Láncok a csuklón

1. rész

Első emlékezés

Majd jön az ősz, csigákkal és homállyal,
a köd fürtjeit préselő hegyekkel,
de szemed fényét nem keresi senki,
mert meghaltál, mert elmentél örökre.
(Federico García Lorca)

Mi fájna?

Egyszerre haltatok meg, te és New Orleans.

Az elpusztított város képeit bámulom a tévében, az összedőlt házak maguk alá temetnek engem is, sodródom a tengeren tehetetlenül, mint egy szétázott baba, rémült, csatakos kutya, egyensúlyozok a vízen imbolygó ágyon. Ülök élettelenül az alattam hullámzó fotelban. A hurrikán a telefonból csapott ki, olyan erővel, hogy azt hittem, szétszakad a ház, a szívem, az agyam, a testem. Lélegzem. Nézegetem a kezem, a lábam, előttem az asztalt, a pohárban az italt, gyújtogatom a cigarettákat, rekedtre dohányzom magam. Olykor másodpercekig van erőm nem gondolni rád, illetve minden percben, amikor újra és újra el kellene fogadnom, hogy halott vagy, figyelmeztetem magam: még ne! Még hadd nézzem a másikat, a tragédiát, ami távolabb van tőlem. Itt ülsz mellettem, mintha együtt néznénk. Sosem voltunk együtt New Orleansban, de elképzeltük és tervezgettük, hogy majd elmegyünk egyszer, és ez most olyan szép nekem, mintha elmentünk volna. Sőt, ha lehet, még szebb. Az álmok és a képzelet az én életemet sokkal jobban befolyásolják, mint az, ami valóban megtörtént. Kevés az, ami megtörténhet. Édeskevés. Nem voltunk együtt szinte sehol. Csak itt, Budapesten. És Pécsett, Szentendrén. Kecskeméten. Lehet, hogy máshol is, most ennyi jut eszembe.

Életre szóló barátság, életre szóló kaland, életre szóló halál.

Hálát adok a Teremtőnek, milyen gondosan adagolja a fájdalmat, a nagyobb eltakarja a kisebbet, vagy a kicsi eltakar valamennyit a nagyobból. Nem hagyja, hogy az egyik maga alá temessen, és én sem hagyom, mert nem bírnám ki, ha csak az egyiknek adnám magam.

Kegyelmet osztok, patikamérlegen adagolom magamnak a fájdalmat, mert félek, hogy megáll a szívem. Éget ez a jeges kegyelem. Olyan sok halál ért az utóbbi időben, komolyan azt hiszem, most én jövök, az életemért küzdök.

Érdemes? A test nem kérdezi, érdemes-e. A test csak egy ostoba húsdarab, követeli a jogait. Élni akar.

A lélek téged akar. Utánad akar menni.

Még nem tudok fogalmazni, hiányodat még nem fogom föl. Hiszen jobban jelen vagy, mint bármikor. Az embereknek meg kell halniuk, hogy meg tudják mutatni nekünk, mennyit értek, mi mindent foglaltak el az életünkben? A kata­ton mélység, ahova zuhanok, és ahonnan nem tudok föltápászkodni, elárul mindenkinek, akik körülöttem vannak. És mutatja a tudatlanságot is, mennyire ismeretlenek vagyunk egymásnak, egymás előtt, még azok is, akik közel élünk egymáshoz, naponta látjuk egymást. Anyám, húgom, apám, barátaim csodálkoznak. Ilyen sokat jelentettél nekem? Ennyire fáj? Anyámnak fáj, hogy nekem ennyire fájsz. Nem akarom, hogy másnak is fájjak.

Elég lesz – szól egy hang valahonnan. Szégyellem magam, nem akarom, hogy lássák. Lassan megemberelem magam; ha nem akarok belehalni, és nem akarok, akkor előbb-utóbb abba kell ezt hagynom. Most kell fölállnom, mert később, ki tudja? Nem voltam se feleséged, se szerelmed, se barátnőd, se anyád, apád, fiad. Átadlak nekik. Hadd fájjatok egymásnak. Csakhogy a fájdalom nem kérdezi a jogait, nem kérdezi, fájhat-e. Mi fáj? Mi fájna? Ezt próbálom megfogalmazni.

Meg kellett halnod ahhoz, hogy magam előtt is világos legyen, mennyire szerettelek? Mondtam én ezt neked? Nem hiszem, hogy az utóbbi húsz évben mondtam volna. Olyan fárasztó és kellemetlen egymást terhelni érzelmeinkkel. Akkor is, ha nem mondjuk ki, mert persze hogy nem mondunk ilyesmit. Elég nehéz volt az is, tudni, hogy tudod. Most meg már mindegy. Most szinte jó, enyhít valamit a fájdalmon. Ha azt mondom: szeretlek, azt jelenti: akarok valamit tőled. Nem mondtam. Éreztem, hogy érzed. Hogyan mondhattam volna: szeretlek, amikor mást szerettem, amikor mást szerettél? Amikor mással éltem, amikor mással éltél? Amikor egyedül voltam?

Halálhíred után, amikor kisírtam magam – ez különös, mert soha még, talán Nagymamám halálát és persze Szervácét kivéve nem sírtam ilyenkor –, és visszahívtam Zeleit, rögtön utána nagyon akartam élni. Azt mondtam egypár telefonba, én nem tudok írni rólad most, azután már ott is ültem a gépnél, és első fogalmazványát írtam egy nekrológnak, mely aztán úgy jelent meg a rákövetkező napi Magyar Nemzetben, változtatás nélkül.

Nézem a falon a képet, az egyetlent, ami huszonhárom éve ott van, túlél minden festést, átrendezést, képek jönnek-mennek a falon, kibírják egy-két évig, hónapig, aztán lekerülnek, nem fontosak már. Bedobom egy fiókba őket, vagy összetépem, elajándékozom.

De ez a kép, amit Török Laci készített rólunk a Mi Fájna című estünkre, és amiből te készítetted a meghívó plakátját, telehintve a fekete lapot E,e és ttttt és hhhh betűiddel, ott van. Hárman vagyunk rajta, Józsi, te és én. Józsi és én kalapban, ti ketten fehér ingben, én fekete ruhában. Török Laci hatalmas fehér papírba csomagolt minket, abból jövünk ki, kezünk egymásra téve, Józsi kezében egy kesztyű. Mi itt vagyunk, fiatalságunk teljében, vegyétek föl a kesztyűt. Komolyan gondoltuk.

Hallottunk volna egy szörnyű történetet

Amikor Józsi temetésére készültünk, napokig attól féltem, összeesel, nem bírod ezt a fájdalmat, legjobb barátunkat kell eltemetni, ezt a készenlétet és feszültséget. Összecsuklasz, mint egy colstok. Olyan magas voltál, hogy csak ülve lehetett beszélni veled, vagy egy kicsit távolabb állva, hogy elérhető legyen a szemed. Ha közel álltam, csak átölelni tudtalak. Öleltük egymást, mint a testvérek, régóta véget ért a játszadozás, a halálos szerelem, a megcsalások, a vádaskodások, a némaságok, megbántottságok, akkor már csak a szinte testvéri összetartozás maradt. Csoda, hogy meg tudtam tartani a barátságodat, ez olyan ritkán sikerül nekem. Kevesen tudták, milyen beteg vagy, annyira vigyáztál magadra, igényes voltál magaddal, és velünk is, nem hagytad, hogy betegséged mélységeiben láthassunk. Megkíméltél ettől minket. Elvonultál, mint a nagyvadak.

Abban a pillanatban, amikor Józsi halálhírét hallottad, tudtad: nekünk kell eltemetni. Engem választottál magad mellé, és Zagyi Lajost, úgy gondoltad, Józsi is így akarná. Temessük el mi, te megírod a búcsúztatót, mi ott állunk a sírnál melletted egy-egy szál rózsával, és én szavalok egy verset Józsitól. Te majd beledobod a sírba a szöveget, amit mondasz, és ami soha sehol nem fog megjelenni, ami csak a Józsié. A virágokat is bedobjuk a sírba. Azok sem fognak már soha sehol megjelenni. Így is lett. Most már tudom: az volt a mi utolsó közös per­for­manszunk. Csak aki a koporsóban feküdt, nem kelt föl többé.

Aznap délelőtt sokáig álltál szótlanul a képünk előtt. Talán arra gondoltál, amire én: már csak ketten vagyunk. A temetés napján reggel jöttél, a táskádból kivettél egy fehér inget, és azt mondtad: „Erzsi, megtennéd nekem, hogy kivasalod? Nekem nagyon remeg a kezem.” Vasaltam, és emlékszem, átfutott rajtam, olyan, mintha a feleséged lennék. És átremegett az is, miért nem tudtunk mi egymás mellett megmaradni. Egyszer azt mondtad: „Te mindig mást szerettél, Erzsi. Sosem tudtuk, hogy kit, de mindig másra vágytál. Azt hittem, nem lennék neked elég egy életre.” Nem volt újdonság, amit mondtál, én is ugyanezt gondoltam rólad. Hogy én nem lennék elég jó neked. Nem ragaszkodtunk egymáshoz eléggé. De vajon van-e annál „életre szólóbb” kapcsolat, mint ami közöttünk végül is kialakult?

Józsi halála miatt ismét együtt „kellett” lennünk, holott már régen elhatároztuk, nem tesszük ki magunkat a kísértésnek, hogy egymás közelében legyünk. Nem tudtunk ellenállni egymásnak, hiába éltünk mindketten mással. Ezért kellett kerülnünk egymást. Mert ha láttuk egymást, mindenki más megszűnt, és azt mégsem lehetett, hogy örökké botrányok között éljünk. Szelíden és tisztelettu­dóan lemondtunk egymásról, amikor lehetett. Képesek voltunk tiszta szívvel mást szeretni, nemcsak kényszerből, hanem azért is, mert az ilyen lehetetlen vonzalomba azért előbb-utóbb mégis belefárad az ember. Nagyon nagy szerelmeim voltak utánad és neked is utánam.

Nem Józsi halála hozott össze minket újra, nem sokkal előtte egyszerűen megvadultál. Újra engem akartál, nem fogadtad el, hogy én már túl vagyok azon, hogy lefekszünk párszor, aztán megint megyünk mindketten másfelé. Nem akartam. Találkozni sem akartam veled. Félsz tőlem, mondtad. Lehet, hogy féltem, két évig ment a huzakodás. Aztán belefáradtam. Legyen, gondoltam. Ezen nem múlik semmi. Csak legyen vége az ostromnak. Tudtam, ez nem szerelem már, hanem gyerekes követelőzés. Nem hiszed el, hogy valami nem lehet a tied. Gondolatban már megadtam magam, de nem mondtam, reméltem, előbb-utóbb feladod.

Egyszer aztán elmentem Györgyihez valamiért, ott ültél. Nem volt kétséges, mi következik. Hogy meglesz, és akkor majd hiányzol hónapokig.

Két hónap múlva Józsi meghalt. A temetésen és a temetés utáni alig elviselhető időben már csak vánszorogtunk, és ismét elmentél tőlem. Körülbelül ebben az időben kértem vissza Miklóstól a kulcsomat. Nem tudtam elképzelni, hogy valaha még szeretni tudok bárkit.

Nem kerestelek, mert tudtam, eltűnéseid mindig azt jelentik: most nem vagy kíváncsi rám. Vagy nincs szükséged rám. Ami ugyanaz. Eltűnéseid sohasem fájtak, tudtam, élsz valahol, éled az életed. Én is éltem az enyémet. Nem kötöttük egymáshoz az életünket, talán ezért tudtuk egymást életünk végéig megtartani.

Nézem a képet, nem tudom nem nézni.

Egyedül hagytatok.

Ténfergek napokig, hetekig, hónapokig.

Megírtam mindkettőtök nekrológját, az enyémet ki fogja megírni?

Nekrológokban nagy vagyok, Apáti már meg is rendelte tőlem a nekrológját Józsi temetésén.

Cyprian.

Össze kell szedni magam, mert neked írok, és te nagyon szigorú vagy. Ha nem mondtál semmit megjelent verseimről vagy prózámról, és biztosan tudtam, hogy olvastad, éreztem: nem tetszik neked. Ha véletlenül dicsértél, tudtam, ez igaz. Őszinte voltál, ebben nem ismertél irgalmat. De fontosabb volt, hogy a barátod vagyok, s úgy éreztem, akkor is az lehetnék, ha hirtelen nagyon rossz dolgokat kezdenék írni. Vagy semmit. Hiszen tudtuk, ez benne van a pakliban. Ha féltünk valamitől, csak attól: nem tudunk írni. Nem tudunk elég jót írni. Magasra tettük a mércét, talán azért tartottunk akkora szüneteket. Ebben is közös sorsunk volt: ugyanabban az időben jött el számunkra a nemírás időszaka. A hallgatás.

Mintha egymástól teljesen függetlenül, mégis egyszerre hallottunk volna egy szörnyű történetet, amit nem lehet és nem is lenne értelme elmondani. Hallgattuk ezt a történetet, te is a tiédet, én is az enyémet, de mintha a ritmus és a dallam ugyanaz lett volna. Talán a dallam azért nem. Forogtunk a magunk dallamára. Elvonultam egy vendéglőbe pincérnőnek, te pedig Németkérre költöztél, a világ végére. De eljöttél a vendéglőbe Zsuzsával, nagy szerelmeddel, ő volt az egyetlen nő, akit bemutattál nekem. Pedig volt egypár. Akkor már úgy éreztem, megpihentél Zsuzsa mellett. Megtaláltad Zsuzsát. Jó volt látni titeket együtt, szépek voltatok. És akkor még boldogok. A boldogság látszik az embereken.

És amikor már eleget hallgattuk az elmondhatatlant, egyszerre szólaltunk meg. Amikor úgy hittük, ez már nem az a történet, ezt már le lehet írni. Látod, locsogok, órákig tudnék rólad beszélni, írni; amíg éltél, nem tudtam, hogy ilyen fontos vagy nekem.

Szerettél mellettem állni

Augusztus utolsó napjait nem tudom, hogy vészeltem át. Mindennel foglalkozni akartam, csak ne kelljen tétlenül ülni. Attól féltem tudat alatt, talán belehalok, ha nem kell csinálnom valamit sürgősen? Hogy ne tudjam átérezni még egy kicsit, hitegethessem magam: holnap egy bátortalan csöngetés után ott állsz az ajtóban, leültetlek, kávét hozok, mindent, amit csak akarsz, és megkérdezem: Akkor most mondd el részletesen, hogy is volt ott a Nyugatinál? Tőled akarom hallani. Annyi mindent beszélnek.

Nem, nem jöhetsz már.

Azzal foglalkozom, hogy szép legyek a temetésen, annyira szeretted a szépségemet.

Szerettél mellettem állni, mondtad, amikor egyszer felidéztem, hogy bárhol voltunk, bármilyen rendezvényen, írószövetségi gyűlésen, irodalmi esten, akárhol, mindig egymás mellé kerültünk. Akkor is olyan természetesen egymás mellé álltunk, ültünk, ha előtte már esetleg évek óta nem találkoztunk.

Vonzottuk egymást, mint a mágnes. Én testvéreknek gondoltam magunkat, mások szeretőknek. Voltunk persze azok is, nagyon régen. Mégsem ez vonzott hozzád, és talán téged is hozzám, hanem valami, ami több a volt szeretők, szerelmesek között áramló feszültségnél. Biztonság. Biztonságban éreztem magam melletted. Ösztönös volt ez, hiszen nagyon régen tudtam, miféle démonokkal küzdesz te is. Csakhogy az a biztonság, ami belőled áradt rám, nem a fizikai biztonságot jelentette.

Melletted nem jutott eszembe, hogy miért élek.

Természetes és jó volt az élet azzal a tudattal, hogy valahol te is élsz benne.

Felhívhatsz, becsöngethetsz, leülsz, és hatalmasakat nevetünk.

Senkit sem hallottam olyan felszabadultan, tiszta szívből nevetni, mint téged.

A biztonságodat fejezte ki ez az önfeledt nevetés, hogy mit képzelnek ezek a marhák, hogy mi tudunk mindent, és túljárunk az eszükön.

Azóta ez a biztonság megszűnt. Próbálom ugyan visszahozni, mert az erő, amit adtál nekem, csak lassan múlik el, de múlik.

Próbáltam szép lenni a temetéseden, ne kelljen szégyenkezned miattam.

Igyekeztem nem előtérbe tolni magam.

Az emlékedre rendezett műsoron, az Ernst Múzeumban sem mondtam semmit, amit én írtam rólad, a te verseidet olvastam föl, meg egy Cyprian Norwidot. Meg persze egy Szervácot is. A Hazámat. Talán meg voltál elégedve. Amikor a műsornak már vége volt, Keserü Kati, aki a falnál állt, mert képzeld, tele volt a terem, megkért engem, beszéljek az estünkről, a plakát persze ki volt téve, beszéljek a hármunk kapcsolatáról, az akkori életünkről. Hibátlanul, hosszan beszéltem, nem remegett a hangom, olyan jó volt, hogy beszélhetek rólad a többi­ek­nek, rólad, Józsiról, magunkról. Később Kodi, akihez az utolsó napodon utazni szerettél volna, legutolsó szerelmed, odajött hozzám, és azt mondta, szépen beszéltem, gyönyörűen szavaltam, Cypi örült volna. Ez esett a legjobban. Ennél több nekem arra az estére nem kellett.

Azt a kazettát viszont, ami a Mi Fájna című estünkön készült 1983-ban, és Zelei előkerítette, azóta sem mertem meghallgatni.

Nem volt még bátorságom szembenézni huszonhárom évvel ezelőtti önmagunkkal. A hangunkkal sem.

Majd.

Hajnal, Gong

New Orleansba szerettem volna még elmenni az életben, sehova máshova. Nem érdekelt Párizs, a Gangesz, sem London és Varsó. Ne kérdezze senki, hogy miért. Az ilyen vágyak megmagyarázhatatlanok. Olvastam róla, láttam filmen, hallottam a zenét, amit az ottani klubokban játszanak a zenészek, a régi New Or­leans­ban, a dzsesszt, ami csak ott szólhat úgy. A szegénynegyedben, koszlott fából épült szegényes, földszintes paloták mellett. A dombra felvánszorgó villamosokkal álmodtam sokat. Miért álmodok én a New Orleans-i villamosokkal? Nem elég izgalmasak nekem a budapesti villamosok? Hát nem nagyon vagyok megelégedve velük. Először is, már majdnem mindegyik csak az emlékeimben jár, a legfontosabb, az Őrjárat utcát keresztező Lenin úton – ami azóta Apolló utca lett – csilingelő 69-es évtizedekkel ezelőtt megszűnt, gyerekkoromban még futottam utána, féltem tőle, babonásan tiszteltem, bámultam, sosem lógtam rajta, mindig jegyet vettem, felszálltam rá csak úgy, és elvillamosoztam Pestújhelyről Rákospalotára, egészen a Palota moziig. Nagy kaland volt. Egyáltalán, voltak mozik. A Pestújhelyi úton a Terv, ahol még artistaműsor is volt a híradó előtt, és a Körvasútsornál volt a Széchenyi mozi, az Erzsébet királynő útján az Éva. Volt matiné két forintért. Egyik sincs már, és nincs villamos az utcánkban, megszűnt a 44-es is a Thököly úton, összevissza keresztelték a villamosokat, busz jár a 67-es helyett, amivel a gimnáziumba jártam, és amire még Loncsos kutyánk is felszállt. Mert volt nyitott peron. Ahonnan elköltöztem, és ahol most anyámék élnek, már nincs semmi. Se mozi, se piac, se villamos. A nyüzsgő, élő, színtiszta zöld, fákkal, bokrokkal, kertekkel burjánzó városrészből kipusztulnak lassan a fák, nincs virág­üzlet, nincs óra a házak oldalából kibújó vastartókon, nincs élet. Húsz éve itt még gyógyszertár volt, presszó, trafik, Ápisz, édességbolt. Ezekből nincs már semmi. A két templomot még nem merték lebontani. Nincs egyetlen presszó, egy étteremnek csúfolt maffiatanya van, drogdílerek találkozóhelye, ahova ha normális ember néha betéved, azonnal ki is fordul. Pár éve fényes délben lőttek le ott hidegvérrel két embert. A tetteseket azóta is keresik. Egy alvóváros van, aludni mennek csak oda az emberek. Tudom, mert ott él anyám is, apám is, mindennap meglátogatom őket. Csoda, hogy New Orleansszal álmodom?

Nem tudtam még, hiszen azt sem gondoltam soha, hogy meg fogsz halni, hogy azt szeretnéd, temetéseden majd Jimmy Hendrix szóljon. Szólt is, de nagyon halkan, csak az hallotta, aki akarta.

Te is ilyen voltál. Csak az hallott, aki nagyon akart. Tenni kellett érted. Annyira bizonytalan voltál.

Hogy elfogadunk-e? Hogy? Hogy mi? Kik azok a mi?

Az akkori „irodalom”, amit te annak tekintettél, Szervác, Csordás, Parti Nagy, Zalán, Lezsák, Tóth, Szikszai, igen, minket tekintettél annak, közénk akartál tartozni. Még most is beleborzongok, hogy mennyire szerettél volna igazán közénk tartozni, te, aki talán mindannyiunknál tehetségesebb voltál. Persze akkor ez föl sem vetődött. Engem elfogadtak az első pillanatban, nem voltak kétségeim magammal kapcsolatban. Királynő voltam, úgy is bántatok velem. Balaskó Jenő mindig úgy írta meghívóin: Királylány, szeretném, ha ott lennél. Később jól megfizettem ennek az árát. Még most is fizetem.

Most azonban nem rólam van szó.

Talán 1978-ban volt. Csak a nyár biztos, meg a Hungária.

Az ajtó melletti legelső asztalnál ülünk. Vannak ismerősök és ismeretlenek, mint mindig. Szervác és Szikszai biztos ott vannak, ők akkoriban elválaszthatatlanok. Rögtön észreveszem, hogy téged még nem láttalak. Kb. ugyanabban a pillanatban odahajolsz Józsihoz, és hallom, ahogy azt mondod: Az a Tóth Erzsi?

Hajnalban, a Gongban már csak ketten ülünk egymással szemben.

Egy levél talán

„Erzsi,

79. V. 23. csütörtök még szerda

A szörnyű elválások után hogy kinek rosszabb azt nem tudom, de lehet, hogy Neked.

Nemcsak azért jó Rád gondolni, mert a »szerelmed« vagyok, bár lehet, ha nem szerettél volna, akkor soha nem beszéltél volna velem, akik nem szeretnek, azok nem is nagyon beszélnek velem. Csöndre vágyom. A Fikában (Fiatal Művészek Klubja) június l-jén lesz az az őrült kiállítás, igazán az lesz az utolsó »föllépésem«. Nem komoly, persze.

Véglegesen Jutkát kellett választanom. Nem helyetted volt, hanem minden és mindenki helyett. Magam helyett is. Érzem, megint nagyon erős leszek. Mentem ma a Hungária felé, találkoztam Karcsival, mondtam neki, hogy készültem elmenni hozzá az expanderemért. Nem hazudtam. Ez az expander nagyon nevetséges valami, de most szükségem van rá: a jobb vállam nagyon fáj. Így nem lehet vele dolgozni. Ez egy kicsit heroikusan meg patetikusan hangzik, de így van ez is. Karcsi ugyanolyan volt, beültünk a Hungáriába, szokás szerint egy fillér nélkül. Karcsi mondta, hogy találkozott Petével és látta az ötös Életünket. Ma – bevallom – eddig a pillanatig nem gondoltam az ötös Életünkre. De akkor, ott a Hungáriában arra gondoltam, hogy győztünk. Győztünk, érted?

Ültünk, üldögéltünk, aztán jött Zalán Tibike és roppant nehézkes társalgás bontakozott ki. Mostanában betegnek érzem magam. Állandóan arra gondolok, hogy a költők jobban hasonlítanak egymásra, mint én rájuk. Rövidesen elmentünk. Karcsi haza, Zalán haza, én pedig mivel volt még egy órám, arra az esztelen elhatározásra jutottam, hogy elmegyek Józsihoz. El is mentem, otthon volt ő is meg Csantavéri is meg Tóth Gyula is. Józsi úgy meglepődött, hogy józan zavarában kezet nyújtott. Kezet fogtunk. Odaadóan beszélgettünk fél órát, aztán elmentem, mert tényleg el kellett mennem. Józsi mondta, hogy ti hárman (Zalán, Karcsi és T. E.) bementetek a Mozgóba, és elmondta azt is, hogy mi járatban. Kicsit csodálkoztam, hogy Karcsi ezt nem mondta. Azt viszont mondta a Karcsi, hogy olvasta egy opuszomat egy ajtón. – Milyen ajtón? – kérdeztem. – Egy szép, fehér ajtón – mondta – olyan királynős vers – tette hozzá.

Erzsi,

Búcsúzom Tőled és mindenkitől, mert jön egy nyár és én eltűnök, és soha a büdös életbe nem kívánok előkerülni, és ha mégis, akkor az Osztojkán hátba­lőhet és a Józsi megbaszhatja a Nagymamámat is.

Őt egyébként szeretem még. Most eléggé szar állapotban vagyok, de mielőtt a hajnal egy puhát sikoltana, valaki eljön, hogy a legjobban szeressen, valaki eljön ezt a rohadó szobát megbocsátani, valaki eljön ájulásig virrasztani és vigasztalni, én meg azzal az iszonyú boldogsággal átkozlak el titeket, amit csak a nagyon-nagyon jóknak szabadna érezniük.”

Most meg kell szakítanom a levelet, mert ha akkor el is átkoztál bennünket, tudnod kell, én nem hiszek az átkokban. És ha olykor elátkozott nemzedéknek hiszem is magunkat, semmiképpen nem te átkoztál meg.

A te átkaid csak fényesítettek rajtunk.

„Én nem vagyok jó. Veled se voltam az, de most már tudom: ha nekem Te nagyon sokat adtál, hát én is adtam neked egy keveset, és nemcsak a szerelem dalolja ki a múltunk. Pontosan emlékszem az arcodra, tudom, hogy régen a szoknyád csak nekem emelgetted volna, tudom, ha meghalok, a majdan – magad – teremtette matriarchátus királynői trónján is belém özvegyülsz és fordítva is így lesz. Írtam hozzád egy halom verset. Majd meglátod őket szépen, sorjában. De többet nem írok. A nehezebbje kell, inkább, hogy sírjak érted, ha olvaslak, ha hallak, ha látlak.

A Klubba nagyon kérlek, gyere el, mindenképp, de csak ha úgy gondolod.”

A levélpapírnak ez az oldala majdnem üres maradt, arra rajzoltad rá a bal kezed körvonalát. Miért a balt? Mert nyilván a jobban tartottad a tollat. Láncokat rajzoltál a csuklódra. Sikerült, magadhoz láncoltál.

Most beletettem a kezem a tiedbe. Emlékszem szép, hosszú ujjaidra, a kezedre, a vékony bőrön át megfogható, szinte simogatható csontjaidra.

Egy halom vers, megemlékezés a sírodon most, és még alig kezdődött el. Már nem vagyok királynő, láttad a „trónfosztásomat”, de a magam módján beléd özvegyültem.

A magam csöndes igyekezetét adhatom, hogy maradj még, a felzaklató örömöt, hogy olvashatom a leveleidet. Nem emlékszem magunkra. Talán ha az én hozzád írott leveleim is meglennének. De így, hogy csak a tieid vannak, egyoldalú lenne bármit is hozzátenni a soraidhoz.

Annyi látszik biztosnak, hogy kínoztuk egymást. Akkor még. Hiszen alig egy éve találkoztunk.

A szelíd barátság ideje nem jött még el.

Sok férfi, egy nő – a legrosszabb felállás. Látom a levélből, elég volt egyetlen félreérthető megjegyzés, és a féltékenység szorgos férgei dolgozni kezdtek. Későn jöttél rá, hogy én bizony nem emelgettem olyan gyakran a szoknyámat.

Már akkor elkezdtél búcsúzni, huszonhat évig búcsúztál.

Álltam a temetéseden, néztem a barátaidat, a barátaimat, nem tudok olyan lenyűgöző, hűvös tudósítást írni, ahogy mások szoktak temetésekről, ki volt ott, ki nem, ki milyen arccal stb. Csak egy kép van előttem, ahogy ott állnak: Kata, Attila, Lajos és Miklós. Györgyi, Rezső, Kati. Mi mást tehetnék, megpuszilom őket, hiszen ott állnak mind. Gábor, Judit, János és Balázs.

Titokban olvassák-e egymást?

Györe Balázs most is segít nekem, 2006. január elsején – ez az első év, amiben te már személyesen nem leszel jelen – az ő karácsonyi cikkét olvasom újra rólad, rólunk. Van egy mondat, amivel nem tudok betelni: „Szeretik-e, olvassák-e egymást, esetleg titokban?” Így írta? Megnézem, idézem a részt, ő több fantáziára van utalva velünk kapcsolatban, hiszen nem volt tagja annak a társaságnak, amiről ír, de a benyomásai rólunk így talán még érdekesebbek. Különös érzés olvasni rólunk, mintha már utókor lennénk. Azok is vagyunk, utókor. Keresgélek a romjaink között.

„Ő egy lázadóbb, hangadóbb, zajosabb és sikeresebb társasághoz tartozott – írtam az előbb. Nem tudom, mennyire igaz ez a mondat. Tény, hogy Cypriánék baráti csoportosulása összeállított egy versantológiát. Mire ez a kötet 1986-ban megjelent, a társaság, úgy hiszem, már felbomlóban, az antológia már-már a múltat jelentette. Példányomban a dedikálás: »ÜDVÖZLET-tel, szeretettel, megkésett dolog, ami a(z el)következendőket illeti«. Az egykori barátok mára szétszéledtek, ki reflektorfényben, ki csendesen, van, aki politikus lett, és ketten, fájdalom, meghaltak… A társaság tagjai réges-rég nem találkoznak, és valószínűleg soha többé nem fognak leülni hatan, együtt, egy asztalhoz, hacsak csoda nem történik velük, körülöttük, vagyis mindnyájunkkal. Azt sem tudom, gondolnak-e manapság egymásra. Olvassák-e, szeretik-e egymást, esetleg titokban?”

Balázs egy régi füzetből másolta ezeket a mondatokat az És 2005. decemberi számában megjelent regényrészletébe. Nem írta bele, gondolom, mert élőket nem akart annyira érinteni, hogy azóta megismerkedtünk egymással mi is, egy szigligeti nyaraláson, és tőlem elég sokat megtudott erről a társaságról, akkori, 2001-es helyzetünkről. Csak remélni tudom, hogy a „csöndesen”-t rám értette. Úgy gondolom, csöndesen éltem. Cypriannal és Szerváccal halálukig tartottam a kapcsolatot, olvastuk, szerettük egymást, amíg lehetett. S egyáltalán nem titokban. A társaság másik három tagja, Lezsák, Csordás és Parti Nagy, úgymond, sikeresek lettek. Lezsák a politikában, Lajos és Csordás az irodalomban, könyvkiadásban. Velük már, azt hiszem, tényleg nem ülök többé egy asztalhoz, nem azért, mert utálnánk egymást (remélem), hanem mert az útjaink elváltak, más-más asztalokhoz ülünk. A siker választotta el az egykori barátokat, a sikeresek egymás társaságát keresik értelemszerűen; ha nem keresnék is, összehozzák őket a közös fellépések, utazások. Mi pedig hárman lemaradtunk az irodalmi siker gyorsvonatáról. Igaz, nem is futottunk utána, ki se mentünk az állomásra. Megakadtunk. Nem úgy alakult a sorsunk. A mi hármunk élete a háttérben zajlott. Volt, aki úgy fogalmazott: nem váltottuk be a hozzánk fűzött reményeket. Mi azonban csak a saját magunk reményeinek akartunk megfelelni, nem voltunk sikertelenek sem, hiszen nem is írtunk. A készülődés és hallgatás idejében önkéntelenül is, védekezésből is egymást kerestük. Egymáshoz bújtunk, mint a riadt gyerekek. Az elmebeteg bandaháborúból, amivé a magyar irodalom vált, nem kértünk. Cypi és én tíz évig nem is írtunk, mi egymással napokig beszélgettünk nemírásunk okairól, Szervác pedig végleg az alkoholt választotta helyettünk is.

Egy lélek arcai

Mikor a szép, tiszta,
megszántott földeket nézem,
mindjárt beléjük képzelem magam.
Hány hónap, hány hét, ami hátravan.
Mint kés az élét, még szeretem,
hogy vagyok, de nincs szavam.

Dehogynem volt, hiszen ezt is te írtad, Cyprian. Későn olvastam el, hiszen ez a versed a Forrás júniusi számában jelent meg, és csak most, tegnapelőtt került a kezembe. A nyár, a munka, az „élet” elvett egymástól minket, van más dolgunk is, mint a költészet. Meghaltál, és tisztán cseng bennem a mondatod: Nincs más dolgunk, mint a költészet.

Tegnap a Nyugati pályaudvar előtt összeestél, szívroham, mondták a mentősök.

A szív nem bírta ezt a rengeteg költészetet. A szív máshogy van megalkotva, a szív feladja könnyen, belefárad. Megáll.

Korosztályunkat, az ötvenes nemzedéket jó tíz éve kezdte kaszabolni a halál, emlékszem az őrületre, ahogy Szervác temetését szervezted, szinte megszállottan, mint egy angyal, aki közvetít égi és földi hatalmak között. Tudtad, hogy a barátodnak, akit karjára vett a halál, meg kell adni a méltóságot. Mi, akik ugyanúgy szerettük őt, elsüllyedtünk a tehetetlenségben, a némaságban, te voltál az egyetlen közöttünk, aki bírtad ezt az iszonyú szembenézést. Szervácnak szép temetése volt, és volt bátorságod megnézni a ravatalon barátodat, most is látom a könnyeidet.

Nem tudom, lesz-e bátorságom megnézni téged holtan.

Te a fiatalság voltál, még most is, ötvenévesen. Hiszem, hogy az a rengeteg halál, ami a verseidben jelen van, harc. Élni akartál, de ez a kor nem kedvezett neked.

Mindig azt mondtad, nekem nem lesz több könyvem, Erzsi, csak egyetlenegy.

Kamaszos nagyotmondásnak, póznak éreztem akkor, s ahogy teltek-múltak az évek, magam is rájöttem, igen, egy könyv elég.

Most már tudjuk, igazad volt. A Tantra lett a te egyetlen könyved. De mindenki tudta, akinek van fogalma a költészetről, hogy költő vagy. Amikor pár éve újra kezdtél írni, félelmetesen pontos esszévázlatokat kortársaidról, mellette hidegrázós, halálközeli verseidet, s újra terveztél kiállítást magadnak, hiszen nem mellékesen képzőművész is voltál, azt hittem, helyreáll a rend. Hiszen nincs más dolgunk, mint a költészet.

Az a hihetetlenül szép, csodálatos – érdekes, most már le merem írni –, életre való test, aki tegnap kinyújtózott a halál oldalán, és az ember, aki voltál – tudod, az élők így mondják –, mindörökre velünk marad. A lendület, a meg nem alkuvás, nem tudom… Élni szeretnénk, mint mindannyian. Tegnap, amikor Zelei Miklós azt mondta a telefonba, hogy meghaltál, nem tudtam elképzelni, hogyan lesz tovább. Most meg… látod, írok.

Nincs más dolgom, csak a költészet.

Ahogy te írtad:

Min
állunk még, és min az életed! Ötven és
ötvenegy eltörött lóláb tartja még fenn
a lélek arcát,
ezt a vánszorgó követ.

Ennyit tudtam összekaparni a Magyar Nemzetbe nekrológnak.

Eszembe jut a másik nekrológ, Szervácé. Az Élet és Irodalomban jelent meg. Ilyen voltam mindig. Írtam a Magyar Nemzetbe is, az Élet és Irodalomba is. Dolgoztam is mindkét helyen, nem egyszerre persze. Komoly támadásokat, számonkéréseket kaptam pályatársaktól, hogy lehet ennyire különböző lapokba írni, dolgozni. Én csak magamat képviselem, senki mást, mondogattam eleinte, aztán egyre ritkábban. Ott dolgozom, ahova fölvesznek. Most megint sehova nem vesznek fel. Ez az én sziszifuszi kövem. Görgetem, visszaesik. Miért nem tudnak megtűrni sehol? Bennem van a hiba?

Most, hogy egyedül maradtam az egykoriak közül, félek. Megpróbálom jobban becsülni többi barátomat.

Mert vannak. Jó, hogy vannak.

De ez a cikk nem rólam szól, hanem rólunk.

Azt hiszem, nagyon nagy áttételekkel ugyan, de Szervác is és Cyprian is a munkaképtelenségbe halt bele, a siker mint olyan meg sem érintette őket. Annál komolyabb volt mindkettő. Tudták, hogy a siker semmi. De a tartós sikertelenség is megteszi a magáét. Rágja az élet- és munkakedvet, s ha mellé még betegség is társul, az ember napjai meg vannak számolva. Amikor sikert írok, nem irodalmi sikerekre gondolok. Valami fontosabbra. Hogy nem sikerült az élet.