×

A Dunánál; a fiú

1. rész

Marosi Gyula

2006 // 06
Harminc fok felett kezdem úgy érezni, hogy kutya meleg van, lelassulok és eltunyulok, úgy mozgok, mint egy ólommadár, izzadok, mint egy sörösló, a fejem pedig tök. Harminchárom-harmincnégynél ugyanez, de még ingerült is leszek, horkanós-röffenős, képes vagyok még az őrangyalommal is összeveszni. Harmincnyolc felett meghalok: már kötekedni sincs erőm, csak nézek, nézek a szememmel, fülemben dobog a vér, és átmehet rajtam az úthenger. Vannak persze, akik jobban bírják a meleget, én mindenesetre különös békefenntartó katona lennék, mondjuk a Sínai-félszigeten. Nálunk, a Kárpát-medencében minden év nyarán megtelepszik egy-két hétre, esetleg még tovább ilyen, a Szaharából átsétáló kánikula: ezt csak víz mellett, a Duna partján tudom elviselni. Nincs az a csábító program, amivel ilyenkor el lehet rángatni engem onnan.

Ezek a forró, száraz időszakok nemcsak próbára teszik, de meg is változtatják az embert. Napok alatt kiég a fű, megpödrődnek a falevelek, a vidám, tettekre sarkalló zöldből tohonya ekrüsárgába fordul a világ. Eltűnnek a párák és a reggeli harmatok, már a felkelő nap is éget, mint egy gonosz tűzgolyó, elnémulnak a madarak, a vaddisznók se csörtetnek ki éjjel az erdőből, csak furcsa kis pattanások hallatszanak a rétről, amint a kaszanyűg szétlövi száraz magjait. Megrekken a lég, csak vibrálni képes. Repedezik a föld, kemény lesz és meleg, akár a téli kályhacsempe, az ég kékje kifakul. Vészterhesen fogyatkoznak mindenféle vizek, de sokasodnak a vérszívók, a szúnyogok, böglyök, gyötrőlegyek, a harapós pókok. A megszokott, otthont adó világ idegenné válik, idegen lesz és ellenséges, nem biztatnak többé semmire a reggelek, legfeljebb türelemre intenek: kibírod még ezt a napot is. Ne tégy semmit, hisz majdnem minden mozdulatod felesleges. Ne akarj semmit, nincs hatásod a dolgok menetére. Kókadj kábulatba: fogy az erőd, tompulnak érzékeid. Bőröd állandóan nyirkos, ragacsos tapintású, szemed káprázik a túlontúli fénytől, nincs kedved enni, hasadban lötyög a megivott folyadék, undorítanak a más emberek testének kipárolgásai, a sorjázó betűk értelmetlen eseményekről tudósítanak. Lassan, de kaján kegyetlenséggel forgat ki magadból a hőség. Önző, lusta, fatalista leszel, primitív és közönyös, halványodni kezdenek a civilizáció erkölcsi imperatívuszai. Egy idő, talán egy hét után lerongyolódott lelkedben feszülni kezd valami, mint egy túlhúzott hegedűhúr, és ez a valami – pontosan nem is tudod meghatározni, micsoda – már alighanem a tehetetlen várakozás nyugtalansága: várod, hogy méltatlan létednek vége szakadjon, visszakapd megszokott személyiségedet, tűnjön el végre az az állandóan jelen lévő, kínzó tudat, hogy ebben a rád telepedett, idegen világban akaratod és tudtod nélkül bármi és bármikor megtörténhet. És minden további, forróságban töltött nap feszít még a húron. Türelmed fogytán: már akármikor elpattanhat. Tohonya, levert testeden időnként rángások futnak végig: pattannál, mint a kaszanyűg kerek magjai.

Egy ilyen kánikulai hétvégén történt, szombaton. Furcsa eset: magát a történést mindvégig kilométernyi távolságból láttuk. Mintha valami különös, túlhajtottan egyedi látásmódot tükröző, négy-öt órás filmet láttunk volna: az előtérben mindig mozog valami, valami nézhető, de érdektelen, olykor szándékoltan banális képek sora, és ezek mögött, hátul, gyakran takarásban, babszemnyi képnagyságban zajlik a lényeg, a dráma. Lassan, körülményesen, kevés információt adva, szinte csak következtetések által érthetően – és a rendező mégiscsak példátlan zseni: a lassan csordogáló négy-öt óra alatt alig tudjuk levenni szemünket a vászonról, tunyaságba süppedt tudatunk feltámad, érzelmeink élesre állnak, csak pihegve merünk lélegzetet venni.

Azon a nyáron csaknem mindig a kóspallagi útelágazással szemközti partszakaszra jártunk. Finom és vastag ott a homok, a hatalmasra nőtt füzek a víz szélén állnak, be lehet húzódni déli órákban az árnyékuk alá, néhány évvel korábban, úgy kőhajításnyi mélyen zátony képződött, hosszú és keskeny kavicsos homokpad, át lehetett gázolni rá, az is mulatság. Kánikulák idejére a víz általában már alacsony, letisztult, langyos és simogató, órányi hosszakat úszhatunk, vitetve magunkat az árral. Mint efféle forró hétvégeken, minden alkalmas parton színes napernyők, csónakok, a lombok takarása mögül gépkocsik üvegei csillannak, mindenki a víznél, aki csak mozogni tud. A szemközti szigetcsúcson – a Budapestig érő Szentendrei-sziget csúcsán, ahol kemping is van – valóságos fókatelep. Nem szeretjük, mikor ennyien vannak, sok, mindenhonnan szalajtott népek, akik nem ismerik a folyót, vakmerők és puhányok, úgy viselkednek, mintha strandon lennének, szörnyű illatú naptejekkel kenik magukat, és színes bulvármagazinokat hoznak le magukkal olvasni, de hát megértjük: meleg van – és engem legalább kárpótolnak a hölgyek, akik a nagy, bódító hőségben, a napfény szabadságában, a természet lágy ölének ringatásában igencsak neki tudnak vetkőzni.

Jó délután, a fák árnyéka elérte már a vizet, egy hosszú leúszás közben vettük észre, hogy a túlparton motorosok és csónakosok gyűlnek egy pontban, valamivel a kisoroszi rév kikötője felett. Láttuk, nem egy vízitúrázó társaság, akik ott várják össze a leszakadókat, vagy partra szállnak éppen, hogy tábort verjenek éjszakára, ahhoz túlságosan vegyes volt a gyülekező állomány – valami ott történt. Ekkor kezdődött el a hosszú film. Baktattunk fölfelé a fövenyen a cuccunkhoz, mikor megjelent egy rendőrmotoros, és egy kanyar után kikötött a túlparti gyülekezőknél. Később még egy, de az hamar el is ment. Ücsörögtünk a gyékényen, dohányoztunk, és már nem lehetett szabadulni: tekintetünk vissza-visszatért arra a pontra. Már vagy ötven éve, gyermekkorom óta ismerem a Dunát, feleségem azóta, hogy a feleségem lett, kalandoztunk rajta együtt is eleget ahhoz, hogy tudjuk: élvezhetjük simogatását és ringatását, de tisztelnünk kell erejét, félnünk szeszélyeit. Nem beszéltünk róla, mindketten sejtettük: odaát baj történt. Mások is észrevették, hogy valami különös eshetett meg ott; térdig a vízbe gázolva, kezükkel napernyőt formálva figyelték, mi lehet az: a nyugvás irányába fordult nap már laposodó sugarai megsiklottak a víz felszínén, tükröződve vakítottak, inkább csak beazonosítható foltokat láttunk, de így is baljóslatú bizonytalanság feszültsége kezdett zizegni az addig tunyaságba süppedt part felett. Aztán egy tőlünk lejjebb tanyázó társaságból egy férfi kajakot tolt a vízre, és áthúzott. Nem maradt soká. Leballagtam hozzá: az ember kíváncsi. „Egy fiút találtak a vízben… olyan tizenhat-tizennyolc év körülit… próbálják újraéleszteni, de…”

A kajakos napbarnított, kidolgozott izomzatú fiatalember volt, vállig érő sötét haját pánt szorította le, nyakában szíjon valamiféle amulett, valódi indián, de nem játszotta meg a rezzenéstelen kőkeményt, mondata végén megcsuklott a hangja. Társasága, fiúk-lányok vegyest, szótlanul, kedvükszegetten pakolásztak.

Visszaballagtam a hírrel. Ilyen kánikulai napokon le szoktunk úszni még egyszer, mikor már a nap lebukik a Szent Mihály-hegy mögött, már csak a Vár-hegy tündököl, és izzani kezd a Naszály megbányászott mészkőoldala, a már árnyékos, megsötétült langyos vízben, a már sejtelmes hullámérintésekben, és ilyenkor, az utolsó úszás után, partra érve már kocogunk felfelé: már fázunk – ilyenkor ez ínyenceknek való, különös érzés. De aznap elment a kedvünk a dunázástól. Még egy darabig tehetetlenkedtünk ott, a bennünk amúgy is napok óta halmozódó feszültség szinte elviselhetetlenné vált, járkáltunk fel-alá, újabb cigarettákra gyújtottunk, köveket hajigáltunk a vízbe, figyelgettük, hátha mégiscsak feltűnik a túlsó parton egy fehér autó, egy mentőautó, ami azt jelentette volna, hogy a fiú még él – a szigetre hídon csak egyetlen helyen, Tahinál lehet átmenni, a kiság felett feszül egy keskeny, régi szerkezet, minden máshonnan, még a legközelebbi városból, Vácról is kompolni kell: ez alaposan lelassít minden közlekedést, és ez az ismert tény táplálta a reményt, hogy még mindig feltűnhet egy mentőautó –, de csak apró, jelentés nélküli változások történtek. Végül megszöktünk.

Negyedóra alatt felérünk a házhoz kocsival. A teraszról, kicsit kihúzva magunkat, hogy átnézhessünk a nekivadult trombitafolyondár vesszői fölött, hosszan látható a csúcstól lefelé a szigetpart, csak a komp fehér házikója után kanyarodik el Vác felé. Távolabb kerültünk ugyan az esemény helyszínétől, de a hegyoldalról nézve rálátásunk keletkezett, fentről a lenti világ kicsinyített terepasztal, részletei jobban beláthatók, mint közelebbről ugyan, de síkból szemlélve: már csak néhány csónak állt ott, köztük orrát a partnak vetve a kék-fehér rendőrmotoros. Tulajdonképpen nem történt semmi. Tudtuk jól, hogy ilyen esetekben percek is számítanak, és hogy már túl sok idő telt el – már a mi észlelésünk óta is – ahhoz, hogy maradjon még valamennyi esélye egy mentőautó felbukkanásának, de valahogy megmakacsoltuk magunkat: amíg élünk, remélünk. Akartuk a fiú életét. Még nincs vége a filmnek, még megeshet, rendezői szeszélyből akár, valamiféle hepiend.

Feleségem nekiállt meglocsolni a teraszon álló cserepeseket. Vannak vagy harmincan, és estére nagyon szomjasak tudnak lenni. Hidegre kényes jószágok, az első fagyok előtt cipelem le őket a pincébe telelni, de kora tavasztól késő őszig hihetik, hogy melegebb klímájú hazájukban élnek: a hegységek védőkaréjában, a délre tekintő lejtő derekán annyi fény és a hő tombol, akár a Peloponnészoszon, vígan el van itt szabadon eresztve a füge, a gránátalma, a selyemakác, hihetik, hogy a nagy ívű kanyarban szélesedő Duna tengeröböl, belehelhetik páráját. Én meg nekiálltam vacsorát főzni: szalonnás, tojásos lecsót, a Dunán töltött napok szinte szokásos vacsoráját. Ilyenkor, egy tikkasztó nap utáni esti locsoláskor felszakadnak az illatok: legelőbb az átforrósodott kőre hulló víz szemmel is láthatóan gyorsan párolgó szaunapárája, benne a hálás cserepesek édeskés-fanyar virágillata, majd nagy lélegzetet vesznek, és bódító aromát lehelnek vissza a ház körüli, a forróságtól megszabadult rozmaringok, levendulák, zsályák, menták, borsika- és citromfüvek, a mindenféle borókák, ciprusok, tuják; ilyenkor, mint egy klasszikus szimfónia befejező, összefoglaló részének minden hangszer fortissimójával harsogó hangjai, úgy áradnak a balzsamos-gyantás-mézes-fahéjas-gyümölcsszeszes illományok – mindent átjár az igazi őshaza, a mediterráneum illata. Ilyenkor, az éles késpengém alól szaporán előkarikázó hagyma-, zöldpaprika-, paradicsomdarabok, bőven gyöngyöző nyirkaikat eleresztve, vaskosabb szagukkal, valódi paraszti bumfordisággal betolakodnak a kényeskedővé kifinomult illatok közé: de ők is az igazi őshazát idézik.

Azon az estén mindeközben percenként lenéztünk a partra: még mindig semmi. Megvacsoráztunk, és üldögéltünk a teraszon. Esténként üldögélni szoktunk a teraszon. A nap és a víz erejétől elnehezült testtel, a kábítószer hatású illatoktól letompult aggyal csak üldögélünk, és bámuljuk az egyre sötétebbe forduló makettvilágot. Ilyenkor megiszunk egy üveg rizling-savanyú bort, két-három palack ásványvízzel: pótolni kell a napi folyadékveszteséget – a parton csak kortyokat iszunk a magunkkal vitt, hamar langyosodó vízből, úgyse oltja a szomjat –, és ámulva nézzük az estébe fordulás ezerszer látott színjátékát. Ismerjük az előadás minden részletét, a lassan illanó fényben a főbb szereplők, de még a tömegben álló statiszták rafinált szín- és alakváltoztatási produkcióit is, és nézzük kíváncsian ezeregyedszer is. Olyan ez, mintha zenét hallgatnánk: nem lehet megunni. Még ha ismerjük is az összes, egymást követő hangot, ha tudjuk is előre, hogy egy elhaló motívum után mi fog feltámadni, mikor lépnek be a fagottok, mikor iramlik meg vad futással a zongora, ha fejből tudjuk is az egész partitúrát, akkor se. Hogy a természet általunk felfogható képeit szépnek tartjuk, megnyugtatóan rendezettnek, lényünkhöz szabottnak, akárcsak a maguk logikája szerint egymást követő, különböző rezgésszámú hangok sorát, nincs rá ember léptékű magyarázat. Létezésük okát, az univerzum végtelen ürességében való megjelenésük szükségességét, teremtett lényegüket soha nem fogjuk tudni felfogni: kevesek hozzá idegsejtjeink, és rövid hozzá kiszabott életidőnk. Fizikai létünknek nem is feltételei. A halálért kaptuk vigaszul őket – talán. Hogy racionális agyunkkal nem tudjuk begyűrni őket, marad az örök rácsodálkozás.

De ez az este nem tudott olyan ernyedten bámész lenni, mint máskor. A napok óta bennünk lévő feszültséghez felhoztuk magunkkal a partról a bizonytalanságot, egyre izgágábbak lettünk, képtelenség volt tétlenül üldögélni a fonott székben, percenként felállt valamelyikünk, és átnézett a trombitafolyondár felett. Valahogy a szokásosnál hamarabb fogyott el az az üveg savanyú bor, le kellett mennem a pincébe egy másikért. Nem szóltunk, mert nem kellett. És kimondottan idegesítő volt a film kísérőzenéje: kórusban ciripeltek a kabócák, pillanatnyi szünet nélkül; máskor mulattató, kissé andalító ez a dalolás, de aznap este, mint filmzene, csak korbácsolta a feszültséget erőszakos monotóniája. A fiú életét illetően már nem maradt bennünk remény, csak csodavárás. De az egyre sűrűsödött és keményedett. Tudtuk: a nyúlánk fiútest ott hever a parton, a száraz homokon, ahová kivitték, nyilván le van takarva valamivel, egy fekete fóliával esetleg, talán van is a vízi rendőröknél rendszeresítve ilyen. Vizes úszónadrágja bizonyosan már meg is száradt, félig nyitott szeme is száradtan matt, izmai nyeklettek, tónustalanok, mellkasán a hosszas és nyilván egyre elkeseredettebb élesztési kísérletek eredményeként szederjes-lilás véraláfutás, szájüregében néhány ászkarák vonaglik, horzsolt sérülései szélén hangyák mászkálnak. A rendőrök ülnek a hajóban, és várnak. Most ez a dolguk. Lehet, hogy rádiót hallgatnak, tánczenét. De még nincs vége a filmnek.

Más napokon addig üldögélünk a teraszon, míg fel nem ragyognak a csillagok. Budapestről nézve már sose, de talán még a párás vízpartról sem látható az a pazarló fényű ragyogás, a Tejút apróságainak darabonkénti mozaikja, ami innen fentebbről, a talajszintről felfutó hegyecske oldalából megfigyelhető. A boltozati világ bámulása is megunhatatlan – ám az ilyen tikkasztó napok után a csillagokkal együtt érkezik a Börzsöny magas erdeiből lecsúszva a hűvösebb levegő, és ahogy érkezéséig nem is volt érdemes lefeküdni, mert csak izzadtan hánykolódhatott volna vackán az ember, most annyira muszáj: amint a hűvösség pihenést ígér a meggyötört testnek, szinte lezuhannak a szemhéjak. De azon az estén még el sem álmosodtunk. Amint besötétedett, a rendőrmotoros árnya összefolyt a parttal; hogy ott van még, csak jelzőfényeiből láttuk. Aztán egyszer csak valamikor Kisoroszi felől egy gépkocsi kettős lámpája tűnt fel. A lámpák távolságából látszott, szélesebb nyomtávú, mint egy személyautó, lassabban is haladt. Fényei bukdácsoltak a hepehupás homokos úton, a parthoz közeledve felgyújtotta fényszóróit is, a rendőrök meg a hajó kis árbocán lévő keresőlámpájukat, és a két éles fénypászma megtalálta egymást. Néhány percig színpadi kivilágítás a parton: a beérkező kocsi nem fehér, hanem fekete, egy zárt, ormótlan teherautó. Valóban csak néhány percig tartott a kivilágítás, ennyi idő elegendő volt a test bádogládába tételéhez, és a két jármű elvált egymástól: a teherautó billegett vissza Oroszi felé, a rendőrök pedig – úgy éreztük, megkönnyebbülten – gyors iramban Vác irányába.

Hát vége a filmnek. Fine. Ende. Konyec. Lehet hazamenni. Kicsit szomorkásan. Meglehet, a rendező zseniális, de még egyszer nem nézem meg a filmjét. Mert nincs neki szíve. Nekem egy igazi film nem lehet szívtelen. Még azt is jobban elviselem, ha hazug.

– Megyek, lefekszem – mondta a feleségem. – Jössz?

– Kicsit később.

– Jó… de ne maradj soká.

Megvártam, amíg felnyikorog a falépcsőn, elhelyezkedik, aztán mivel kiürült a második üveg is, leballagtam ismét a pincébe. Úgy negyvenöt éve, éppen tizenhét évesen úsztam át először a Dunát, és csaknem ugyanott, ahol a fiút kiemelték, talán száz méterrel lejjebb értem partot. És ez a furaság valahogy nagyon kívánt még egy kis bort, a rizlingnél testesebbet.

Szerelmi párbaj gyanánt úsztam át először.

Azon a nyáron, mint környékbeli nyaraló fiatalság, bandába verődtünk. Azelőtt is, látásból nagyrészt ismertük egymást, találkoztunk a parton, a vegyesboltban, biciklizés közben, mindenki ismert egy-két szomszéd srácot, de csak azon a nyáron kezdtünk ismerkedni, köszöngetni meg dumálni egymással, már nemcsak a fiúk a fiúkkal, lányok a lányokkal: az egyre hevesebben bugyorgó nemi ösztönök hozták a változást, hát igen. Együtt jártunk fürödni a Dunára, esténként tábortüzet raktunk, szalonnát, a földekről lopott kukoricát sütöttünk, esős időben egy testvérpár szüleinek háza fedett teraszán kapitaliztunk naphosszat, ordítva és veszekedve persze. És azon a nyáron lettem először igazán, nem afféle álmodozó diákszerelemmel, de férfias belevadulással szerelmes. A választott kislány, valamivel még nálam is fiatalabb, elfogadta és viszonozta vonzalmamat, amit a bandának is tudomásul kellett vennie, így hát esténként, ha úgy alakult, én vihettem haza biciklivel. Szerelmi lobbanásunk annyira az Ámornak nevezett biológiai parancs játszadozása volt, hogy múltával úgyszólván nyomtalanul szertefoszlott: szinte semmit nem tudok felidézni a játszótárs külső megjelenéséből, személyiségéből, még a leány arcára sem emlékszem – bár kaptam tőle egy fényképet, valami igazolványkép-duplikátumot, csak aztán azt is hagytam elkallódni –, de bizonyára szép volt, szépnek kellett lennie. Csak ilyesmikre emlékszem: amikor felült elém a biciklivázra, előfordult, hogy a vékony blúz alatt kerekedő kis melle a karomhoz ért, menet közben illatos haja az arcomba csapódott, az esti tábortűznél, egy pokróccal takarva a hátunk, a kegyes homályban ujjaink kalandos útra indultak, szárítkozva a parton, hanyatt fekve a meleg homokon, lassan közelítve, összekulcsoltuk egymás kezét. Valószínűleg ő is hasonlóképpen tud csak emlékezni rám: valójában még nem mi voltunk ott, csak szép fajtánk két fiatal, sudár és feszes, vágytól hevített, ivarérett példánya. És nevettünk persze, állandóan és mindenen nevettünk.

Kapcsolatunk eddig terjedt, alig valamivel tovább: ifjúságom idején ennyi volt az illő és a megengedett. Ha ógörög pásztorlánykának és -fiúkának születünk, egészséges, belénk vert gátlásokkal nem terhelt ösztöneink a szerelmi játszadozások útján elterelgettek volna bennünket az úgymond boldog beteljesedés felé – pajkos isteneink még biztatgattak is volna –, és fiatalon bennünk is ágaskodott annyi pimaszság, hogy magát az illemet kinevessük, de egy esetleges terhességtől való félelem megálljt parancsolt. Megtörténte valóságos katasztrófát okozott volna. Főként imádottam számára – amit én semmiképpen sem akarhattam. Az a kor közel sem volt olyan megengedő, főként a nők számára, mint a mai. Azoknak a lányoknak, akikkel megesett ilyesmi, ki kellett maradni a gimnáziumból, esetleg magántanulóként érettségizhettek. Akikről elterjedt a hír, hogy kaphatók, nehezen állhatták a kiéhezett ostromlók rohamait. A titkokat fedő fátylakat kárörvendő kezek szaggatták le. Még a belátóbb anyák is annyit mindenképp belevertek a lányaikba, hogy a behatolás: tabu. Természetesen, mert már nem voltunk gyerekek, elméletben ismertük egy nem kívánt terhesség megelőzésének akkor alkalmazott módjait, de ezek rákészülést, kitanultságot igényeltek volna, szükséges kellékek isten tudja honnan való beszerzését, s ha eddig el is jutunk, éreztük: ügyetlenkedő alkalmazásuk, viszolygást keltve, mindenképpen megölte volna azt a varázslatos állapotot, melyben éltünk – mert mi igazából csak szédülten szerelmesek akartunk lenni. Testünk, bár minden érintés alkalmával jelezte, hogy érett és kellően felkészült, de elfogadta ezt a helyzetet azzal, hogy nem kezdte vad, szelídíthetetlen vágyakkal kikövetelni a tabu megtörését. Elfogadta, hogy ennek a vágyakozásnak a heve valójában még nem az ő kielégítésére irányul. Hogy várhat még: lesz még ősz is, tél meg tavasz, jövőre megint nyár, a lélek az, amely felkészületlen, s neki valamiért szüksége van egy éterien tiszta, romantikus, szűz szerelemre. Az élet még hosszú, sok rontást tudnak hozni az évek, szüksége van mindenfajta szerelem élményére, hogy a maga idejében majd békességben tudja elfogadni a test megöregedését. Igaz, ifjúságom idején az is hatalmi tiltás alá esett, hogy mindenféle külső tényezők – üzleti hasznuk érdekében, egyszerűbben: pénzért – mindenkor és mindenhol birizgálják érzékeinket, szinte átvegyék a fiatal testünk vágyai feletti uralmat, sürgessenek és követelőzzenek, a lázadás szabadságát sugallva korbácsolják fel vágyainkat: az ókonzervatív diktatúra jóvoltából e téren még oly mértékben lehettünk szabad akaratunk birtokában, hogy röstelkedés nélkül akár úgy is dönthettünk: romantikusak leszünk.

Aztán egyszer csak megjelent egy másik fiú. Valamelyik hülye lány szedte föl: egy évvel idősebb nálam, néhány ujjnyival magasabb is. Vastag, robusztus csontozatú fickó, az a fajta, akire sok hús tud rakódni, amolyan sűrű gyerek, erősnek látszott. Az első pillanatban éreztem, hogy bajom lesz vele. Nagyhangú volt, és lekezelően magabiztos. Már az első pillantásra is ellenszenves: húsos mellkasán a mellbimbók körüli pigmentgyűrűk olyan szélesek és sötétek voltak, mint egy szoptatós nőnek: valamiféle elfajzásnak éreztem, és undorodtam tőle. Mintha alsó ajkai is húsosabbak, vastagabbak lettek volna, mint amilyen egy férfihoz illik. Az a fajta, akinek mindig a társaság középpontjában kell lennie, mindig ő a hangadó, a vezérkos, állandóan az ő pofázását hallani, szellemeskedéseit, a röhögését, egy idő után torkig van vele az ember, de képtelenség leállítani: valami funkcionárius lett belőle, valami közéleti kiválóság, az hétszentség. A nemiség terén tapasztaltnak mutatta magát, gyakran tekerte a szövegelést errefelé, és ilyenkor trágár szavakat is használt. Felszívott mellkassal, kissé terpeszes léptekkel járt; ha csak nyúlt is valamiért, megfeszítette a bicepszét, a Dunában vízi kunsztokat mutatott be, búvárkodott, kagylókat hozott fel a fenékről, és kihajigálta őket a partra, tudott pillangózni; ha gyorsban úszott, úgy verte a vizet, mint egy motorcsónak – valaki elnevezte Tarzannak, és rajta is maradt ez a név. Undorító és nevetséges figurának éreztem, és csodálkoztam a más esetekben oly élesen kritikus lányokon, hogy ők nem tartják annak, sőt, úgy néznek rá, mint egy különleges férfipéldányra – meg is lett a véleményem a nőkről.

Ha csak ennyi lett volna, talán el is viselem, de Tarzan, mint afféle vezér, bizonyára nem tudatosan, csak vezérösztöneiből fakadólag, kezdte a társaság fiú tagjait, természetesen maga alatt, a farkasfalkákra jellemző, valamilyen erősorrendbe rakni. Meglepett, hogy a többiek milyen gyorsan és különösebb berzenkedés nélkül fogadják el a számukra kijelölt helyet – meg is lett a véleményem róluk. Ha szerelmetes leánykám nem ragaszkodik a társasághoz, bizonyára ott is hagyom őket. Nem tudom, az én helyem végül hol jelöltetett volna ki a falkában, mert az ilyen irányú kísérletekre azonnal vicsorítani kezdtem, fenyegetően morogni, tudatva, hogy harapni is képes vagyok. Állandóak lettek köztünk az összeszólalkozások: tűnhetett úgy, hogy a vezéri rangért folyik a rivalizálás; bizonyára a többiek is annak tartották, sosem próbálták csillapítani afférjainkat, az efféle harcoknak el kell dőlniük – de nem: bennem nincsenek efféle hajlamok. Csupán a bármiféle besorolás ellen tiltakoztam. Egy méltatlan bármilyen minősítése ellen.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben