Költő, kétszívű folyóval

Tornai József: Hemingway nyara

Olyan voltál, mint mikor megérkezik a nyár
meredek homlokán a nappal.
Szénásszekeret úsztat a völgyi pára,
a fák vastag, zöld szoknyáit megbillenti a szél
és nők, folyók hánytorognak a föld lábainál:
folyónál szebb nők. Az ürességbe zárva,
nagyon erős Nyár, emlékszel a nyárra,

amit most elvesztettünk? Szegény, jó Hemingway,
de jó volt lakni egy-földön veled!
Legjobb szomszéd: hozzátartoztál a föld emberi arcához,
ó hogy szorítana a rádöbbenés magához,
mikor már minden elvégeztetett
s a nyár kegyetlen és tüzes kazán már,
hol csak megfőni s képzelődni lehet

leejtett karral és kidülledt szemmel
áttetsző szörnyetegek előtt,
akik most újra eljöttek. Leereszkedett rád
a céltalanság angyala s megölt?
Téged, aki annyit hallgattad a szív ágyúszavát,
bikák vörös fújását s a tengelicét?
Követelte benned is magát az emberiség,

és gyanítottad, ki ez a földhözragadt isten,
e nap-fejű állat, ez a titokzatos
évszak: a föld rendületlen nyara,
ki újra bepermetezi sugárral, ha
elszomorodik a lapály, a domb.
De te elvágódtál. És fölüvöltenek, akikre
lövöldöztél, a halhatatlan ragadozók.

1961

(Hemingway-élményünk) Hemingway, nők, folyók, természet; kegyetlen, rendületlen nyár, halhatatlan ragadozók; céltalanság angyala, halál – ezek a vers kulcsszavai. Tornai 1961-ben, Hemingway halálhírére írta művét. A hosszú évek óta népszerűsége zenitjére érkezett, Nobel-díjas író hatvanhárom évesen önkezével véget vetett életének. A személyéről keringő hírek szerint elvitte a világfájdalomnak az a sajátosan hemingwayi változata, amely a romantikus Byronra emlékeztetett, de a műveiből áradó életérzés csakis reá vallott.

Sok mindenből tevődött össze ez a különös, tragikusságában mégsem boldogtalan – legkevésbé sem „szerencsétlen” – életérzés. Miért hódított világszerte az ifjúság körében? Mert vonzó volt, izgalmas, és az élet teljességét éreztette velünk, fiatal olvasóival. Hősies volt ez az élet, színes és nagyarányú. A higgadt arckifejezés mögé rejtve is nagy érzelmektől feszülő, életrevalóan és halálra szántan férfias. Komoly, szép Zeusz-arc – én ilyennek láttam fényképén. Tornai költői képe is bátorít erre a jellemzésre: „Olyan voltál, mint mikor megérkezik a nyár / meredek homlokán a nappal”. A nyár, a nap jegyét homlokán viselő, könnyen mitizálható arc nézett ránk fehér körszakállas portréiról.

Hemingway a Rák és az Oroszlán csillagkép találkozásakor, július 21-én született, és írásain is, életstílusán is kiütköző emberi természete tökéletesen megfelelt ennek a – meglehet – tudományos alapot nélkülöző asztrológiai hiedelemnek. A „Rák” vízjegy – a hátrálva küzdő, önmagát jól álcázó lény, a szerszám- és fegyverforgatás jelképe. Az „oroszlán” napjegy – a nyíltan támadó, inkább szíve, mint megfontolásai által irányított ember csillagjegye. Találó a versben a kép: „aki annyit hallgattad a szív ágyúszavát”. Szerelem, harc, bátorságpróbák, mindent egy lapra föltevő játék az írói nagyságért és rengeteg alkohol: megannyi szívrobbanás. Egy szenvedélyes élet sarkantyúzása a tajtékos végletekig.

A két, eltérő csillagkép együttes befolyása ellentétek szorításában élő, ambivalens személyiséget hoz létre. Hemingway mestere volt a halászatnak, vadászatnak, harcnak és írásnak. Íróként is sportember, aki úgy tűzte maga elé a napi nyolcszáz szónyi penzumot, mint az úszó vagy a kerékpáros a kötelező kilométeradagját. Stílusművész volt. Hívei és epigonjai a világon mindenütt váltakozó sikerrel utánozták lakonikus, álprimitív rövid mondatait, tőmondatos, drámai párbeszédeit, naturalisztikusan érzékletes leírásait, sűrű atmoszférájú konfliktushelyzeteit, érzelmi közömbösséget mímelő, valójában mélyen megindult erotikáját csakúgy, mint elszánt ivóstílusát. Rajta nem látták a szesz hatását, de a méreg benne is elvégezte romboló munkáját.

Hőseivel rendszerint azonos, mint a mi Krúdynk Szindbáddal vagy Rezeda Kázmérral. Azért jutott eszembe róla Krúdy, mert az ő prózája is sokszor tiszta költészet, abszolút költészet. Hemingway Akiért a harang szól című regényében a cigány javasasszony, Pilar úgy írja le a halál illatát a bevetésre készülő partizánlánynak és szerelmesének, ahogy nálunk csak Krúdy, Jékely és Juhász Ferenc volt képes, utóbbi főleg a Tékozló országban s a Szerelmes hazatántorgásban. A halál előérzete lebeg legtöbb írása fölött, amelyet hallatlanul fölerősít a szerelem és a virtus. A hősnek elsősorban önmagával, a félelemmel kell megküzdenie. Hemingway fiatalon meghalt pályatársa, García Lorca duende-elmélete felel meg tökéletesen az amerikai író torreádor- és vadásztörténeteinek, amelyekben a viadornak a halálfélelem fekete bikájával kell leszámolnia, mielőtt az arénába lépne, a vadásznak pedig a gyávaság kígyóit kell letépnie torkáról, hogy másnap a nagyvad szemébe nézhessen.

Az életet istenülésre kijelölt héroszok beavatási szertartásának tekintette Hemingway. Talán túlzott önszerelem volt benne. Úgy vetett véget életének az öregkor küszöbén, ahogy a gyönyörű dívák, akik nem akarnak megmutatkozni rajongóik előtt megereszkedett arcvonásokkal és termettel, alantas testi nyűgökkel küszködve. A zsenihiúságot Nietzsche el is várja az íróktól. Byron, Ady vagy Nagy László ilyen hiú. Igen, Byron-követő volt Hemingway abban, ahogy a veszélyt kereste. Több volt ez, mint kalandvágy: lelki szükségből, a keresztes lovagok lelkesedésével sietett a háborúba, amelyet a zsarnokság ellen folytattak az elnyomottakért a krisztusi igazság és a szabadság szerelmesei. Az amerikai cowboy-romantika sem hiányzott az oroszlánszívű, kemény öklű íróból. Ám ezt hamisítatlan européerséggel emelte magasra. Az első világháborúban szerzett nagy kiábrándulása ellenére (Búcsú a fegyverektől) a polgárháborús Spanyolországban, a német tengeralattjáróktól veszélyeztetett kubai vizeken, majd Párizs és Velence visszavételekor ismételten a szabadító hadakkal tartott. Sokáig ő volt az amerikai férfiideál (ma már nem az – hidegebb mámor kell a fiataloknak), és mi is nagyon szerettük itt Magyarországon, mert az ő amerikaisága jól összeillett az európaisággal, azzal, ami végül is legyűrte a nácizmust, és aminek 1956-ban le kellett volna győznie a bolsevizmust. Néhány Hemingway elkelt volna tudósítónak a pesti utcákon, de a Fehér Házban és a Pentagonban is – állapítottuk meg barátaimmal akkoriban.

Sokan szerettünk volna kamaszosan hasonlítani a „Papára”, ahogy itt Pesten is a kubai ragadványnevén emlegettük. (A nyolc-tíz évvel későbbi Che Guevara-kultusz láttán bizonyos megértéssel, de kétkedve tekintettünk a mi Hemingway-lázunk utánzatára. Hol van ebből a romantikából a művészet? – kérdeztük, mert az orvos-partizán alakjában csak a tetszetős nietzschei elv, az „élj veszélyesen” erőltetését láttuk.) Lehet, hogy Hemingway, a kalandok és az erkölcsi szépség szerelmese idővel az ifjúsági irodalom klasszikusává lényegül át.

(Vers és novella egymást értelmezi) Különösen az a Hemingway-novella tolul emlékezetembe, amelynek már a címe költészet: A nagy kétszívű folyón. Az író ezúttal szürrealisztikus, egyben az észak-amerikai indiánok ősi metaforáira emlékeztető címet választott novellájának. Miért is kétszívű? Mert a zúgó hegyi folyó egyszerre bőkezűen adakozó és elveszejtő, kiszámíthatatlanul magával sodró? Erre Tornai egyik esszéjével válaszolhatok legpontosabban. (Közbe kell szúrnom, hogy Tornai, a sokáig ösztönembernek hitt költő az eltelt évtizedek alatt – a maga esszéírói, aforisztikus módján – mélyen filozofikus íróvá, költővé vált. A teóriánál így is többre tartja a művet, s annál is többre az életet.) A szabadságról elmélkedve írja, hogy bár az ember a természetben érzi magát a legszabadabbnak, maga a természet, bármilyen buzgó panteizmussal antropomorfizáljuk is, nem szabad. „Mit jelent az, hogy a természet nem szabad? – teszi föl a kérdést. – A tökéletes minden-mindegy, a közöny minden iránt, a neutralitás azzal szemben, hogy mi történik: pusztul vagy születik valami: ez teszi abszolút szabaddá.” Nem is azonos tehát semmiféle istennel. Az önellentmondásokra vadászók kajánul belecsíphetnének a bölcselkedő költőbe: a természet eszerint azért nem szabad, mert abszolút szabad. Nekem épp az tetszik, hogy vállalja a teremtésre (s egy föltételezett teremtőre) oly jellemző paradoxont: az abszolút szabadság már nem is szabadság. Hiszen ez a kartezianizmus lényege: csak az emberi kötelmek és célok adnak értelmet a szabadságnak. Homérosz már tisztában volt ezzel: halhatatlan istenei nem tragikus alakok; a létet csak az ember haláltudata töltheti meg tragikummal. A természet sem tragikus; szabadsága voltaképp a benne föllélegző emberé. Ezért „kétszívű”: önmagában közömbös, de általunk emberi.

Hemingway novellájában nincs kalandos fordulat; a drámai konfliktus, sőt az odüsszeuszi vagy robinsoni értelemben vett izgalom is hiányzik belőle. Nick – az író alteregója – kijött a természetbe pisztrángozni, hogy tartósan átadja magát az erdő, a folyó s a fölöttük rendre felragyogó és besötétedő égbolt kozmikus közelségének. Amikor leszáll a vonatról, iszonyú pusztulás jelei közt halad el – fölperzselt város romjait látja maga körül. Nem tudni, mi okozta a katasztrófát. Sejtésem szerint az ellenpont kedvéért kellett a novella elejére a komor jelkép. Mert amint eléri Nick az erdőt és a hegyi folyót, a mű idillé változik át, a létküzdelem idilljévé. Harcolnia kell az elemekkel az élelemért, a biztonságért. Mert ebben az idillben szó sincs kényelemről: Nicknek meg kell szenvednie a létfeltételekért. A természet nem csupán „kies” (etimológiailag kéjes), hanem zord és kegyetlen is.

Nem csupán horgászszenvedélyének akar hódolni. Nem szimpla turista: vallásos hithez hasonló belső hajlamok hajtják. S ez több a környezetvédők akcióinál is. Tornai így ítéli meg a zöld mozgalom híveit: „A természet vallásos tisztelete bennük nincs meg, s ilyen módon még csak eredményre se tarthatnak számot, mert az érdekre való hivatkozás nem elég a föld megvédésére. Ahhoz új hit kellene: az, hogy minden fűszálban, virágban, fában, állatban, kavicsban, folyóban és tengerben is isteni lelket lássunk. Ugyanazt, amely ott van az emberben, ezért ha nem is szellemi, de mindenesetre lelki társainkként kell szeretni, megvédeni őket.” Úgy vélem, érzelmi, erkölcsi vagy hitbeli motiváltság nélkül senki se lesz természetvédő – de ez most mellékes. A panteizmus sajátos értelmezése a fontos, mert ennek tág égboltja van Tornai gondolkodásában. Valamelyik esszéjében idézi Goethe Schiller koponyája című versét: „Az élettől kaphat-e többet ember, / mintha a Természet-isten kitárul?” Nick sem a sültgalamb-váró természetlátogatók passzív módján viszonyul a természethez. Figyelmét a szakszerűen végrehajtott horgászás köti le, de épp így válik ő maga is a természet részévé, mint a vidra vagy a medve, csupán az eszközei mások. Emberi döntés, belátás és szabad választás révén dobta le magáról a városi lét abroncsait, hogy részesüljön az egyetemes létben.

A novella refrénszerűen vissza-visszatérő mondata: Nick „boldog volt”. A boldogságról sok mindent leírtak már, én csak néhány elemét emelném ki a novella és Tornai verse alapján. A boldogság egyrészt szabadság. Mentesülés a mindennapos kötöttségektől, az otthonosság meglelése a kozmoszban. Ugyanakkor önélvezet. Velünk született, elemi adottságaink zavartalan kiélése. Nick boldogan készíti el ételeit s alvóhelyét. Atavisztikus örömmel éli meg a pillanatot, amikor a tűznél fölmelegszik, vagy amikor jó a „kapás”. A szabadban táborozva, az eget bámulva vagy a folyó sodrásával küszködve érzéki közelségbe kerül a természettel. Tornai jól értelmezi versében Hemingwayt, amikor ezt az érintkezést erotikának tünteti föl. A mindenséggel úgy olvadunk egybe a nyári vizekben, a napsütötte hegycsúcsokon vagy a csillagos égbolt alatt, ahogy egy jó szeretkezésnek adjuk át magunkat, minden porcikánkkal és egész lelkünkkel: „a fák vastag, zöld szoknyáit megbillenti a szél / és nők, folyók hánytorognak a föld lábainál: / folyónál szebb nők”. A képzeletünket benépesítő erotikus képzetek jelennek meg itt. Főként nemiségünk által vagyunk természeti lények, akkor is, ha életünk nagy részét mesterséges környezetben éljük le. A vers, Rilkével szólva, „az erősebb lét közelében” mutatja meg az embert, ott, ahová Hemingway hősei az öreg halásztól vagy a spanyolországi antifasiszta önkéntestől a különféle torrerókig és a normandiai partraszállás poklából jött katonatisztig (A folyón át a fák közé) mindig is törekednek.

Nem csupán a „hálás olvasó” fohászkodik Tornai búcsúversében, amikor e sorához érünk: „Szegény, jó Hemingway, / de jó volt lakni egy-földön veled!” Gondolhatunk a vers dátumára is – öt évvel korábban egzisztenciális határhelyzetek tucatjait éltük át itt Magyarországon pár hét leforgása alatt. A nyomorúságban az író kóstolókat adott nekünk a szabadságból: szép és odaadó nőalakokkal, a végtelen, nyílt tengerrel, pisztrángos hegyi patakokkal és ismerős veszélyekkel, amelyeket a férfi hősök maguk választottak bátorságuk bizonyítására. A mélytengeri óriáshalak, az afrikai nagyvadak meg az aréna feltüzelt bikái nem csupán kalandok mesés-félelmes kellékei, hanem az Ember mitikus-jelképes ellenfelei, olykor éppenséggel a Gonosz megtestesítői, akárcsak a francóista és hitlerista fegyveresek. Tornai így folytatja versét: „hozzátartoztál a föld emberi arcához, / ó hogy szorítana a rádöbbenés magához, / mikor már minden elvégeztetett / s a nyár kegyetlen és tüzes kazán már, / hol csak megfőni s képzelődni lehet // leejtett karral és kidülledt szemmel / áttetsző szörnyetegek előtt, / akik most újra eljöttek”. Mi ez, ha nem utalás az elfojtott forradalomra s a megtorlás éveire? A „világfájdalmas” életérzést jól ismertük, s nem valaminő „boldog békeidők” kielégült és kiégett unalmának köszönhettük, ha voltak ilyenek valaha is. „Leereszkedett rád / a céltalanság angyala s megölt?” – kérdezi a költő, s ellenpontként helyezi mellé a már idézett gondolatot a szív ágyúszaváról, majd a „bikák vörös fújását s a tengelicét”, éreztetve az egyszerre veszélyes és gyöngéd természet kétarcúságát. A nagybetűs Embert láttatja kedves írónkban, aki mitikus alakká lényegült át szemünkben: „Követelte benned is magát az emberiség, / és gyanítottad, ki ez a földhözragadt isten, / e nap-fejű állat, ez a titokzatos / évszak: a föld rendületlen nyara”… Tornai a nyár képzetkörében tartja versét – az első szakasz tüzes istenarca visszatér az idézett sorokban. A sugárzás áldása reményhozónak tünteti föl az elhunytat: „…ki újra bepermetezi sugárral, ha / elszomorodik a lapály, a domb.”

A verszárás érzelmi hangoltsága – föltehetőleg a történelmi állapot s a költősors kilátástalansága miatt – nem tűri a hagyományos gyászversek ünnepélyességét. Szép, de kétségbeejtő sorsjelképet mutat a heroikus élet hulltában. Éppúgy szól minden galádság ellen, mint az író dicséretéül: „És fölüvöltenek, akikre / lövöldöztél, a halhatatlan ragadozók.” Ők tehát a halhatatlanok: a gonoszságot jelképező bestiák, s nem a nagy vadász. Ennél az ironikus színlelésnél aligha mondható ki nagyobb átok és vád az örök embertelenségről, ami Hemingway halálakor szóra bírta a költőt.

(A Tornai-vers) A Hemingway nyaráról elmondható, hogy tipikus Tornai-vers, nemcsak keletkezésekor, hanem jószerivel mindmáig. Ha ezt a verstípust először a negatív oldaláról közelítjük meg – azt vizsgálva, hogy milyen nem, vagyis miben tér el a hagyományos esztétikai környezet uralkodó költői normáitól –, akkor azt látjuk, hogy hiányzik belőle az a bel canto, amely a Nyugat első nemzedéke, korábban Arany, Petőfi, Vörösmarty, Berzsenyi, Csokonai, Balassi és a virágének, sőt Janus Pannonius idején általánosan jellemző volt a magyar költészetre. A bel canto nem feltétlenül értékkritérium a költészetben, mégis a siker kulcsa Magyarországon, és igazi szerencse, ha a többi, lényegibb minőségjegyek mellett sajátja a versnek, a költő stílusának. Kosztolányinál, Tóth Árpádnál megvan a legfelső fokon, Babitsnál ritkábban (bár neki is vannak kifejezetten bel canto versei, mint például az Új leoninusok vagy a Szerenád); amennyivel jobban megvan ez Kosztolányinál, utóbbi annyival népszerűbb is Babitsnál, noha értékük közt nehéz különbséget tenni. (Babitsot „mélyebbnek” tartják, ezt Kosztolányi is „elismeri” az Esti Kornél énekében, de nincs benne sok köszönet.) József Attila ugyancsak a bel canto nagymestere, szemben Illyéssel. Őt alighanem ezért nevezheti egykori barátja, majd haragosa, Márai „fahangúnak”. (Vannak ugyanakkor jelentős bel canto költőink, akik érdekes módon nem tartoznak a legnépszerűbbek közé: Jékely Zoltán vagy Csanádi Imre például majd mindig rangja alatt szerepelt, szerepel. Talán mert nem eléggé kor-szerűek a témáik.) A bel canto nemcsak azért „előnyös” tulajdonsága a versnek, mert a nyelvből muzsikát varázsol, s mert igazodik az ókori költők és rétorok által kidolgozott (de a népdalokban is meglevő) retorikai eszményekhez, hanem azért is, mert az ilyen versekből lesz a szó legjobb értelmében sláger. Valljuk be, hogy a bel cantónak köszönhető siker kicsit gyanús is: amikor a verszene olyannyira öncélúan eluralkodik a művön, mint Kosztolányi Ilonáján, a bel canto még terhünkre is lehet. (Egyik esszéjében Tornai joggal rója fel a – remeknek alapjában elismert – Hajnali részegség hibájául a túlságosan „szép”, tetszetős bálvíziót.)

Tornai legfontosabb mestere, azt hiszem, az általa személyes okokból legtöbbször emlegetett Szabó Lőrincnél is inkább, Ady. Nem valamilyen közvetlen hasonlóság okán (bár az ismétléseket például mindketten kedvelik), inkább elviekben. Ady költészetének sem első számú sajátossága a bel canto, noha neki is vannak fülbemászó eufónia-bravúrjai, olyanok, mint jó néhány korai vers, főként a Léda-versek zöme, a Párisban járt az ősz, a Szent Margit legendája vagy – legsúlyosabb versei közül – Az ős Kaján. Ady nem bel canto költő, de ehhez is ért mellékesen (ahogy Tornai is). Egyes versei szinte „csikorognak”. Ezekért Kosztolányi vehemensen bírálta, pedig az ilyen versei közül is nem egy a magyar líra csúcsaihoz tartozik, mint A csodák föntjén vagy az És most már.

Tornait eddig, azt hiszem, azért nem kapta szárnyára a siker a felsőfokon, mert hiányzik verseiből a bel canto. Ez az ő negatív „titka”: ezért késett le róla az irodalmi köztudat, nemcsak a közönség, hanem a „szakma” is. A Hemingway nyara tárgyánál és titkos-tilos üzeneténél fogva könnyen megnyergelhette volna Hemingway óriási népszerűségét a hatvanas évek elején, ha a vers jobban alkalmazkodik a Nyugat-líra szépségeszményéhez. A költemény „slágerverssé” válhatott volna, ha sorai betartják a szótag- vagy ütemszámláló tánclépést, a jambust vagy anapesztust, ha következetesen rímel, és remek metaforáit a klasszikus poétika és retorika előkészítő-beteljesítő eszközeivel helyezi súlypontba. Vagyis: ha „szabályosabb”, könnyebben megtanulható, dalolhatóbb verset ír.

Csakhogy: nem biztos, hogy akkor érdemes volna ma, negyvenöt évvel keletkezése után beszélni róla. Mert akkor nem vált volna belőle Tornai-vers. A költőnek kockázatot kell vállalnia azért, hogy önmagává lehessen, hogy utat törjön az új esztétikumnak, ami nemcsak szépség lehet, vagy ami nemcsak a régi, megszokott értelemben hordozza a szépséget, hanem szálkásabb, töredezettebb és elnagyoltabb, ami a régi dallamossághoz képest „hangzavar” („ha nekik az, ami nekünk vigasz”), de közben lényegretörőbb, kendőzetlenebb, dúltabb, személyesebb, lázasabb és őszintébb. Bartókibb. A Hemingway-vers nyugtalan sortördelése, az itt-ott még a szakaszhatárokon is átívelő enjambement, a kérdő és felkiáltó mondatoknak a megszokott logikától független váltakozása, melyben a felkiáltók korántsem a kérdő mondatok válaszai, sokkal inkább spontánul ható indulatjelzések – megannyi Tornai-féle „copyright”. Nézzük csak ezeket a mondatokat közelebbről. A második versszak felkiáltójeles mondata például inkább suttogás, mint kiáltás – afféle fohászkodás, ami a gyásznak sokkal inkább megfelel, mint valamiféle ünneplésnek: így akkor beszélünk a halotthoz, minthogyha hallaná szavainkat. A kérdések nem várnak és nem kapnak közvetlen válaszokat: állítás értékű „költői kérdések”, megrendülten meditáló tűnődések.

S a szerkezet. A váratlanság uralkodik benne, a meglepetés. Ez annak köszönhető elsősorban, hogy miként aktualizálja és szinte honosítja Hemingwayt, az emberiség-embert a hatvanas évek elejének Magyarországán. Az író afrikai novelláit idéző képek a hőgutás, diktatórikus nyárról jól készítik elő a vers második felének bölcselkedőbb gondolatait. Azt, hogy a küzdő embernek el kellett buknia, mert vannak sötét erők, amelyek őt is lebírják. Belső vereséget kellett elszenvednie a nagy írónak – feladta küzdelmét: a „céltalanság angyala” kerekedett fölül a mindig célokért lángoló, igaz ügyekért cselekvő és alkotó férfin.

A mű azért tartozik Tornai és a kor legfontosabb versei közé, mert érezteti azoknak az időknek legsúlyosabb gondját Magyarországon, Közép-Európában és a nagyvilágon, amikor a „halhatatlan ragadozók” fölülkerekedtek a jóra törekvő emberiségen, tartós válságot idéztek elő szerte a világban, gyászt, reményvesztést és erkölcsi romlást a hazában. A byroni világfájdalom, a spleen egészen konkrét, jelképes tartalmat kap Hemingwayről szólva: erkölcsi és politikai-világnézeti undorrá, tiltakozássá nemesül.

Ha meg akarnám határozni a vers műfaját, a kínálkozó, sablonos „nekrológvers” helyett azt mondanám, hogy modern óda, amelynek hangnemébe elégikus dallamok vegyülnek, s amely fájdalmas iróniájával úgy tesz, mintha ünnepelné a győztes gonoszt, aki vagy amely ismét bizonyítani tudta „halhatatlanságát”. A katarzist maga a bukás igazolja: a Hemingwayt megszólító „De te elvágódtál” mondat. A nagy görög tragédiák óta ez a záloga a megtisztulásnak: a különbnek, a kiválónak, az értékesnek törvényszerűen buknia kell ahhoz, hogy magukhoz térítse a közönyösöket, akik a hőst magára hagyják.