Prelűd

Ideálok kertje, tápláló, bűbájos lugas,
álmok kelméibe takarva, indák fodraiba gyűrve,
hűs növényzet. Asszonyi illatok, gondoskodás,
kenyér,
kis bogarak csöndje, hordók között röpködő darázs.
Fogadj magadba, örök táj, buja fenyves, szomjas
sziget.
„Egy Jelenés, egy Lény, egy Eszme”: örök busongás
bokrai között, miért kuporodsz oly mélán a nemlét
pici vízcseppjébe, boldogság, elcsurransz
szempillámról,
mint vetkőző őszibarack leve, évek és sírások íze:
május, a Menyasszony is érted eped, s leborul
az ígéret megrepedt szobrai között. Ó, teljesség,
hím ábránd, kelepce és csókok fügéi
a halál szekrényében,
mily reménytelen a mámor, minden megromlik,
megnémul,
színmézet csepegtetnek bíbor-bordó ajkak, almák,
szőlők
gurulásában ébred a fecske, mégis hiszel, álmodsz,
utazol, úgy élsz, mintha a halál múlna el,
nem a tények,
Te önámító akt, Hiúság,
hova csavarogtak el vidám mátkáid?