A Dunánál; a fiú

2. rész

A párbajok nagyrészt afféle pofajáratási összecsapásokban zajlottak, és ezekből jórészt én kerültem ki vesztesen: Tarzan gyakorlott pofajáratási bajvívó volt, cinikus és gátlástalan, ösztönösen megérezte a másik sebezhető pontjait, és még élvezte is, hogy ilyen lehet – hozzá képest én valóban, holmi nevetséges önérzettel, csak kaffangatni tudtam. Őt viszont dühítette, hogy nem félek tőle. Legyőzött pofatépésben, erősebb is nálam, az kétségtelen, és mégse félek tőle. Megszokta, hogy féljenek tőle – nyilván csak olyan társaságokban ragadt meg, ahol ő a legerősebb. Láttam: izmos, húsos, de lassú, kötött mozgású, tudtam: egy verekedés alkalmával csak arra kell vigyáznom, hogy el ne kapjon, maga alá ne gyűrjön, ne engedjem, hogy a tömegével győzzön le. Még általános iskolába járva, a Kazinczy utcába, délutánonként gyakran mentem le a közeli Klauzál térre focizni, meg baromkodni persze, az osztály fele ott lógott lámpagyújtásig, a téren vehettem néhány leckét az utcai verekedésekből: oda olyan megveszekedett kölykök is lejártak, akikkel, ha nem akarta az ember, hogy elvegyék a pénzét, vagy elrugdossák a labdát, muszáj volt időnként összeverekedni – tudtam: a nehézkes Tarzant gyors ütésekkel meglephetem, reflexszerűen az arcát fogja védeni, gyomorra és vesére mért ütésekkel, aztán ha minden kötél szakad, még bevethetem a Klauzál téren tanultakat; a hangoskodó, de mégiscsak valamiféle úrigyerek Tarzannak, akinek, látszott rajta, még sohasem kenték el rendesen a száját, eszébe se jut, hogy rúgni is lehet, kapásból tökön, térddel állcsúcson, lehet fejelni, ütni könyékkel, kézéllel nyakra: hogy egy köztünk kirobbant verekedésnek mi lett volna a kimenetele, nem tudható, de nem féltem tőle. Holmi lökdösődésekig eljutottunk, de ütni, amit tulajdonképpen vártam, s ami azonnal kiváltotta volna az előre elhatározott ellencsapást, nem ütött meg.

Szamárság volt persze huzakodni vele. Bizonyára le lehetett volna szerelni valahogy másképp – humorral, vagy ha egyszerűen átnézek rajta –, de nem voltam hozzá megfelelő idegállapotban. Kibillent voltam és ingerült, elégedetlen magammal. Frusztrált és gyűlölettel fertőzött. Nem a szerelem tett azzá.

Az a nyaram nagyon rosszul indult. Nehezen kínlódtam végig a gimnázium harmadik osztályát: tanáraink egy részét nyugdíjba küldték vagy áthelyezték, a helyettük jött újakkal, a régieknél általában fiatalabbakkal, nem lehetett valamiféle emberi kapcsolatot teremteni: a tananyagon kívül egy mondattal sem akartak többet mondani vagy hallani tőlünk, és ugyanígy ledermedtek a régiek is: tanáraink előadógépek, mi felelőgépek lettünk. 1957 tavaszától, ahogy újraindult a tanítás, időnként civil ruhás férfiak jelentek meg az épületben, valakit kihívattak az óráról, és a folyosón, vagy levitték a tanáriba, faggatni kezdték: mi tud erről vagy arról? Hol volt ő egy bizonyos napon, és kik voltak még vele? Mit tud arról, ki dobta ki az utcára az aranykeretes Lenin-képet? A Madách gimnázium Budapest központi részén fekszik, száz méterre se a Nagykörúttól, ahol barikádok álltak, feldöntött villamoskocsik és kiégett orosz tankok, ahol alig akadt első emeleti ablak, amit ne lőttek volna szét, de a gimnázium épületében tulajdonképpen nem történt semmi: ahogy mondani szokták, egy pofon se csattant. Csak kidobáltuk az utcára az elvtársi szentek képeit, a tantermekben levertük a szovjet mintára készült, otromba címereket, rugdostuk a folyosón a festett gipszdarabokat, és az udvaron elégettük az oroszkönyveket. Hogy az épületen kívül ki, mikor, hol volt, kikkel találkozott, és milyen dolgokat tett, arról nem kellett tudomásunknak lenni, bizonyítékaik se voltak, vaktában vallattak; erre, ahogy mi, ők is hamar rájöhettek, de folytatták, nyilván a vallatás kedvéért. A mi osztályunkból senkit sem csaptak ki, összetartó, rendes társaság volt, senki se spicliskedett, de más osztályokból jó néhányat, a negyedikesek között olyan is akadt, akit az ország összes középiskolájából. Nem tudtuk, hogy a más osztályokból, a látásból ismertek közül ki miért tűnt el: meghaltak, elköltöztek, disszidáltak; nem is kérdezősködtünk utánuk – minek? Akkor még azt sem tudtuk, hogy bizony középiskolásokat is elítéltek és lesitteltek – későbbi életünkben majd találkozunk velük –, és majd jó harminc év múltával tudjuk meg, hogy akadt olyan szerencsétlen, akit agyonrugdostak kihallgatói a cellában – bizonyára pimasz volt a kölyök a főhadnagy elvtárssal –, s még az is megtörtént, hogy valakit – tudjuk a nevét – nagykorúsága idejéig börtönben tartottak, hogy aztán a tizennyolcadik születésnapja utáni napon felakasszanak. Különórákon ismertették velünk a Magyar Szocialista Munkáspárt határozatait, például az 1956. október 23-án kezdődő események okairól, melyek között ilyen is szerepelt – ennek utána kellett néznem, már csak halványan derengett, nincs elme, amely huzamos ideig meg tud jegyezni efféle megfogalmazásokat; kikajtattam, hogy teljes pompájában élvezhessük az új erőre kapott propagandagépezet gátlástalanságát –: „a Horthy-fasizmus és a magyar kapitalista földesúri ellenforradalom”. Időnként vezércikkeket olvastattak föl a Népszabadságból. Szerencsére ezeket a szövegeket nem kérdezték vissza, csak kötelezően jelen kellett lenni a felolvasásukon. Csak hallgatni kellett – a sóhajt is visszafogva, nyikkanás nélkül. A funkcifiak a pártkatonákká lett tanárok támogatásával lázasan szervezni kezdték a KISZ-t, a Kommunista Ifjúsági Szövetséget, s egy darabig csak maguk között bohóckodtak, „vitatták meg a téziseket”, de harmadikban már mondogatni kezdték, csak úgy mellékesen, barátságos görénymosollyal az arcukon: aki netán arra gondol, hogy továbbtanul, annak bizony ajánlatos belépnie; úgyhogy láthattuk, ki, mikor, hogyan adja be a derekát. És aki beadta, annak már bólogatnia is kellett. 1957. március 15-én még az egész osztály feltűzte a nemzetiszín kokárdát, viseltük kihívóan egész nap, egy évvel később már csak a zsebünkben lapult – már akinek lapult –, és attól az évtől kezdve az iskolaudvaron, páros sorokban állva, a kisz-esek szervezésében és szavalataival ismét megünnepeltük április 4-ét, akkor úgy mondtuk: hazánk felszabadulásának évfordulóját; azt a napot, amikor befejeződött az ország fasiszta megszállása, és megkezdődött a szovjet: áradhattak újra a tömjénes dicshimnuszok és a lélekből jött seggnyalások a hatalmas Szovjetunió felé. Hetente kaptunk hírt újabb és újabb ítéletekről és kivégzésekről – úgy tűnt, ennek soha nem lesz vége. Lassan, mindennap kicsit beljebb rágva magát, a sejtek mélyébe is, megjelent a félelem, a sunyítást parancsoló rettegés, a mindenkivel szembeni bizalmatlanság. Reggelente egész testemet borzoló undorral léptem át az iskola kapuját. Undorodtam, és persze féltem is – nem valami meghatározható dologtól, ha lett volna miért, már elkaptak volna, de előre nem lehetett tudni, miféle undok párák gomolyodnak fel aznap.

És váratlanul gondom támadt a tanulással. Addig jónak számítottam, agyam, különösebb erőlködés nélkül, felszívott és tárolt minden szükségest, de akkor fellázadt, és a maga belátása szerint szelektálni kezdett. Az orosz nyelvvel és a matematikával gyűlt meg a bajom. A forradalom után eltörölték az orosz nyelv kötelező tanulását – nem is lett volna miből: az egész országban elégették a diákok az oroszkönyveket –, egy darabig angolul tanultunk, mindenféle jegyzetekből, de a harmadik évfolyam kezdetére ismét kötelező lett – így vontak lassan vissza minden, még a beszarás idején tett engedményt. Hiába készültem minden órára, keményen magoltam, amit addig sohasem tettem, agyam törölte a néhány leckével korábban megtanult szavakat: ha kinyitottam a könyvet, minden alkalommal csak dermedten bámulni tudtam az érhetetlen, cirill betűs szövegre – neki ez a nyelv a megszállók nyelve volt. Ráadásul úgy döntött, hogy mivel a mindenféle matematikai képletekre, levezetési módokra, bizonyításokra neki a büdös életben nem lesz szüksége, fel se vette őket – mintha valami vasárnapi lapmellékletben lévő keresztrejtvények lettek volna, mikre kár az időt pazarolni.

És ahogy éppen végeztem az igen keserves harmadik évfolyammal, és repeső lélekkel már csak arra tudtam gondolni, hogy nemsokára elhagyhatom Budapestet, és mehetek a Dunához, fel, a kanyarba, az undorító és mocskos gimnáziumi év után a szabad életbe, valami gyanútlan háttérrádiózás közben hallottam a hírt: kivégezték Nagy Imrét és társait. Le kell írjam a neveket: Gimes Miklós, Maléter Pál, Szilágyi József. Tudtam, hogy per folyik ellenük, de úgy gondoltam – talán nem egyedül és nem gyermeki naivságból –, majd elhúzzák azt a pert, már igazából senkinek sem sürgős, aztán majd néhány év múlva, mikor már „kellően megszilárdul a törvényesség” meg a „szocialista rend”, mikor „a dolgozó nép keményen kezébe vette a maga sorsának irányítását”, kapnak valamilyen büntetést – hogy a proletár nemzetköziség érdekeivel szemben saját hazájukét merészelték képviselni: nos, ezt nem úszhatják meg –, keményet, tizenéves fegyházat, majd ott fognak megrohadni, de kivégezni nem fogják őket. Munkás- és parasztfiatalokat, egyetemistákat szemrebbenés nélkül százával, de őket már nem: az internacionalista nagyvezérkar csak tanult valamit a Rajk László és társai korábbi kivégzése, majd újratemetése körüli bonyodalmakból, a brutális hazudozások nyomán támadt világméretű tekintélyvesztésből, a szocialista táboron belüli egyre véresebb és elszántabb lázadásokból, most már óvatosabbak vagy legalább képmutatóbbak lesznek – de nem! A marxizmus–leninizmus reflexeiből öltek. Zsigeri parancsból. A nyers erő jogán. Ez a halálos ítélet azt jelentette, mindenkinek, szerte a világon és személy szerint nekem, a tizenhét évesnek is: ne reménykedjetek! A hatalomért bárkit, bármit, bármikor. Bárhol és bármivel.

Tárgyilagosnak szánt száraz hang olvasta be a közleményt, a tébolyult pártzsargonban fogalmazott szövegből – ahogy már megtanultam – igyekeztem a lényeget kihámozni, de az utolsó, érthetően fogalmazott mondatok megtapadtak bennem: „Az ítélet jogerős. A halálos ítéleteket végrehajtották.” Meghozták az ítéletet, másnap hajnalban már végre is hajtották, mire a rádió beolvasta a közleményt, a csigolyatört testek már ki is hűltek. „Jogerős!” „Szocialista demokrácia!” Egy darabig tettem-vettem a lakásban, egyedül voltam, szüleim dolgoztak, igyekeztem közeli elutazásomra gondolni, a Dunára, a folyót kísérő hegyek karéjára, a völgyekben rejtőző erdei forrásokra, a szabadság színeire és illataira, próbáltam kívülállónak hazudni magam, erkölcsi megfontolások nélküli lénynek, fekvőtámaszokat nyomtam a végkimerülésig, de egyre csak kongtak bennem a mondatok: „Az ítélet jogerős. A halálos ítéleteket végrehajtották”, és egyszer csak, akárhogy próbáltam is küzdeni ellene, elkezdtem zuhanni.

Ismert volt ez az érzés. Először 1956. november 4-én, a kora hajnali órában tört rám, szintén a rádióból hallott szöveg hatására. Apám a konyhában állt, mezítláb a kövön, pizsamában, haját elfeküdte, valahogy féloldalasan az égnek meredt, nevetségesen, mint egy bohócnak, arcán harlekinmaszk, és mielőtt szólhattam volna, keményen leintett: a konyhában, az egyik polcon régi, recsegős, vacak kis rádió állt, anyám hallgatta olykor főzés közben, apám az abból hangzó szöveget figyelte. Halkabban szólt, mint máskor, mintha a beszélő a szükségesnél távolabbról beszélt volna a mikrofonba, mintha kissé visszhangosak is lettek volna a szavak: „Itt Nagy Imre beszél, a Magyar Népköztársaság miniszterelnöke. Ma, a hajnali órákban a szovjet csapatok támadást intéztek fővárosunk ellen… Csapataink harcban állnak…” Visszamentem a szobámba, a vetetlen ágyra ültem. Ezek a mondatok az én nem egészen tizenhat éves lényemnek azt jelentették: vége. Vége az életemnek. Vége annak az életemnek, amit tizen-egynéhány napja elképzeltem magamnak. A szovjetek, ahogy megígérték, kivonják csapataikat az országból, Magyarország semleges, független állam lesz. Ahogy lett Ausztria. Parlamenti demokrácia, melyben minden polgár egyenlő, a törvények uralkodnak, nem a mindenható Párt. Kicsikével jobban is fogunk élni: „Gondoljátok el, emberek: ha csak azt a negyedmillió megszálló katonát nem kell etetnünk!” Talán majd még utazhatunk is, ha nem is messzire a világba, de legalább a testvérinek nevezett, szomszéd országokba. Tudtam: most sokan fognak meghalni az utcákon, de ha még százszor annyi vér folyna is, akkor is vége minden feltámadt reménynek: úgy fogom leélni az életemet, ahogy apáméknak muszáj. Sosem fogom látni a tengert. Tavaszig sosem fog kitartani a tüzelő. Hallgatag leszek, hogy ne kelljen hazug szavakat kiejtenem a számon. Hümmögni fogok a gyerekem előtt, kicsit talán tartok is tőle. Időnként, valamilyen apróság miatt, ordítani fogok a családdal, ajkam olyankor szederjes lesz, kezem remegni fog, magam sem tudom majd, miért. Örökké lukas zokniban fogok járni, kipotyognak a fogaim, és nem lesz pótlásukra pénzem, „elvtárs”-nak fognak szólítani, legfeljebb „szakikám”-nak. Nem lesznek barátaim, mert az enyéimen kívül mindenkit utálni fogok, és egy életen át szégyenkeznem kell, hogy Hitler utolsó csatlósaként menthetetlenül fasiszta magyarnak születtem. Gyomrom görcsbe rándul, ha egyenruhást látok, bólogatni fogok a hazugságokra, bamba arccal bólogatok az ígérgetésekre. Tapsolni fogok a gyilkosoknak.

Löktem el magamtól ezt az életet: nem kell.

Akkor, ott az ágyon kezdtem el először zuhanni. Mintha valami szűk helyen, liftaknában vagy inkább valamilyen csőben zuhantam volna. Nyújtott kezemmel megérinthettem a falát: bordás és nyálkás volt. A zuhanás egyre gyorsult, a bordákba vágtam körmeimet, de nem tudtam lassítani. A cső tekeregni kezdett, oldalamra dőlve, hanyattesésben, fejjel lefelé zuhantam tovább, szédültem, szemeim torz, szétesett képeket kezdtek el közvetíteni, a cső faláról undorító nyálka tapadt rám, szívem taglózó dobbanásokkal vert, mellemen kő, küzdenem kellett egy korty levegőért, sikított bennem az iszonyat, de nem tudtam hangot magamból kipréselni. Az első zuhanásnak alighanem rövid eszméletvesztés vetett véget: elvágódtam az ágyon, arcom a még a testmeleg párnában veszett el.

A következő zuhanást – alighanem még aznap – le tudtam állítani azzal, hogy megengedtem magamnak, hogy sírjak. A zokogás visszahúzott és feloldozott. Túl nagy volt a teher: elég lett volna az is, hogy magammal megbirkózzak. Zavarttá tettek az arcomon megjelenő pattanások, időnként izzadó tenyerem, dadogási rohamaim, az egyre keményebb szőrszálak az arcomon. Megszégyenítettek az álmaim, a lucskos altesttel való ébredések, a női formák és a hús utáni vad vágyakozások, a mocskosságoknak érzett képzelgések iránti kíváncsiság. Tiltakoztam a hasi tájon és a felsőcombon megjelenő libabőrzés ellen, ami a nagyszünetben a lányosztályok nyitott ajtajai előtt elhaladva, a kissé undorítónak érzett illat hatására keletkezett. Szorongóvá tett a még gyermeki formákat is őrző testem a bennem alakuló férfi jövőbeli alkalmasságát illetően. Az átváltozás lerombolta az addigi, alárendeltségben, de elfogadhatóan működő gyermeki öntudatot, de még nem adott, az alárendeltség folyamatos lazulásával akár vaskosabb, diadalérzésű, férfiúi újat. Nem kellett vallási vagy családi hagyományok alapján belém nevelt prüdéria ellen lázadnom, csak küszködni a közönnyel. A párttársadalom a nemiséggel kapcsolatban hangoztatott ugyan valamiféle ókonzervatív nézeteket, de leginkább azt üzente: erről pofa be. Társaimhoz hasonlón magamat nevelgettem, jó búvóhelyeken, izgatott, a megtudott tényeket vágyakkal vegyítő beszélgetéseken nevelgettük egymást: a férfias viselkedés alapnormái közé került, hogy egy férfi sohasem sír. Hiba lenne eltúlozni a serdülésem okozta testi és lelki megpróbáltatásokat – hagyjuk meg ezt az e témában kéjes elmélyültséggel turkáló, a kamaszkorból kinőni sosem képes alkatoknak –, átlagos, mondhatni, a szokásos megpróbáltatás volt. De megpróbáltatás, és éppen ekkor, a valami sötét ismeretlennel, talán ördögivel való birkózásban, megjelent maga az eleven ördög: szovjet tankok és páncélosok képében, csörgette lánctalpait, és szinte a szemem láttára legyilkolt minden ellenszegülőt, parancsoló, öblös hangon a maga, nekem idegen nyelvén bejelentette igényét az életemre: ez így együtt túlságosan sok volt – meg kellett engednem magamnak, hogy sírjak.

A fel-feltörő sírógörcsökről nem is kellett volna tudnia egy pszichiáternek, ránézésre megmondta volna, hogy depressziós vagyok. De akkor még nem létezett pszichiáter, és a fél ország depressziós volt. Tudtam, csak magamra számíthatok. Akkori kedves olvasmányaim hatására romantikusan, de tulajdonképpen logikusan végiggondoltam: ha várható további életem valóban annyira értéktelen és elviselhetetlen, ahogyan érzem, akkor a leghelyesebb, ha öngyilkos leszek. Tudtam is, hogyan: szenespincénk szellőzőablaka a szűk Csányi utcára nyílt, az első fűtést igénylő novemberi napon lemenve a szénhalmon üvegcserepeket találtam, a szomszéd pincétől elválasztó téglafal aljában egy kézigránátot. Valaki berúgta az ablakot, és bedobta – nyilván nem a pincénkben akart robbantani, valószínűleg a harcok utolsó szakaszában hirtelen meg kellett szabadulnia tőle, nem akarta, hogy megtalálják nála. A pincében csak a folyosón világított néhány gyenge izzó, a betört ablak opálos fényében fenyegető csillanással feküdt a tárgy a csupasz téglafal tövében. Remegő kézzel emeltem fel: sosem volt még ilyesmi a kezemben. De tudtam, hogyan kell használni: százszor is láttam szovjet háborús filmekben, hogyan húzták ki a gyutacsot a hős vöröskatonák, és dobták a gránátot a fasiszta fenevadak közé. Elképzeltem: lekuporodom egy fahasábra, a gránátot az ölembe veszem, fejemet a térdemre hajtom, és kihúzom a gyutacsot. Nem fog fájni.

Öngyilkosság elkövetésére valójában nem volt bennem szándék, nem éreztem vágyat a halál iránt, még ebben a kamasz-depressziós állapotban sem – mint ahogy később, az élet kemény leckéztetése ideiben se, soha, egyetlen pillanatra sem: vagy hiányzik belőlem a halálvágy, vagy későbbre tartogatja a tudatalattim –, legfeljebb lehetőség maradt, sötét periódusokban gonosz csábítás. Nem mondhatom, hogy afféle felismerés tartott volna vissza, hogy az élet Isten ajándéka, egyszeri és megismételhetetlen, akármilyen is, el kell fogadni, hálával és alázattal – inkább csak a kíváncsiság. Mintha egy regényt olvasnék: itt, az első fejezetekben kétségbeejtő és reménytelen a hős helyzete, de mi lesz ezután? A döntésre csak haladékot adtam magamnak: egy évet. Majd meglátjuk, mi lesz utána. Úgy gondoltam, csak akkor van értelme ennek a haladéknak, ha megváltozom. Ugyanazzal a romantikus, de logikus gondolatsorral, mellyel a vég lehetőségét is beszámítottam, megterveztem kívánatos magam: ebben az életkorban gyakran jutunk efféle elhatározásokra, szovjet tankok nélkül is. Akárhogy is, de véget kell vetnem ennek a szétesett, zavart állapotnak. Keménynek kell lennem magamhoz. Le kell fojtanom minden érzékenységet, minden kétségbeesést kiváltó gondolatot. Védőburkot kell növesztenem magam köré, ahová senki sem hatolhat be, nem engedhetem meg, hogy a külvilág provokáljon. Amin úgyse tudok változtatni, azt nemlétezőnek tekintem. Araszolva kell élnem: csak napi teendőimre figyelek. Nem olvasok újságot, és nem hallgatom a rádiót – legfeljebb zenét. Csak én vagyok. Kiiktatok minden bonyodalmat az életemből: nem veszek részt a nők körüli értelmetlen sutyorgásokban, meg se nézem az időnként kézről kézre járó aktfotókat, nem megyek tánciskolába, nem hetyegek a lányokkal nagyszünetben. Vadító álmaimtól nyilván nem szabadulhatok: egy rajtam kívül álló, természetes folyamatnak tartom majd, ami úgyis a maga útján tekereg el valahová, nem fogok szégyenkezni vagy röstelkedni miattuk, de megtiltom magamnak felidézni őket. Ebben a próbaévben így kell lennie. Hogy mindezt meg tudjam tenni, erősnek kell lennem, alapfeltételül testileg: meg kell edzeni a testem, ha kell, kíméletlenül megsanyargatni: mindennap futni fogok, reggel és este fekvőtámaszokat csinálok, tornaórákon szorgalmi saslengéseket, egy percet sem heverek ébredés után az ágyban, hideg vízben mosdok. Fogadalmat, szinte esküt tettem, akár egy drogos, aki elhatározza, hogy végleg leszokik. A kézigránátot eldugtam a pince előterében lévő, gazdátlan limlomok közé, csak én tudtam, hol van – később el is felejtkeztem róla, nem tudom, mi történt vele. És betartottam a fogadalmamat, a testedzésről szóló részt mindenképp. E téren a szerencse is a kezemre játszott. A zuhanások, egyre ritkulva, úgy tavasz végére megszűntek, a következő, a Dunán töltött nyár, úgy hittem, meggyógyított.

Váratlanul ért, hogy egy év múltán, 1958. június 18-án, a kivégzésének hírére ismét zuhanni kezdtem. Éreztem, hogy lassan közelít felém az az állapot, amelyben megindul a zuhanás. Próbáltam küzdeni ellene, de hiába: utolért, elsöpört, beszippantott a csőbe. A sírás ellen már nem küzdöttem, korábbról tudtam, csak ezzel lehet megállítani. És rám tört még a következő éjszakán is. Kétségbe ejtett, valóságos pánikba, hogy sohasem szabadulok meg ettől, és nincs is rá eszközöm, hogy megszabaduljak. A kemény, szinte aszkétaélet nem elég: bármikor, tíz, húsz év múlva akár, ha csapdába szorítanak, össze fogok omlani, megtörhető leszek, sunyi mosollyal ki fogom mondani életem két tiltott júdásszavát: „árulók” és „ellenforradalom”. Rá kellett jönnöm, a fizikai edzettség nem elég, és hogy képtelenség olyan vastag védőburkot növeszteni magam köré, ami át nem törhető: a lélek ereje más. A forradalom előtt, bár nevét hallanom kellett, hiszen volt már miniszterelnök, nem tudtam semmit Nagy Imréről. A 23-i tüntetésen persze mentem én is a tömeggel, vonulgattam erre-arra a városban, küldtem haza a ruszkikat, és éltettem a lengyeleket, rekedtre énekeltem magam, hogy „éljen a magyar szabadság, éljen a haza!”, végül a Parlament elé sodródtam, ahol százezrek Nagy Imrét követelték: ott tudtam meg a körülöttem álló idegenektől, hogy Nagy Imre is kommunista ugyan, de más, mint a többi. Emberformájú, megmaradt magyarnak, gondolkodó, reformer, bátor elképzelései vannak, és van lelkiismerete – ilyeneket mondtak a körülöttem álló idegenek. A forradalom ideje alatt mindennap egy kicsikét mélyebbre engedtem a szívembe, és Romániába hurcoltatása idejében már olyan tiszteletet éreztem iránta, mint amilyent érezhettek a ’48-as forradalom és szabadságharc bukása után az akkori magyarok az emigrációban bujdosó Kossuth iránt. Személye a független és szabad Magyarországot testesítette meg. De Nagy Imre megpróbáltatásai az idegen földön nem értek véget: visszahurcolták, és bíróság elé állították. Azt hiszem, velünk, naiv reménykedőkkel ellentétben, ő pontosan tudta – ette eleget Moszkvában a tégla alakú kenyerüket –, hogy elvtársai fel fogják akasztani. Elegendő volt csak egyetlen pillantást vetnie bíráira. Tudta, csak úgy úszhatja meg – esetleg –, ha önkritikát gyakorol, bűnbánatot mutat, megsemmisíti a forradalom alatti tevékenységét, cserbenhagyja és legyalázza a szabadságért fegyvert fogó társait, visszasírja magát a Párt kegyeibe, és elismeri, hogy a Parlament előtt gyülekező százezer ember, akik őt követelték, azok voltak a Horthy-fasiszták, a magyar földesúri ellenforradalmárok, a nyugati imperialisták bérencei. Talán azt is tudta, ha kellően lealjasodik, mint például a Nagy Filozófus, idővel akár az Adriára is járhat nyaralni, de azt mindenképp, hogy ha önérzetesen kiáll a maga igazáért, a mi igazunkért, az én igazamért, menthetetlenül bitóra vonják, végtagjait drótokkal kötözik össze, és arccal lefelé dobják jeltelen gödörbe.

Rá kellett jönnöm, hogy az én zuhanásaim valójában menekülés a lelkiismeret kívánta kiállások elől. Annyi lelki bátorságot, mint amennyit Nagy Imre felmutatott, nem is reméltem magamnak, de annyit igen, amennyi egy magát tisztességesnek tartó hétköznapi embertől elvárható: valójában az ejtett kétségbe, hogy még arra is képtelen leszek, hogy bármily hangerővel játsszák is fülembe az Internacionálét, lelkemben, derűs mosollyal, a magam dalát énekeljem.

Ezen a nyáron ebben a kudarcos lelkiállapotban érkeztem a Dunához, és találtam magam váratlanul szemközt Tarzannal. Szerencsétlen flótás mit se sejthetett mindebből, ő csupán vezérkedő hajlamainak engedelmeskedett, fogalma sem lehetett róla, hogy számomra ő a megtestesült erőszak. Maga a rendszer: nagyhangú, fölényes, parancsoló, lealacsonyító, fenyegetőző.

S mint az erőszak, persze ösztönösen aljas is: gyenge pontomat keresve szerelmecskémnek kezdte csapni a szelet. A leány nem tett semmi olyat, amit felróhattam volna neki, inkább megriadt, de ezt a pimaszságot nem tűrhettem: ki kellet hívnom párbajra.

Abban az időben még közel sem volt akkora a forgalom a Dunán, mint manapság. Még nem léteztek a fürge szárnyashajók, az összekapcsolt, négy-hat uszállyal járó tolóhajók, az önerejükkel haladó gyorsuszályok, ritkák voltak még a motorcsónakok is. Az álmosnak látszó víztükröt leginkább a télen jégtörésre használt vontatók törték meg, amint hosszú drótköteleken sóderrel megrakott uszályokkal araszolgattak, esetleg pecások, amint szúnyogdöngicsélésű segédmotorral felszerelt, lapos fenekű faladikjaikkal megfelelő helyet kerestek maguknak. Még szinte elképzelhetetlen volt, hogy újgazdagék jachtokkal járkáljanak fel-alá, vagy hogy svájci, francia vagy holland zászló alatt hajózzanak a Dunán, hogy egymást kerülgessék a többemeletes, úszó szállodának berendezett luxushajók. Csak ritkán, nem is mindennap jelent meg egy-egy emeletes nagy hajó, szovjet, román, esetleg bolgár felségjelű, nyugati turistákat furikáztak valutáért, széles, minden tavasszal újrafestett, de láthatóan öreg teknők, nyomukban olajos füst terült szét a víz felszínén: ezekhez mindig beúsztunk, ringatózni a hullámaikon. Ha feltűnt egy ilyen hajó, felkászálódtunk, és elkezdtünk vonulni a parton, a folyással szembe, hogy a leúszás után a cuccunknál kössünk ki – ilyenkor menet közben visszahajigáltam a vízbe Tarzan korábban kidobált kagylóit, nem azért, hogy bosszantsam, bár dühöngött miatta, mindenféle megjegyzéseket tett, csupáncsak azért, mert az elpusztult kagylók igen büdösek, és miért kéne szórakozásból elpusztítani bármi élőlényt? Nem úsztunk be mélyen, csak kőhajításnyira, lábunk itt már nem érte a meder alját, de a part felé megtett öt-hat tempóval már igen: ha valaki görcsöt kapott volna, innen még ki lehet menekülni – nem beszéltük meg ezt, így alakult, és az alacsonyabb vízben nagyobbakat is dobnak a hullámok.

A legközelebbi leúszásnál, mikor már kihintáztuk magunkat, közeledtünk a táborunkhoz, és Tarzan természetesen bemutatta vízi kunsztjait, nem ki, hanem befelé kezdtem tempózni. Hívtam Tarzant: „Gyere! Úszunk még egy kicsit!” Úgy tett, mintha jönne utánam, gyorsúszásra váltott, látványosan csapkodta a vizet, de csak az árral szembe haladgatott, befelé alig lépte át beúszásaink megszokott vonalát. „Gyere, tetű, átúszunk!” A többiek már partot fogtak, térdig, combig ácsorogtak a vízben, ordítoztak, ne hülyéskedjünk, forduljunk vissza, de csak húztam befele tovább, és hecceltem: „Mi van, pacal? Beszartál?” Hamar kiderült, hogy nem mer követni, és akkor gyűlölettől meg-megbicsakló hangon ilyesmit ordított: „Te nagy barom, fasz! Genyó állat!” Alig láttam a tőlem távolodó, amúgy is vízbe merült arcát, de el tudtam képzelni, hogy nézhet ki, a hősiességben pózoló pofák végtelenül mulatságosak tudnak lenni az igazság pillanataiban.

A többiek tovább kajabáltak: jól van, most már menjek vissza. Tulajdonképpen akár vissza is úszhattam volna, már legyőztem Tarzant, de akkor már egy cseppet sem érdekelt a szarházi, már elhatároztam, hogy átúszok. Megtettem volna előbb-utóbb: hát eljött az ideje. Beálltam a túlparthoz mérve negyvenöt fokos szögbe, hogy ne vigyen le nagyon a víz, felfeküdtem rá, és nyugodt, de jól meghúzott melltempókkal elkezdtem úszni.

Amint a sodrás erejét megérzed, már vége a játéknak, már dolgozni kell. Rándulnak, ernyednek az izmok, fordulnak az ízületek, zubog ereidben a vér, pattannak tüdődben a hólyagocskák. Mirigyeidben habzó elixírek termelődnek. Tested átveszi feletted a hatalmat, nélküled működik, maga találja meg a ritmust, minden küzdő porcika végzi a feladatát, minden sejted tudja, az élete a tét, nincs szükségük az akaratodra – mint még állatkorodban. Megérzed magadban a tudtod nélküli erőt, hatalmasabb, mint gondolnád, ez fog napokig éltetni még halálos ágyadon: tisztelni kezded, ahogy eddig tisztelted a neked feszülő víz erejét.

Távol még a túlpart, de távol már az is, ahonnan indultál. Ahogy egyre beljebb haladva törpülni kezdenek a parti fűzfák, megnyílik az ég előtted, mögötted, a folyó hosszában, és belezuhan a vízbe. Két elem határán lebegsz, mindkettő csak ideiglenesen lehet lakhelyed. Kezded magányosnak és elveszettnek érezni magad – a papírforma szerint nem volna szabad, de megkörnyékez egy kis félsz: állkapcsod összeszorul, izmaid, a maguk akaratából, gyorsabb tempóra kapcsolnak. Előfordul, hogy nem is távol tőled baljóslatúan loccsan a víz: valami nagy hal egy kishalat rabolt, s bár a partról ezerszer láttál ilyet, most résztvevőnek érzed magad, és megtörténhetőnek, hogy tűhegyes ragadozófogak bármikor a lábikrádba vágjanak. Fegyelmezned kell magad – a legjobb, amit tehetsz ilyenkor, ha az orrod előtt, a víz színén sodródó apró tárgyakat figyeled, vagy ha vannak, a feléd gördülő hullámokat –, s ha ez sikerül, a nyugodt, monoton mozgásban egyszer csak különös, boldogságnak is nevezhető érzés fog el: kiszabadulsz. Eltörpülnek, ahogy a parti fűzfák, kapcsolataid az embervilággal. Nem háborítanak gyalázatok, nem kínoznak vágyak. Létezel, az elemekkel együtt csak létezel. Megteheted, hogy elhagyod a maga dolgát úgyis jól végző testet: apró életpáraként lebeghetsz nemcsak a vízben, de a légben is.

Mivel itt a folyó sodra a bő kanyar miatt az indulási part közelében húz el, a középvonal utáni kétharmad után, ha függőleges testhelyzetbe állva méred, lábad már talajt ér. Úszol még, de már átértél, már győztél, ne fojtsd el a hangtalanul feltörő ujjongást. Arcodat, melyet eddig talán kissé görcsös nyakkal a felszín felett tartottál, belecsapod a vízbe, orrodba jutva megérzed a folyó ízét: a friss, hideg forrásvíz, a bomló iszap és a mélyben lakó élőlények halas ízét, nagyon enyhén még valami fémes, talán a hajótestekből áradó aromát is. A combig érő vízben aztán talpra állsz, ujjaiddal a felszínt szántva gyalogolsz kifelé. A gyenge sodrásban megült, kissé süppedős fövenypadon, térdnyi mélységben már meglátod a meder alját, a fenti hullámokat utánzó homoktarajokat. Hajadról cseppenként hull válladra a Duna-illatú víz, alkaroddal megtörlöd a szemed, légzésed megnyugszik. Csak a meleg, olykor perzselőre átforrósodott fövenyre érve nézel vissza: lehűltél, tested libabőrös. A lecsapdosott vízcseppek apró krátereket robbantanak a homokba. Távoli és idegen a túlpart, ahonnan indultál, és minden más is, ami odaát van. Nem is kívánkozol vissza. Végigsuhan tekinteted a hatalmas tükrön, fel s alá – megsimogatod, fényesíted –, látszólag minden a megszokott, minden a teremtése helyén áll, ugyanúgy törnek a fények, opálosodnak a delejes párák, mozdul el lassan korábbi helyéről a mozdulatlan tükör, de mindennek más jelentése van. Mert valami megtörtént. Valami különös, nagyon ritkán megélhető dolog, ami csak két élőlény között, a bizalom végtelen kegyelmében történhet meg. Nem az az ember vagy, aki az indulás előtt voltál. Csak a repülés lehet ilyen. A papírszárnyakon való repülés. Mindig vissza fogod vágyni újra ezt az érzést.

Leültem, megkerestem szemmel a túlparton hagyott társakat – piciny figurák voltak, nem mindenkit tudtam pontosan azonosítani –, integettek, valamit ordibáltak is. A hintáztató nagyhajó eltűnt már a kanyarban. Hanyatt feküdtem az átmelegedett homokon, tenyérrel mellkasomra, hasamra, combomra lapátoltam: mintha egy finom, meleg takarót terítettek volna rám. Az ég fakó nyárikék, csak foszlott cirrusrostok úsztak benne. A szigeten, valahol a közelben, a kisoroszi gulya járt: a parti fák mögül hallottam a kolompszót. Aztán hogy nem éreztem fáradtnak magam, feljebb, a szigetcsúcs felé baktattam vagy ötven, száz métert, száradó bőrömről peregtek a homokszemek, és visszaúsztam. Szerelmem elém jött, talán még azon a vonalon is túlra, amin beúszásaink alkalmával addig merészkedett, és amikor találkoztunk, nevettünk és nevettünk. Megcsókoltam Duna-ízű arcát, és egymás kezét fogva lépdeltünk ki a partra: hát persze! Egész idő alatt együtt voltunk.

Tettem nem minősíthető valamiféle ostobán vakmerő, halált megvető elkeseredésből született rémtettnek: akkor már másfél éve úsztam egy sportegyesületben. Hetente háromszor-négyszer mentem edzésre, hétvégeken sokszor felmérőkre meg versenyekre: egy-egy edzésen csak bemelegítés gyanánt úsztunk néhány dunányit, aztán jöttek az ilyen-olyan ötezer méterek. Valami középiskolai úszórendezvényen kérdezték meg tőlem, volna-e kedvem lejárni az egyesületbe: volt. Nem tudom, abban az időben tizenöt-tizenhat éves kezdőkből is lehetett-e még bajnokot faragni, vagy csak valamiféle, a tömegsport fellendítését célzó párthatározat alapján toboroztak – inkább a sporttal kössék le magukat a fiatalok, mintsem politikai eltévelyedésekbe bonyolódjanak –, és ez a meghívás épp arra az időszakra esett, mikor magam is úgy határoztam, hogy meg kell edzenem a testem – ez a fejlemény szinte isteni beavatkozásnak tűnt. A nyarakat a Dunánál töltve az idősebb srácoktól tanultam meg úszni, illetve magamtól, ellesve tőlük a kellő mozdulatokat: edzőmnek volt mit csiszolnia a technikámon – hangszalagja bánta. Nem volt könnyű beleszokni a sportolóéletbe. Az első időkben – pedig alapjában véve nem voltam puhány, és akkor már magánszorgalomból, mindennap futottam, és nyomtam a fekvőtámaszokat – rettenetesen elfáradtam, a kirótt penzumok utolsó hosszait csak levegő után kapkodva, szinte fuldokolva tudtam megtenni; hajnali ötkor keltem, akkor írtam meg a házi feladatokat, edzés után képtelen voltam rá. Ezer ürügyet találhattam volna, hogy abbahagyjam, de akkor megszegem kemény fogadalmam. Az ólmos fáradtságok ellenére, fogcsikorgatva, mintagyerekként viselkedtem, az első időkben akár még stréberül is – nem akartam, hogy elküldjenek. Amit kitaláltam magamnak, hogy miféle emberré kell válnom – a vak véletlen hozta így –, ahhoz talán a legalkalmasabb sport az úszás: a fizikai megterhelésen túl rá kell érezni a mozdulatok harmóniájára, el kell tudni viselni a monotóniát, kiépíteni valamilyen zárt, belső világot, melyben a magány dominál, valamilyen színes, derűs és termékeny magány, mely képes leküzdeni az álmosságot, a fázást, a megrekedt időszakok pánikját, képes kibontani a testben az isten tudja hol megbújó erőtartalékokat. Idővel persze könnyebb lett, és megkedveltem az uszodai életet. A víz iránt mindig is meglévő vonzódásom életszükségletté vált: ha huzamosabb ideig, egy hétig, mondjuk megfázás miatt, nem mehettem az uszodába, bőröm viszketni kezdett, zsírosnak és mocskosnak éreztem, mintha nem is mosakodtam volna. És szerettem a lebegést, a csobogás hangjait, hideg időben a medence felett gomolygó, kissé kénes illatú párát, az edzések utáni hosszas, lazító, átmelegítő tusolásokat, a klaffogó papucsokban való vonulást, a visszhangos öltözőket, az itt zajló, röhögős beszélgetéseket. Természetessé vált a meztelen, persze csak férfitestek látványa, és ez oldotta a magam iránt érzett idegenséget. És megszűnt a női test borzongató titokzatossága: a szorosan tapadó vizes trikók leplezetlenül rajzolták ki a lányok formáit, az azonos testrészek változatosságait, a víz alatt nyitott szemmel úszva láthattam, amint a terpeszmozdulatok közben szinte megnyílnak az ölek. A zuhanyzókban és az öltözőkben persze ment a szövegelés a nőkről is – az ifi vízilabdázók nagy vagányok voltak –, de ezek a dumák érdes macsóságukkal nem tartalmaztak holmi tiltásokban megfülledt erotikát, sőt: szókimondásukkal felvilágosító és továbbképző jellegűek voltak. Az uszodába járó lányok is másképp viselkedtek, mint azok, akik szívesen hetyegtek velünk a gimnázium udvarán a nagyszünetben, vagy az össztáncokon hozzánk simulva beléptek a lábunk közé, hogy combjukkal kitapogassák meredő férfiasságunk, a sportolólányok nyíltabbak, egyszerűbbek, pajtáskodóbbak voltak, valahogy természetesebbek, ám határozottan leállítottak minden bizalmaskodást – mintha pontosan tudnák, miféle szövegelések folynak a férfitusolókban. Az uszodában nem jelent meg a politika, szó sem esett róla, itt színük se volt a KISZ-t szervező, elvtársfi kreténeknek – hasonló lesz majd a helyzet a Magyar Néphadseregben letöltött kétévnyi időben: téli, még szinte sötét reggeleken, az ébresztő után, félmeztelenül fut a század a behavazott gépjármű-telephely körül, rövid szárú gyalogsági csizmánk talpa csattog a betonon, már csak két kör van hátra: a futók közt se volt belőlük egy darab se, még mutatóba se. Az uszodába, mintha valami normális, békebeli időben élnénk, a folyamatos kivégzések és egyéb megtorlások kínjai nem jutottak el – itt a tizedmásodpercek lefaragásáért folyt a küzdelem.

Csak a történet kedvéért: az első évben szinte töretlenül fejlődtem, kezdtem megközelíteni azokat a szintidőket, mikkel már lehetek valaki az uszodában, aztán ez a fejlődés egyszer csak leállt: hiába dolgoztam továbbra is a sikeresnek ítélhető időszakhoz hasonló elszánással, akkor, az elérhetőnek látszó cél előtt, már ostorral is hajtva magamat, hiába köptem ki a tüdőm, hiába ordított velem az edzőm, a kezében lévő stopperóra mindig azonos számoknál állt meg. Így hát egy idő után nem volt érdemes tovább folytatni, az érettségi évében, mikor már úgyis annyi minden megfelelési kényszer szakadt a nyakamba, be is fejeztem: nem lett belőlem úszóbajnok – úszóbajnok sem lett belőlem. Hogy így történt, egy idő után egy vállrándítással körítve, csak azzal tudtam magyarázni: ennyi volt bennem az úszótehetség.

Hogy 1958 nyarán átússzam a Dunát, a papírforma szerint nem volt benne semmi kockázat. És ismertem jól a folyót is: tudtam, ez a szakasz nem örvényes, és hogy már egy hete mindennap egy kicsit apadt, a valószínűség szerint már nem görget magával vízzel megszívott, tövestül kimosott fát, melynek ágaiba, gyökereibe bele lehet gabalyodni, és elég meleg már a víz ahhoz, hogy ne kapjak görcsöt benne. Mikor visszaértem, kicsit ünnepeltek, Tarzan is, barátságos voltam vele, szinte hálát éreztem iránta, hogy hamar feladta, és nem követett: ha valami baj éri, terhelt volna felelősség. Az életre-halálra szóló párbaj nem lett volna fair: én akár profinak is számíthattam, ő meg, a harsánysággal kísért vízi kunsztjai ellenére is, gyenge úszó: pillangóban csak öt-hat tempót bírt, képtelen volt közben levegőt venni, ha krallozta a vizet, az úgy pezsgett, mint egy motorcsónak után, de alig haladt, ha valahol a félúton elfárad vagy pánikba esik, nem sokat tehettem volna érte. Róla már csak ennyit: a lányok – épp a lányok, akik addig sztárolták, s akikről ezért megvolt a véleményem! – vezérkedő szuperférfiból napok alatt leminősítették afféle bohóccá. De Tarzannak így is jó volt, mint ugyan bohóc, de a társaság középpontjában maradhatott.

Szerelmecském előbb elutazott, mint én. Váltottunk egymással leveleket, szemérmesen szerelmeseket persze, aztán ahogy elkezdődött az iskola, a levelek ritkulni kezdtek, a nyár emlékeit kimerítve afféle érdektelen beszámolókká váltak, karácsony tájára el is maradtak. Így kellett történnie. Következő szerelmeink – nyilván az övéi is – már kíméletlenebbek lettek, más tétekre játszottuk őket: ennek a nyárnak így kellett maradnia, folytatás nélkül, emlékeinkben is érintetlenül.

Rövidesen elmaradtam a társaságtól, untam őket. Szereztem kölcsönbe egy kajakot. Gyalázatos egy szerkezet volt: félrehúzott, szivárgott, többet lapátoltam kifelé belőle a vizet, mint benne ülve a kintit. De arra jó volt, hogy a nyár további részében összevissza csalinkázzak a környéken, előbukkant zátonyokra, néptelen partokra evezzek, lopott szilvát eszegetve heverésszek a homokon. Bámultam a felhők játékait, a víz bolondozását, a vízen átsuhanó felhők árnyait. Mikor part menti csalánosokon törtettem át, mélyen szívtam tüdőmbe a megtört levelek savanykás-keserű páráját, naposabb, melegebb oldalakban a sédkender bódító mézillatát. Nagy hajókat kísérve, szörnyeteg kajakomat magam mellett csurgatva hatalmasakat úsztam, talpamból iglicetüskéket piszkáltam ki, hajam lenőtt a vállamig. A nyár végére középkék ujjas trikóm teljesen lefakult, hátát kiverte izzadságaim sója. Aztán, egy nagyon helyénvaló pillanatban, mélázó mosollyal az arcomon bejelentettem: „Én vagyok.”

Házam teraszán üldögélve olyan mélyen süppedtem a múlt dolgaiba, hogy elvesztettem időérzékemet: hirtelen feltűnt, szinte ébredésszerűen, micsoda csönd lett. A kimerítő, forró nap után minden élő álomba zuhant. Csak a kabócák daloltak, de az ő hangjuk a fülledt nyári éjszakák lefojtott csendjéhez tartozik. Szegény kabócák! Így nyár végére meghíznak, már csak szerelemre vágynak, dalolnak és dalolnak, éjszakákon át, túlharsogják egymást, érdes testük beleremeg: annyira vágynak a minden forró nap múltával közelebbre lopakodó, jeges kezű halál előtti utolsó, nagy szerelemre. És akkor, mintha szíves tájékoztatás gyanánt tenné, megszólalt a visegrádi templom toronyórája, éjfélt ütött – ilyen méla nagy csendekben elhallatszik hozzánk, megszámoltam a tizenkét gongszót. Még előttem állt a hosszúra nőtt hajú, vízen járó, szinte a természetbe vadult fiatalember alakja: hihetetlennek tűnt, hogy én voltam az. Még hihetetlenebbnek, hogy nekem itt most házam van. Hogy aztán – aztán meg aztán – házat építhettem, igaz, csak kemény hidegekben kifűthetetlen faházat, de házat, életem szerelmetes vidékén. A Dunát kétoldalt szorosan követő, a széles vizet éles kanyarokra kényszerítő, sokszor elnézett bájos rajzolatú hegyek egyikének oldalában. Ahonnan öregesen üldögélve a teraszon messzire elláthatok az emberek lakta világban. Ihletett időkben még azon is túl.

Mikor feleségem aludni ment, és magamra maradtam, először arra gondoltam, utánajárok, ki volt az a fiú, aki ma meghalt a vízben. Ki volt ő, hogyan került ide, mit akart tenni, és milyen hibát követett el, amiért meg kellett halnia? Úgy éreztem, közöm van hozzá, valamilyen titok összefűz vele. De hamar letettem róla: megtudhatom a nevét, a baleset körülményeit, felhajthatok valakit, aki ismerte, esetleg fényképét is megláthatom – istenem! nyilván az életbe belemosolygó fényképét! –, a titkot, amit feltételezek, ezekből nem tudhatom meg. Esetleg ha beszélhetnék vele – ha meghívhatnám egy korsó sörre a Panorámába, fecsegnénk, csak úgy lazán, a rokonszenves futó ismerősök iránti nyíltsággal –, kiderülhetne valami. De a legvalószínűbb, hogy nincs is titok: léteznek véletlenek. Vonzó lenne, mert regényes, misztifikálni különös egybeeséseket, a különösség színes és rengeteg buta szóval felfújható lufijával nyomatékosabbá tenni életünket – de minek?

Meglepett, hogy amint visszaforgattam Tarzannal vívott párbajom részleteit, még mindig, negyvenöt év után is szenvedélyes érzelmeket tudtak kiváltani belőlem. Később megestek fontosabbnak tűnő, életpályámat talán jobban meghatározó történetek, legtöbbjük kacifántosabb is ennél, melyekre ma már csak legyintek. De meglehet, mégiscsak ez volt a legfontosabb, a kezdet reménytelenségéből való kilábalás: nem Tarzannal vívtam, életre-halálra, nyilvánvaló. Talán nem is volt annyira rémes fickó, mint amilyennek akkor láttam, csak egy infantilis, szerepvágyó nagykamasz, akiben valójában az bőszített, hogy nyomát sem találtam benne azoknak a félelmeknek és gátlásoknak, melyek engem szorongattak.

Mindenesetre: alighanem ez az átúszás volt életem egyetlen teljesítménye, amit nem kérdőjelezett meg senki. Nem mondta senki a Dunát Ipolynak, nem kezdett el azonnal valami ismeretlenről beszélni, aki állítólag átúszta hosszában az Amazonast, nem nyafogta el, hogy átúsztam ugyan, de a véleménye szerint lábtempóm nélkülöz minden kecsességet. Igaz, nagyon fiatalok voltunk még, szinte gyerekek.

Nem lepett meg, hogy uszodai életemre szeretettel és némi nosztalgiával gondolok. És ha valóban, az életet csak visszafelé, a múltba nézve tudjuk megérteni, ezt az időszakot fel kell értékelni: ha nincs az uszodai élet, talán ki se bírom a gimnázium légkörét, feladom, és megszököm onnan – és akkor még csak a kallódásba szökhettem volna. Pedig a rémségeknek csak egy részéről lehetett tudomásunk, melyekről – megfélemlítési szándékkal – írtak az újságok: a fegyvertelen tüntetőkre leadott sortüzekről, a bírósági tárgyalásnak nevezett komédiákat követő akasztásokról, a nyugati határrészen ismét felállított szögesdrótkerítés és aknazár áldozatairól, de egy szót se tudtunk, ahogyan ma, immár ötven év után sem tudunk mindent a rengeteg furcsa halálokról, az öngyilkosságokról, kórházakban, börtönökben hirtelen elhunytakról, a fegyveres testületekben megesett halálos balesetekről, a helyi kiskirályok maffia-módi leszámolásairól, a távoli, erdei szurdokokban fekvő holttestekről, de még a túlélők is! a megvert, véresre vert, nyomorékká vert túlélők! – szinte szó szerint: a forradalom leverését követő években Magyarországon csak a ezerméternyi mélységekből feltörő termálvizek nem voltak véresek.

Aztán ismét kongatott a visegrádi toronyóra, egyet, kiittam az üveg alján kottyanó boromat, még mindig nem éreztem álmosnak magam, inkább feldobottnak, kicsit túlpörgöttnek, de úgy gondoltam, lefekszem, kinyújtózva a matracon, a tető sötét semmijébe bámulva majd csak elnyom az álom. Őrhelyünket elhagyva mindig kell egy búcsúpillantást vetni a vízre: épp akkor lépett ki a felső kanyarból egy hatalmas, kivilágított luxushajó, a kompjárat feletti szakaszon éppen ráfordult a Nagymaros előtti rövid egyenesre – a nagyhajók, bár ma már sokan vannak, kivételes figyelmet érdemelnek, útjukat illik végigkövetni. Ha lent vagyunk a parton, még most is gyakran beúszunk feleségemmel a hullámaikra, és ha nálunk vannak, leányka unokáink a sekélyesben, ahol a hullámok taraja átbukik, sikongva ugrálják át őket: szeretnek itt lenni, szeretnek minket és a Dunát. Ezek a mai nagyhajók már mások, mint a régiek voltak: még nagyobbak, még fényesebbek, áramvonalasak, oldaluk csupa üveg, gyorsabban is haladnak, és nem húznak maguk után olajszagot – de azért a régiek voltak az igaziak. A nagyhajó a révtől percek alatt a ház előtti szakaszra ért, fényeit megduplázta a víztükör, és valami lágy zene hangjai szivárogtak fel a fedélzetről. Lent a mélyben fülledt, mély sötét ült, csak a szigetcsúcs környéki és a verőcei villasor előtti vizekben rebegtek emberi fények, a sziget partvonala összeolvadt a folyó sötétjével.

Amikor a nagyhajó elhagyta a szigetcsúcsot, felálltam. Megkönnyebbülten nyikkant alattam a szék, és valahogy megszédültem, bele kellett kapaszkodnom a terasz korlátjába – nem hiszem, hogy a bor miatt. A hajó pompás fényei a vízen suhanva kivetültek a sziget partjára, derengő, kissé foszforeszkáló fénnyel kirajzolták a facsoportok ismerős körvonalait, és amint haladt lefelé, egyszer csak ráismertem arra a helyre. Ha reggel átmennék a szigetre, biztosan megtalálnám a nyomokat a parti homokon. A sok összevissza mezítlábas nyomot, a rendőrök és a szállítók cipős talpainak, a teherkocsi kerekeinek bordázott nyomait, talán még azt a mélyedést is, ahol a fiú teste feküdt. Minden így marad egy ideig, a következő arra járóknak már mit sem jelentenek ezek a nyomok. Aztán valamikor majd jön egy eső vagy áradás, és örökre elmossa őket, ahogy elmosta az én negyvenöt év előtti diadalmas partraszállásom nyomait.