Józef Piłsudski és a lengyel állam újjászületése

II/2. rész

A varsói csata

1920. július 1-jén a szejm egyhangú döntésével megalakult a széles hatáskörrel felruházott Államvédelmi Tanács. Elnöke az államfő lett, helyettese a miniszterelnök, tagjai: az országgyűlés elnöke, három miniszterelnök, a fővezér által kiválasztott három tábornok és a szejm delegálta tíz képviselő. Ettől kezdve a kormány és a szejm feladatát is az Államvédelmi Tanács végezte. Július 5-én hosszas vita után úgy döntött, hogy hivatalosan segítséget kér az I. világháború győzteseitől, elsősorban Angliától és Franciaországtól.

A felelősségteljes küldetést Władysław Grabski miniszterelnök vállalta magára, s a belgiumi Spaba utazott, ahol hidegzuhanyként érte, hogy tárgyalópartnerei nem szövetségesként fogadták. Az angol miniszterelnök, Lloyd Georg leszögezte: hadianyagot is csak akkor szállítanak a lengyel hadseregnek, ha Lengyelország nem tart igényt a Bugon és a Sanon túli területekre, s elfogadja az I. világháborúban győztes országok tíz küldöttjéből álló Legfelsőbb Tanácsnak Vilnára, Kelet-Galíciára és a Cieszyni (Tesseni) Sziléziára vonatkozó döntését. Ebben az esetben Anglia arra is hajlandó, hogy Varsó és Moszkva között közvetítsen. A kényszerhelyzetben Grabski beleegyezett az angolok által diktált feltételekbe.

Ezután következett az újabb hidegzuhany, amely – legalábbis látszólag – az angol miniszterelnököt érte. Július 11-én megtett javaslatára Csicserintől hat nap múlva érkezett meg a választávirat: a szovjet félnek nincs szüksége közvetítőre, közvetlenül fog tárgyalni Lengyelországgal, amelynek keleti határaira vonatkozóan hajlandó beleegyezni a Bug folyótól keletebbre húzódó vonalba is.

Vajon mi a magyarázata a határra vonatkozó szovjet engedménynek? A július 11-i táviratot mint külügyminiszter Curzon írta alá, aki egyébként személyesen nem vett részt a spai tárgyalásokon, amelyeken a szembenálló felek között a fegyverszünet megkötése napján húzódó vonalat kívánták figyelemben venni majd Kelet-Galíciában a határ-megállapításnál. A lengyelek többek között emiatt is harcoltak kétségbeesetten Lemberg és a város déli szomszédságában fekvő olajmezők megtartásáért. A Csicserinnek megküldött távirat szövegében azonban már az állt, hogy a határ megállapításánál figyelembe veendő vonal Rawa Ruskától nyugatra, Przemyśtől pedig keletre húzódik – le a Kárpátokig. Ezt a vonalat egy Lloyd George-nak készített szakértői munkájában Lewis Namier, a brit Tájékoztatási Minisztérium hírszerzési osztályának munkatársa írta le, rajzolta meg a galíciai lengyelek és ukránok között húzódó néprajzi határként. Felmerült Kelet-Galíciának Csehszlovákiához csatolása is, ahol az Kárpátaljával egyesülve alkotott volna autonóm területet. Nem véletlen, hogy az ukrán emigráció egyik központja Prága volt, ahol 1920 augusztusában az Ukrán Katonai Szervezet is megalakult, amelynek illegális működési területe a húszas és harmincas években Kelet-Galícia lett. Az Egyesült Királyság szívesebben látta volna akár Csehszlovákia részeként is ezt a kérdéses területet, mint Lengyelország határai közt.

Mindez a lengyelek előtt nem volt titok, s rosszallásukat már korábban sajátos módon hozták az angolok tudomására. Amikor 1919 karácsonya előtt a varsói brit nagykövet táncestélyre invitálta meg a lengyel előkelőségek egy csoportját, a lengyel vendégek a vacsora elfogyasztása után felálltak és távoztak. Ezzel akarták az angolok tudomására hozni, hogy nem kívánnak úgy táncolni, ahogy ők fütyülnek. A brit katonai misszió vezetője, Carton de Wiatr tábornok legszívesebben párbajra hívta volna ki az őt faképnél hagyó férfi vendégeket.

Lloyd George-nak az viszont eszébe sem jutott, hogy Kelet-Galíciának esetleg az általa is támogatható Ukrajna lehetne a legtermészetesebb gazdája. Epésen jegyezte meg egy alkalommal: „Mindössze egyszer futottam össze egy ukránnal. Ő az utolsó ukrán, akit láttam, és nem vagyok biztos benne, hogy bármikor is szeretnék többet látni.” A győztes varsói csata következményeként Kelet-Galícia végül Lengyelország része lett. Ezt az itt élő ukránok – vagy ahogyan a lengyelek akkor hívták őket: ruszinok – nem fogadták kitörő lelkesedéssel, még akkor sem, ha Piłsudski kijelentette: az ukránoknak legalább annyi joggal kell rendelkezniük, mint amennyit az osztrákoktól kaptak. Az ukránok szemszögéből az így kialakult helyzetnek egy pozitív következménye volt: Kelet-Galícia megmenekült a harmincas évek Szovjet Ukrajnájában mesterségesen keltett éhínségtől, amelybe ukránok milliói haltak bele.

A Curzon nevével jelzett vonal igazi jelentőségét a II. világháború alatt nyeri el, amikor Sztálin majd az egykori angol külügyminiszter táviratára – the Curson Telegramme – hivatkozva kéri az új lengyel–szovjet határ megállapítását. Ezúttal Sztálin mutatkozik majd ugyanolyan nagyvonalúnak, mint Csicserin az említett július 17-i választáviratban: azt javasolja az angoloknak, hogy öt-tíz kilométeres sávval a lengyelek javára módosítsanak a Curzon-vonalon.

1920 nyarán a nyugati szövetségesek angliai és a németországi kikötői sztrájkok miatt a hadianyag-szállítás akadozott. A lengyel társadalom viszont a Nyugat segítőkészségeként fogadta, hogy július 25-én Varsóba érkezett a győztesek Legfelső Tanácsának katonai-diplomáciai missziója, amelynek tagjai a berlini angol követ, Edgar Vincent ď Abernon, a washingtoni francia követ, Jules Jusserand, az antant haditanácsának vezérkari főnöke, Foch marsall jobbkeze, Maxime Weygand tábornok, az angol P. Racliffe tábornok és két tikár voltak.

Piłsudski nem rejtette véka alá, hogy a helyzet komoly, és legalább egy hét fegyvernyugvásra lenne szükség a lengyel hadsereg ütőképességének biztosítására, az adott helyzetben mégis jobban örültek volna hadfelszerelésnek, mint idegen tisztek és tanácsadók érkezésének. Mindazonáltal Weygand tábornokkal még aznap este részletesen megbeszélte a teendőket. A francia generális arról biztosította a lengyel államfőt és fővezért, hogy noha nem hozott magával hadosztályokat, fegyverre és lőszerre számíthatnak a lengyelek. Pár nappal később Piłsudski a lengyel vezérkari főnök (aki ekkor már Tadeusz Rozwadowski tábornok volt) tanácsadójává nevezte ki a Weygand-t.

Az Államvédelmi Tanács július 20-i ülésén derült ki, hogy az Ukrajnát elfoglaló XII. és XIV. bolsevik hadsereg elérte Galícia keleti határát, s Bugyonnij lovashadseregével az élen Lemberg felé közeledik, hogy a város bevételével együtt a tőle délre eső olajmezőket is elfoglalja. A Vörös Hadsereg térnyerésével egy időben Tarnopolban, mint a Galíciai Szovjet Szocialista Köztársaság ideiglenes kormánya, megalakult a Galíciai Forradalmi Bizottság, amely programnyilatkozatában „a burzsoá-nemesi Lengyelországot a galíciai dolgozó nép legkegyetlenebb ellenségének” titulálta.

A Nemzeti Demokráciát és a Lengyel Nemzeti Bizottságot képviselő Roman Dmowski a Vörös Hadsereg gyors sikereire és térnyerésére az említett július 20-i ülésen úgy reagált, hogy a fővezérséget azonnal el kell venni Piłsudskitól, s azt más tábornokra kell bízni. Ha pedig nincs megfelelő lengyel jelölt, a szövetségesektől kell főparancsnokot kérni. Piłsudski erre azt válaszolta, hogy a győzelem háromnegyed részben a hadsereg és a társadalom erkölcsi erején és tartásán múlik. „Egy beteg társadalomnak a hadserege is beteg.” Ha sikerül a társadalmat felrázni, ütőképes lesz a hadsereg is – folytatta felháborodottan, majd mielőtt a termet elhagyta volna, a jelenlévőket egységre szólítva fel, azt is hozzátette: ha az egységhez „a halálomra van szükség, kész vagyok golyót röpíteni a koponyámba”. Kiderült azonban, hogy nincs jelölt a fővezéri posztra, s a Tanács bizalmat szavazott Piłsudskinak, amire tiltakozásul Dmowski kilépett az Államvédelmi Tanácsból.

A Nemzeti Demokrácia ezek után a Poznań környéki Ólengyelhont akarta végső védelmi bástyává kiépíteni arra az esetre, ha a Vörös Hadsereg elfoglalná Varsót. Azt tervezte, hogy ott nemzetmentő kormányt alakít, s Kazimierz Raszewski tábornok vezetésével tartalékhadsereget állít fel. Ebben a helyzetben Stanisław Grabski miniszterelnök, akit egyébként a Spaban tett engedményekért is szüntelenül támadtak, benyújtotta lemondását.

Július 22-én az Államvédelmi Tanács jegyzéket küldött a szovjet kormánynak, amelyben fegyverszünetet és béketárgyalásokat javasolt. Piłsudski pedig mint fővezér a moszkvai főparancsnoksághoz fordult, hogy július 25-ével kössenek fegyverszünetet.

Július 24-én Wincenty Witos frissen kinevezett miniszterelnök vezetésével új koalíciós kormány alakult, amelyben a szejm minden pártja képviseltette magát. Az 1873-ban parasztcsalád gyermekeként született Witos 1895 óta volt tagja a galíciai Lengyel Néppártnak, s a párt követeként 1908-ban választották meg a galíciai tartományi szejm képviselőjévé, majd 1913-tól az Osztrák Államtanácsba is delegálták. A Néppárt ugyanebben az évben történt kettéválása után a Lengyel Néppárt „Piast”-szárnyának lett az elnökhelyettese, s 1919-től ennek parlamenti klubját is ő vezette.

Piłsudski élete legsúlyosabb válságát élte át 1920 júliusának utolsó és augusztusának első napjaiban. A Jagelló-kort korszerű változatban életre keltő, a „fehér” vagy „vörös” Oroszországot sakkban tartó államszövetségről szőtt nagy tervei romokban hevertek. Mi több, az újjászületőben lévő lengyel állam is végveszélybe került. Ellenfelei kígyót-békát kiabáltak rá. Többek között azt a képtelen vádat terjesztették róla, hogy Gyenyikin cserben hagyásáért ötmillió dollárt kapott Lenintől. A nyugati hatalmak azzal ostromolták, hogy bármi áron is, de kössön békét a bolsevikokkal, ha ezzel meg tudja őket állítani. Ennek feltételei azonban, mint kiderült, gyakorlatilag az ország önkéntes felszámolását jelentették volna.

Legjobban azonban mintha a katonáiban csalódott volna. Nem a közkatonákban és nem az altisztekben, bár a dezertálók és a csellengők hatalmas tömege elgondolkodtató volt, s Witos állítása szerint a lengyel parasztok is nagy számban szöktek meg a behívás elől. Ezt ellensúlyozhatta a társadalom részéről július–augusztus folyamán megnyilvánuló áldozatkészség, s az, hogy rövid idő alatt kétszázezer önkéntes jelentkezett a fontra, köztük sok gimnazista. De a tábornokok! Rájuk élete végéig neheztelt Piłsudski. Volt, akire igaztalanul, volt, akire okkal. Az utóbbiak közül megemlíthető Bolesław Roja generális, akinek az északi front szélén az 1. hadsereg szárnyát kellett volna fedeznie. Júliusban többször előfordult, hogy különösebb indok nélkül visszavonult. Amikor augusztus 6-án kinevezték a Varsótól délre, húsz kilométerre fekvő Góra Kalwaria térségében álló 2. hadsereg parancsnokává, megjelent Witosnál, és kijelentette: a háború elveszett, Piłsudskit el kell távolítani a hatalomból, Witos alakítson munkás-paraszt kormányt, majd őt nevezze ki hadseregparancsnokká, hogy az éppen börtönben ülő kommunisták közvetítésével eredményesen tárgyalhassanak a bolsevikokkal. Witos kidobta a hazaárulás-szagot árasztó tábornokot. Nem lehetett tudni, hogy Dowbór-Muśnicki sértődöttségből vagy gyávaságból nem vette át a déli front parancsnokságát. A helyette oda kinevezett Wacław Iwaszkiewicz tábornokot azért kellett leváltani, mert francia tanácsra ugyan, de Lemberget harc nélkül fel akarta adni, hogy visszahúzódhasson a Sanon túlra.

Foch marsall azt javasolta, hogy hosszú állóháborúra kell berendezkedni a Visztula vonalán. Ez a lengyel hadsereg biztos szétverését jelentette volna, mert a Vörös Hadsereg közben kiépíti utánpótlásvonalait, s újabb és újabb erőket irányít Lengyelországba, miközben az angol és a francia hadsereg nyilvánvalóan nem vonul fel a lengyelek megsegítésére. A francia hadvezér ötletét megfontolásra sem tartották érdemesnek. Minden döntésért Piłsudski tartozott felelősséggel. A nyarat jellemző kapkodásban nem lett volna más, akire hallgatnak.

Az angol Sire Adrian Carton de Wiatr vezérőrnagy, aki augusztus első hetében szinte mindennap találkozott Piłsudskival, így emlékezett az államfőre: „Naponta láttam Piłsudskit. Egy ízben megkérdeztem tőle, mit gondol a helyzetről, s vállat rándítva csak annyit mondott, hogy minden Isten kezében van. Csak egyetlen alkalommal sikerült keleti nyugalmából kihoznom, de annyira nem volt ideges, hogy ne tudta volna az ellentámadás mesteri tervét kidolgozni, amely három hét múlva meghozta a győzelmet.”

Piłsudski terve, amelyet az augusztus 6-i parancs tartalmazott, az volt, hogy megvédi Varsót, s a Visztula középső szakaszának jobb oldali térségét kettévágó Wieprz folyó mögül észak felé kitámadva a fővárost ostromló ellenség hátába kerül, vereséget mér rá, majd tovább űzi északkelet felé.

Mihail Tuhacsevszkij augusztus 8-án adta ki a parancsot, hogy Varsót augusztus 14-re be kell venni. Augusztus 12-én hat nappal korábbi parancsát – a Varsó városparancsnokává is kinevezett Rozwadowski tábornok és Weygand javaslatára – Piłsudski azzal módosította, hogy a támadó hadműveletbe a front északi szárnyát is bevonta, amelynek Kelet-Poroszország déli határa mentén kellett átkarolnia az általa közben folyamatosan támadott orosz hadseregcsoport északi szárnyát. Természetesen közben a délkeleti fronton is le kellett kötni az ellenséget, hogy az ne tudja Lemberget és a tőle délre eső olajmezőket elfoglalni.

Piłsudski személyesen kívánta vezetni a Wieprz folyón túl összevont csapásmérő haderőt, ezért a parancs aláírásának napján elhagyta Varsót, hogy frontparancsnokságának székhelyére, Pulavába utazzék. Mielőtt útra kelt volna, még egyszer találkozott a minisztertanács tagjaival: Wincenty Witosszal, Ignacy Daszyńskival és Skulskival. „A fővezér… a beszélgetésben rendkívül óvatos volt, s a folyó ügyeket érintve meglehetősen lehangoló horoszkóppal állt elő. Kijelentette, hogy mindent egy lapra tett fel, és egyáltalán nem biztos, hogy nyerni fog” – emlékezett vissza a találkozóra Witos, akinek Piłsudski átnyújtott egy levelet azzal, hogy tartalmát akkor hozza nyilvánosságra, amikor jónak látja. A levélben, részletesen megindokolva, mind a fővezérségről, mind az államfői tisztségéről lemondott. Witos hat nap múlva juttatta vissza a levelet Piłsudskinak azzal, hogy időszerűségét veszítette. Piłsudski hatalmas kerülőt megtéve ért Pulavába, mivel el akart köszönni Újszandecben tartózkodó feleségétől. A lemondó nyilatkozat és a családi búcsú is azt bizonyítja, hogy mindent egy lapra tett fel… Aleksandra asszony biztos volt a győzelemben.

Azon a napon, amikor Piłsudski elutazott Varsóból, a négy orosz hadsereg a több mint háromszázötven kilométer hosszú frontszakaszon a Közép-Lengyelországot balról jobbra, föntről le keresztbe átszelő Visztula vonalához közeledett. E front a varsói csata előestéjén – lengyel részről – két szakaszra tagolódott. Az északi front parancsnoka Józef Haller tábornok lett, s két hadsereg tartozott alá: Władysław Sikorski tábornok 5. hadserege és a Varsó katonai kormányzójának tisztét betöltő Franciszek Latinik tábornok 1. hadserege. A Piłsudski által irányított középső fronton három hadsereg sorakozott fel: a 4. hadsereg Leonard Skierski, a csapásmérő csoport Edward Rydz-Śmigły és a 3. hadsereg Zygmunt Zieliński tábornok parancsnoksága alatt. Az ettől lejjebb húzódó délkeleti frontért előbb Wacław Iwaszkiewicz, utóbb Robert Lamezan-Salins tábornok volt a felelős.

Velük szemben északnyugatról délnyugat felé a IV., XV., III., XVI. orosz hadsereg, a moziri csoport, valamint a délnyugati front felső szakaszán a Lublin irányában tevékenykedő XII. hadsereg vonult fel. A háromszázötven kilométeres frontszakaszon 525 ágyúval és 2122 géppuskával rendelkező 112 ezer harcképes orosz katona (az élelmezési létszám ennek majdnem a kétszerese volt) állt szemben 124 ezer lengyellel. Az utóbbiaknak a 630 ágyún, 1684 géppuskán kívül több tucat tank és páncélkocsi, valamint néhány páncélvonat és két repülőosztály is a rendelkezésére állott.

Azon a hatvan kilométeres frontszakaszon, amelyen a harcok az első napokban közvetlen Varsóért folytak 40 ezer emberükkel és 259 ágyújukkal a lengyelek voltak fölényben a 32 ezer embert és 200 ágyút felvonultató oroszokkal szemben. A Varsótól enyhén északnyugatra fekvő modlini erődrendszer északi-északkeleti térségében és Wkra folyó mentén védelmi állást foglaló, frissen felállított és még szinte a szervezés állapotában lévő 25 ezer emberből álló 5. lengyel hadsereg minden tekintetben alulmaradt a 48 ezer embert számláló IV. és XV. orosz hadseregekkel szemben. Ez utóbbiak közül a legjobbnak tartott IV. orosz hadsereg 21 ezer embere és 144 ágyúja és 550 géppuskája Gaj kán energikus lovashadtestjével együtt Kelet-Poroszországtól délre foglalt állást, és nyomult nyugat felé. Bzsiskian Gaj tábornok, aki a cári gárdában őrmesterként szolgált, lovashadtestével ugyanazt a szerepet játszotta a IV. hadsereg északi támadási körzetében, mint Bugyonnij 1. lovashadserege a délnyugati fronton.

Az 1920-as lengyel–bolsevik háborúban a lovasság meghatározó szerepet játszott. Ez meglepő lehet annak tudatában, hogy az I. világháború második felében már több katonai szaktekintély megfogalmazta, hogy a jövőben a lovasságot felváltják a gyorsan mozgó, csatát eldöntő páncélosok. Bugyonnij lovashadseregének eredményes ukrajnai működése bizonyos vonatkozásban félrevezető volt. Piłsudskit is arról győzte meg, hogy a lovasságra építeni lehet, a lovasságot fejleszteni kell. 1923-ban emiatt vetette el azt a javaslatot, hogy harminc lovasezred helyett állítsanak fel tíz páncélosezredet, amelynek fenntartási költségei egyébként kisebbek lettek volna, mint az említett ulánusoké. Pedig hogy a hadsereg modernizálására, technikai fejlesztésére mennyire szükség van, arról maga Piłsudski éppen a varsói csata két epizódja kapcsán is meggyőződhetett. Az egyik egy sikeres rádiófelderítés, a másik egy bravúros lovasfelderítés révén íródott be a lengyel történelembe. Bár az utóbbi esemény is a rádiótechnikához kötődik, az érte kapott jutalom egy lovasezred békeidőbeli létének biztosítása lett.

1920. augusztus 13-án a lengyel rádiófelderítőknek sikerült megfejteniük a XVI. hadsereg parancsnokának aznapra vonatkozó hadműveleti utasítását. Eszerint az orosz III. hadsereg Modlin ellen küldött 21. hadosztályának a zegrzei körzetből még aznap a tőle délre fekvő Praga ellen fordul, amely Varsónak a Visztulán inneni városrésze (mondhatni, Pestje) volt. Ugyanakkor a XVI. hadsereg öt hadosztályából három a Praga előterében álló gyenge 11. hadosztály ellen indít frontális támadást. Ebből a Varsót védő lengyel parancsnokság, amelynek vezetője Tadeusz Rozwadowski tábornok volt, megtudhatta, hogy a bolsevik támadás főiránya a Radzymin nevű helység.

Rozwadowski és tanácsadója, Weygand tábornok egyaránt felmérték, hogy a gyenge 11. gyalogoshadosztály nem bír ellenállni a ránehezedő orosz nyomásnak. Arra kérték az északi front parancsnokát, Józef Haller tábornokot, hogy az 1. hadsereg támogatására, amelynek kötelékébe az említett hadosztály tartozott, az 5. hadsereg korábban, vagyis már másnap hajnalban indítson támadást a vele szemben álló orosz erők ellen. Az 5. hadsereg parancsnoka, a két nappal azelőtt kinevezett Sikorski tábornok ezt lehetetlennek tartotta. Haller csak azt az ígéretet tudta tőle venni, hogy az eredeti időpontnál mindenképpen korábban támad. Rozwadowski tábornok ezzel egyidejűleg Piłsudskihoz fordult, hogy hozza előre a Wieprz folyó mögül tervezett ellentámadást. A fővezér ezt ugyan feleslegesnek tartotta, de a támadás időpontját 17-ről 16-ra módosította.

Augusztus 13-án délután megindult Radzymin felé a bolsevik XVI. hadsereg 27. hadosztálya, amelynek katonái Kolcsak legyőzése után azt kérték, hogy küldjék őket a lengyel frontra. Vitézségüknek köszönhetően állt a hadosztály sorszáma előtt a „vas” jelző. Közte és a III. hadsereg ugyanekkor támadásra kikülönített 21. hadosztálya között sajátos versengés folyt azért, hogy melyikük vonul be elsőként Varsóba.

A lengyel fővárosban eközben megtörténtek az előkészületek, hogy a követségeket és a főhivatalokat átköltöztessék Poznańba. A brit nagykövet, aki idejében hazaküldte a családját, így írt erről a feleségének: „Összepakoltam az összes tányért, képet, nyomatot, lakkozott csecsebecsét, porcelánt, fényképeket, a legjobb könyveket, a legszebb porcelánokat és üvegtárgyakat, szőnyegeket stb. Kíváncsi vagyok, mi történik majd ezekkel a szép bútorokkal és jó ágyakkal stb., amelyeket nem tudtam felpakolni.” Ilyen hangulat uralkodott Varsóban azok körében, akiknek volt hova menniük a riasztó híreket hallva.

Az orosz csapatok közben valóban áttörték a külső védelmi vonalat, elfoglalták Radzymint, s tizenhárom kilométerre közelítették meg Varsót. Az orosz katonák már arról beszéltek, hogy másnap a belváros cukrászdáiban fognak kakaózni. Ebből a kulináris élvezetből azonban egyelőre nem lett semmi. Augusztus 14-én délre a lengyel hadsereg litvániai–belorussziai hadosztálya visszavette a kulcsfontosságú települést, de egy orosz tartalékdandárnak és egy kozákdandárnak sikerült kiszorítania onnan. Közben Radzymintól északra és délre egyaránt heves harcok folytak.

A radzymini frontra Wincenty Witos miniszterelnök is kimerészkedett, hogy saját szemével lássa, mi történik. Így azt is láthatta, amikor két újonc ezred, állásait otthagyva, pánikszerű menekülésbe fogott. Látogatásának ezt az epizódját így örökítette meg emlékiratában: „A megfutamodás oka egyszerre tetszett jelentéktelennek és nevetségesnek: orosz lovasságnak vélték a portákról kicsörtető tehéncsordát. Vagy két kilométer után a menekülő ezredeket feltartóztatták, s szétszórva beosztották őket az újonnan támadt arcvonalba, ahonnan már nem lehetett kimozdulni. (…) Egyszer csak a szemben lévő erdőségből kizúdult egy bolsevik csapat. A lengyel tüzérség heves tüzelésbe kezdett. A gyalogság, amelybe az imént említett két megfutamodott ezred is tartozott, rohamra indult ellene. Egy kőház vastag fala mögé bújtunk, hogy biztonságban kivárjuk az összecsapás végét. Nem tartott sokáig, mivel a lengyel csapatoktól észak felől oldalba kapott bolsevikok – állítólag nagy veszteségeket szenvedve – gyorsan visszavonultak.”

A Varsót védő második (és egyben utolsó) védvonalat nem sikerült áttörniük. Ettől függetlenül ekkor még Tuhacsevszkijnek kedvezett a szerencse, mert az 5. lengyel hadsereg az eredeti időpontnál valamivel korábban meginduló támadása sem ígérkezett sikeresnek.

Augusztus 15-én fordulat állott be a varsói csatában. Egész napon át tartó heves harcok után a rendkívül energikus Lucjan Żeligowski tábornok 10. gyalogoshadosztálya és a litvániai–belorussziai hadosztály két zászlóalja este 7 órakor nemcsak elfoglalta Radzymint, hanem meg is tartotta az ütközet tengelyében álló települést. Ugyanakkor az 5. hadsereg is sikereket ér el az északkeleti front egyes körzeteiben.

Aznap még senki sem tudta, hogy az 5. hadsereg kötelékébe tartozó 8. lovasdandár egyik ezrede, a csak július 27-én alakított 203. önkéntes ulánusezred következményeiben milyen jelentős tettet hajtott végre. A korábbi évszázadokra jellemző lovasbravúr azt bizonyította, hogy híradástechnikai eszközök nélkül még a világ legjobb lovasságával rendelkező hadsereg sem tud eredményes hadjáratot folytatni. Az említett lengyel ezred augusztus 15-én hajnalban váratlan rohammal elfoglalta a népszerű fürdővároskát, Ciechocineket, amelyet a hírek szerint ellenséges csapat tartott megszállva. Nem is akármilyen… A IV. hadsereg egyes egységei a vezérkarral együtt, amely csak az utolsó pillanatban tudott lóhalálában elmenekülni. Előtte csak arra futotta az idejéből, hogy a rádióadó-vevő készülékét megsemmisítse, nem akarván azt a lengyeleknek zsákmányul hagyni.

Ettől kezdve a csata négy mindent eldöntő napjában Tuhacsevszkij nem tudott kapcsolatot teremteni a IV. hadsereggel, amelynek hat hadosztálya minden cél nélkül haladt előre Lengyelország – Kelet-Poroszországtól délre eső – északi sávjában, s lovashadtestje már a versailles-i békében lengyeleknek ítélt tengerhez vezető „gdański folyosót” is elérte. Így nem volt, aki Tuhacsevszkijnek arra vonatkozó parancsát, hogy az 5. lengyel hadsereg balszárnya ellen támadást indítson, végrehajtsa. Ahogy írta: „Az ellenség 5. hadserege ily módon megmenekült, és noha a szárnyában és hátában volt hatalmas, 4 lövész- és 2 lovashadosztályból álló hadseregünk, büntetlenül folytatta támadását a III. és a XV. hadsereg ellen.”

Nemcsak támadta, hanem az augusztus 14. és 16. között vívott harcok eredményeként „lépésről lépésre való visszavonulásra” is kényszerítette. Az 5. hadsereg és az 1. hadsereg balszárnya augusztus 17-én megkezdte az ellenség üldözését. Ugyanezen a napon az orosz front balszárnyán megjelent a Piłsudski által bevetett rohamcsoport egyik hadosztálya.

Ha a varsói csatát nem is döntötte el, de a lengyeleknek segítséget jelentett, hogy a magyar kormány által szervezett lőszerszállítmány, amelyet Csehszlovákia nem engedett át a területén, Románián át hatalmas kerülőt téve, augusztus 15-én megérkezett Varsóba. A transzport egyik kísérője az Árva megyében, Podvilkben született fiatal történész, Divéky Adorján volt, akinek abban is volt némi szerepe, hogy Árva megye észak része ne Csehszlovákiához, hanem Lengyelországhoz kerüljön – Észak-Szepességgel együtt.

Piłsudski augusztus 16-án hajnalban ígéretéhez híven a Wieprz folyó vonaláról északi, északkeleti irányba elrendelte az ellentámadást. A hadműveletben a lengyel hadsereg legjobb hadosztályai vettek részt – köztük a 14. és 16. poznańi és a 1. és 3. légiós hadosztályok. A 14. poznańi hadosztályban olyan kiváló katonák szolgáltak, mint az 15. ulánusezred parancsnoka, Władysław Anders ezredes. A rohamcsoport 45 ezer gyalogosból és lovasból állt, s 175 ágyúval és 750 géppuskával rendelkezett. Piłsudski villámgyors előrenyomulásra biztatta katonáit. „A gyalogság a lábával és a vitézségével veri meg az ellenséget” – hangoztatta a napóleoni tételt. Kezére játszott, hogy az északi és a déli front közötti százötven kilométeres térséget az iderendelt két orosz hadosztály nem tudta erejével kitölteni. Az eredeti terv az orosz XVI. hadsereg szétverése lett volna. Ez azonban nem sikerült, mert Tuhacsevszkij augusztus 17-én még idejében elrendelte a visszavonulást.

Nem csak Tuhacsevszkij és katonái számára hiúsult meg a diadalmas varsói bevonulás. Augusztus 3-án Białystokban a Branicki-palotában megalakult Lengyelország Ideiglenes Forradalmi Bizottsága. Vezetői a Kommunista Internacionálé társalapítója, Julian Marchlewski, Feliks Edmundowicz Dzierżyński (akinek neve származása okán lengyelül is írható) és Ukrajna Kommunista Pártja Központi Bizottságának titkára, Feliks Kon voltak. Dzierżyński – akit a híres író, Stefan Żeromski úgy jellemzett egyik publicisztikai írásában, mint aki tetőtől talpig lucskos a vértől – 1917 decemberétől vezette az Összoroszországi Rendkívüli Bizottság az Ellenforradalom és Szabotázs Elleni Harcra nevű szervezetet. Az sem véletlen, hogy azokban a lázas augusztusi napokban Marchlewski munkatársa lett: Lengyelországban rengeteg dolog várt volna rá. Augusztus 13-án már ők hárman is útban voltak Varsó felé. Másnap megálltak a fővárostól hatvan kilométerre fekvő Wyszkówban, hogy az ottani paplak gyümölcsfáinak árnyékában vegyék kézhez a varsói bevonulásra jelt adó győzelmi jelentést. Augusztus 16-án csendben visszafordultak Białystokba. A művelt Julian Marchlewski állítólag Wyspiański Menyegzőjének ismert sorait mormolgatta indulás előtt:

Kellett neked aranykürt,
Kellett neked pávatoll,
Maradt a selyemzsinór.

Lenin keserűen jegyzi meg majd a hamarosan megkötött béke kapcsán: „Lengyelországban az történt, aminek történnie kellett. (…) A lengyelek a vöröskatonákban nem testvéreiket, felszabadítóikat látták, hanem ellenségüket. A lengyelek nem szocialistaként és forradalmárként gondolkodtak és cselekedtek, hanem nacionalistaként és imperialistaként. A forradalom, amelyre Lengyelországban számítottunk, nem sikerült. A munkások és a parasztok saját osztályellenségeik védelmére keltek.”

A varsói csata augusztus 25-én ért véget, amikorra az orosz csapatok zömét a Nyeman vonalára szorították vissza. A IV. orosz hadseregnek csak kis része tudott megmenekülni. Gaj Bzsiskian lovashadtestjét visszavonulása során Kolnónál fogta körbe a 4. lengyel hadsereg. Úgy vágta ki magát, hogy „átsodródott” Poroszországba, ahol lefegyverezték. Rajta kívül még hat orosz hadosztály jutott erre a sorsa.

A lengyelek vesztesége a varsói csatában 4500 halott, 22 ezer sebesült és 10 ezer eltűnt volt. A bolsevikok 25 ezer halottat és sebesültet, 48 ezer foglyot, 135 ágyút és 314 géppuskát veszítettek, továbbá 45.000 katonájukat internálták Kelet-Poroszországban.

A győztes varsói csata lezárulásával nyomban elkezdődött a vita, kié az érdem. A támadást az északnyugati fronton javasló Weygandé, a kiválóan helytálló 5. hadsereg parancsnokáé, Sikorski tábornoké, a Varsót megvédő Rozwadowskié vagy a csapásmérő hadseregeket vezető Piłsudskié? Le kell szögezni, hogy a Weygand és Rozwadowski javaslatára módosított haditervet Piłsudski fogadta el és írta alá. Vereség esetén őt terhelte volna a felelősség, ahogy a győzelemért is övé a fő érdem.

Varsótól Közép-Litvániáig

Tuhacsevszkij nem tudott arról, hogy a Wieprz folyó vonala mögött hatalmas lengyel erő készül támadásra, noha az erre vonatkozó augusztus 6-i parancsot megtalálták egy halott lengyel futártisztnél, s eljuttatták neki. Ő azonban cselt gyanított, és jobban bízott Bugyonnij lovashadseregében. A július 11-i parancs a XII. hadseregnek és a XVI. Hadsereg egy részének Lublint jelölte ki felvonulási irányul. Csak a XII. hadsereg húzódott fel Vlagyimirig. Emiatt a főparancsnokság augusztus 11-én újabb parancsot juttatott el a Délnyugati Front parancsnokságának, hogy a lovashadsereg a továbbiakban ne vegyen részt Lemberg ostromában, hanem vonuljon Zamość irányába. Ha ezt rögtön elrendelik, Bugyonnij Piłsudski hátát és oldalát fenyegethette volna.

Tuhacsevszkij ennek elmulasztását szóvá teszi a visztulai hadjáratról kiadott munkájában: „A délnyugati front erői nem működtek együtt a nyugati front főerőivel. Ezt különösen kiélezte az a körülmény, hogy a délnyugati front előtt egy helyi jellegű és önmagában rendkívül fontos feladat állott: elfoglalni Lvov városát, a galíciai terület központját. Erre irányult a Délnyugati Front főerőinek minden igyekezete, amely ily módon 90 fokban eltért a Nyugati Front erőfeszítéseitől.” Tuhacsevszkij 1923-ban tartott előadásában már tapintatosan elhallgatja, hogy mindez a délnyugati front forradalmi tanácsa vezetőjének, Joszif Viszarjonovics Sztálinnak a makacssága miatt történt így, aki mindenáron a saját tervét akarta keresztülvinni. Ez pedig, amelynek helyességéről és messzeható nemzetközi következményeiről Bugyonnijt is sikerült meggyőznie, az volt, hogy minél hamarább foglalják el Lemberget, s azonnal törjenek be a Kárpát-medencébe a tanácsuralmat Magyarországon – a világforradalom részeként – visszaállítani. A Tuhacsevszkij számára szinte létfontosságú parancs végrehajtását ezért húzták-halogatták, ameddig csak lehetett. Még augusztus 21-én is azt táviratozták a felsőbb hadvezetésnek, hogy Lemberg elfoglalására feltétlenül szükség van.

A félelmetes lovashadsereg augusztus 19-én – más források szerint csak pár nappal később – indult meg Zamość felé. Ekkor már késő volt. A felelősség így a varsói vereségért személy szerint Sztálint is terhelte. Tuhacsevszkij ebből nem csinált titkot; szívesen hadbíróság előtt látta volna az engedetlen hadügyi népbiztost. Ezért Sztálin őt még nagyobb elégtétellel lövette agyon 1937-ben „a nagy tisztogatások” idején. De kijutott Trockijnak is, akit később azzal is vádoltak, hogy „megfosztotta a délnyugati frontot fő ütőerétől”, az 1. lovashadseregtől. Az 1939 szeptemberében szovjet fogságba esett lengyel tisztek között pedig külön vadászott azokra, akik az 1920-as háborúban részt vettek. Erről a hadifoglyok között kiosztott kérdőívek idevágó kérdéseire adott válaszokból szerezhettek a szovjetek tudomást. Az idős Stanisław Haller tábornokot tehát nem véletlenül lőtték tarkón a katyńi erdőben: ő volt az, aki Bugyonnij lovashadseregét szétverte.

Bugyonnij lovashadserege augusztus végén ért Zamośćhoz, amelyet Bezrucsko tábornok ukrán hadosztálya és néhány lengyel lövészzászlóalj védett. A felmentő seregtestet, amely a 13. gyalogoshadosztályból és az 1. lovashadosztályból állt, Stanisław Haller tábornok vezette. Augusztus 31-én a komarówi mezőn csapott össze az 1. lovashadosztály Bugyonnij két kozák hadosztályával. Ez volt a történelem utolsó nagy lovascsatája, amelyben több ezer ember esett egymásnak karddal, dzsidával. A lovastüzérség fiatal önkéntese, Mieczysław Głębocki, amikor futárként átvágtatott a csatamezőn a két, rohamra kész lovastömeg között, a villogó kardok, pikák, kocsikra szerelt géppuskák csillámaiban, önkéntelenül a XVII. század derekán érezte magát: „Az volt az érzésem, hogy a Sienkiewicz által leírt beresteczkói csatában veszek részt, mert az én egész nemzedékem az ő könyvein nevelkedett. A látványt megsokszorozta a csodálatosan szép, napos idő.”

A híres lovasság ágyúparkjának, szekérvonatainak egy részét is elveszítve, verten távozott a harctérről. Sátortáborát maga gyújtotta fel, hogy ne legyen a lengyelek zsákmánya. Bugyonnij személygépkocsija testőrszázadának zászlócskájával együtt a 8. ulánusezred kezére került. A 2. légiós gyaloghadosztály megkísérelte a visszavonuló vörös lovasság útját állni, de a két kozákhadosztállyal nem bírt, s így a megtépázott lovashadsereg át tudott kelni a Bugon túli területre. A megvert lengyel hadosztálynak Michał Rola-Zymierski ezredes, a majdani sztálinista kommunista marsall volt a parancsnoka, akit Piłsudski alaposan lehordott a kudarcért.

A délnyugati orosz front csapatainak szeptember 18-ig tartó üldözése során a bolsevik lovashadsereg 14. hadosztálya teljesen felmorzsolódott, a többi hadosztály mindegyike 500 főre apadt, egy kozákezred pedig megadta magát a lengyeleknek. Szeptember végén a lovashadsereget kivonták a frontról. A XII. hadsereget a 3. lengyel hadsereg vette üldözőbe, amelynek parancsnokává az 5. hadsereg élén magát kitüntető Władysław Sikorski tábornokot nevezték ki. A XIV. hadseregnek Lamezan-Salins 6. hadserege szegődött a nyomába. Szeptember végére Kelet-Galícia, Volhínia, Podólia a lengyelek kezére került.

A Nyeman vonalán összevont bolsevik erők ellen a lengyel 2. hadsereg szeptember 22-én indította meg a támadást, és három nap múlva elfoglalta Grodnót. Ezután feltartóztathatatlanul nyomult előre: a Lidáért 28-án vívott csatában 10 ezer foglyot ejtett, s 2000 szekér, 25 ágyú lett a zsákmánya. A 4. hadsereg egy része Volkoviszk és Slonyim, a másik része Baranowicse felé támadt, míg Krajewski tábornok csoportja Pinszket vette be. A város bevétele során az újjászervezett IV. orosz hadsereg egész törzskara – kivéve a lóháton elmenekülő parancsnokot és vezérkari főnököt – a lengyelek fogságába esett. Tuhacsevszkij a nyemani csata kapcsán megjegyzi: „Ha az ellenség korábban ment volna át támadásba ellenünk, akkor semmi kétség, szétvert volna bennünket.”

Ennek ellenére a bolsevik hadsereg a nyemani csatában olyan súlyos vereséget szenvedett, hogy már képtelen volt jelentősebb ellenállást kifejteni. De ez nem jelentette azt, hogy a lengyel hadsereg Kijevbe masírozhatott volna, mint ez Piłsudski fejében ismét megfordult, s amire a fehér gárda Wrangel vezette intervencióját éppen támogató franciák is biztatták. Alighanem egy ilyen menetre a lengyel haderő már nem lett volna képes, és egy ilyen hadi vállalkozást a lengyel társadalom se támogatott volna. Mindenki belefáradt a háborúba, és békét akart. A lengyel tárgyalóküldöttség vezetőjének, Jan Dąbski külügyminiszter-helyettesnek a helyzetfelmérése helyes volt: „Amennyiben a lengyel delegáció makacsul ragaszkodik az Ukrajnával kapcsolatos álláspontjához, az – Oroszország meggyengülése ellenére is – ki tudja, milyen hosszan elnyúló háborúhoz vezetett volna. Márpedig e háborúba Lengyelország roppant volna bele.” 1922 őszén, amikor Szovjet-Oroszország hivatalos elnevezése Szovjetunió lett, a Vörös Hadsereg öt és fél millió katonát tartott fegyverben.

A tárgyalások a szovjet és a lengyel delegáció között pontosan azon a napon indultak meg Minszkben, amikor Tuhacsevszkij elrendelte a Vörös Hadsereg visszavonulását Varsó alól: augusztus 17-én. A körülmények természetesen most sokkal inkább kedveztek a lengyeleknek, mint július közepén. Az első megbeszélések szeptember 2-án azzal fejeződtek be, hogy a tárgyalást 21-én Rigában folytatják. Hogy ezzel függött-e össze a nyemani hadművelet megindításának szeptember 20-i időzítése, nem tudható. Piłsudski számára ekkor mintha Vilna kérdésének elrendezése látszott volna legsürgetőbbnek… és legbonyolultabbnak.

Litvánia 1920. július 12-én kötött békét Szovjet-Oroszországgal. A Vörös Hadsereg augusztus elején kiürítette a várost, és átadta a litvánoknak. Grabski miniszterelnök spai tárgyalásai során nem sokkal azelőtt vállalt kötelezettséget arra, hogy Lengyelország átmenetileg lemond Vilnáról Litvánia javára. Ezzel Piłsudskinak is számolnia kellett. De – ha érzelmeit félre is tudta volna tenni – számolnia kellett a közvéleménnyel és a szejmmel is. Hónapok óta amiatt támadták folyamatosan, mert a szükségtelen kijevi hadjárat egyik szinte helyrehozhatatlan következményeként odalett Vilna. A varsói csata megnyerése után lehetővé vált Vilna újbóli elfoglalása. Pontosabban: kísérletet lehetett volna tenni a – nagyjából mai Litvániának megfelelő – történelmi Litvánia helyreállítására, noha tudni lehetett, hogy e lengyel kezdeményezésből a litvánok nem kérnek.

Piłsudski a nyemani hadjáratra készülve főhadiszállására hívta Lucjan Żeligowski tábornokot, s megbeszélték, hogy a rendelkezésére bocsátott 14 ezer ember élén fellázad… méghozzá a fővezér és a központi hatalom ellen… A lázadás fedezésére további 65 ezer ember fog készenlétben állni – biztatta őt az, aki ellen a pártütés látszólag irányult volna. A további eszmecseréken abban is megállapodtak, hogy Vilna elfoglalása után felállítanak egy ideiglenes kormányzó bizottságot, s a „fellázadt” katonaság által elfoglalt Vilna-vidéket Közép-Litvániának fogják hívni. E névvel azt is jelezni kívánták volna, hogy a továbbiakban sem mondanak le a történelmi Litvánia államszövetségben való helyreállításáról. E távlati tervben az etnikai Litvánia Kaunasz fővárossal, Közép-Litvánia Vilna székhellyel és a belorusz Litvánia Minszk fővárossal közösen alkotta volna a három kantonból álló litván államszervezetet, amely természetesen szoros szövetségben állt volna Lengyelországgal.

Żeligowski csapatai ötven kilométeres erőltetett menet után október 9-én hajnalban vonultak be Vilnába. A közkatonák nem tudtak arról, hogy ők most tulajdonképpen egy „lázadás” résztvevői, s a tisztek egy része is csak nehezen állt kötélnek.

Három nappal később aláírták a béke előzetes feltételeit tartalmazó rigai egyezményt. Az orosz fél egyetlen feltételhez ragaszkodott. Ahhoz, hogy Lengyelország kötelezi magát: lemond a Petrula-féle Ukrajnával kötendő minden támogatási egyezményről, együttműködésről. Ennek vállalása után a lengyelek által javasolt határvonalat a bolsevik tárgyalók minden fenntartás nélkül elfogadták. A bolsevikok még abba is belementek volna, hogy a belorussziai Minszk Lengyelországhoz kerüljön. Ezzel azonban oly nagy tömegben kerültek volna a lengyel államba nem lengyel etnikumú lakosok, ami Lengyelországban végzetesen a lengyelek hátrányára billentette volna a népességi arányt. A lengyel tárgyalóküldöttség vezetője, Stanisław Grabski úgy vélte, hogy Minszknek és környékének pravoszlávjaival bajlódjanak inkább a szovjetek. Így Minszk Szovjet-Oroszország határai közt maradt, noha a lengyel csapatok október 15-én elfoglalták, de rövidesen ki is ürítették. Ezzel hamvába holt a belorussziai Litvánia. Mivel az „etnikai Litvánia” éppen hadban állott Lengyelországgal, bizonyos volt, hogy vele semmilyen szövetségre lépni nem hajlandó, ezért Közép-Litvánia topográfiai fogalomként is értelmét veszítette. A 38 ezer négyzetkilométernyi terület lakossága több mint kétharmad részben lengyel volt, s ez az arány jellemezte Vilnát is. Emiatt érthető, hogy a litván kormány nem ment bele a lengyelek javaslatába: tartsanak hovatartozásáról népszavazást. A Népszövetség Tanácsának azt a felvetését is elutasította, hogy a két kantonból – a kaunasziból és a vilnaiból – álló Litvánia lépjen föderációra Lengyelországgal. A lengyelek viszont abba nem mentek bele, hogy a két kanton Lengyelországtól független litván államként egyesüljön. A kérdésben végül a lengyelek döntöttek: Közép-Litvániát 1922-ben beolvasztották Lengyelországba. Emiatt Litvánia és Lengyelország között a II. világháború előestéjéig hadiállapot volt. Békekötésre 1938-ban is csak a lengyel fél nyomására került sor. A litvánok a lengyelekkel szemben ezért voltak tartózkodóak a rendszerváltozást követően, s ez napjainkban is érzékelhető.

A rigai béke és Piłsudski bocsánatkérése

A fegyverszünet az október 12-én kötött megállapodás szerint október 18-án lépett érvénybe. Piłsudski ezt az időt arra használta, hogy a front túloldalára minél nagyobb ukrán erők jussanak át, amelyek Petrula vezetésével még egy kísérletet tehetnek a független Ukrajna megteremtésére. A 4. lengyel lovasdandár elfoglalta Korosztenyt, amely fontos közelekedési csomópont volt Kijev felé. Több ezer foglyot ejtett, és néhány páncélvonatot zsákmányolt. Ekkor esett el a 8. lovastüzérosztály parancsnoka, a magyar Boul Artúr alezredes, akinek utolsó mondatát feljegyezték bajtársai: „Így hálálom meg Lengyelországnak az 1848-as magyar szabadságharcnak nyújtott segítségét.”

A lengyel hadseregnek az 1920-as háborúban 17 ezer katonája esett el, míg a sebeikben és betegségben elhaltak száma meghaladta a 30 ezer főt. 114 ezer volt a sebesültek száma, és a hadifoglyok közül 16 ezren soha nem tértek haza. A csellengők, dezertálók száma megközelítette a 40 ezer lelket. Ehhez tudni kell azt is, hogy a lengyel nemzet 1920-ban egy olyan hadsereget állított fel, amelynek létszáma meghaladta a 900 ezer főt.

A békeszerződést Rigában – többfordulós tárgyalás után – végül 1921. március 18-án írták alá. Ebben Lengyelország lemondott a közösen meghúzott határtól keletre eső területekről, a szovjet-orosz és a szovjet-ukrán fél pedig a nyugatra fekvő részekről. A két fél kölcsönösen elismerte az egymás területein élő lengyel, illetve orosz és ukrán nemzeti kisebbségek nyelvi, kulturális és vallási jogait, s kötelezte magát, hogy amnesztiában részesíti az ugyanezen nemzetiségű politikai foglyokat. A bolsevik tárgyaló fél arra is kötelezettséget vállalt, hogy Oroszország és Ukrajna visszaadja mindazokat a múzeumi, könyvtári és levéltári gyűjteményeket, haditrófeákat, amelyeket 1772 után szállítottak Lengyelországból Oroszországba. Azt is vállalta, hogy jelentős összegű kártérítést fizet Lengyelországnak azon a címen, hogy a Lengyel Királyság is hozzájárult gazdasági teljesítményével a háború előtti Oroszország gyarapodásához, amelynek „eredményei” utóbb köztulajdonba kerültek. A két fél kilátásba helyezte, hogy a békeszerződés ratifikálása után mielőbb felveszi a diplomáciai kapcsolatokat.

Miután Petrula csapatait a bolsevik haderő 1920 végére szétverte és kiűzte Ukrajnából, a megkötött békével Lengyelország végleg elismerte Szovjet-Ukrajna létét. Piłsudskinak az önálló Ukrajnáról szőtt álma egyszer s mindenkorra szertefoszlott. Volt annyi erkölcsi ereje, hogy 1921. május 15-én ellátogasson a szczypiornói táborba, ahová a Lengyelországba visszahúzódott ukrán és belorusz fehér tiszteket a nemzetközi egyezményeknek megfelelően internálták. Tisztelgett a két sorban felsorakozott tisztek előtt. Uraim, kérem, bocsássanak meg nekem – mondta.

Piłsudski számára ezzel a mondattal ért véget az 1920-as háború.

A lengyel nemzet minden tekintetben felkészültnek bizonyult arra a nagy változásra, amelyet az I. világháború és az azt lezáró nagy európai átrendeződés lehetősége kínált. Képviselői ott voltak Berlinben, Bécsben, Moszkvában, de Párizsban is és mondhatni – Ignacy Paderewski, a politikai főszerepet is vállaló zongoraművész és zeneszerző révén – a világ összes meghatározó pontjain, várva azt, hogy bármiként alakul is a nagy erőpróba kimenetele, ne lehessen lesöpörni a lengyel ügyet a tárgyalóasztalról. Ehhez szükség volt a „lengyel kérdés” fegyveres képviseletére – az egymással szembenálló német, az osztrák–magyar, az orosz, a francia hadsereg oldalán és az amerikai hadsereg soraiban – légióként, önálló hadosztályként, hadtestként, hadseregként vagy önkéntesként. E csapatok katonáit sajátos hálóként fogta össze az egész Európára kiterjedő, jól megszervezett konspiratív Lengyel Fegyveres Szervezet. Amikor bekövetkezett 1918 ősze, és elhangzott a haza helyreállítására szólító parancs, továbbításában a Lengyel Fegyveres Szervezet mintegy idegrendszerként működött, s a nagyvilágban szétszóródott lengyel alakulatok megindultak Varsó, Krakkó és Poznań felé. Úgy, ahogy ezt Wyspiański is megálmodta drámáiban. A hazahívó és a hadba hívó parancsszót Piłsudski adta ki. Életével és tevékenységével – minden hibája ellenére is – ő tett szert olyan tekintélyre, hogy a sorsdöntő órában még politikai ellenfelei is hallgattak rá. A lengyel–ukrán egymásrautaltságot jelképező legendabeli bárd, Vernihora szerepét azonban nem tudta eljátszani, s az aranykürt hangjait, amelyek egy föderáció létrehozására szólították volna fel a hajdani lengyel–litván állam népeit, az érintettek nagy része az adott történelmi körülmények között hamisnak érezte… vagy nagyothallott…