×

Józef Piłsudski és a lengyel állam újjászületése

II/1. rész

Kovács István

2006 // 06









Piłsudski – az újjászülető Lengyelország ideiglenes államfője

Németországnak a lengyel kérdéssel kapcsolatosan 1918 eleje óta formálódó s a leendő Lengyelország megcsonkítására vonatkozó tervében csak októberben, a nyugati fronton elszenvedett vereség és a birodalmat összeomlasztó belső forradalom előestéjén állt be gyökeres fordulat. Október 17-én a Régenstanács szózatot intézett a lengyel nemzethez, amelyben bejelentette „az összes lengyelek által lakott területeket magában foglaló független lengyel állam helyreállítását – tengeri kijárattal”, valamint kilátásba helyezte egy pártok közötti kormány létrehozását és a szejmválasztás kiírását. Október 23-án a Régenstanács új kormányt nevezett ki, amelyben a nemzeti demokrata Józef Świeżyński lett a miniszterelnök, s a miniszterek többsége is nemzeti demokrata volt. A kormány legfontosabb feladatának a lengyel hadsereg (Polnische Wehrmacht) felállítását tartotta, s erre vonatkozón négy nappal később rendeletet adott ki. Mivel a hadsereg élére Józef Piłsudskit szánták, vezérkari főnökéül pedig Tadeusz Rozwadowski tábornokot nevezték ki, Beseler lemondott arról, hogy a továbbiakban lengyel hadügyekkel foglalkozzék. Az egyelőre hatezer embert számláló Lengyel Fegyveres Erők eskütételére november 2-án került sor, zökkenőmentesen. A rendkívül tevékeny Świeżyński a Párizsban működő Lengyel Nemzeti Bizottsággal is kapcsolatba lépett, mivel azt tekintette a lengyel nemzet egyetlen hiteles külföldi képviseletének. Ez azonban nem jelenti azt, hogy szakítani akart volna a németekkel, akiknek baltikumi, belorussziai jelenléte az egyetlen védelmi esély volt az erőit bármikor rendezhető bolsevik hadsereggel szemben.

Nemcsak Varsó nézett sorsdöntő események elé. Október 28-án, egy nappal azután, hogy Ausztria–Magyarország fegyverszünetet kért Olaszországtól, Krakkóban – a Lengyel Szociáldemokrata Párt képviselői, a nemzeti demokraták és a néppártiak részvételével – megalakult a Lengyel Felszámoló Bizottság, amely a varsói Régenstanácstól független helyi kormányszervként határozta meg magát. Két nappal később a csekély létszámú helyi lengyel fegyveres egységek határozott fellépésére az osztrák helyőrség elhagyta Krakkót. Az osztrák–magyar csapatok Galícia fővárosát, Lemberget is feladták, amelyet október 31-ről november 1-re virradó éjjel – az osztrákok jóváhagyó biztatására – az Ukrán Katonai Bizottság egységei foglaltak el. A lengyel lakosok azonban fegyvert ragadtak, s kiszorították a történelmi jogokra is hivatkozó ukránokat Lembergből, akik viszont ostromgyűrűbe fogták a várost. Ezzel kezdetét vette a Kelet-Galícia birtoklásáért hónapokig tartó lengyel–ukrán háború, amelynek történelmi-mentális következményei máig érezhetőek.

1918 őszén a nemzeti demokraták és néppártiak, a szocialisták és Piłsudski hívei együttműködtek, de a különféle területeken más és más volt a befolyásuk. Galíciában a néppártiak és a szociáldemokraták voltak erősek, de nagy befolyással rendelkeztek a konzervatívok is, a Lengyel Királyságban a nemzeti demokraták mellett a szocialisták is hallatták hangjukat; a Poznant övező területeken, a hajdani Ólengyelhonban pedig, ahol Piłsudski hívei alig voltak jelen, a nemzeti demokraták bizonyultak döntéshozóknak. 1914-ben az ő vezetésükkel alakult meg a lengyelség érdekeit egységesen képviselő Pártok-közötti Kör, amely 1916 júliusában átalakult Titkos Pártok-közötti Bizottsággá. Ez azt jelentette, hogy a szervezet mindinkább a lengyel ügy vállalását tartotta elsődlegesnek – akár a német állam érdekei ellenében is. E bizottságból nőtt ki 1918-ra a Honpolgári Központi Bizottság, amely a lengyelek számára egyértelművé tette, hogy a Németország által bekebelezett lengyel területekről nem szabad lemondani. A Honpolgári Központi Bizottság szoros kapcsolatban állt a párizsi Lengyel Nemzeti Bizottsággal. Az antanthatalmak által elismert Lengyel Nemzeti Bizottság szintén a nemzeti demokraták befolyása alatt állt, beleértve az úgynevezett „kék hadsereget” is, amely az 1917 augusztusában franciák oldalán létrehozott lengyel haderőből nőtt ki, s 1918 nyarán Champagne-ban a németek ellen folyó harcokban már kitüntette magát. Ez azt jelentette, hogy a német-ellenes koalícióban a megszületőben lévő Lengyelország a nyugati fronton katonai erővel is képviseltette magát.

1918. november 3-án Kölnben forradalom tört ki, amely pár napon belül egész Németországon végigsöpört. Miután november 9-én Berlinben kikiáltották a köztársaságot, magdeburgi börtönéből azonnal szabadon engedték Piłsudskit. Egyetlen vagonból álló különvonatot bocsátottak rendelkezésére, hogy minél előbb Varsóba érjen, s úrrá legyen az ott is robbanással fenyegető helyzeten. Ő volt ugyanis az egyetlen személy, aki a lengyel társadalom minden rétegében óriási tekintélynek örvendett, akire hallgattak.

Nem lehet tudni, hogy amikor Piłsudski a most Németországhoz tartozó egykori Ólengyelhon területére ért, és befutott Poznanba, majd átrobogott a német és orosz birodalmat 1914-ben még elválasztó határvonalon, amely a most születőben lévő lengyel állam pillanatnyi nyugati határa volt, pontosan tudta-e, milyen gondokat kell megoldania. Az egész országban helyi autonóm hatalmi szervek alakultak, amelyek mindegyike kizárólagos ellenőrzésre törekedett a maga területén. A Dąbrowai-szénmedencét munkás vörösgárda tartotta megszállva, Tarnobrzegben a környék öntudatosabb parasztjai kiáltottak ki köztársaságot.

A bolsevikkal rokon radikális társadalmi programot hirdető Lengyel Királyság és Litvánia Szociáldemokráciája úgy vélekedett, hogy „a független Lengyelország az a tengely, amely köré a társadalom reakciós erői, a dolgozó nép ellenségei tömörülnek”. Szerencsére a függetlenségi baloldalnak nagyobb volt a tömegbefolyása, és november 7-én a Lengyel Szocialista Párt, a Lengyel Szociáldemokrata Párt és a Lengyel Néppárt két frakciója, a „Felszabadítás” és a „Piast” Lublinban Ignacy Daszyński vezetésével megalakította a Lengyel Népköztársaság Ideiglenes Kormányát, amely kiáltványban jelentette be, hogy a törvényhozó szejm összehívásáig átveszi a hatalmat. Programjában radikális földreformot hirdetett, és a gazdaság kulcságazatainak államosítását helyezte kilátásba. Ezzel viszont elhárította azt a veszélyt, hogy a lengyelek körében tömegbázisa alakuljon ki a proletárdiktatúrának, s elveszítse vonzerejét a szociális kihívásokra is megnyugtató megoldással szolgáló független lengyel állam. Azzal azonban, hogy a birtokos osztállyal, de még az úgynevezett szerény középosztállyal sem számolt a hatalommegosztásban, éppen a függetlenségi eszme alól döntötte ki az egyik legfontosabb pillért.

Piłsudski november 10-én reggel 7 órakor érkezett Varsóba, ahol a Régenstanács tagja, Zdzisław Lubomirski herceg és Adam Koc, a német megszállási övezet Lengyel Katonai Szervezetének parancsnoka fogadta. Megtudta, hogy a Régenstanács másnap katonai teljhatalommal fogja őt felruházni. Személyére nézve a legsürgetőbb teendő az volt, hogy alsóneműt és ingeket kapjon, mert a börtönben lerongyolódott. Az utoljára tizenhat hónappal azelőtt viselt szürke légiós egyenruhát öltötte fel. Nem szükségből, hanem tudatosan. Ez olyan tartozéka volt, mint kedvenc hősének és példaképének, Napóleonnak a kopottas köpeny.

Pár órán belül egymásnak adták a kilincset az őt különféle közügyekkel felkereső küldöttségek, pártképviselők. Alig maradt ideje arra, hogy Varsó Visztulán túli városnegyedében lakó élettársát meglátogassa, és februárban született leányát, Wandát végre láthassa.

Bérelt lakásának erkélyéről este rövid beszédet intézett az érkezésének hírére spontán összegyűlt tömeghez: „Polgártársak! Varsó harmadszor köszönt engem a falai között. Hiszem, hogy gyakran látjuk még egymást boldogabb körülmények között is. Életemmel és véremmel mindig a hazámat és a lengyel népet szolgáltam, és ezt teszem ezután is. Ennyit rövid köszöntésül, mert meg vagyok fázva – fáj a torkom, és hasogat a mellem.”

Hiába feküdt le, éjfél körül hívatlan látogatókat kellett fogadnia: a német katonatanács delegációját. Varsóban ugyanis a Soldatenrat vette át az ott tartózkodó német csapatok fölötti parancsnokságot. Képviselői azt kérték Piłsudskitól mint „katonabarátjuktól”, hogy garantálja szabad hazatérésüket Németországba. Piłsudski azt szabta feltételül, hogy a németek adják át fegyverzetüket, mozdonyaikat, vonatszerelvényeiket, és hogy a lengyel fél szabadon használhassa a német távírókat és telefonvonalakat. A katonatanács küldöttei csak a fegyverzet átadására vonatkozólag nem tettek elkötelező ígéretet.

A „főparancsnok” annyira fontosnak tartotta a németeket megnyugtatni, hogy már reggel nyolc órakor megjelent a Katonatanácsnál. „Mint a lengyel nemzet képviselője kijelentem, hogy kormányotok bűneiért a lengyel nemzet nem akar és nem fog bosszút állni rajtatok.” A Katonatanács épülete előtt gyülekező fenyegető tömeg figyelmét is arra hívta fel, hogy a német katonáknak a hajuk szála se görbülhet meg. Még aznap kezdetét vette a lefegyverezésük. Ez nem mindenütt ment békésen. Néhány helyen lövöldözésre került sor.

Ezt követően első ízben lépte át a vezérkar épületének küszöbét, ahol megkezdte hivatali működését. Három óra múlva a különböző pártok képviselőivel már a Kronenberg-palotában tárgyalt a leendő kormányról. A Varsó lakosságának egyharmadát kitevő zsidó közösségek pártdelegációi – „folkisták”, „Agudas Haortodoksim”, „Poale Zion” – is átnyújtották neki emlékirataikat. (A baloldali Bund távol maradt a megbeszéléstől.) Többek között azt kérték, hogy a hivatali posztok betöltésénél egyenlő elbírálásban részesüljenek, az állami dotációból a zsidó intézményeknek is jusson, s képviselőjük helyet kapjon a kormányban. A delegáltak bizalmukról biztosították Piłsudskit, aláhúzva, hogy a zsidóság a nyolcszáz év közös történelme során eléggé bizonyságát adta a lengyel állam iránti lojalitásának. Piłsudski rászolgált a zsidóság bizalmára: azon politikusok közé tartozott, akik nemcsak mentesek voltak az antiszemitizmustól, de eszközeikkel fel is léptek ellene.

Tisztában volt azzal, hogy Lengyelország helyreállításának sikere most a lengyelek összefogásán, egységes magatartásán, áldozatkészségén múlik. Emiatt tartotta a lublini kormány megalakítását elhamarkodottnak, károsnak. Nem véletlenül tett szemrehányást e kormány ugyancsak november 11-én fogadott propagandaügyi miniszterének, Wacław Sieroszewskinek: „Kapkodtok, mint a gyerekek! E pillanatban legfontosabb dolog a hadsereg! Egy percre se lehet magatokra hagyni benneteket! Tudod, hány bevethető katonám van? Ötezer! A többiek, a légionisták, a lekászok (a Lengyel Katonai Szervezet tagjai), a dowbóristák (Dowbór-Muśnicki tábornok Oroszországból hazatért katonái) csak a törzse a leendő hadseregnek!”

A hadsereget azért hozta szóba a propagandaügyi politikusnak Piłsudski, hogy benne is tudatosodjék: a születőben lévő Lengyelország létrejöttének legfontosabb feltétele az erős, ütőképes hadsereg. Tudott a Lembergért és környékéért folytatott harcokról, tudta, hogy nemzetközi nyilatkozatokkal még nem kapják vissza a lengyelek a Németországba bekebelezett területeket, s tisztában volt azzal is, hogy miután Németország és Ausztria–Magyarország kivonja csapatait a Baltikumból, Belorussziából és Ukrajnából, a meginduló Vörös Hadsereget nincs, aki feltartóztassa.

A Régenstanács még aznap késő délután tartott ülésén Piłsudskira ruházta a katonai főparancsnok tisztét, akit egyúttal megbízott azzal, hogy alakítson nemzeti kormányt, amely a szejm megválasztásáig marad hivatalban.

Piłsudski első lépésként a Varsóba kéretett Ignacy Daszyńskival feloszlattatta a lublini kormányt. Ezután szinte minden számottevő párttal, csoporttal, személyiséggel tárgyalt, mert széles alapokon nyugvó koalíciós kormányt akart létrehozni, amelyben a szocialisták, a néppártiak és a pártonkívüli szakemberek egyaránt kiemelt szerepet játszottak volna. Először Daszyńskira akarta bízni a kormányalakítást, de a nemzeti demokraták, akik egyébként nem kívántak a kormányban részt venni, tiltakozást jelentettek be. Emiatt a szocialista Jędrzej Moraczewski lett a november 18-án létrejött új ideiglenes kormány miniszterelnöke és közlekedési minisztere.

1918. november 21-én Moraczewski kiáltványt intézett a nemzethez, amelyben programjáról is tájékoztatást adott. Ennek bevezetője leszögezte: „A népből jöttünk. A lengyel munkások és parasztok ránk bízták a rabigáját levető Lengyelország fölött a hatalomgyakorlást. Népi kormány akarunk maradni, amely a dolgozók millióinak érdekét védi, új élete felé egyengeti az utat, és teljesíti akaratát.” Szavainak hitelesítéséül megerősítette a Daszyński-kormány által bevezetett nyolcórás munkanapot és a betegbiztosítást. A szociális kedvezmények szempontjából a lengyel munkások Európa élvonalába tartoztak. A szocialista program kihirdetésével együtt Moraczewski elhatárolta magát mindenfajta forradalomtól, s kijelentette, hogy Lengyelországban parlamenti demokráciát kíván megvalósítani.

A fokozatosan mind nagyobb teret nyerő és megerősödő új lengyel központi hatalom 1918. december vége felé már mintegy 140 ezer négyzetkilométernyi terület és 13,5 millió lakos fölött gyakorolta a hatalmat. Az egykori (Orosz)-Lengyel Királyság, Nyugat-Galícia és a Cieszyni (Tesseni) Szilézia tartozott ideiglenes határai közé. November 22-én véget értek a Lembergért folyó harcok, a város és környéke, beleértve a przemyśl-lembergi vasútvonalat is, lengyel kézen maradt. A tőle keletre és részben délre eső területeket, vagyis a régi Kelet-Galícia nagy részét azonban a Nyugat-Ukrán Népköztársaság katonai erői ellenőrizték.

A pártindulatok Piłsudski reményei ellenére sem csillapodtak. November 19-én az új a kormány székhelye előtt a német kézen lévő Poznań és Ólengyelhon nemzeti demokrata vezetője, Wojciech Korfanty a nemzeti demokraták részvételével kormányellenes tüntetést szervezett, amelyen Piłsudskit is sűrűn leárulózták. A nemzeti demokraták önbizalmát az táplálta, hogy hiába van a Moraczewski-kormánynak külügyminisztere, a lengyel nép külhoni érdekeit az általuk irányított Lengyel Nemzeti Bizottság képviselte Párizsban. De nemcsak a nemzeti demokraták támadták a kormányt, hanem december közepétől már a kommunisták is. A Lengyel Királyság és Litvánia Szociáldemokráciájának és a Lengyel Szocialista Párt Baloldalának egyesüléséből ugyanis 1918. december 16-án megalakult Lengyelország Kommunista Munkáspártja, amely az összes társadalmi, gazdasági és kulturális gondok megoldását a kapitalista rendszer földig rombolásában látta. A kommunisták I. kongresszusukon leszögezték: „A lengyel proletáriátus elvet minden olyan politikai jelszót, mint az autonómia, az önállósulás, az önmeghatározás, mert ezek a kapitalista korszak politikai formái kialakulásának termékei. A diktatúrára törekedve (…) minden olyan kísérlet ellen fellép, amelynek célja az ellenforradalmi, burzsoá lengyel hadsereg felállítása.”

A kommunisták jól tudták, miért tiltakoznak a lengyel hadsereg megszervezése ellen, amelynek felállítása és működése élethalálkérdés volt a lengyel nemzet, az újjászülető Lengyelország számára. 1918. december 26-án felkelés robbant ki Poznańban, amely rövid idő alatt egész Ólengyelhonra (az egykori Nyugat-Lengyelországra) kiterjedt. A felkelés nem kis mértékben a nemzeti demokraták érdeme volt, s kirobbanásához az csiholta a végső szikrát, hogy decemberben Poznańba érkezett az akkori világ leghíresebb lengyel férfiúja, Ignacy Paderewski zongoraművész és zeneszerző. (Ő is orosz alattvalóként született 1860-ban). Az egész amerikai lengyel közösség az ő befolyása alatt állt, s párizsi jelenléte megsokszorozta a Lengyel Nemzeti Bizottság tekintélyét és hitelét, amire szüksége is volt, mert gyakran támadták soviniszta és antiszemita megnyilatkozásai miatt.

A Németország legnagyobb egykori lengyel tartományában kirobbant harcok egészen február közepéig elhúzódtak. Akadtak olyan városok, ahol csak heves küzdelem árán tudták a reguláris német erők ellenállását megtörni. A lengyelek a győzelmét egyrészt az tette lehetővé, hogy a Piłsudski által 1919 január elején Poznańba küldött Dowbór-Muśnicki tábornok parancsnoksága alatt sikerült egy helyi ütőképes lengyel hadsereget felállítani, másrészt az, hogy február közepén Foch marsall a november 11-i fegyverszünet érvényét és feltételeit az ólengyelhoni frontra is kiterjesztette. A felkelés által érintett területek sorsáról véglegesen a Németországgal megkötendő békeszerződésnek kellett majd határoznia, azt azonban mindenki tudta, hogy a lengyelek nem mondanak le a vérükkel visszaszerzett ősi földekről.

1918 decemberében és 1919 januárjában Kelet-Galíciában is szinte szünet nélkül harcok folytak a Nyugat-Ukrán Népköztársaság hadseregével, amely márciusi offenzívája során az egész szembenálló lengyel hadsereget bekerítette. Csak Wacław Iwaszkiewicz tábornok kellő időben érkezett hadserege mentette meg a kimerült lengyel csapatokat a megsemmisüléstől. Volhíniában a Petrula vezette Dnyeperi Ukrán Népköztársaság hadaival viaskodott egy másik hevenyészve felállított lengyel hadsereg, amelyet a háború második szakaszában Edward Rydz-Śmigły tábornok vezetett. A lengyeleknek ezen a fronton aratott januári sikeréhez az is hozzájárult, hogy a bolsevik Vörös Hadsereg ugyanebben az időben indított kelet felől támadást az ukránok ellen. Az azonban sejthető volt, hogy a szovjet-oroszok nem érik be Ukrajna birtokbavételével.

Szovjet-Oroszország ugyanis, miután a németeket a nyugati fronton megadásra kényszerítették, november 13-án felmondta a breszti békeszerződést, és támadást indított, hogy az egykori nyugat-orosz tartományokat visszaszerezze, más szóval: a szocialista forradalommal a egykori volt cári birodalom, s ha a helyzet úgy hozza, Európa népeit is boldogíthassa. Katonai-politikai vállalkozása gyors sikert hozott: a bolsevikok az új év első napján Minszkben kikiáltották a Belorusz Szocialista Tanácsköztársaságot, s pár nap múlva Vilnát is elfoglalták. Február végén már a Litván–Belorusz Szocialista Tanácsköztársaság kikiáltásáról értesülhetett Piłsudski is.

Lengyel katonai sikerek és Piłsudski föderációs terve

Február közepén a litván–belorusz fronton a Stanisław Szeptycki tábornok parancsnoksága alatt harcoló lengyel csapatok először vívtak tűzpárbajt a bolsevik Vörös Hadsereggel, s tavaszi offenzívájuk során április 19-én elfoglalták Vilnát. Júliusban a front még keletebbre, a Norocs–Baranovicse–Pinszk vonalán húzódott. A lengyel hadsereg eredményes működését Piłsudski megelégedéssel vehette tudomásul.

A lengyel haderő 1918. november elején hatezer, decemberben 16 ezer, 1919 januárjában pedig 110 ezer katonát számlált. Ráadásul mind önkénteseket. A sorozást a lengyel hadvezetés márciusban rendelte el, s ennek során öt évfolyamot hívott be. Így a tavasz végén már 300 ezer ember állt fegyverben. Azt is hozzátehetjük, hogy állt volna… Ha lett volna elegendő fegyvere… Mivel a felosztó államok nem a bekebelezett lengyel területeken építették ki hadiiparukat, az újjászülető Lengyelországban nem folyt fegyvergyártás. A lengyelek a német, osztrák–magyar csapatok által hátrahagyott vagy tőlük szerzett és az ellenségtől zsákmányolt fegyvereken kívül csak francia és angol támogatással jutottak hadfelszereléshez. Ennek szállítása azonban akadozott.

A tavaszi katonai sikerekhez az is hozzájárult, hogy Piłsudskinak még az év elején sikerült a hátországot belpolitikailag konszolidálnia. A nemzeti demokraták tudtával jobboldali tisztek egy kézigránátokkal és revolverekkel felfegyverzett kis csoportja 1919. január 4-ről 5-re virradó éjszaka a kormány több tagját foglyul ejtve operettszerű államcsínyt kísérelt meg. A kormányőrség rövid idő alatt lefegyverezte és őrizetbe vette a pártütőket. Az őrezred parancsnokának az esetről beszámoló jelentését Piłsudski kézlegyintéssel nyugtázta, mondván, hogy nem merénylők, hanem betlehemesek jelentek meg a kormányépületben. Azon viszont elgondolkodott, ne vegye-e komolyan Ignacy Paderewski ajánlatát, aki az előző napon, 1919. január 4-én jobboldali kormány felállításának tervével jelentkezett nála. Ő az ajánlatot akkor kapásból elutasította. Most azonban szükségesnek tartotta, hogy a jobb- és a baloldal között – egy új kormány révén – egyezséget hozzon tető alá.

Mint évek óta mindig, most is a hadseregről volt szó. Franciaországban ugyanis Józef Haller tábornok parancsnoksága alatt, mondhatni, menetkészen állt egy majd 70 ezer fős lengyel haderő, melyet azonban sem a Párizsban a lengyel ügyet képviselő Lengyel Nemzeti Bizottság, sem Foch marsall nem engedte a „baloldali lengyel kormány” rendelkezésére bocsátani.

Amikor a kormányváltás szükségéről Moraczewski miniszterelnököt meg kellett győzni, Piłsudski nem válogatta meg a szavait: „Nem értitek a helyzetemet, és az egész helyzettel sem vagytok tisztában. Nem a jobb- és nem a baloldalról van szó, mindkettő le van szarva. Engem az egész érdekel. A hadsereg, amely valójában nincs.”

Piłsudski számára Paderewski miniszterelnökké való kinevezése a kézenfekvőnél is jobb megoldás volt: ideális. Mérsékelt nemzeti demokrataként korábban ő képviselte ugyanis a párizsi Lengyel Nemzeti Bizottságot az Egyesült Államokban. Világhírű művész volt, aki előtt nemcsak a szalonok, hanem a köztársasági elnöki és királyi paloták ajtajai is megnyíltak. A tágabb közvélemény önzetlen hazafiként, bőkezű mecénásként tartotta számon, akinek nevéhez fűződött többek között a krakkói Grunwald-emlékmű felállítása 1910 júliusában.

1919. január 16-án Piłsudski mint ideiglenes államfő Ignacy Paderewskit nevezte ki miniszterelnökké, aki egy személyben külügyminiszter is lett. A tárcák többsége a nemzeti demokratáknak jutott, de Moraczewski öt baloldali minisztere is a helyén maradt, így a kormány megőrizte koalíciós arculatát. A Lengyel Nemzeti Bizottság példája nyomán az antanthatalmak és a világ más országai is sorra ismerték el Paderewski kormányát a lengyel nép egyedüli és hiteles képviselőjének. Sikerült a gondok árjával küszködő ország diplomáciai elszigeteltségét megszüntetni.

Azokon a területeken, ahol konszolidálódtak a viszonyok, 1919. január végén tartották a szejmválasztásokat. Ennek eredményeként a 394 mandátum csaknem egyenlő arányban oszlott meg a jobboldal, a centrum és a baloldal között. A nemzetiségiek közül a zsidó klub 11, a német klub 2 mandátumot szerzett. Az újjászülető Lengyelország első szejmje február 10-én kezdte meg munkáját. Tíz nappal később a szejm harmadik ülésén Piłsudski lemondott ideiglenes államfői tisztéről. Miután a szejm kifejezte neki köszönetét, rögtön ráruházta a „rendes” államfői tisztséget, amely az új alkotmány kihirdetéséig maradt érvényben.

Piłsudski az előző napon fogadta a Magyarország képviseletében érkező követet, Csekonics Iván bárót, aki a lengyel államfő támogatását kérte a szlovákokkal, csehekkel, románokkal kialakult ellenséges viszony rendezéséhez. Piłsudski, akinek légiójában több száz magyar önkéntes harcolt, arra tett ígéretet, hogy Lengyelország soha, még a szövetségesek nyomására sem fog Magyarország ellen fellépni.

Az államfő egyébként idejének nagyobb részét a fronton töltötte. Az természetes volt, hogy Vilna április 19-i elfoglalásának hírére a városba, szülőföldjére sietett. Itt kapta meg Józef Haller tábornok Lesznóban kelt táviratát, hogy a franciaországi „kék hadsereg” első egységeivel Németországon átkelve lengyel földre lépett.

Piłsudski, miután meglátogatta a város katonai és polgári kórházait, majd néhány üzemét, este egy fogadáson a következőket mondta a tiszteletére megjelenteknek: „Szeretem a katonákat, és szeretem a háborút összes szörnyűségeivel együtt. A katona hatalom, de mindent nem adhat. Amit a katona elkezd, azt a civilnek kell befejeznie.” Ez utóbbi lehetőséghez békére lett volna szükség. A béke egyelőre nagyon távolinak tetszett.

Piłsudski arról is intézkedett, hogy az 1832-ben bezárt vilnai egyetem, amelynek Mickiewicz és Słowacki is diákja volt, mielőbb megnyissa kapuit. Azt javasolta, hogy az universitas alapítójáról, Báthory Istvánról kapja a nevét. Az április 22-én kiadott Kiáltvány a volt Litván Nagyfejedelemség lakóihoz kezdetű felhívásában a következőket adta tudtul: „A lengyel hadsereg, amelyet azért vezettem ide, hogy az erőszaknak és az önkénynek véget vessen, hogy a nép akarata ellenére való kormányzást eltörölje, mindnyájatoknak szabadságot és felszabadulást hoz. Azt akarom, hogy ti magatok oldjátok meg belső, nemzetiségi és vallási ügyeiteket, úgy, ahogy ezt ti magatok akarjátok, anélkül, hogy Lengyelország részéről bárki nyomást gyakorolna rátok, erőszakkal lépne fel ellenetek.”

A németek által támogatott önálló Litvánia azonban már csaknem fél éve létezett. Első kormánya éppen azon a napon, 1918. november 11-én alakult meg Vilnában Augustinas Voldemaras vezetésével, amikor Varsóban a Régenstanács Piłsudskit bízta meg a fővezérséggel. Miután december közepén a bolsevikok katonai támogatásával Ideiglenes Munkás-Paraszt Kormány alakult, Voldemaras Vilnából Kaunasba tette át a székhelyét. Ezután a szovjet-orosz hadsereg térnyerésével februárban megalakult a Litván–Belorusz Köztársaság. Amikor 1918 decemberében a bolsevik hadsereg litván területen megjelent, Lengyelország nyilatkozatot tett közzé, hogy ezt „a Szovjet-Orosz Kormány imperializmusának és agressziójának tekinti”. Az, hogy a lengyelek a bolsevikokat kiűzték Litvániából, még nem jelentette, hogy az önálló állami létet megízlelt litván kormány hajlott volna Lengyelországgal államszövetséget alkotni. Az ellenkezője történt. A litvánok azt követelték, hogy a lengyel hadsereg vonuljon ki Vilnából és a történelmi Litvániából. Mivel ez nem történt meg, elővetette árnyékát a két „testvérnép” közötti fegyveres konfliktus.

A háborút Piłsudski a két fél megelégedésére szerette volna befejezni. A terve, amint ez kiáltványából, írásaiból, nyilatkozataiból is kiolvasható, a Jagellók birodalmának korszerű alapon történő helyreállítása volt, az egykori határai között élő népek egyenrangú országainak föderációjaként. Roman Dmowski ezt a leghatározottabban ellenezte: ő etnikailag „tiszta” Lengyelországot akart – olyan nagy területen, amelynek „lakosságát a lengyelek még meg tudják emészteni”. Paderewski, akit viszont Piłsudski megnyert elképzeléseinek, „rajongó föderalista” lett. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy Dmowski, csalódván benne, kijelentette: mihelyt lehet, a zongoraművészt el kell távolítani a kormány éléről.

Piłsudski célja az volt, hogy akár föderalizáció révén, akár más módon ütközőállamok kordonjával válassza el Oroszországot Lengyelországtól és Európától. A kordonnak elképzelése szerint Finnországtól Grúziáig kellett volna húzódnia. Lengyelországra nézve Oroszországnak mind a „vörös”, mind a „fehér” változatát veszedelmesnek tartotta.

Piłsudski, Petrula, Gyenyikin

A februári orosz polgári forradalom nyomán Ukrajnában is megerősödött az ország önállóságáért, függetlenségéért küzdő nemzeti mozgalom. 1917 márciusában megalakult Ukrajna Központi Tanácsa, amely azonnal hozzáfogott a befolyása alatt álló területeken állami intézményrendszerének kiépítéséhez. Emiatt állandó összeütközésbe került az orosz Ideiglenes Kormánnyal, amelynek a bolsevikok által történt megdöntése után nyomban kikiáltotta az Ukrán Népköztársaságot, majd már ezt képviselve 1918. február 8-án békét kötött a központi hatalmakkal. A beharangozott társadalmi reformok elmaradása, Németországnak a nyugati fronton elszenvedett veresége és kapitulációja az ukrán vezetés német orientációjú híveit lemondásra kényszerítették.

Ukrajna Nemzeti Tanácsának vezetője rövid idő múlva Szemen Petrula atamán lett. Kezdeményezésére 1918. november 13-án megalakult az Ukrán Direktórium, továbbá a központi hatalmak csapatainak kiűzésére és a társadalmi reformok megvalósítására az országban népfelkelés tört ki. A Vörös Hadsereg is ugyanebben az időben indította meg támadását az elvesztett nyugati orosz tartományok, így Ukrajna visszaszerzésére is. Az általa elfoglalt ukrán területek központjában, Harkovban 1919. január 6-án kikiáltották az Ukrán Szocialista Tanácsköztársaságot. A harcot már ennek a nevében folytatta a Petrula vezette Ukrán Népköztársaság és az egyes atamánok által kiépített helyi hatalmak ellen.

Az antant nem támogatta a németek pártfogásával létrejött, önálló államiságra törekvő Ukrán Népköztársaságot, így Szemen Petrulát sem. Reményeit és pénzét a fehér tábornokoknak a bolsevik Oroszország ellen intézett intervencióiba fektette. 1919 nyarán Anton Gyenyikin a doni, a kubáni és az önkéntes hadseregből álló Déloroszországi Fegyveres Erők élén több irányból megindult Moszkva elfoglalására és a bolsevik hatalom megdöntésére. Ukrajna is birtokba veendő felvonulási területe lett.

Piłsudski egy tiszti küldöttség révén tájékozódott Gyenyikinnél tervei és Lengyelország jövőjére vonatkozó politikai elképzelései felől. A magabiztos fehér tábornok kertelés nélkül a lengyelek tudomására hozta, hogy az egyik legfontosabb cél Oroszország helyreállítása az 1914-es határok között, amelyben a lengyeleknek mint a Visztula menti tartomány lakóinak legfeljebb csak autonómiát tud ígérni.

Bolsevikellenes hadjáratának első szakaszában a Petrula vezette, Dnyeper menti ukrán erők és a Kelet-Galíciából kiszorított ukrán hadsereg is Gyenyikinnel harcolt. Augusztus 31-én együtt vonultak be Kijevbe, de Petrula másnap kiszorította Gyenyikin csapatait a városból, és ettől fogva egyszerre harcolt az orosz erők ellen, függetlenül attól, hogy azok „fehérek” vagy „vörösök” voltak. Ekkor már az ukránok és a lengyelek együttműködtek.

Amíg a galíciai ukránokkal a háború tartott, nem lehetett szó az ukránok és a lengyelek között kapcsolatfelvételről. Miután a harcok 1919 májusában véget értek, Piłsudski a lengyel vezérkar hírszerző osztályának egyik ügynökével tárgyalásra hívta Varsóba Petrulát, aki augusztus 9-én azt javasolta neki, hogy közösen harcoljanak a Vörös Hadsereg ellen. Ezt követően szeptember 1-jén megkötötték a fegyverszünetet, s meghúzták az ukrán és a lengyel csapatok közötti demarkációs vonalat.

Piłsudski ezzel egy időben egyre-másra kapta a sürgető táviratokat Párizsból, hogy hathatósan támogassa Gyenyikint, de ő az ellenkezőjét tette. Augusztus végén kiadta a parancsot, hogy Ukrajnában minden olyan bolsevikellenes tevékenységet be kell fejezni, amely Gyenyikint közvetve vagy közvetlenül támogatná. Az ukrán fronton sor került más lényeges intézkedésekre is. Piłsudski a Polesie nevű, Bug menti tartományban tevékenykedő Orosz Vöröskereszt vezetőjét, a kommunista, de nemzetiségét tekintve lengyel Julian Marchlewskit bizalmasan arról tájékoztatta, hogy ha az orosz csapatok állásaikból tíz kilométerrel visszahúzódnak, és felhagynak a lengyel katonák körében folytatott bolsevik agitációval s a Petrula elleni támadásokkal, akkor meghatalmazottakon keresztül kész tárgyalni Leninnel. Megbízottja azt is tudomására hozta Marchlewskinek, hogy Lengyelország nem akar Európa zsandárja lenni, politikáját kizárólag az államérdek irányítja, ami most az, hogy ne támogassa Gyenyikint. Tudta, hogy ezzel megmentheti a bolsevik forradalmat. De azt is tudta, hogy a Nyugat saját szövetségesét, a fehér Oroszországot támogatja. Ha pedig Oroszország megerősödik, Anglia és Franciaország nem fogja segíteni Lengyelországot, amely magára hagyva képtelen lesz ellenállni a rátámadó fehér hadseregnek.

A bolsevik vezetés is pontosan tisztában volt vele, hogy Piłsudski ajánlata fuldoklónak a mentőöv: elfogadta a feltételeit. Sőt, további tárgyalásokat javasolt. Ezek elől azonban a lengyel államfő már rendre kitért.

Októberben a Moszkvához közeledő Gyenyikin támadását a vörösök feltartóztatták, majd visszaverték. Megkezdte a visszavonulást. Novemberben drámai hangú levelekben kért segítséget Piłsudskitól. A mellé rendelt brit kormánymegbízott, Harford John Mackinder még Varsóba is elutazott, hogy a lengyel államfőt személyesen bírja rá Gyenyikin támogatására. Piłsudski azonban hajthatatlan maradt.

Mihail Tuhacsevszkij, a Vörös Hadsereg legtehetségesebb tábornoka egy 1923-ban tartott előadásában szükségesnek tartotta ezzel kapcsolatban megjegyezni: „Ha a lengyel kormány meg tudott volna alkudni Gyenyikinnel még annak szétzúzása előtt, ha nem félt volna az „Egy egységes, oszthatatlan nagy Oroszország” imperialista jelszavától, akkor Gyenyikin Moszkva elleni támadása – a nyugat felőli lengyel támadás segítségével – számunkra jóval rosszabbul végződhetett volna: nehéz is lett volna megjósolni a végeredményt. A kapitalista és nemzeti érdekek bonyolult összefüggése azonban lehetetlenné tette ennek a koalíciónak a létrejöttét, ezért a Vörös Hadseregnek egyenként kellett megütköznie az ellenséggel, és ez jelentősen megkönnyítette a feladatát.”

A Vörös Hadsereg 1919 decemberében bevonult Kijevbe. Ellentámadása azonban nemcsak Gyenyikint űzte ki Ukrajnából, hanem Petrulát és híveit is, akik a lengyelek által ellenőrzött ukrán területeken találtak menedéket. A galíciai ukrán hadsereg viszont átállt a bolsevikokhoz, s három dandárba szerveződve betagolódott a Vörös Hadseregbe. (Hogy fél év múlva megadja magát a Kijev elfoglalására vonuló lengyeleknek.) Gyenyikin élete végéig a lengyeleket okolta a vereségért.

Az elmaradt békekötés

A kelet felé kiöblösödő volhíniai front 1919 decemberében még úgy festett, hogy tőle északra szovjet csapatok álltak, tőle délre pedig Gyenyikin vert hadai, amelyek januárban a Krím-félszigeten húzták meg magukat. December 21-én a front lengyel parancsnoka, Antoni Listowski tábornok azt jelentette, hogy a bolsevikok ellen úgy lehet eredményesen védekezni, ha a lengyel frontot keletebbre helyezik, de a siker feltétele az ukrán állam helyreállítása, ukrán hadifoglyokból szervezett hadsereg segítségével. Vagyis a lengyelek ne ellenségként, hanem szövetségesként vonuljanak Ukrajnába.

Listowski tábornok javaslata teljes egyetértéssel találkozott a vezérkar részéről, amely szintén úgy vélte, hogy Lengyelország biztonságát kelet felől csak az önálló Ukrajna képes szavatolni.

A biztonságnak azonban kínálkozott egy másik módja is. December 22-én, az azt követő napon, amikor Listowski tábornok említett elképzelését megküldte a vezérkarnak, Georgij Csicserin, szovjet-orosz külügyi népbiztos azt javasolta Piłsudskinak, hogy haladéktalanul kezdjenek béketárgyalásokat. Ajánlata azonban visszhangtalan maradt. A lengyel államfő más tervvel foglalkozott; pontosabban most látta időszerűnek és lehetségesnek régóta – de legalábbis a magdeburgi börtönben töltött hónapok óta – dédelgetett tervének megvalósítását, amelyről így nyilatkozott külügyminiszter-helyettesének, Władysław Skrzyńskinek: „…a bolsevikokat meg kell verni, éspedig minél előbb, mielőtt meg nem erősödnek. Harcra kell őket kényszeríteni, aztán két vállra fektetni. Hogy ezt elérjük, ott kell a lábukra lépnünk, ahonnan nem térhetnek ki, és nem futhatnak el előlünk. Moszkva nem ez a hely. Ez a hely Kijev. Ukrajna az érzékeny pontjuk…”

Piłsudski egyszerre akart katonai és politikai vereséget mérni Oroszországra. Úgy vélte, hogy az önálló vagy Lengyelországgal föderációt alkotó Ukrajna megfosztaná Oroszországot nagyhatalmi helyzetétől. Szinte megbabonázva készült az Ukrajnát Petrula szövetségében felszabadítónak hirdetett háborúra.

Mivel Csicserin decemberi javaslata válasz nélkül maradt, 1920. január 28-án a Népbiztosok Tanácsa Lenin, Trockij, Csicserin aláírásával közleményt adott ki arról, hogy a szovjet kormány elismeri és elfogadja Lengyelország függetlenségét és szuverenitását, elfogadja a belorusz és ukrán frontok vonalát, és nem köt Lengyelország ellen irányuló nemzetközi egyezményt. Lehet, hogy Leninék Piłsudski Gyenyikinnel kapcsolatos távolságtartó magatartását akarták meghálálni a számukra is kimerítő háború lezárásával. Mindenesetre a lengyel hadügyminiszter-helyettes, Kazimierz Sosnkowski, aki negyed század múlva a legszúrósabb szálka lesz Sztálin szemében, a lengyelek számára oly kedvező javaslat elfogadása mellett érvelt. A kortársak közül sokan gondolkodtak így, és a történészek is sokan hasonló véleményen voltak és vannak ma is. Az ajánlat elfogadása esetén nagyobb Lengyelország jöhetett volna létre, mint a rigai béke nyomán (a 388 ezer helyett legalább 500 ezer négyzetkilométer), mivel a határ az 1920 márciusában rögzítettől száz-százötven kilométerre keletebbre húzódott volna. A nemzeti demokraták ezt szinte ujjongva fogadták, mert ők már a kelet-galíciai lengyel–ukrán háború vége óta javasolták, hogy Lengyelország és Oroszország ossza fel egymás között Belorussziát és Ukrajnát.

Más történészek szerint a szovjetek csak időt akartak nyerni, hogy erejüket összevonják. 1920 januárjában csak négy hadosztályuk volt a belorusz fronton, de áprilisban már húsz. Arról sem szabad megfeledkezni azonban, hogy amíg 1920 elején a lengyel hadsereg létszáma 170 ezer fő volt, tavaszra már 700 ezerre növekedett. A szovjetek azzal is tisztában lehettek, hogy miután Németország ratifikálta a varsailles-i békeszerződést, tehát a lengyeleknek nem kellett a nyugati határokat katonasággal biztosítaniuk, és Kelet-Galíciában is befejeződött a lengyel–ukrán háború, a hatalmas lengyel hadsereg Oroszország ellen készül. E katonai készülődés védelmében történészek azzal érvelnek, hogy az oroszok, mihelyt összeszedték volna magukat, felmondják a lengyelekkel kötött békét. Ennek cáfolatára felhozható, hogy a Finnországgal, Litvániával, Lettországgal, Romániával kötött békét egészen 1939-ig, 1940-ig megtartották, s miért ne tették volna ezt a lengyelekkel megkötött békével is?

Oroszország – Piłsudski vezérkari főnöke, Tadeusz Kutrzeba tábornok szerint is – őszintén törekedett a békére Lengyelországgal, mivel Gyenyikint megverte ugyan, de a franciák által támogatott Pjotr Vrangel új intervencióra készült, s Ukrajnában is hol itt, hol ott törtek ki nehezen elfojtható parasztfelkelések.

Tény, hogy február 2-án a Szovjetek Összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottsága is megismételte a pár nappal korábbi békeajánlatot. A lengyel fél február 24-én fogalmazott titkos válasza az volt, hogy abban az esetben egyezik bele a tárgyalásokba, ha az 1772-ig Lengyelországhoz tartozó összes területeken az ott élő népek maguk dönthetnek sorsukról, s a békeszerződést az orosz Alkotmányozó Nemzetgyűlés ratifikálja. Ez el is döntötte a kérdést, mert az említett nemzetgyűlés már 1918 óta nem létezett.

A kijevi hadjárat

A Lengyel Szocialista Párt és a többi baloldali párt vezetőinek többsége – nem számítva a kommunistákat – rokonszenvesnek találta Piłsudski föderációs terveit. Mieczysław Niedziałkowski a Lengyel Szocialista Párt nevében kifejtette: „ha Lengyelország valamennyi végvidéki nemzete önrendelkezési joga alapján köt békét a bolsevikokkal, akkor Lengyelország kezdeményezésére életre kelhet a keleti nemzeteknek egy olyan blokkja, amelynek Lengyelország a lelke. Létrejöhetne a Kelet-európai Egyesült Államok, amelyhez Lengyelországon kívül Finnország, Lettország, Észtország, Litvánia, Belorusszia tartozna, és idővel talán Ukrajna is.” Ez arra utal, hogy Ukrajnát Piłsudski egyelőre független, Lengyelországgal szoros szövetségben álló államként akarta helyreállítani.

A lengyel államfő most már azt tartotta legfontosabb diplomáciai teendőjének, hogy a Németország ellen győztes nagyhatalmak kormányait meggyőzze: a készülő háború a „célba vett” területeken élő népek önrendelkezési jogaiért folyik majd Szovjet-Oroszország ellen. (Mondhatni, a wilsoni pontok megvalósításáért.) Jóváhagyásuk nélkül kockázatos volt a hadjáratot megindítani. Közben Anglia mindinkább megelégelte a kudarcok sorozatából álló, de hatalmas pénzeket felemésztő, vörösök elleni intervenciókat, s apránként megérlelődött benne, hogy rendezni kellene a viszonyát az új, „vörös” Oroszországgal is. Emiatt a háborúpárti lengyelek igazán csak Franciaországra számíthattak.

A háború megindításának másik fontos feltétele az ukrán nemzet legbefolyásosabb vezetőinek a megnyerése volt, ami, úgy látszott, nem fog gondot okozni, mivel az Ukrán Népköztársaság Petrula által vezetett direktóriuma csak a lengyelek támogatásával kerülhetett vissza a hatalomba. A lengyelek meg voltak győződve arról, hogy az ukrán atamán mögött nagy tömegek állnak, és megjelenésére tekintélyes önkéntes ukrán hadsereg áll talpra. Lengyelország ünnepélyesen elismerte az Ukrán Népköztársaságot. Az április 21-i politikai szerződésben megállapodtak a lengyel–ukrán határban is. (Ez többé-kevésbé ott húzódott volna, ahol a rigai békében a szovjet–lengyel határt meghúzták.) Az ukrán vezetők egy része azonban nem akart megbékélni azzal, hogy a szerződésben le kellett mondaniuk Kelet-Galíciáról és Volhínia egy részéről a lengyel állam javára. A szerződés szerint az ukránok és a lengyelek kölcsönösen egyforma jogokat biztosítottak volna az országukban élő lengyel, illetve ukrán kisebbségeknek. Az április 26-án az ukrán néphez intézett kiáltványukban Piłsudski és Petrula azt is bejelentették, hogy a lengyel hadsereg csak addig marad Ukrajnában, amíg az ukrán kormány meg nem alakul, és meg nem szerveződik egy olyan haderő, amely képes az ország függetlenségét megvédeni.

Piłsudski a vezérkar kizárásával maga dolgozta ki a hamarosan meginduló kijevi hadjárat tervét, amelyet olyannyira titokban tartott, hogy az április 20-án tartott konferencián az északi front parancsnokait, Stanisław Szeptycki és Stefan Majewski tábornokokat se tájékoztatta róla. Meg volt győződve arról, hogy a Vörös Hadsereg Kijev védelmére összes ukrajnai erőit összevonja, amelyeket a város előterében a lengyel csapatok szét tudnak verni. Az időközben Lengyelország Első Marsalljává kinevezett Piłsudski a Berezina és Dvina felső szakaszán, a Berezina középső szakaszán, valamint Volhíniában és Podóliában összevont négy hadsereggel április 25-én indította meg a hadjáratot. Villámgyorsan nyomult előre Kijev felé. Igaz, már ekkor megmutatkoztak azok a gondok, amelyek az egyes hadseregek közötti kapcsolattartás nehézségeiből adódtak. Piłsudski ugyanis megszüntette a frontparancsnokságokat, mert az egész hadseregcsoportot maga akarta irányítani mint fővezér. A siker egyelőre elfedte az ebből fakadó nehézségeket. Az oroszok mintegy 30 ezer foglyot, nagy mennyiségű hadianyagot veszítve, de viszonylag rendben vonultak vissza. A lengyelek vesztesége rendkívül csekély volt ugyan, Piłsudskinak mégsem lehetett oka az elégedettségre. Ukrajna lakossága nem állt egy emberként Petrula mellé. Ha nem is ellenségesen, de közönyösen fogadta a „felszabadítókat”. A legjobban az nyugtalanította, hogy nem sikerült „kiprovokálnia” Kijev védelmét, vagyis döntő csatára kényszeríteni a Vörös Hadsereget, pedig Zsitomir elfoglalása után még meg is állt, hogy az ellenségnek ideje maradjon összevonni erőit Kijev előtt. De rosszul gondolta, hogy ezt a szent várost is ugyanúgy összes erőikkel védeni fogják az oroszok, mint 1812-ben Kutozov Moszkvát Borogyinónál. Kivárásával csak azt segítette elő, hogy az üldözőiktől így megszabadult orosz hadosztályok kényelmesen megmenekülhettek.

Május 7-én egy felderítő lengyel lovasszakasz Kijev egyik üdülővárosrészében villamosra szállt, és becsörömpölt a központba. Másnap az Edward Rydz-Śmigły tábornok parancsnoksága alatt álló 3. lengyel hadsereg gyalogsága és az ukrán egységek is bevonultak a városba, amelynek helyőrségét a 6. ukrán hadosztály adta. Ugyanezen a napon Piłsudski is rövid látogatást tett Kijevben. Élményeiről pár órával később már Zsitomirban kelt levelében számol be Aleksandra asszonynak. Ezúttal mintha bizakodó volna: „Hinnéd, hogy milyen tündérkedő a sors: hogy a lengyeleket ilyen lelkesedéssel és örömmel köszöntsék Kijevben; hogy az orosz leányok virágot hintsenek tisztjeinkre és katonáinkra; és hogy az egész város (…) mosolygós és elégedett legyen, beleértve (…) a munkásokat is. Képzeld, egyből megindultak a villamosok, megjavították a vízvezetékeket, és elkezdték kitakarítani a várost, amely elképesztően koszos volt.”

Piłsudski azt szerette volna, ha a lengyel–ukrán viszony ugyanolyan „örömteli és lelkes” marad a jövőben is, mint ez a kijevi bevonuláskor érzékelhető volt. Amikor a Zsitomirban berendezett főhadiszállásán május 9-én Antoni Skulski miniszterelnök azzal a javaslattal kereste fel, hogy az Ukrajnában felhalmozott hatalmas élelmiszerkészleteket Lengyelország javára is felhasználják, Piłsudski kijelentette, hogy az csak vásárlás vagy szabályos árucsere formájában valósítható meg. Rekvirálásról még ötlet szintjén sem lehet szó.

Az orosz társadalmat sokíroz Kijev elvesztésének híre. A bolsevik kormány eredményesen apellált az orosz nép hazafias érzelmére; a cári tisztek is – Bruszilovval az élükön – tömegesen jelentkeztek a veszélyeztetett haza védelmére. A szovjet vezetés május 11-én az Orosz Föderáció európai részének huszonnégy kormányzóságát ostromállapot alá helyezte, és dekrétumot adott ki a lengyel hadjárattal szembeni harc eszközeiről és az ellentámadásról.

A Kijev bevételével megkoronázott villámhadjárat, a könnyű siker hihetetlenül népszerűvé tette Piłsudskit a lengyel társadalom előtt, de főleg a szocialisták körében. Hívei nagy ovációval, pompával kísért fogadtatásban akarták részesíteni. A május 18-án délután négykor Varsóba érkező Piłsudskit Leopold Skulski miniszterelnök, Ignacy Baliński, a varsói városi tanács elnöke, valamint Mihajlo, az ukrán hadsereg tábornoka köszöntötte a pályaudvaron. Később virágfüzérrel díszített hintóban hajtott végig az utcákon összegyűlt tömeg ujjongása közepette a Szent Sándor-templomig, ahol a Varsói Opera kórusa a Te Deum laudamust énekelte. Este a szejm ünnepi ülést rendezett a tiszteletére.

A lengyel államfő május 21-én találkozott először Roman Dmowskival a független Köztársaságban. A találkozás után Dmowski megállapította: „Kétségkívül nagy ember, bár semmiben se értettünk egyet.” Piłsudski hasonlóképpen vélekedett Dmowskiról: „Ő az egyetlen politikus, akivel érdemes eszmét cserélni, jóllehet a Lengyelország jövőjére vonatkozó nézeteink alapvetően különböznek.”

A Vörös Hadsereg ellentámadása – Tuhacsevszkij és Bugyonnij

A Vörös Hadsereg főparancsnoksága nem azzal segítette a megroppant ukrán fronton álló csapatait, hogy a lengyel szemmel nézve északkeleti, orosz meghatározás szerint északnyugati frontról hadosztályokat dobott át a megerősítésükre, hanem azzal, hogy Belorusszia területén előrehozta az időben későbbre tervezett hadműveletet.

Nagyszabású ellentámadását a XV. hadsereg május 14-én indította meg a Dvina vonaláról. Rövidesen a XVI. hadsereg is megindult Boriszovból. A hadműveletet a bolsevik haderő legtehetségesebb tábornoka, az északnyugati front parancsnoka, a huszonhét éves Mihail Nyikolajevics Tuhacsevszkij – a cári gárda egykori tisztje – irányította, aki korábban a Gyenyikint legyőző kaukázusi hadsereget vezette. A támadást, amely az 1. lengyel hadsereget május végéig 130 kilométerrel vetette hátra, Piłsudski későbbre várta. Hevességét érzékelve a lengyel fővezér Ukrajnából és az ország belsejéből átdobott csapatokból felállított egy speciális tartalékhadsereget, amelynek parancsnokságát Kazimierz Sosnkowski hadügyminiszter-helyettesre bízta. Piłsudski intézkedésének az lett a következménye, hogy az Ukrajnában tervezett további lengyel hadműveleteket – kellő erő híján – le kellett állítani.

A kitűnő szervező hírében álló Sosnkowski, akinek a keze alatt még sohasem szolgált nagyobb egység, bebizonyította, hogy hadsereg irányítására is képes. A három hadosztályból, két gyalogosdandárból és a Belina ezredes lovascsoportjából álló hadsereg nyolc nap alatt készen állt az ellencsapásra. Sosnkowski június 2-án indította meg a támadást, és Tuhacsevszkijt majdnem a kiindulási vonalára nyomta vissza. Ezzel az északi fronton rövid időre stabilizálódott a helyzet. Hamarosan kiderült azonban, hogy ez volt majdnem két és fél hónapra a lengyel haderő utolsó jelentősebb sikere. A Vörös Hadsereg támadásának megindulását követően ismét felállított lengyel frontparancsnokság irányítója, Stanisław Szeptycki tábornok utóbb szemére vetette Piłsudskinak, hogy nem engedte az ellenség energikus üldözését, s ezzel megakadályozta az orosz csapatok szétverését.

Kérdéses, hogy egy ilyen üldözésre volt-e a lengyeleknek kellő erejük. Ráadásul Piłsudskit egy ilyen parancs kiadásától az is visszatarthatta, hogy hírét vette: Bugyonnij 16 ezer fős, félelmes hírű lovashadserege támadást indított Ukrajnában. A kozákok és a lengyel ulánusok május 29-én csaptak össze ezen a fronton először. Az 1. ulánusezrednek sikerült ugyan megfutamítania a vele szemben álló ellenséget, de a front egy másik szakaszán az 50. végvidéki lövészezred két zászlóaljának katonáit a kozákok könnyedén lekaszabolták. Ez a dráma rávilágított a frissen felállított lengyel egységek kiképzetlenségére is. A nagy számban bevonult újoncok vagy önkéntesek nemegyszer kerültek úgy harctérre, hogy lőni sem tudtak.

A lengyel történészek megegyeznek abban, hogy Ukrajnában Szemjon Bugyonnij lovashadseregének bevetése hozott fordulatot. A Bugyonnij által vezetett 1. lovashadsereg, amelynek fegyelmezetlenségéről és kegyetlenségéről egyik katonája, Iszak Babel számol be a szemtanú hitelességével, ugyancsak próbára tette az ukrán fronton harcoló lengyel tábornokokat. Az egymástól elszigetelten működő lengyel hadseregek, hadtestek, hadosztályok képtelenek voltak a villámgyorsan mozgó lovastömeggel megbirkózni, holott összehangoltan, tervszerű határozottsággal működve szét tudták volna verni, mint ez augusztus és szeptember fordulóján Zamośćnál bebizonyosodott.

A hol valamelyik fronton, hol Varsóban tartózkodó Piłsudski június 19-én fogadta második alkalommal hivatalosan Csekonics Iván magyar követet, aki átadta neki Horthy június 6-án kelt levelét. A kormányzó a feszült román–magyar viszony oldásában kérte a marsall közvetítését, s katonai segítséget ajánlott a lengyeleknek. Piłsudski válaszul támogatást ígért a magyar hadsereg felszereléséhez, s az ezzel kapcsolatos intézkedés felelősének Sosnkowski tábornokot jelölte ki.

A Tuhacsevszkij által vezetett négy hadseregből és a moziri csoportból álló mintegy 160 ezer főből álló orosz hadseregcsoport július 4-én indította meg új hadműveletét a belorusz fronton. A lengyelekkel szemben több mint másfélszeres fölényben volt. A lengyelek változatlanul vonalvédelemre rendezkedtek be, de a kiterjedt terület tartásához nem volt se kellő erejük a fronton, se tartalékuk a front mögött. „A lengyelek harcrendjének ezeket a hibáit mi figyelembe vettük, és a támadás tervének kidolgozásakor arra számítottunk, hogy fölényben lévő csapataink erős csapásaival azonnal megsemmisíthetjük az előretolt lengyel erőket” – jegyzi meg Tuhacsevszkij.

Július 9-én Piłsudski azt javasolta az északi fronton harcoló tábornokainak, hogy vonuljanak vissza vagy 150 kilométert, és a németek által 1917-ben jól kiépített lövészárokvonalakat kihasználva rendezkedjenek be védelemre, s ott készüljenek fel az ellentámadásra. Ezt Szeptycki tábornok, a frontparancsnok azzal hárította el, hogy a kiképzetlen katona nemcsak hogy hitét veszíti a hátrálás során, hanem védtelen is lehet az üldöző ellenséges lovasság támadásainak kitéve.

Maradt a területmegtartó hősies helytállás. Ennek eredményeként a 34 ezer katonát számláló 1. lengyel hadsereg július 4-e és 12-e között csaknem húszezer embert veszített, és a többi lengyel erővel együtt visszavonulásra kényszerült. Mivel ezt kapkodva hajtották végre, a gyenge erővel, minden átgondolás nélkül védett Vilnát a litvánoktól támogatott IV. orosz hadtest huszonnégy órán belül elfoglalta. Július 19-én a kulcsfontosságú grodnói erődöt vette birtokba fél nap alatt négy kozákszázad. Władysław Sikorski tábornok találóan jegyezte meg, hogy 1920 júliusában a lengyel hadsereg nagy része olyan volt, mint a kormánylapát nélkül viharos hullámokon hánykolódó csónak.

Az új lengyel miniszterelnök, Władysław Grabski a Vilna és Grodno elvesztéséért felelős tábornokokat, Aleksander Boruszczakot és Adam Mokrzeckit hadbíróság elé akarta állíttatni. Piłsudski nem engedte. Talán azért se, mert szinte az összes lengyel generálissal elégedetlen volt, és végtére mint fővezért mindenért őt terhelte a felelősség.

Július végén már a Bug és Narew vonalának megtartásáért kellett harcolni. Itt a megtépázott 1. hadsereg elszántabban és eredményesebben küzdött. Łomża és Osztrolenka környékének védelmében a lengyel csapatok több napon át sikeresen kötöttek le nagyobb orosz erőket is. A Biebrza és a Bug összefolyásánál álló ossowieci erőd azonban – egy félreértés folytán – július 29-én puskalövés nélkül a szovjetek kezére került, akik augusztus 1-jéről 2-ára virradó éjszaka a breszti erődöt is könnyen elfoglalták. Ettől kezdve az északi front négy orosz hadserege már közvetlenül Varsót fenyegette, az ukrán front két hadserege pedig Lemberget és a tőle északra Zamość irányában fekvő területet.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben