai hátterű mecenatúráért folyó versennyel, a többpártos művészetet átható újszektássággal. Ennek (igaz, több és előképétől radikálisan különböző eszmei alapokra mutogató) „neozsdanovizmusa” jegyében szerveződött véd- és dacszövetségei közömbösek minden olyan értékkel szemben, amelynek nem ők a vezérképviselői. Az olvasó minderre a torzsalkodásra nem kíváncsi: a közönség igen, hiszen a pletykaéhség erősebb inger, mint a betűszomj. És nem mindegy, hogy olvasott-e egy író, vagy közönséges.

Az igazi irodalmi élet az irodalom, és nem az irodalmárok élete. Csűrös Miklós működése egyetemi oktatóként, irodalomtörténészként, kritikusként mű- és életmű-, vagyis – mily furcsaság – irodalomcentrikus. Irodalmon pedig alapjában véve azt érti, amit hagyományosan érteni szokás: tárgya klasszikusan az ember, ha úgy tetszik, az örök emberi, s benne a létezésünk mélyszerkezetét kutató törekvés és a művészi formateremtés szenvedélye egyensúlyban van. Vizsgálódásainak tárgyköre tehát nemcsak a művek szakmai perfekcionizmusa, abba a megjelenített emberi, közösségi, történelmi minőség, problematika is belefér. Mindebből sejthető, hogy az a ma oly sok diadalt arató és ellenérzést kiváltó irály, amely az uralkodó médiában mint „elit irodalom” jelenik meg, s amit további fogalmi tisztázás nélkül mindközönségesen posztmodernnek szokás nevezni, nem az ő világa. Noha nem áll vele ellenséges viszonyban, nem is folyik bele. Más koordináták között mozog, kölcsönösen kívül vannak egymás értékrendjén. Annyit azért hozzátennék, hogy van itt egy különös egyoldalúság. A posztmodernség az irodalmárvilág szubkultúrájában sajnálatos módon többnyire azt jelenti, hogy abba más nem fér bele. Az irodalmi konzervativizmus, amin a posztmodern egyoldalúságon kívüli világ értendő, jobbára mégis nyitott a posztmodern értékek iránt. Szigorúan hadművészeti értelemben ez vereségnek tekinthető, hiszen valaki elfogad valamit, amit igazából nem óhajt. De a szellem törvényei mások: az a győztes, aki befogadja, integrálja ellenfelét, és nem az, aki kiszorítja, netán megsemmisíti.

Csűrös irodalomképe kifejezetten befogadó jellegű és roppant gyakorlatias. Nem a teória, a mű a fontos számára. Hagyományos szerepfelfogású irodalomtörténész és kritikus, aki értékeket rendszerez és közvetít, amihez természetesen nélkülözhetetlen a teoretikus felkészültség, de ez csak eszköz ahhoz, hogy föltárja a vizsgált művek titkait.

Nincs könnyű helyzetben: mert az értékek ugyan nem fogynak, de az olvasók és a figyelem igen. Lenne mit közvetítenie tehát, de nem nagyon van kinek. Ám az irodalom, a műalkotás születése, befogadása nem mennyiségi kérdés. Volt kor, amikor a magyar kultúra és irodalom néhány tucat vagy néhány száz ember ügye volt, de nem sokaság tesz csuda dolgokat. És még emlékszünk azokra az évekre, amikor – látszólag – szépszámú olvasóhoz szólhatott a magyar író, ám ők szabadság híján igazi közönséggé nem válhattak.

Csűrös alkatában kétségkívül erős az igazságtevő szándék, szeret a pillanatnyi divatok ellenében gondolkodni, megrögzött ítéletekkel szembeszállva oszlatni tévhiteket, rehabilitálni leminősített műveket, a divat formálta kánonnal szemben a mű és/vagy szerző nem elvárásokból, nem megfelelésből, hanem önmagából levezethető értékeire mutatni.

E kötetének két ciklusába sorolt harminc írásában térben, időben, szellemben igencsak különböző alkotókat, műveket, paradigmákat jelenít meg. Mégsem véletlen, hogy azok most ebben a gyűjteményben összekerültek. Mélyebb értelemben a különbségek ellenére is összefogja őket az, hogy a művész eredendő individualizmusa nem a szellemi közösségek létének tagadásában nyilvánul meg. Ezek az alkotók lehetnek magányosak, kirekesztettek, elszigeteltek – mégis megőrzik nyitottságukat, közérdekűségüket. A tárgyalt műveknek van tétjük, esztétikai-poétikai kiteljesedésük nem pusztán esztétikai-poétikai kérdés, hanem mindig kap valamiféle egzisztenciális jelentést is.

Figyelemre méltó, hogy Csűrös kedvelt szerzőinek irodalomeszményében meghatározóak azok az elemek, amelyek jegyében a modern magyar irodalom megszületett és kibontakozott. A modernségbe természetesen már Arany János is beletartozik, ahogyan például Németh László, Kodolányi János, Takáts Gyula, Hernádi Gyula, Bertók László és Szilágyi István. (Ha valamelyiküknél a modernség fogalma magunktól nem jutna eszünkbe, ott Csűrös figyelmeztet arra, hogy ez csak felszínes ismereteinkből adódik!) A névsor mutatja, hogy nem stílustól, nem ideológiától, nem születési évtől függően modern egy alkotó, hanem attól, hogy képes mindenkori olvasója számára fontosat mondani. A referencialitás, a közösségiség, az irodalmon túlmutató üzenetek fontossága ma éppenséggel nem túl népszerű szempontok. Sőt, az ilyen kívánalmakat támasztó literátor könnyen megkésettnek, anakronisztikus jelenségnek minősül. Csűrös azonban nem fél ettől, pontosabban nincs tekintettel erre a szemléletre. A maga törvényei szerint olvas, elemez, gondolkodik – s ennek nyomán akár kései romantikusnak is nevezhetnénk. És valóban, van is benne valami megragadó anakronizmus és a romantika korát idéző tekintet nélküli, konok bátorság, ahogyan fittyet hányva az olykor kötelező erejű divatokra járja a maga szellemi útját. És ebbe az is beletartozik, hogy a sokszor szélsőségesen individualista tanokkal szemben hisz abban, hogy az egyén mégsem csak önmaga, hanem társadalmi lény. (Szép kis paradoxon, hogy már-már különcnek számít az, aki nem tagadja, hogy az ember közösségi lény…)

Csűrös számára természetes, hogy az irodalmi alkotás élete a befogadás révén teljesedik ki. Ezért valamennyi általa vizsgált mű, életmű nem csak a szakmabeliek által befogadható alkotás. Érdeklődésének sokszínűsége csupán a korábban sorolt nevekre gondolva is tiszteletre méltó, a (bizonyára szomorú anyagi okokból meglehetősen apró betűkkel szedett) kötet majd húsz szerzői ív terjedelmű anyagot kínál. Ezek nemcsak tematikai, hanem műfaji értelemben is sokszínűek. Hagyományos tanulmány, konferenciafelszólalás, emlékbeszéd, többféle kritika kerül egymás mellé, s ennek következményeként éppen úgy akad írás, amelyik az egyenletes, igen magas színvonal fölé tör, mint amelyik – ritkán – inkább alatta marad. Kiemelkedik például a Toldi szerelméről írt elemző tanulmány, s talán, már csak tárgya okán is, esetlegesebb, felejthetőbb némely kritika. Vagyis a kötet, mint minden valamirevaló könyv, nem feltétlenül egyenletes – amit mondhatnánk úgy is, hogy van dinamikája, tagoltsága. Mert rögvest ki kell mondanunk: a kisebb igénnyel írt darabok is korrekt munkák, s nyilvánvalóan ahhoz a közeghez illeszkednek, ahol először elhangzottak, megjelentek.

Olykor érzékelhetően van közvetlenül személyes jelentésük is. Ezeket a darabokat sem kell mentegetni, de mégis mentségükre szól, hogy aki ebben a kis irodalmi világban él, menthetetlenül olyan kapcsolatrendszerbe illeszkedik, amely elkerülhetetlenné teszi a személyes szimpátiák esztétikán inneni és túli szempontjainak érvényesítését. Gondoljunk például a méltán elismert, emberségében tisztelt, költőként megbecsült, fájdalmasan korán távozott Fodor András teljesítményére. A személyes ismeretség okán barátai természetes módon értékelték túl költészetét. De van-e recept arra, hogy egy klasszikusokkal is társalgó irodalmár miként szóljon barátainak munkásságáról, akikről tudván tudja, hogy kismesterek?

A kötet két ciklusának írásait Csűrös szemlélete foglalja egységbe. A klasszikusokat empátiával közelíti, emberközelből szemléli, a kortársaktól vagy majdnem kortársaktól egy kicsit elhátrál, nagyobb távlatba helyezi őket. Így az irodalomtörténész és a kritikus szemléletének eltérései kiegyenlítődnek, s ez közel hozza az első pillantásra talán távoli alkotók világát is. Ennél fontosabb azonban, hogy a közelítési módok változásai a művek értelmezését határozottan gazdagítják.

Vegyük például szemügyre a kötetnyitó Arany-tanulmányokat. Az első a Petőfi–Arany-barátság egy kevésbé szembeötlő dimenzióját tárja föl: A túlélő Arany lelki történéseiből derül ki, hogy a valahai barátság egy magányosan élő, befelé forduló, zárkózott és egy túlfűtött, összeférhetetlen, mindenre nyitott alkat között valójában sorsszerű: egymás kiegészítői – s aki magára marad, belső életének egyensúlyához nélkülözhetetlen ellensúlyt veszít el. Ezért Arany számára a költőtárshoz fűződő valóságos barátsághoz mérhető szerepű, vagy talán még fontosabb is maga a fogalmi értelemben vett „Petőfi-barátság”. (A 19. századhoz illő szóhasználattal mondhatnánk úgy is: a Petőfi-barátság „mint olyan”.) Ez azonban már nem szűken vett irodalomtudományi kérdés, még kevésbé fér el egy szövegirodalom központú poétikában. Határterület, inkább a kultúrtörténeti-lélektani esszé felé mutat. Csűrös látóköre, érzékenysége látványosan túlmutat a filológián, miközben nem sérti meg szabályait. Ez a szemléleti bővülés segít neki abban, hogy meggyőzően vitasson korábban nemigen cáfolt szakmai hiedelmeket. Aranynál maradva: erős beleérző képességgel, de tudatosan visszafogott pszichologizálással elemzi a Toldi szerelmét – és a „szakma” csendes fanyalgásával szemben bizonyítja: a Toldi-trilógiának ez a kivételes műgonddal, lefegyverző tudatossággal teremtett darabja nem marad el az általában többre becsült két társától.

A kötet tanulmányainak többségében ez a kiegyenlítő-igazságszolgáltató szándék érzékelhető. Az tehát, hogy olykor alulértékelt műveket, alkotókat, alkotói periódusokat rehabilitáljon. Amikor ezt teszi, nem konkrét állításokkal vitázik, mint inkább a kritikátlanul elfogadott vélekedésekkel, axiómának tekintett felszínes ítéletekkel fordul szembe (bár ezek mögött gyakran könnyen megtalálhatók azok a kijelentések, amelyek aztán a sztereotípiák alapjai lettek).

Ezért szán tanulmányt Mikszáth „lappangó modernsége” bizonyításának (Mikszáth korszerűsége és A fekete város), sőt, még az íróként bizony nagyon táblabírói alkatú Eötvös Károlyról is majdnem bebizonyítja, hogy akár poeta doctust is láthatnánk benne. Pontosabban: ezt meg is teszi. Tanulmánya kétségkívül meggyőző erejű, érvei elegendőek tétele bizonyításához. Hogy mégsem fogadjuk el koncepcióját, annak egyetlen oka maga Eötvös Károly, akinek bármely művébe akár csak beleolvasva azt tapasztaljuk, hogy az író valósággal be van oltva minden olyasmi ellen, ami a maga korának tudatos írói erőfeszítéseit, esztétikai érték teremtésére irányuló irodalmi tevékenységeit jellemzi. A probléma talán nem is ez, hanem az, hogy mégis, Eötvös Károly munkái máig szeretetre méltó, értéket sugárzó alkotások. A fejlődésmítoszokkal infiltrált, az egyéniség, az újítás kultuszát rejtegetve vagy nyíltan képviselő, az irodalom történetét mint újabb szakaszokban a régit meghaladó (és ezzel talán érvénytelenítő) lineáris folyamatot elképzelő – és ezt a képzetet mértéknek tekintő – szemlélet számára Eötvös Károly valóban nem jelent sokat. Hogy mégis méltányolható legyen, két megoldás kínálkozik. Az egyik, a talán egyszerűbb: megkeresni Eötvös munkáinak azokat az elemeit, amelyek ebben a vonatkoztatási rendszerben is bizonyítják jelentőségét. Csűrös, alapvetően érthetően, ezt választja, mert nem óhajt a teória birodalmába lépni. Pedig volna más út is: egy olyan irodalomfelfogás, olyan poétika kidolgozása, amely az említett hiedelemrendszertől elszakadva tárja föl a művek immanens értékteremtését. (Ezért, bármily különös, a 19. század némely avíttnak elkönyvelt, „hagyományos” irodalmi alkotásának értékeléséhez a posztmodern teóriák nyújthatnak segítséget – éppen a „hagyományos” irodalomtörténet érveivel szemben.) Marad tehát a végeredmény: Eötvös Károlyt nem (irodalom)történeti érdemei okán szeretjük, hanem azért, mert önmagát adta. Esztétikátlan, derűsen jóízű, aki, ha úgy tetszik, mer dilettáns maradni, és a maga irodalmon-kívüliségével teremti meg olvasójával a meghitt családiasság közösségét. És ez is bravúr, és van benne esztézis – de ez csak némi aggodalommal nevezhető a szakmai hétköznapok nyelvének értelmében esztétikai teljesítménynek. Részben az előzőeket ismételve: mindez azonban nem feltétlenül és kizárólag az Eötvös-mű újraértékelését, hanem a széptani dogmatizmus felülbírálatát sürgetné. Így aztán Csűrös Miklósnak végső soron mégis igaza van, amikor szakmája szabályai szerint fel akar oldani egy látható ellentmondást.

Igaza van máskor is, amikor más művek, alkotók jelentőségét, értékeit bizonyítja. Az ítéletek ugyanis nagyon sokszor még azon esztétikai képzetek, irodalomtörténeti értékrendek, normarendszerek logikájának, koherenciájának is ellentmondanak, amelyekre hivatkozva rögzülnek. Az Eötvös Károly-rehabilitációhoz módszertanilag feltűnően hasonlít az, ahogyan Fülep Lajos Baksay Sándor képének elemzéséhez kezd. Eközben gesztusa azoknak a teóriáknak az érvénytelenségére utal, amelyek jegyében ezt a munkát végzi. S csak az érez nem kevés szomorúságot ezt az erőfeszítést látva, aki tudja, hogy bő félszáz évvel ezelőtt nagy tudású, tisztességes irodalomtörténészek milyen komoly energiákat mozgattak meg avégett, hogy az osztályharc „esztétikájának” normái szerint legitimáljanak azoktól idegen életműveket. (Gyorsan hozzá kell tennem: mindez nem Csűröst, hanem a mai helyzetet minősíti! Illetve őt is: nagyon pozitívan.)

Különös dolog ez: Csűrös nem polemikus alkat, mégis (az eddigiekből is láthatóan) szüntelenül nyílt vagy rejtett polémiákba bonyolódik. Ezt teszi Kodolányi János polgárságképéről szólva, hiszen ezt az írót a népiség és a mítoszok meg legendás kívülrekedtsége okán szokás inkább előfanyalogni. Csűrös más utat választ: nem meglévő tételekhez keres bizonyítékot a műben, hanem elfogulatlan olvasása után megkísérli rekonstruálni azt a szellemi szituációt, tájékozódást, amelyben Kodolányi a maga elképzeléseit megfogalmazta. Ennek megfelelően tár az olvasó elé egy olyan modellt, amely élesen különbözik attól, mint amit eddig Kodolányinak tulajdonítottak. Így föltárja, hogy miközben az író társadalomképében is lényeges elem a kiegyezési rendszer, illetve a Trianonig vezető liberális berendezkedés akkoriban szinte kötelező bírálata, egy olyan harmadikutas koncepciót vázol fel, amelyik eleve nem vezethető le a végbement folyamatokból, és nem köthető más, létező konstrukciókhoz. Kodolányi a nemzetekre tagolt emberiségnek a mítoszokban megjelenített virtuális személyiségéből-személyiségeiből és nem gazdasági-társadalmi-történeti-politikai folyamatokból vezeti le a kívánatos létforma modelljét. Ami nagyon is íróhoz méltó gesztus. Kodolányi gondolatmenetének föltárásákor Csűrös fő érveit a Zárt tárgyalás gondolatai közül kölcsönzi. Ezek köré csoportosítja az életmű megannyi pontján talált tételeket arról, hogy az írónak nem a polgári létezés klasszikus formáival van problémája, hanem azzal, hogy egy csúcsán túljutott „osztály” meghatározta társadalom eszméje alkalmas lehet-e arra, hogy a jövő esélyeit kereső program alapja legyen. Ez a logika arra a természetes írói igényre épül, hogy ha a magyarságnak és az emberiségnek nem sikerül a fölgyűlt feladatok megoldásához nélkülözhetetlen metafizikai alapot megtalálni, akkor a távlattalan ideológiák csak újabb katasztrófákat zúdíthatnak ránk. (Közbevetőleg érdemes megjegyeznünk: az a korszak, amelyben Kodolányi eszmélkedett és alkotott, az avantgárdtól az egzisztencializmusig, Thomas Manntól Knut Hamsunig, Spenglertől Ortegáig és Camus-ig széltében-hosszában, keresztül-kasul ezzel a problémakörrel foglalkozott! S hogy Kodolányi mennyire tisztában volt azzal, hogy megannyi kérdésfelvetése, egész problémalátása egyetemes folyamatok része, azt – ahogyan Csűrös szépen elemzi – a Zárt tárgyalásban az jelképezi, hogy ebben az 1942–43-ban írt művében bírái modelljének Hitler, Sztálin és Churchill alakja szolgál.)

S talán itt kell kitérnünk arra, hogy amikor Csűrös szigorú tárgyszerűséggel, filoszi alázattal írja tanulmányait, avagy baráti empátiával és nagy áttekintőképességgel pontos kritikáit, mindig személyes marad. Nem hangvételében, nem kitárulkozásban, hanem azzal, hogy az írói-költői alkotásban megjelenő egyetemes problémákat a sajátjává éli. Pontosabban: a jó irodalmárban rejlő gondolkodó az írók és költők művein, az irodalmi problémák vizsgálatán keresztül jeleníti meg magát: nemcsak – ahogyan Nagy László írta – versben lehet bujdosni, hanem tanulmányban is.

S talán innen a kötet szelíden polemikus jellege: hiszen egyediségében minden alkotás a maga természete szerint nyílt vagy rejtett polémia mások munkáival. (Hát még akkor, ha egy túlfeszített, zsúfolt, szaggatott történelem és kultúra áll mögötte!) Ezért nem véletlen, hogy a drámaíró Németh Lászlóról szóló írásában a VII. Gergely üzenetét – „Szerettem az igazságot” – állítja gondolatmenete középpontjába, Némethben általában véve is a maga igazságának (igaz-ságának) hősét látva. De ugyanígy fölfedezhetjük a kritikus kitárulkozását abban, ahogyan a nagyközönség, de a szakma számára is ismeretlennek maradt Rajnai László műveinek posztumusz kiadását ismerteti. Benne alapjában véve ugyanazt a fenomenont látja meg, amelyet írásai hőseiben annyiszor fölfedez: azt az embert és alkotót, aki „belső karrierjén” munkálkodott. Nevezhetjük ezt Németh László után személyes „üdvösségtannak”, de éppen így ezt jelzi Arany, Mikszáth, Babits, Kodolányi, Szabó Zoltán, Csorba Győző, Hernádi Gyula stb., stb. (és itt, azt hiszem, valamennyi írásának hősét felsorolhatnám) példája. Ők mindannyian (ahogyan sok általa vizsgált alkotó teremtette irodalmi hős, Tolditól akár a Bertók László költészetében megjelenő, stilizált lírai személyiségig) a világgal való szembenállásban, a közmegegyezésben valóságosnak nevezett folyamatokon kívül maradásban a szellem és az efemer világ elszakadását példázzák.

Százezredszer is elismételhetjük: az igazi tehetség mindig öntörvényű, mindig kisebbségbe szorul, és életében soha nincs önmagánál szigorúbb bírája. Gondoljunk az akár Arany „örök kételyében”, Takáts Gyula kívülállásában vagy Szilágyi István életművének kánononkívüliségében megjelenő feszültségre. De itt valami másról van szó: ezekben a művekben a különállás, a kiszorulás nem a művészi önérzet vagy éppen az alkotó diszharmonikus világának következménye, hanem a magyar szellemi élet létformájának diszharmóniájából következik. Csűrös ennek föltárását illetően sem rendszeralkotó teoretikus, hanem az aprómunka hőse. Ezért, miközben lényegében folyamatosan egy redukált jelentésű és nem kívánt rejtettségben működő szellemi létforma titkait tárja fel, nem rajzol elénk egy Németh László Kisebbségben-jére rímelő kultúrtörténeti esszét. Vélhetően azért, mert annál sokkal realistább, mintsem a mutatott példákat direkt módon a magyar kultúra általános és lényegi meghatározójának tekintse. De még annál is realistább, hogy ne érzékelje: ezek a példák a magyar kultúra jellegét tekintve lényegesek és nem véletlenszerűek.

És ha a Kisebbségben-modellt már fölvetettem, az analógia még folytatható. Ahogyan Németh László oly kedvtelve fedezte föl a magyar művelődéstörténet nagy ismeretlenjeit és ismeretlen ismerőseit, úgy Csűrösben is van erre hajlam. Rajnai László éppen ilyen „névtelenje” közelmúltunknak, akinek nemcsak műve fontos, hanem sorsa is. Példa arra, hogy a jelenéből kiszorult gondolkodó miként kényszerül arra, hogy az utókorhoz fellebbezzen. Ami nem az alkotó és műve természetéből következik, hiszen minden igazi művészi vagy gondolkodói teljesítmény az egyén alkotóerejének megfeszítésével, bizonyos mértékig mindig saját környezetén és korán kívül születik. Normális körülmények között mégis beilleszkedik a jelen folyamataiba, és nem az utókor kutatásainak eredményeként kell visszakerülnie a kultúra folyamatosságába. Ha ezen a dimenzión kívülre szorul, akkor éppen ott nem alakít, ahol szeretne. Ha egy mű nem épül be a maga korának szellemi életébe, akkor abból jóvátehetetlenül kimarad, kései felfedezése soha nem illesztheti abba a szellemi sodrásba, amelyben helyet kellett volna kapnia. Nyerhet azonban más jelentést, kivételesen esetleg gazdagabbat, erőteljesebbet, mint amilyet a maga idejében.

Csűrös Miklós, szuverenitásával olykor talán maga is a kívül maradást kockáztatva, azért dolgozik, hogy az egykor vagy ma a „fősodor” szélére került-taszított vagy taszítani akart művek-alkotók ne legyenek kitéve a holttérbe kerülés veszélyének. Ez az értéktisztelő, áldozatos felfedező- és közvetítőmunka az, ami nélkül az irodalomnak nincs élete. Az irodalomtörténész, tanulmányíró, kritikus Csűrös Miklós egyike azoknak a csendes közvetítőknek, akiknek áldozatos, elmélyült munkája tartja életben az irodalmat, mert maga is alkotás, maga is irodalom. (Felsőmagyarország Kiadó, 2004)