„Másolat a légi képről”

Karátson Gábor: Ötvenhatos regény

Híres, a nemzeti tudatot meghatározó történelmi eseményekről írni lehetetlen vállalkozás, mert nálunk a reformkor óta olyan olvasói magatartás alakult ki, amely a nemzeti tudat kánonja által fontosnak minősített kérdésekre nem tud az irodalom szemszögéből felelni. A huszadik századi sorsfordító történelmi események mind olyan élesen osztották és osztják meg társadalmunkat, hogy a történtekkel (őszirózsás forradalom, tanácsköztársaság, 1945. április 4., 1956. október 23.) kapcsolatos kérdésekre rögtön érzelmi alapú válaszok születnek, amelyek egy lehetséges mű befogadását már előre meghatározzák, oly erősen, hogy az olvasói reakciók lelkes és túláradó rajongásként vagy becsmérlő elutasításként nyilvánulnak meg. Emlékszem Kosztolányi Édes Annájának egy könyvtári példányára, amelyben a bevezető rövid rész mellé – az első két oldal a társadalomtörténeti kontextus felfestése Kun Béla rezsimjének megidézésével – valaki vastag grafitceruza-vonásokkal feljegyezte: „Micsoda mocsokság! Fasiszta!” Ezek a mondatok éppen azért jelzik jól a fentebb vázolt helyzetet, mert mind Kosztolányi, mind Kun Béla művére egyformán érthetők, de az biztos, hogy elsősorban a szélsőséges érzelmek vezették az argumentáció szerzőjét, s nem valamiféle tárgyilagosság. Nem kell azonban ilyen messzire kalandoznunk, hiszen éppen maga az Ötvenhatos regény szerzője, Karátson Gábor fogalmazott meg az 1956-os forradalomra emlékezve hasonló gondolatokat: „Úgy képzelem, a forradalom egésze csupán egy olyan egzisztenciális morfológia segítségével vizsgálható, amely bizonyos – ha tetszik, öntudatlan – szándékosságot tulajdonít ennek az egésznek, azt a szándékot, hogy éppilyenségében valamit kifejezzen. Olyan kilépést hajtson végre, amely nem a történelem-előttiségbe vinne vissza.” (Évfordulón, Vigilia, 1995/10.) Ez a megállapítás éppen a történelmi hagyományok fölött állva a nyelvi-morfológiai megszólalás szükségességével érvényteleníti a „grafitceruzás” bejegyzések jogosságát.

Mindezeket azért bocsátottam előre, hogy mintegy vízcseppbe gyűjtve jelezzem a kérdések ezerféle tükörképét, amelyek egy olyan szerző előtt állnak, aki közelmúltunk legfontosabb történelmi eseményét kívánja regényben feldolgozni. Nagy bölcsesség szükségeltetik egy ilyen vállalkozáshoz, s még szerencse, hogy Karátson Gábor szert tett erre a bölcsességre hosszú életútján, amelyben a képzőművészet ugyanolyan jelentős szerepet játszott, mint a taoista filozófia, a Tao-te-king és a Ji-king kritikai fordításai. Az ’56-os forradalomhoz kapcsolódó emlékek apró kidolgozásai már korábbi írásaiban bőven megjelentek, s egy nagyobb ívű koncepció igényét jelezhette előre festészeti műszóval a fentebb idézett, tíz évvel ezelőtti megemlékezésben: „Mivel nemhogy közmegegyezés nincs azt illetőleg, de még csak komolyan vehető vizsgálódás sem folyt arra vonatkozólag, mi történt velünk ontológiai értelemben 1956-ban és 1956 után, ennek tudomása nélkül viszont nemcsak ma nem tudjuk, hanem a későbbiekben sem fogjuk tudni, mihez kezdjünk önmagunkkal, s csak tovább sodródunk az esetlegességeknek azon a (rossz vagy tragikus) pályáján, amelyre már jó néhány évszázada reá kerültünk; mivel, továbbá, másfelől történészi ismeretekkel én nem rendelkezem, bizonyos összképem azonban van a dologról, a bizonyítás megkísérlése nélkül, puszta hozzászólásként apró másolatot készítek erről a bennem élő képről: a légi képről – akvarellt.”

Az akkor még akvarellként meghatározott mű mostanra egy vaskos, komor borítójú könyvvé állt össze. Sötétszürke alapon fehér betűk, mellőzve bármiféle reklámfunkciót, de a cím mégis olyan erős, hogy nincs, aki ne kapná fel a fejét. Mindezek után jóleső meglepetés, hogy nem a történelmi regények megszokott formulájaként egy hosszú leszármazási s egyben legitimációs bevezető résszel indul a könyv, elmesélve, hogy az egyes szereplők miként is jutottak el a történet kulcscselekményének fordulatához. Karátson korábbi regényének (Ulrik úr keleti utazása – A zsidó menyasszony) elbeszélésmódját folytatva – véleményem szerint – a legjobb előadásmódot választotta azzal, hogy a jelenből és egyszersmind a jelenre erősen reflektálva indítja a cselekményt – amely tulajdonképpen mindvégig az emlékezés folyamata –, s ezt a viszonyítási pontot az egész szövegben a fókuszban tartja. A történeti esemény nem egyediségében válik fontossá, ahogy abban a pár napban vagy órában megélték az emberek, hanem abban a hatásában, ahogy meghatározza azóta is napjainkat, megosztja vagy összeköti az embereket. Az egykor történtek, az immár ötven évvel ezelőtti események viszonyulási pontként újra és újra előtűnnek életünk bármely s legtöbbször előre ki nem számítható fordulatában. Akár éppen egy bevásárlás után, amikor a tarisznyába tett két üveg mézzel villamosozunk a Duna-parton, akár éppen egy környezetvédő, a Dunát megmenteni igyekvő tüntetésen, ahol újra és újra át kell gondolni azt, hogy ami akkor, ott és azokkal az emberekkel megtörtént, miként rendezi újra a viszonyokat. Az elmúlt eseményeket szorosan a mához kötő összefüggések felismerése vezethet olyan mondatok megfogalmazására, amelyek erős érzelemkitörésekre ragadtathatják a mai olvasót, és a regény gondolati, elmélkedő kontextusába ágyazva mindenképpen komoly figyelmet érdemelnek: „Az ő Pártjuk, maga a Párt, vagyis hát az a párt, amellyé a nagybetűs Párt addigra átalakul, néhány évtized múlva már csak mint egy a többi közt, állítólag, 1994 és 1998 között s ismét 2002 után, a legnagyobb odaadással fogja irányítani Magyarországon a kapitalizmus építését; akkor a kapitalizmust fogjuk építeni éppen. »Jobb, ha mi építjük, mint ha a kapitalisták«, fogja majd mondani viccesen Horn Gyula miniszterelnök. […] A miniszterelnök jobban tette volna, ha arról mond valamit, ami a Nyugati pályaudvarnál történt vagy nem történt, egykor, az ő részvételével vagy anélkül; én ott voltam, mindenesetre, és láttam, nem sokat, de nem akarok az események elébe vágni.”

Ha a regény cselekményét óvatos kézzel megpróbáljuk két részre választani ötvenhat októberének, novemberének napjaira, majd a börtönhónapokra az egyik felől s ezek cselekvő reflexiójára a másik felől, akkor mindenképpen az utóbbi válik fontosabbá a regényben: a hosszú, részletes magyarázat, az emlékek összefüggéseinek felderítése és leírása. A linearitást megtörő cselekményszövésen túl nagyban elősegíti ezt a dominánsan egyes szám első személyű elbeszélésmód. Dominánsan, hiszen nemcsak ez fordul elő a mesélés során, hanem több ízben egyes szám harmadik személyben távolítja el magától a narrátor a főhőst, ezzel mintegy új viszonylatot jelölve ki a történeten belül, illetve a történet szereplői között. A főhős alteregójának, egykori „én”-jének „színre léptetése” Ernest Maria Campen néven nem pusztán narrációtechnikailag érdekes, hanem azért is, mert így lehetőség nyílik a főszereplő korábbi életének olyan reflexiójára, amely sajátosan átszínezi a vallomásos jelleget. A referencialitás erős kényszerét játssza ki ezzel az író, megmarad a fikciós regény keretei között, és a szöveg nem válik dokumentarista művé, amelyen esetleg számon kérhető lenne egyfajta történészi aprólékosság. Éppen így nyílik viszont lehetőség arra, hogy a személyesen – egészen a transzcendens szintig – megélt élménynek az egész nemzet szempontjából fontos ontológiai gyökereit vizsgálhassa, amely gyökerek pusztán a történettudomány eszközeivel nem deríthetők fel. Az Ötvenhatos regény egyik fő tanulsága az, hogy a helyzet, az életviszonyok, Magyarország, a társadalom végérvényesen megváltoztak 1956-tal, illetve 1956 után, mert az egész forradalmat, a nemzet utolsó nagy összefogását a társadalom azóta igyekszik kizárni emlékezetéből. Igencsak súlyos következtetés ez, és nem csoda, hogy ennek pontos ábrázolásához majd hétszáz oldal szükséges. Igaz, a szöveg olvastán és éppen a referenciális pontokon eltöprengve kérdés maradt számomra, hogy azon olvasók körében, akik nem ismerik már az 1970–80-as évek Magyarországát, mennyire lesz megvilágító erejű e mű. Mennyire teremt világot Karátson, avagy mennyiben hagyatkozik rá saját élményanyagára, és ezzel óhatatlanul elzárja azt a mai, húsz év alatti olvasók világától? Pedig éppen nekik lenne legfontosabb megismerni 1956 máig tartó történetét.

Az egyes szám első személyű megszólalásmód az esszéregényt temérdek irányba nyitja meg egyszerre, s szerencse, hogy a narrátor folyamatosan jelzi – mintegy reflektálva a mű elkészülésének folyamatára –, hogy a szöveg elején, közepén, végén járunk. Velünk olvassa újra a regényt, mint ahogy a korábbi újraolvasások, újraírások nyomai is megtalálhatók a bekezdésekben. A tér kitágulásának említésekor azonban nem elsősorban a regény fikciós tereire gondolok – itt újra visszakanyarodhatnánk a referencialitás kérdéséhez –, hanem azokra a filozófiai, művészeti, gondolati és világszemléleti irányokra, amelyek a szöveg egyes bekezdéseiben váratlanul feltárulnak. A kínai filozófia, a tao jin–jang-szemlélete, a híres Ji-king folyamatosan jelen van a regény szövetében ugyanúgy, mint a reneszánsz és modern festészetre utaló tömör megfigyelések. Mindezen gondolatfutamok mögött meghúzódik egy nagy kérdés: vajon a széttartó irányok, a váratlan ugrások, az apró részletekben elénk kerülő események között van-e valamiféle összefüggés? Kérdhetnénk ezt úgy is, hogy a világ dolgait összefogja-e bármi: akár szabály, akár erő, akár Isten, akár narrátor, vagy mindezek sajátosan szétgurulva léteznek, és rendszerük számunkra örökre beláthatatlan marad-e. S ha van valami, ami az erdélyi hegyeket, völgyeket és a vízlépcsőellenes tüntetést összefogja a pécsi intercityvel és a börtönséták mormogásával, akkor az a személyiség-e, vagy egy egészen más minőség? E regényben a személyiség, a személyesség mint megnyilvánulás nyelvileg háttérben marad az egyes szám első személyű megszólalásmód ellenére is, ennek magyarázatául éppen az 1956 óta tartó hazug időszak nyelvvesztő hatása szolgál: „A forradalom alatt aztán tényleg valami elképesztő dolog történt a nyelvvel. Az ország a helyére zökkent. Olyan helyre, ahol soha nem volt igazából. Mert Magyarország talán soha nem volt ennyire azonos valamivel, mondjuk saját égi valójával, mint akkor. Az embert nem bénította az az érzés, ami azóta is folyton, hogy ez az egész nem igaz, hogy ez nincs is így, hogy ez lehetne máshogy is, akárhogy, meg hogy egyáltalán sehogy sincs, mert ez nem is valóság, hanem nagy hülyeség az egész. Mert akkor az egyáltalán nem volt hülyeség.” (A test megtalálása, avagy a rakodópart alsó kövén… – Interjú. Kérdez: Gyarmati László, Kortárs, 1995/2.) A személyiségnek mint minőségnek időbeni változásait sem érzékeljük pontosan a műben, hiszen az újra és újra olvasott és javított szövegben a korábbi személyiséglenyomatok erősen megfakulnak a jelen domináns, értékelő nézőpontjából tekintve. Ha a személyiség dominanciája, az emlékezet bizonytalankodása nem tartja egyben a regény szerkezetét, mi lehet mégis az, ami összefogja a sok apró mozaikból álló történetsort? Itt már olyan kérdésekhez jutunk, amelyek messze túlmutatnak a regénypoétika terén, ám talán éppen itt érünk vissza az ontológiai gyökerek megkeresésének vágyához. A narrátor történeti meghatározottsága fölé tud emelkedni, és éppen ezért a világ sokszínűségét és öntörvényűségét elfogadva tud szólni az emberekről, tárgyakról, hangulatokról, felismervén a változás elkerülhetetlen voltát és születés–elmúlás örök kettősségét. Nem európai gyökerű gondolat ez, amint a regény utolsó lapjain előkerülő kínai írásjelek is utalnak arra, hogy itt már egy másik világszemlélethez értünk el. A kínai írásjelek filológiai, etimológiai magyarázatai és az események egybecsúsznak: „Oly nyájas minden, csupa nyári derű! – A t’ing-mennydörgés esetében Kalgren szerint – magyarázom – az alsó rész, t’ing, a palotacsarnok inkább csak fonetikus elemnek volna tekinthető, a hangalakot megadó összetevőnek. Holott távoli települések fölött vonuló esők a mi itteni, mostani t’ingünk hű illusztrációját adják: palotacsarnokok fölött lebegő jü esők. Csak ehhez nem a szemeretelepi pausszal élünk, hanem készítünk egy harmadik akvarellt, Szent György-hegyit, de előző napit, amelyen Campen elvész, nagy kék pettyek ezreivel, azt csúsztatjuk a mai akvarellünk ege alá. Csak néztem, kezemben a misztikus kínai könyvvel, ahogyan néha-néha valaki mégis nekivág az esőnek. Esernyősök csak inkább, sietősen. Cuppogva a hepehupás ösvényen, keresztül a réten, a földszintes, kertes házikók felé. Ha neki-nekifutva is, óvatosan azért, hogy el ne essenek. Eltévedtünk aztán a fennsíkon.” Időben messzire vagyunk itt már a magyar történelem fényes eseményétől. Éppen olyan távol, hogy innen már bátran és pontosan megítélhető szerepe, és elmondható napjainkig tartó hatása. Karátson Gábor nagyon tiszteletre méltó gesztusának tartom, hogy könyvét nem az ötvenéves évfordulóra, az idei „évfordulós divatdömpingre” készítette el, hanem már egy évvel korábban az olvasók elé bocsátotta. E könyv nem kihívás, nem számonkérés, hanem az összefüggések töprenkedő bemutatása, s éppen ezért mindenképpen ott a helye az ’56-os forradalomról szóló alapmunkák között. (Helikon Könyvkiadó, 2005)