×

Baán Tibor: Szerepválaszok

Zsille Gábor

2006 // 07-08
Szokatlan ívű alkotói pálya az idén májusban hatvanéves Baán Tiboré. Első verseskötetét (Madárház címmel) csak 1995-ben, negyvenkilencedik életévében sikerült megjelentetnie. Majd négy újabb versgyűjteménnyel jelentkezett, 1999-ben, 2000-ben, 2002-ben és 2003-ban: meglepő intenzitással, mintegy „bepótolva” a korábban elmaradt költői megnyilatkozást. E késleltetés, úgy tetszik, egész életútján végigkíséri. Harmincévesen került pedagógiai pályára, öt évvel később végezte el a Budapesti Tanítóképző Főiskolát, negyvenévesen szerzett diplomát az ELTE Tanárképző Főiskolai Karán. Azóta gimnáziumi tanár. Szűkebb pátriája Rákosliget (a hivatalos besorolás szerint túlduzzasztott fővárosunk tizenhetedik kerületének része), ahol vonzó szerénységgel, irigylésre méltó nyugalomban él.

Első prózai kötete, a válogatott kritikai írásokat tartalmazó, kétségtelenül tetszetős külcsínű Szerepválaszok 2004-ben látott napvilágot az Orpheusz Kiadónál, és kategóriájában elnyerte Az Év Könyve-díjat. Ezt az elismertséget nem véletlenül hangsúlyozom rögvest az elején (méghozzá a szerző védelmében, és nem cinikus éllel!), ugyanis a magam részéről bizony több komoly kifogásom van.

Kezdem azzal, hogy az alcím meghatározása szerint e mű 1988 és 2003 között született Esszék és tanulmányok gyűjteménye; a hátsó borító szövege pedig egyenesen azt állítja, hogy „jelen kötet a szerző válogatott esszéit tartalmazza”. Nos, a kötetben többszöri átolvasás után sem találtam esszét, egyetlenegyet sem. „Mindössze” hosszabb-rövidebb lélegzetű költészeti tanulmányokat (dolgozatokat?) és könyvismertetéseket. Baán Tibor szerepválaszai bennem határkérdéseket szülnek – játszhatnék tovább a kötet címével. Esztétikai tudományoskodás ide vagy oda, valószínűleg senki sem képes teljes pontossággal meghatározni, hol húzódik az érzékeny határ esszé, tanulmány és értekezés, kritika és recenzió, glossza, tárca és publicisztika között. (Ahogy arra sem született még egyetemes érvényű definíció, hogy vajh mi is a szabadvers, a prózavers, egyáltalán: a vers. Jobb híján csak efféle szellemességeket gyártunk: „A megfelelő szavak, a megfelelő sorrendben.”) Hanem legbelül, az idők során kifinomult olvasói szimatunkkal azért érezzük, melyik műfaj birodalmában járunk. Így aztán az ösztönömre hagyatkozom, mely határozottan azt súgja nekem, hogy Baán Tibor jelen írásai egyáltalán nem eszszék. A borítón megadott alcím így lenne helyes: Tanulmányok és recenziók.

Tételesen: a kötet első két ciklusában tanulmányok szerepelnek (bár itt is találni könyvismertetést, például a Két bekezdés Parancs Jánosról esetében), a harmadikban és negyedikben pedig verseskönyvekről írt recenziók. Utóbbiaknál szembetűnő a szerkezeti azonosság, mondhatni, egysíkúság. A nyitó mondatok rendre így kezdődnek: „Döbrentei Kornél válogatott verseinek könyve…”; „Nagy Gáspár egybegyűjtött verseinek könyve…”; „Czigány György legújabb könyve…”; „Hules Béla harmadik verskötete…”; „Gutai Magda gyűjteményes kötete…”. Az egyes írásokon belül pedig megfigyelhető, hogy a bekezdések jelentős része (olykor több mint a fele) annak a nevével indul, akinek a könyvéről éppen szó van. Így a Villányi Lászlóról született recenzió öt bekezdéséből három úgy kezdődik: Villányi László. Gutai Magdánál ez az arány hétből négy, Döbrentei Kornélnál tizenkettőből öt. A szokásokhoz kötődő, túlságosan is „jól nevelt” recenziók ezek.

Ám nem szeretnék a kelleténél szigorúbb lenni. Baán Tibor elvitathatatlan érdeme, hogy könyvében mindvégig a kortárs magyar költészet alkotóit tárgyalja. Ráadásul olyan szerzők műveit, illetve munkásságát, akikről a rivaldafényben hajlongó kritikusok nem nagyon írnak. Csokits János, Hules Béla, Gutai Magda, Kemsei István, Mezey Katalin, Villányi László ilyen költőnek számít, de akár Csorba Győzőt vagy Baka Istvánt is közéjük sorolhatjuk. Igen, Baán Tibor fittyet hány a különféle kultúrpolitikai szempontokra és zavaros egyéni érdekviszonyokra, amelyeket mostanság egyetlen divatos szóval irodalmi kánonnak becéznek – s ez már önmagában dicséretes. (Szegény Kosztolányi aligha mondogatta Karinthynak a Philadelphia kávéház karzatán, hogy „kérlek szépen, Fricikém, az a legfontosabb, hogy kanonizált szerzők legyünk”.) Az is mellette szól, hogy írásaiból kiviláglik: az általa elemzett szerzőnek valamennyi kötetét behatóan ismeri – s valljuk be, ez az olvasói lelkiismeretesség nem minden kritikusról mondható el.

Hasonló alaposság, az úgynevezett close reading fegyelme jellemzi a kötet kétségkívül egyik legfontosabb írását, a Pilinszky és Toldalagi című rövid tanulmányt is, amely elsőként az Újhold–Évkönyv 1988/2. számában jelent meg. Ebben – most Határ Győző szavait idézem – „eredeti meglátással, merészen lenyomozza a párhuzamot: indulás, ihlet és hangvétel párhuzamát a két költő életművében. Merésznek azért mondható, mert Pilinszky kultikus figura, s Baán Tibor egy olyan (háború előtti) kismesterhez viszonyítja, akinek az 1982-ben kiadott Magyar Irodalomtörténet a nevét sem említi meg.” Igen, e tanulmány meggyőzően tárja elénk, hogy Toldalagi Pál költészetét az utókor rangon alul kezeli. Előzményként ugyanakkor megállapítandó (és ezt felvezetőjében maga Baán is leszögezi): a Pilinszky–Toldalagi párhuzam tényére a nyolcvanas évek folyamán már mások is felfigyeltek, így Lengyel Balázs, Rónay László vagy Parancs János, aki történetesen Toldalagi válogatott verseinek posztumusz kötetét szerkesztette. Csak éppen Baán volt az első, aki írásban és módszeresen feltárta e rokonságot.

Lezárásként még néhány kritikai észrevétel. Nyilván a lengyel kultúra iránti lelkesedésemnek köszönhető, hogy rosszulesik: könyvében Baán Tibor két helyen hivatkozik a Nobel-díjas költő és esszéíró, Czes©aw Mi©osz szavaira, ám mindkétszer helytelenül írja a nevét – ráadásul mindig más hibákkal. Folytatva a lajstromot: az, hogy Baán Tibor következetesen hősgalériának nevezi az ősgalériát, vagyis a régen kastélyok dísztermében, nagypolgári otthonok szalonjában őrzött portrégyűjteményt, inkább csak árnyalatnyi kulturális eltérés – nincs jelentősége, végső soron szabad költői leleménynek minősül. Viszont a névmutató hiánya valóban fájó. Recenzensként kutakodva ez-az után különösen is megtapasztaltam ezt. Egy ilyen gazdagságú, kétszázötven oldalas tanulmánykötet, amelyben sűrűn röpködnek a név szerinti utalások és idézetek – csupán a Pilinszky és Toldalagi tizenöt oldalán mintegy húsz név szerepel! –, feltétlenül megérdemelne egy névmutatót. Ha térképet kapnék a kezembe, hogy könnyebben tájékozódjam, bizonyára kevesebbet dohognék.

(Orpheusz, 2004)

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben