×

Láncok a csuklón

2. rész

Tóth Erzsébet

2006 // 05
Egy másik nekrológ

„Drága Jóska

Életemben nem írtam még nekrológot, remélem, nem is fogok. Nem tudom, hogy kell. Emlékeim a fiatal Szervácról szólnak, nem akarok másra emlékezni. A fiatal, magas, szép (igen, így!) emberről, aki »a költő« volt közöttünk, kik mindannyian költők szerettünk volna lenni. De hogy te leszel a legjobb, soha nem volt kérdés. Az sem, hogy te fogsz itthagyni minket leghamarabb. Bírtad derekasan, majdnem ötven évig. Szívszakadásig. Tudtuk, te leszel az első. Tudtuk, ezt vártuk tőled, nem mást, legalább most ne hazudjunk. Hát miről szólt az egész költészeted? Arról, hogy elég volt. Nem kérsz belőle többet. Cyprian úgy találkozott a neveddel először, hogy a Filmmúzeum előtt két egyetemista a Szégyeneim című versedről beszélgetett. Akkor még ilyenek voltak. A Hová haza? nemcsak egy vers volt, hanem léthelyzet. Belaktad, lakhatatlanná tetted a lakásodat, ha egyszer lakhatatlan lett már az élet. Pedig jó húsz éve még, minden szilveszterkor te főzted nekünk a bablevest személyesen. Nem voltunk kevesen soha. Kezdtük Balaskó Jenővel, Török Lacival, Zagyi Lajossal, Szikszai Karcsival, Za­lánnal, Cypriannal, Banossal, Géczivel, mindenki nem jut eszembe. Aztán másodika körül egy nő feküdt a fürdőkádban, senki se ismerte, egyébként pedig nem kellett nekünk szilveszter ahhoz, hogy jól érezzük egymást. Volt egypár szép évünk, Csütörtök esti társaságnak. Nézem az antológiánkat, az Üdvözletet, ki mindenki volt abban! Csajka Gábor Cyprian, Csordás Gábor, Lezsák Sándor, Parti Nagy Lajos, Szervác József, Tóth Erzsébet. Szanaszét széledtünk, meguntuk, elárultuk, agyongyötörtük egymást. Ki-ki él, ahogy tud. Az se biztos, hogy tudunk egymásról. Utolsó előtti kötetedet együtt ünnepeltük a vendéglőben, ahol én éppen pincérnő voltam. Alig fértünk el, régi, szép társaság volt. Berúgtál akkor is, fiad, lányod hiába vigyázott rád. Mi sem tudtunk vigyázni rád, ezt ki kell mondani, magunkra is alig bírunk vigyázni. »Egyébként pedig leszarom az irodalmat, ki nem szarja le?« – hallom a hangod, látom Munkás cigarettától sárga ujjaidat.

Eljön az idő, hogy a névsorokban újra ott lesz a neved, ha a névsorokat olyanok írják majd, akik értenek az irodalomhoz… Utolsó kötetedről egy komoly írás jelent meg, el lehet olvasni, Onagy Zoltán írta a Hitelben. A »dögölj meg, Európa« indulatát, erejét nem nagyon lehet a professzorlírához szokott professzorköltőknek feldolgozni.

Nem vigasz, de tudom, a vége felé már nem akartál élni. Drága Jóska, sírnom kell, mert élni akarok, sírnom kell, mert élek.”

Ez volt Szervác nekrológja az Élet és Irodalom 2001. június 22-i számában. Negyedszázaddal előbb itt mutatta be Nagy László Józsi verseit.

Fájdalmas és szerencsétlen volt utolsó találkozásunk, persze amiről akkor még nem tudtuk, hogy utolsó. Anyám festményeit vittem autóval az újpalotai „lila iskolába”, egy készülő kiállításra. Már leadtuk a képeket, és olyan szűk kis hely volt ott a kocsival megfordulni, hogy csak szerencsétlenkedtem. Egyszer csak megláttam Józsit, pici, de érezhetően kaján mosollyal figyelte ügyködésem. Nagyon meglepődtem, mit keresel te itt, kérdeztem, a nyugdíját intézi, mondta, bonyolult, adminisztrációk stb. Olyan volt, mint egy cigány apostol. Hosszú, ősz szakáll, kezében bot, őrületesen meghízott. Mondhattam volna, hogy üljön be, de talán látta rajtam a bizonytalanságot, és gyorsan elköszönt, na szia, én megyek. Megpusziltuk egymást. Anyám később azt mondta, ő nem ismerte meg Józsit. Tizenöt évvel azelőtt Szervác, Z. Lajos, Cypi, Berti, Novák Béla és még néhány ember, köztük az apám festették ki a lakásomat, szinte ingyen, barátságból. Anyám hurcolta az ennivalót, a bort, de soha nem tudta megbocsátani a díszes társaságnak, hogy szerinte mellettük szoktam rá az italra.

Mindegy. Elszorul a szívem, ha arra az utolsó találkozásra gondolok. Már egyáltalán nem hittem, hogy beszélni tudnék vele. Menekültem volna tőle? A kórházban sem látogattam meg, csak ígértem Lajosnak, de elmenni nem mertem. Pontosan úgy, ahogy Cyprian írta levelében: féltem Józsi állapotával szembenézni, egyszerűen azt gondoltam, ő tehet róla, hogy ide jutott. Egyszer, 1993 körül elhatároztuk Cypivel és Zagyi Lajossal, hogy rendbe hozzuk közösen Józsi lakását, mert akkor már olyan elhanyagolt állapotban volt, hogy ő maga sem szeretett odamenni, inkább Lajosnál aludt. Hívunk egy konténert, bepakoljuk a szemetet, kifestjük, lakhatóvá tesszük Józsinak. Ültünk a lakás alatti presszóban, és lelkesen magyaráztuk neki, mire van szükség, és pár nap alatt kész leszünk. „Ti csak ne mentsetek meg engem” – mondta csöndesen. Nem annyira düh, inkább szomorúság volt benne. Nem lehetett mit tenni. Írtam a kötetéről, utószót írtam a novelláskötetéhez, eltemettük, kiállítást rendeztünk neki Csepelen, nem tudom, mit tehettem volna még. Semmit. Vannak sorsok, melyekkel szemben tehetetlenek vagyunk.

Eljöttünk hárman, Cypi, Lajos és én a temetés utáni ivászatról hamar.

Ezt Cypi már jóval előbb eltervezte. Mi hárman egyedül búcsúzunk tőle nálam. Iszonyú meleg volt, föntről is és a betonból is sütött a nap a Bosnyák utcában. Előleg a pokolból. Látom magunkat kívülről, ahogy visszük azt a rengeteg italt, amire szükségünk volt. Otthon benyomtam a kazettát, amin még együtt voltunk Józsival. Ebből a kazettából vett ki néhány pillanatot Zalán, amikor Cypi halálára egy gyönyörű kis filmetűddel emlékezett a Gong című tévéműsorban. Most, hogy újra megnéztem, látom, hogy az a néhány másodperc, amikor Cypi engem néz, az lett átemelve. Megborzongok a gyöngéd, finom pillantásától. Köszi, Zalán. De aznap délután és éjszaka még Józsit néztük, újra és újra. Meg persze magunkat. Néztük, hogy múlunk el. Néztük az időt.

Éjszaka aztán még elmentünk italokért.

Nem tudtuk elképzelni, mi mást tehetnénk.

Azt se, hogyan lesz ennek vége. Ha egyszer nem tudtuk megmenteni a barátunkat, akkor minek élünk még mindig?

Hülyére kellett inni magunkat, hogy szét ne tépjük egymást.

Kikopott minden hiúság

Cypivel utoljára a Báthory utcában találkoztam, ugyanolyan erővel vonzott magához, mint mindig. Amikor megjelent, hozzáléptem, átöleltük egymást, és beszélgetni kezdtünk, sok bepótolnivalónk volt.

Álltunk az oszlopok alatt, és megsimította egy kicsit az arcom, a hajam. Egymás mellé ültünk, mint mindig, ott tudta meg tőlem, hogy Gyetvai Ági is meghalt. Megígérte, hogy eljön a könyvem, a Camus napsütése bemutatójára, de éreztem, hogy nem fog eljönni. Gyorsan elbúcsúztam, meg sem vártam a szavazás végeredményét, sietnem kellett valahová. Olyan sok időnk van még – ezt mondta mindig, amikor elbúcsúztunk. Soha nem értettem pontosan, mire érti. De most nem mondta ezt sem. Akkor láttam utoljára.

Pedig jó lenne, ha még élne, szükségem lenne a biztatására, milyen őszintén tudott bátorítani, istenem.

Ismét egy levelét veszem elő, Németkérről írta 1997. november 9-én.

Még másolni is jó a sorait, kiegyeznék a sorssal, ha mást nem kéne csinálnom a további életemben, csak őt másolni.

„Drága, egyetlen Erzsikém,

ne haragudj, hogy nem hívtalak, végül is megírtam a cikket, amiről beszéltem, remélem, olvastad, és remélem, egyértelmű, hogy mit gondolok az egészről. Sajnos még nem felejtettem el az »irodalmi életet« annyira, hogy ne sejtsem, meglehetősen kevés embernek tetszik az, amit írtam. Lehet, hogy neked se minden, de te legalább tudod, hogy őszinte voltam most is. A lényeg: ameddig nem lehet higgadtan beszélni a művészetről, minden hiába. Amúgy a politikai belefonódások ezekbe a dolgokba, másfelől meg az egyszerű kis mocskosságok, irigykedések csak még reménytelenebbé teszik a helyzetet. Én örökre szétválasztottam magamban a politikát és a művészetet, éppen ezért egy szép versért, mely történetesen politikus, ugyanúgy lelkesedem. Te, drága Erzsi, belőlem már kikopott minden hiúság, de azért amit Józsival mi hárman csináltunk (pédául), az mégiscsak magyar költészet volt, nem számít, de tényleg egyáltalán nem, hogyan adminisztrálják.

Hanem ezekről most csak ennyit.

Erzsi, nagyon komolyan mondom, most már rendszeresen írok. Rengeteg mondanivalóm van. Nem érdekel a dicsőség, a pénz se. Most megnéztem a hőmérőm, hát, kérlek, itt 13 fok van, egy vékony cérnakesztyűben gépelek, szegényen, de a legcsekélyebb szociális frusztráltság nélkül. És arra a legkomolyabban kérlek, közöld Dippold Palival, Latyákkal [Latyák: Apáti Miklós, akkor az Új Magyarország szerkesztői – T. E.] és az összes illetékessel, nagyon szívesen írok csekély honoráriumért is a lapnak, mert tudom rólatok, ismertek valamennyire, és szeretitek a szabadságomat, én pedig érzem, hogy igenis vállalni tudjátok, ami igaz. És én igazat, szépet és komolyat szeretnék írni nektek, elsősorban irodalommal és művészetekkel kapcsolatos műfajokban, illetve mindabban, amiben normális emberi módon lehet gondolkozni. Nagyon szépen kérlek, reagáljatok erre a kérésemre.

Amiről még írni szeretnék – hogy mennyire átérzem a drámátokat, és milyen sokszor gondolok rátok Miklóssal. [Szabó Miklós, akkori társam – T. E.] Szeretném, ha tudnátok, a szívemre és a maradék eszemre mindig számíthattok (ha rám szakad a Szerencsekerék, különféle virtuóz háztartási robotgépekre is). Eleinte kicsit nehezteltem Miklós féltékenységére, bevallom, de ő biztosan nemsokára rá fog jönni, hogy az, ahogy én nagyon szeretlek, az nem sérthet titeket, sőt, ez a szeretet nem csak érted, hanem értetek is van jócskán. Kérlek, mindenképpen mondd meg neki, hogy szeretettel üdvözlöm, s ha gondolod, ezt a levelet is mutasd meg neki. És csókolom a drága, törékeny Klárikát [Tóth Klára, a húgom – T. E.] is, győzze az életét, s legyen ereje a maga csillagát követni. D. Pali pedig óvatosan szaporodjon és írjon is.

Pár nap múlva feljövök, de azért írj pár sort ide is. (Szégyellem már azt a múltkori ottalvás-kérést, de tudod, minden pénz ráment a házfelújításra, s akkor nem volt pénzem taxira, ez az igazság. De most már lesz annyi.)

Ölellek és csókolom a szívedet.

Cyprianod.”

Néhányszor nálam aludt persze, Miklós féltékenységétől gyötörten sem tudtuk néha abbahagyni a beszélgetést, s vagy hajnalig beszélgettünk, megvártuk a reggelt, s ment további kiismerhetetlen útjaira, vagy korábban megágyaztam neki a kisszobában, és aludt, mint egy angyal. Miklós, aki akkor már rég otthon volt a felesége mellett, ezt nem tudta elképzelni. Csak párszor, talán kétszer mondtam azt Cypinek, hogy nem aludhat nálam, többnyire nem volt szívem ezt mondani, bármilyen fáradt voltam. Hogy a kettőnk közötti izzás akkor már csak parázs volt, nem állítanám. Kerülgettük egymást, mint – ahogy mondani szoktad – macska a forró egeret. De én akkor és kapcsolatunk végéig soha nem csaltam meg Miklóst. Ez nem érdem, hiszen amíg szerelmes vagyok, bennem föl sem merül a megcsalás. Ha meg már nem, akkor mindegy. Miklós minden élő és halott pályatársammal gyanúsítgatott. Nemcsak magát gyötörte ezzel, hanem engem is jócskán, míg aztán lassan meggyőztem magam, hogy önbizalomhiányból fakad az egész. Persze ezt csak most írhatom, és visszatekintve minden mondat hamisnak tűnik.

Senki nem látott még ilyen csecsemőt

Most már megnyugodhat Miklós is, akivel egyébként régen elváltak útjaink, emlékezni csak szabad. A temetésedet feleségeden, Juditon kívül, akivel húsz éve nem éltél együtt, fiad, Adrián, aki húszéves, de csak kamaszkorától lett vele kapcsolatod, szüleid szervezik, és Fekete Kati, aki szinte pótmamád volt. Meg Zelei Miklós, mert ő képes egyáltalán szervezni valamit. Kértek engem is, vegyek részt, mondjak bármit, szöveget, verset, amit akarok. Nem vállalom, mert úgy gondolom, hogy végig sírok majd, mint Szervác temetésén. Csak később jut eszembe, hogy a verset azért Józsi sírjánál is el tudtam mondani, talán a szentlélek szállt meg. Most azonban rosszabbul érzem magam, és tudtam a körülötted háborúzó családról, a sok valódi és önjelölt özvegyről, nem akartam előtérbe tolni magam. Majd én magamban elbúcsúzom tőled.

Eljött a nap, Pécsi Györgyi és Kálmán elvisznek kocsival, útközben felvesszük Keszthelyi Rezsőt és Ladik Katit. Rezső egy szót sem szól egész úton. Azt hiszem, én sem.

Megérkezünk kis kerülő után a szentendrei új temetőhöz, egy másik kocsiban Németh Gábort látom, mellette Györe Balázst.

Elindulunk, már a temető kapujában meglátom Csuhai Pistát, később aztán a búcsúbeszédek alatt felfedezem, hogy ott áll Kovács Zoli, Tarnói Gizi, Megyesi Gusztáv, némák, feketék, megrendültek, néznek maguk elé. Aztán Levendel Júlia, Horgas Béla, Keserü Kati, akiket hirtelen felismerek. Török Laci.

Itt van Józsi mamája, aki imádott téged, és én is nagyon szeretem, mert ő az egyetlen, aki Böskének hív. Átölel, alig akar elengedni, zokog. Itt vannak Józsi gyerekei, Kata, Attila és persze Lajos. Nagyon sokan vannak szerintem.

Édesanyádról csak gondolom, hogy ő lehet, odamegyek hozzá, először találkozunk személyesen, bár húsz éve telefonkapcsolatban vagyunk. Megölelem, sír ő is, édesapádra nézve majdnem megáll a szívverésem, annyira hasonlít rád, hogy azt hiszem, ilyen lennél, ha megéred az öregkort. Fiadhoz is odamegyek, vittem neki két kazettát a filmekkel, amin látható vagy, a Dárday-film, az Átváltozás, ami nélkül most nem tudnánk megnézni, milyenek voltunk fiatalon, és a fiad akkor még nem is élt. Aztán a másikat, a Duna TV által készített filmet, ami rólunk szólt, csütörtök estiekről. Nálam készült, címe: Vendégségben Tóth Erzsébetnél. Csak utólag jöttem rá, milyen találó ez a cím, hiszen évekig mindig nálam voltatok, akkor is ezt használtátok alibinek, ha épp nem is voltatok nálam. Anya, feleség, barátnő, bárki kérdezte, hol voltál, kész volt a válasz: „tudod, összejöttünk egypáran a Tóth Erzsinél”, és akkor már minden érthető volt. Nem is ember voltam, hanem egy természeti csapás.

Adriánnak adtam ezt a két kazettát, meg néhány Ligetet, legyen valami az apjáról emlékbe.

Judit helyett egy másik nőnek nyilvánítok részvétet, elfogadja, de aztán rájön, hogy téves, én őt gondoltam a feleségednek. Odajön aztán az igazi Judit is.

Ott volt mind a három volt feleséged, Zsuzsa, nagy szerelmed, és ott volt Kodi is, a végső, legújabb szerelmed, akihez már nem értél oda akkor aznap, mert összeestél a pályaudvaron. Előtte édesanyádnál voltál, ebédeltél, imádtad a főztjét, nekem is mondtad százszor, bár én soha nem hittem komolyan, hogy te enni is szoktál. Képtelenség volt elhinni. Akkor még, utolsó napodon, adott neked tízezer forintot, ne menj pénz nélkül Kodihoz, ezt a tízezret kivették a zsebedből, míg ott feküdtél holtan a pályaudvar betonján, elvitték a telefonodat is meg a jegyzetfüzetedet.

A gyászbeszédeket Kalász Márton, Zelei Miklós, ef Zámbó István mondták, egy pap is beszélt állítólag, én egy szót sem hallottam az egészből, mert ahogy megláttam azt a dobozt a ravatalozóban, hirtelen bedugult a fülem, és olyan rosszullét jött rám, hogy majdnem elájultam. Sírni azonban nem sírtam. Végig a temetés alatt ez volt, mindenáron titkolni akartam, ezért aztán jóval többet beszéltem, mint egyébként szoktam. Bukdácsoltam, csetlettem-botlottam, mint egy burleszkfilmben. Röhögtél rajtam, ha láttál, mennyire szédült vagyok.

Azt a dobozt, amiben állítólag voltál, nem tudtam komolyan venni.

A rózsát azért leraktam a többi virághoz, ne szorongassam.

A temetőből kifelé jövet még Csordás Gáborral, Kemenczky Jutkával, Kőbányai Jánossal, Keserü Katival beszéltem pár szót, Balázsnak csak messziről intettem.

Túl voltunk ezen is.

Még haza se értem, a húgom hívott, majd anyám, feladatokkal láttak el, nehogy megint társaságot csődítsek magam köré, és leigyam magam. A feladatokat elvégeztem, aztán valaki mégis eljött, ne legyek egyedül. Később felhívtam Balázst, megállapodtunk, hogy ez nem volt egy rendes temetés, mi majd eltemetünk újra.

De először is kiadjuk a könyveidet, egy verseskönyvet meg egy prózát.

Deák Lacinak szóltam nemrég ez ügyben, elvállalta, most már csak a hagyatékot kell összeszedni, nehezen megy.

Mártival, édesanyáddal hetente telefonálunk, órákig tud beszélni rólad, én meg örömmel hallgatom, olyan, mintha még élnél. Elmesélte azt is, hogy már újszülöttként is kinevettek, mert olyan „hosszú” voltál, senki nem látott még ilyen csecsemőt. A csecsemők inkább olyan kis gömböcformák, és akkor te világra jössz így. Alig hitték el, hogy megmaradsz.

Ami kettőnket illet

De szerencsére megmaradtál. Szebb volt az élet, míg éltél. Volt értelme az egésznek. Félek, hogy ezután már csak szívességből fogok élni, hogy ne csináljak botrányt, éljek, ahogy él más is, míg meg nem hal, de már nem lesz meggyőződés bennem. Félek, hogy nem lesz. Leveleidet szedem elő megint. Nem tartom bűnösnek magam, nem érzem úgy, hogy „kiárusítanám” titkainkat, elárulnám a kapcsolatunkat. Ha nem tenném közzé, csak tovább nőne a homály, ami kettőnket illet. Amikor olyan váratlanul meghaltál, merényletnek éreztem, de nem is ez volt a felfoghatatlan. Próbálkoztam ugyan a halállal már (egyszer), de az nem jutott eszembe, hogy meghalhatok. Hiszen alig éltem, írtam még valamit, gon­doltam ötvenévesen. Most úgy írok, hogy el tudom képzelni, esetleg holnap meghalok.

Nincs időm fikcióba takarni az életemet. Egy szörny áll a fejemnél, és halántékomhoz szorít valamit: „Írj. Nincs sok időd.”

Nem félek, de néha elfáradok. Akkor téged olvaslak, leveleidet, verseidet, bizonyítják, hogy éltél. Hogy éltünk.

Szívszorító, gyönyörűen formált betűket írtál, vagy nagyon egzaltáltakat, olykor gépeltél inkább, azt hiszem, soha senkitől nem fogok levelet kapni ezután. A levél nem divat, e-mail van, amiben senki nem lehet igazán őszinte, gyors, táviratszerű szövegek, sokszor végig sincs írva nemhogy a mondat, a szó sem. Rövidíteni kell a szavakat, mintha élet-halál kérdése lenne a rövidség. Hova siet ez a sok ember? Hova? Nincs türelmük egy szót végigírni? Sms-ben vallanak szerelmet, búcsúznak el örökre. Nincs közöm ezekhez az emberekhez. Leveleid vigasztalnak most, talán nem voltam annyira rossz ember, ha ilyen leveleket tudtál írni nekem. Látod, milyen önző vagyok? Dicsekszem veled.

„1997. 01. 23. Németkér.

Drága Erzsikém!

Pofátlanul megkésve, de egész szívemből nagyon boldog és szerencsés új esztendőt kívánok Neked, és a többieknek is (És). [Hátborzongató, de akkor már nem dolgoztam az És-nél, Kovács január első napjaiban mondott föl nekem, már nem akarta velem kezdeni az évet. Kántor Pétert tette a helyemre versszerkesztőnek, én meg nyilván annyira lebénultam a váratlan sokktól, hogy még Cypinek sem írtam meg. Azt hiszem, hetekig nem szóltam senkihez, csak ültem a szobában, és cigarettáztam.] Meg az irántam érdeklődőknek is. (Marno, Kuksi [Kuko­relly Endre – T. E.] stb.) Örülök, hogy nem felejtettetek el, én se titeket, persze. Sőt.

Ami a remeteségemet illeti, hát az tényleg remeteség, egyelőre még kifejezetten remetei és archaikus körülmények között, mivel a két téli hó és hideg miatt nem tudom folytatni a ház rendbehozatalát. A németkériek nagyon csodálkoznak, hogy mennyire bírom, sőt élvezem a körülményeket, nem tudják, hogy mennyire hozzá vagyok szokva én az ilyesmihez (Szentendre 1954–1961-ig). Most éppen sokat jegyzetelek, írok is, illetve töklámpákat készítek a szomszédoknak, s ha elfogy a tűzifa, hozok be az erdőről (legálisan), sajnos sok az elpusztult fenyő.

Szeretek itt lenni, az egyetlen baj az talán, hogy még így is túl közel vagyok mindenhez. De a fiam, az sokszor nagyon hiányzik. Ennyit magamról.

Drága Erzsikém, nagyon kérlek, írd meg, mi van Veled, az És-sel, a Józsival. Írd meg azt is légy szíves, mifélék jelentek meg januárban az És-ben, mert én végül a karácsonyi hajcihőben és utazgatások közben elfelejtettem előfizetni, úgyhogy a karácsonyi szám az utolsó, amit láttam. Ha nem untatlak, ez utóbbiról megírom röviden a véleményemet. Nagyon reprezentatív számot csináltatok, fantasztikus, hogy mennyien küldtek, ebből azt látom, hogy kezd helyreállni az És presztízse. Persze, tudom, vannak még hiányzók, akiket szívesen látnál a lapban, a rovatodban. Egy írás azonban döbbenetesen kiemelkedik a mezőnyből – szerintem az utóbbi évek legjelentősebb irodalmi teljesítményeinek egyike: Nádas P. elbeszélése. [A 2005. decemberben megjelent Párhuzamos történetek egyik fejezetéről van szó – T. E.] Teljesen kikészített, amikor olvastam, s azóta is intenzíven foglalkoztat, sőt, majd szóban/személyesen elmondom, érint is engem ez az írás.

Nádas nem akármilyen tehetség, s úgy látom, az őt ideig-óráig bénító (ebben egészen biztos vagyok) Misima-élmény most már egyre pozitívabban/inspirálóbban hat rá – egyre eszköztelenebbül és őszintébben ír. (Talán a betegsége, a halál »szele« is »besegített« neki.) Annyira fölkavart az írása, hogy azonnal írtam volna neki, ha megtalálom a címét.

Bertha Bulcsu halála is fölkavart, mert hat évig végső soron egy szerkesztőségben dolgoztunk, s bár sok tekintetben igencsak távol álltunk egymástól, a humorát, a beszédét és az egyéniségét nagyon kedveltem. Sokat röhögtünk – Zolival is – [Kovács Zoltán, az És főszerkesztője – T. E.] azon, hogy ha mérges volt, a kötelező pénzkiadása miatt, mindig azt mondta, és úgy mondta, hogy már megint »füzetni köllött« valamiért. Hát, ezen a »füzetni«-n mi sokat röhögtünk. S mit hoz az élet! Itt Németkéren mindenki így beszél, evvel a dunántúli idiómával, úgyhogy itt akár rajtam röhöghetnének, amikor ezért-azért fizetek.

Drága Erzsikém, azt hiszem, jobb, ha én már nem ígérek semmit. Már ami a küldést illeti. Nagyon sokszor lett volna publicisztikus mondanivalóm is, de a mondandóm rendre a naplómba került. »Aktív« koromban, tudod jól, ritkán írtam publicisztikát – csak akkor, amikor valamiért tényleg fontosnak éreztem, s mintegy a depresszióm/őrületem elleni gyógyszerként is hasznosnak érezhettem. Most, itt, ebben a magányban egyfelől ritkán vagyok depressziós (bár néha előfordul), másrészt annyira messzi van minden, hogy nem tudhatom: ami nekem fontos, vajon másoknak is az-e.

Erzsikém, drága, Te, kérlek, ha van időd, írj, amiről csak akarsz, minden nagyon érdekel, ami Téged foglalkoztat…

Sokszor csókollak és nagy szeretettel ölellek: Cyprian

Ps: Mindenkit szeretettel üdvözlök.”

Nem tudom, válaszoltam-e erre a levélre, annyira magammal voltam elfoglalva, a magam sajnálásával. Munka nélkül voltam megint, a vendéglőbe már nem mehettem vissza, az „És” előtt három évig anyám zöldségesboltjában voltam eladó, azután a vendéglőben pincér és pultos, nem akartam anyámat magára hagyni a vállalkozásban, és különben is, akkor úgy gondoltam, hogy végeztem az irodalommal. Szikszai Karcsi javasolta Kovácsnak, legyek én a versszerkesztő az És-ben, úgyhogy Karcsi a Nádastó vendéglő pultjától vitt az És szerkesztőségébe 1994 őszén. Innen kerültem megint a senki földjére, aztán elkezdtem írni az akkor megalakuló Könyvpiacba kritikákat, Pécsi Györgyi kérésére. Ő aztán Cyp­riant is rávette, hogy írjon a lapba, akkor voltam a legboldogabb, ha ő írt, mert hihetetlen érzékeny és nagy műveltséganyaggal megírt kisesszéi, kritikái mindig kimagasodtak a lapból. Jó volt ismét egy fórumon együtt lenni. El se hittem, hogy ez igaz. Újra írunk, mindketten, és ugyanabba a lapba, olyan hosszú kihagyás után.

Inkább lennék hullakereső kutya

Most már lassan fél éve is múlt, hogy nem vagy velünk személyesen, annyit mondhatok, nem sokat vesztettél. Sőt, irigyellek érte, hogy már nem kell látnod, ami itt történik. Még mindig kerülnek elő halottak New Orleansban a romok alól. Itthon meg erkölcsi hullák zuhannak ki egyre-másra a gondosan elzárt, dohos papírok, akták közül. Az összes spiclit, akik szemenszedetten hazudnak és védik magukat, a haza megmentőjének tüntetik fel, petíciókat írnak, kiállnak mellettük, ölelgetik őket, lassan már az lesz a szégyellni való, ha valaki nem volt besúgó. Inkább lennék hullakereső kutya New Orleansban, mint hogy ezt végig kelljen néznem. Te emlékszel egy Szabó István nevű filmrendező zsenire? Én nem. Van egy rendező ilyen névvel, de hogy zseni lett volna? Képzeld, kiderült, hogy jelentéseket írt a barátairól ő is, most aztán hirtelen zseni lett. Ha persze lehet zseniális lakáj, alattomos alkalmazkodó, zseniális talpnyaló, életét féltő gyáva senki, akkor értem.

És akkor Huszárik Zoltán és Bódy Gábor kicsoda? Mondd meg ezt nekem. Ők voltak zsenik, ahogy ebben sokszor megegyeztünk még életedben. Bódy is besúgó volt persze, talán az volt a szerencséje, hogy még idejében meghalt, nem kellett mentegetőznie. A filmjei azért nem lesznek rosszabbak, ahogy Szabó is csak egy Oscar-díjas kismester marad.

Dobaira gondolok, szeretett Dobaidra, ő két besúgónak is írta a jobbnál jobb forgatókönyveket. Ő mit érezhet?

Idemásolok neked egy részt a Camus napsütéséből, mert ezt már sajnos nem olvashattad. A József Attila-esszémet tavaly februárban fejeztem be, abban írom:

„Tegnap meghalt Tar Sándor, az egyik legnagyobb magyar író. Akinek olvasása közben gyakran eszembe jutott József Attila és Móricz Zsigmond. Az utóbbi néhány évtized magyar nyomorúságáról, elhagyatottjairól, kitaszítottjairól, a hárommillió szegényről ő tudósított legtöbbet és leghitelesebben, szívszorítóan fájdalmas novelláiban és regényeiben.

Halálát egy showman-riportertől kellett megtudnom, aki egy politikust faggatott a legújabb ügynöktörvényről. »Egyik besúgód épp ma halt meg« – ennél a mondatnál megremegtem, és görcs állt a gyomromba. Tudtam, hogy Tar Sándor nagyon beteg. Mivel a politikus nem igazította ki azonnal a riportert, hogy az illető író volt, nem is akármilyen, még reménykedhettem, hátha mégsem róla van szó. Élhet talán még egy kicsit. A Híradóban aztán elhangzott a hír, meghalt Tar Sándor, József Attila-díjas író, halálát tüdőembólia okozta. Legalább József Attila-díja volt, sóhajtottam, mert erre sem mertem volna megesküdni, annyira nem becsülték meg az életművét. Amibe persze gyaníthatóan belejátszott a kipattant ügynökmúlt is, de nem hiszem, hogy az lett volna a legnagyobb bűne. Hiszen volt már példa az ellenkezőjére is. Volt, aki éppen a bűnös múltból kovácsolt erkölcsi tőkét meg esztétikait is. Az író már csak ilyen. Olyan is volt, hogy valakit csak megsimogattak utána. Ne szomorkodj, mit számít az?

Azt hiszem, Tar Sándor akkor kezdett meghalni, amikor aláíratták vele azt a papírt. És beszervezőit vonnám most gyilkosságért felelősségre.

Tar Sándor nem tudott olyan könnyen túllépni barátai elárulásán. Saját gyöngeségéből nem próbált hazugsággal kikászálódni, mint az a rengeteg köztisztviselő, akik most is magas pozícióban ülnek, és százezreket és milliókat tesznek zsebre olyan múlttal, amelybe bőven belefért az ilyen emberek, mint Tar Sándor, megfélemlítése, beszervezése, jelentéseik elolvasása, továbbítása. Természetesen csupán a feladatok koordinálása és a szocializmus töretlen építése érdekében.

A kisember alkoholista lett és író. Talán hogy enyhítsen valamelyest a lelkiismeretén.

És persze, hogy élni tudjon. Mondhat akármit az orvos és a halottkém, hogy a tüdő, a máj, akármi, elvégre azt mégsem mondhatja, hogy a lelkiismeret. A tökéletes reménytelenség.

Nem megy ki a fejemből a tegnap esti politikai horror, benne a volt baráttal, aki annyit sem mondott róla, hogy író volt, aki meghalt. Talán érdemelt volna ennyit, hogy ne úgy haljon meg, mint egy útszélre hajított, elgázolt kutya.

Csengey Dénes, Krassó György és mások után Tar Sándor is a rendszerváltás hősi halottja, míg a többi »hős« továbbra is vérfagyasztó pofátlansággal fog még csámcsogni az ügynöktörvényen jó ideig, egy-két kormányváltásnyit saccolok, lehetőleg minél tovább fognak majd konzultálni a személyiségi jogokról, hogy jó sok százezer forint fialjon belőle, s elég sokáig ahhoz, hogy a törvényből és az aktákból már tényleg ne maradjon semmi használható. A lélekbuldózer kiválóan működött és működik, senkit nem érdekel már az egész, kivéve azokat, akik valamilyen anyagi, vagy ami majdnem ugyanaz, politikai hasznot akarnak húzni belőle.”

A Forrás 2005. áprilisi számában írtam ezt, jóval Szabó mennybemenetele és zsenivé válása előtt. Ezért talán kár, hogy meghaltál, szerettem volna, ha olvasod ezt.

Nádas regényéről is lemaradtál, ő volt neked „az író”. Iszonyú vastag három könyv, és persze megfizethetetlen. Kíváncsiságból azért belelapoztam egy boltban, de pár oldal után visszatettem. Nyilván rossz helyen nyílt ki. Undor és émelygés fogott el, még másnap is az járt a fejemben, hogy lehet ilyesmiket kitalálni. Sütött a lélektelenség és a kegyetlenség a sorokból, nem tudom, lesz-e időm és bátorságom ezt a szöveget elolvasni. Te biztos elolvasnád, ha élnél. Nekem már nagyon kicsi a tűrőképességem, ha iszonyatról van szó. Úgy voltam Nádassal is, olyan megrendülést éreztem, mint amikor az a bumfordi cigánygyerek, aki villamosvezető, és elég szép hangja van, kiesett a Megasztár egyik elődöntőjén. Amikor elkezdett sírni, olyan szívszaggató volt, hogy azonnal átkapcsoltam egy másik csatornára, nem bírtam nézni. Hogy tehetik ezt vele? Én még a Schindler listáján is sírtam, pedig azt mondják, az egy giccs, sírtam az Árvácskán, ami nem giccs; ha nézek egy filmet, és lehet tudni, hogy most előbb-utóbb az következik, hogy valakinek kifordul a bele, vagy más szörnyűség, előre becsukom a szemem.

Könyvet sajnos nem lehet becsukott szemmel olvasni.

Az öregek sírnak folyton, én is öreg vagyok. Nézek magam elé, és minden ok nélkül sírni kezdek. Jólesik sírni. Pilinszky mondta, hogy az emberhez igazán méltó magatartás a sírás. Semmi szó nem érhet föl a sírással. Ennél többet nem mondhat az ember.

Sírok, ebben nincs hiba. De félek, hogy elvisznek a bolondokházába, ha nem hagyom abba. Látod, alkalmazkodom. Büszke lennél rám.

Mezei

Visszamegyek inkább a mi időnkbe. A Lyukasóra 2006. januári számában Lezsák is ezt teszi, emlékezik ránk, Cypire és az antológia többi szereplőjére. Együtt vagyunk megint, látod, Balázs? Ha csak a papíron is, de együtt.

Lezsák Sándor:

Üdvözlet

A fű lehagy, igen, a fű lehagy bennünket, zendültünk hát levegőből le a földre, madárútról kiskocsmába, és ott készült új antológ a szembeszélnek. „A társaságnak úri tagjai szekérre ültek, és azon menének”, ott, ahol Csordás a Gábor és Parti a Nagy, ahol Szervác gorombult, rombolt, hogy úgy ne maradj, mert a fű lehagy, igen, a fű lehagy. Bűvölt bennünket Cyprian, billegtünk a sormintán, „s valék szomszédja éppen Erzsikének”, ének, ének, mezei Tóth Erzsikének, és vettünk „a füvektől édes illatot”, ezért Adyt akartuk tőnek, sorvezetőnek, az Ady-összest, mert „Mi voltunk a földnek bolondja, Elhasznált, szegény magyarok. És most jöjjetek, győztesek: üdvözlet a győzőnek”, de helyettük Cenzor üzenete jő. Ez soha nem vet, csak arat, mondta Erzsi. Nem Adyt tanít, hanem Adytlanít, mondta Szervác, és a bevezető elmaradt, a címéből is csak a fele maradt. Címszakadás, mondta Gábor. Címszakadék, mondta Parti Nagy. Alámegyünk a cím alá, mond­ta Cyprián, és lesz belőlem Cymrián. A sorok között hó fed mindent, mondta négyszer Szervác Jóska, s negyedszerre a pohárba harapott. Kinek? Adjak? Egy? Falatot? NebomoljmárJóska! Ezek látnak, mindent látnak, bemérik a szempillánkat, mondta Erzsi, és ekkor csönd lett, mindenki hallgatott. Én arra gondoltam, hogy megint lekéstem az esti vonatot, és azon az éjjel „választottunk magunknak csillagot. Az országúton végig a szekérrel, a négy ökör lassacskán ballagott.” El.

Lakitelek, 2005. november 20.

Köszönöm, Sándor, erre már én sem emlékeztem. Majd írok neked a Parlamentbe, mert a lakitelki címedet bonyolult előkeresni. Szeretek neked írni a Parlamentbe, büszke vagyok rá, hogy írhatok, csak úgy. Te meg válaszolsz mindig. De a Fű és teória című Cyprian-opusz, amire finoman célzol, itt van mellettem, és úgy van tényleg, fele maradt a címnek, fele maradt belőlünk is a kötet bemutatójára, valahol a Belvárosban volt egy étteremben. A szerzők közül csak hárman voltunk ott, Szervác, te és én. Cyprian hol maradt? És hol Parti Nagy, Csordás? 1986-ban még ott lehettek volna. Ma már nem, meg aztán ketten meg is haltak azóta.

De azért ez a mezei? Mezei veréb? Virág? Istenem.

Akinek képzeltél engem

Írom, írom, mintha önéletrajzot írnék, ha rólad írok, magamról.

Mi marad így is? Ahogy én láttalak, és amit. Nagyon sokat nem láttam és nem kérdeztem. Amit jónak láttál, elmondtad. Legenda lett az eltűnésed, pedig mi sem egyszerűbb ennél: vidéken vagyok eltemetve. Majd jövök.

Már csak a hamvaid vannak. Hamvakat nem tudok elképzelni. Nem tudok egy olyan világot elfogadni, amelyikben te nem vagy. Most is vagy, hiszen napok óta tevékenyen is veled „foglalkozom”. Ezt csak úgy tudom tenni, ha magamra emlékezem. De az emlékezet nem megbízható. Az időben megváltoztunk mindketten, és „mindennek más távlatot ád a halál már” – halálod szinte tűrhetetlenné növeli a jóságodat, amilyen voltál, és iszonyú szenvedést okozok magamnak, ha szembenézek azzal, akinek képzeltél engem. Nem, álmomban sem gondolom, hogy „megmenthettelek” volna, vagy hogy egyáltalán meg kellett menteni téged. Azt hiszem, ha te nem tudtad megmenteni magad, akkor erre más sem lett volna képes. Te, aki az orvosokat eleve kizártad az életedből, még TAJ-kártyád se volt, ez a kifejezés olyan abszurd a te életeddel kapcsolatban, te nem akartál részt venni ennek az országnak az adminisztrációjában, vagy pénzed nem volt rá? És van-e az angyaloknak TAJ-kártyájuk? Ó, nem, nem voltál angyal. Távolról sem. De volt benned valami angyali. Veszélyes keverék, mert az embernek időnként gyógyszerre van szüksége a fájdalmai enyhítésére, és ahhoz olykor orvos kell. Az egyik orvossarlatán olyan gyógyszert adott a depressziódra, hogy majdnem megvakultál. Nem sokkal ezután azzal hívtál fel, hogy éppen az előbb jöttél vissza a halálból. Szó szerint olyan roham jött rád, hogy percekig fetrengtél a földön abban a tiszta tudatban, hogy most meghalsz. Egy másik angyal vigyázott rád, és akkor, talán utoljára, még visszavezetett közénk. Jobban szeretek arra emlékezni, amikor még reménykedtél.

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben