Keresztes Ágnes: Ügyetlen gyémántköszörűs

Huszonhat év verskötet nélkül még hallgatásnak is sok, pláne egy par excellence költő esetében. Amekkora tülekedés zajlik mostanában a rövid életű irodalmi rangok megszerzéséért, az efféle hosszan tartó némaság következményeként akár a teljes feledés is lehet a magáról és önreklámjáról emberöltőnyi időre megfeledkező költő büntetése. Isteni szerencse, hogy Keresztes Ágnes verseinek még élnek barátai és hívei a hatvanas, hetvenes évek­­ből. Öreg emberek már ők is, hiszen a nemzedéktársak is lassan a hetvenedik esztendejük felé közelednek.

A feledés veszélyein kívül arra is gondolnunk kell, hogy mi minden történt 1979, a második s mindeddig utolsó, az Inga-kötet megjelenése óta. Sok más egyéb között szétesett például a félig-meddig nyugatos és/vagy népi reminiszcenciákra épült magyar irodalom hierarchiarendszere. Vele együtt az az irodalmi élet is, amely a költőknek annak idején megillető rangot és az irodalmi folytonosságban elfoglalható tisztes helyet adott, mestereket és tanítványokat teremtett, s minden irodalompolitikai ellenhatás és szabályozó szándék dacára helyére igyekezett tenni az újat és a hagyományost, kísérletezett avval, hogy a kevésbé értékest különválassza az értékestől, a fennmaradótól.

Az irodalomnak ez a legkevésbé sem szándéktalan szétbomlasztása az eltelt másfél évtizedben olyan mértékű volt, hogy a még élő és alkotóerejük teljében lévő klasszikusok soha el nem foglalhatott helyeire is oda méltatlanok taszigálhatják egymást a Parnasszus lépcseinek tövében. A show-műsorokba feledkezett, magát nemes egyszerűséggel „irodalomnak” nevező haszonlesés pedig egyre képes csak: felejteni. Kimos minden valaha volt értéket a megtartó emlékezetből a „felgyorsultnak” mondott idő. Pedig nem az idő gyorsul, az idő csapdájában vergődő ember kapkod.

Az Ügyetlen gyémántköszörűs versei egyvalamire éppen ezért ismét jó időben hívják fel a figyelmet: a költői életmű értéke egyáltalán nem szereplés- és médiafüggőségében keresendő. Az öntörvényű folyamatában, a maga következetességében megvalósuló művet a legkevésbé sem érdeklik azok a folyton változással hencegő divatok, amelyekről gyorsan kiderül, hogy valójában egy-egy régebbi, sokszor százados megoldás elnyűtt ismétlései. A jó vers bölcsen teszi a maga dolgát, hiszen irodalom csak egy van, s csak az élet megnyilvánulási formái változnak, nem a költészet.

Keresztes Ágnes verseinek kiadása – már a fentiek miatt is – kiadói hőstett, ugyanakkor áttételes és talán szándéktalan tiszteletadás annak az irodalmi folytonosság asztaláról lesöpört nemzedéknek, amelynek alkotásai fájdalmasan kezdenek eltűnni az irodalom palettájáról, sokszor anélkül, hogy bárki tanítvány maradna utánuk.

Huszonhat év költői terméséből valamirevaló költőnek már illik válogatott kötetet összeállítania. Keresztes Ágnes könyvét bízvást tekinthetjük annak is akár, mivel melléktermék, az ismerős motívumsorok aprólékosan feldolgozott, sokszor unalmassá is váló menete ebben a lírában nem létezik. Keresztes ugyanis egyszerűen nem írta meg az úgynevezett kötetkitöltő, információ­bővítő darabokat. Nem kell ezen meglepődni, hiszen egyáltalán nem ritka az irodalomban ez a költőtípus. Ismerünk hozzá hasonló alkotói habitust a magyar irodalom közelmúltjából is, történetesen például Kormos Istvánét, akinek a maga gyártotta legenda szerint egy teljes, kiadásra váró kötete volt készen, ám hirtelen halála után a költőbarát Parancs János hiába kereste a sokszor emlegetett hátrahagyott műveket, mindössze egyetlen töredék verset talált. De említhetném e sorban Pilinsz­kyt, másokat is.

A kétségtelenül megnyilvánuló alkotói visszafogottságon, tartózkodó szemérmességen – sőt bizonyosfajta, görcsösnek is tekinthető igényességen – túl még valamit azonban biztosan sej­teni enged ez a sorokat, gondolatokat, me­taforákat, létélmény-villanásokat hosz­­szú esztendőkön át érlelő és szunnyasz­­tó költői módszer: valamiféle kőkemény belső következetességet és ma­gatartó, hagyományból eredő, mond­hatni, konzervatív követelményrendszert. Ragaszkodást az egyszer már megütött hanghoz, a költői induláskor kifejtett s már akkor abszolútnak tekintett eszményekhez: „Tökéletesre törekedtem. / Nya­kamig ér a szorgalom pora, / a tyúk­tojás nagyságú drágakő / lassan han­gyatojássá finomul / és mégse tetszik. / Nem könnyebb munkát kérek én, Uram, / de nagy képességet, vagy kis igényt, / mert így csak kudarcom tökéletes” – írja Keresztes a kötet nyitó versében. Ismerős toposz ez, a gyémántcsiszolóé, az ördöggolyó-faragóé, ám van benne némi, sokszálúságot sejtető finom irónia, olyan mértékű, hogy az embernek fonák módon óhatatlanul eszébe juthat a fatörzsből fogpiszkálót készítő székely emberről szóló vicc is. Vagyis minden, ami egyszerre tisztelni, megsüvegelni és megmosolyogni való. Az élet. Avagy: semmi nincs úgy, ahogy van, és mégis. Az a határvonal végleg elmosódik, ami ott húzódik a „nagy téma” és a „kis téma” között. Létrejön a Vers. Az örök egyensúly megkísértése. Ebben a végállapotban gyakorlatilag mindegy, miről ír a költő, honnan nyílik ki belőle a megélt világ. Egyetlen szempont fontos igazán: az élménytartomány teljes hitelű alapvetése, mégpedig az, hogy milyen mélységben, milyen szinten realizálódik a költői mondanivaló.

Keresztes Ágnes azonnal felismer­hető verstípusa az úgynevezett „köz­érthető” vers. Többször a fércműnek járó lekezeléssel emlegetett, ám valójában kivételes szerencsével megtalált és irigylésre méltó verstípus ez. Úgy asz­szociatív villanásokra épülő, ameddig a köznapi, költészethez csak felszínesen szoktatott elme ezeket a modernnek mondott eszközöket még elviseli, és úgy lineáris felépítésű, ahogyan az élvezetéhez megköveteli. Valahol ebben az ezer veszéllyel fenyegető tartományban hat és létezik ez a líra, ahová józan gondolkodású költő – hacsak nem zseni – nemigen szokott elmerészkedni. Ha Keresztes kompozícióformáló ihletének eredetét kutatjuk, valahol ezen a nehezen járható, szűk ösvényen kell keresgélnünk.

Mint a keveset író költők esetében általában, Keresztes Ágnes versvilágát sajátos statikusság, az egyszer már megcsiszolt eszközök változatlansága jellemzi. Az élménytartomány is alig mozdul el a kezdetektől, legfeljebb bölcsebbé formálódik. A költői pálya elején megtalált hang, téma- és forma­világ, az erős poentírozásra épülő verstech­nika az eltelt évtizedek alatt észrevehetően nem módosult. Nem is volt különösebb változásra szüksége, hiszen a Keresztes-féle alkotó szellem nem szokott tőle idegen felfedező kalandokra indulni. Olyan költő ő, akit megtalál a vers, akárhol, akármilyen léthelyzetben, lett légyen szó a mesterektől és a múlt század hatvanas évei elejének korihletétől örökölt szociológiai szemlélet megnyilvánulásairól vagy a magányos, a maga konklúzióit ebből a helyzetből levonó asszonylét szublimációiról.

A Keresztes-vers a már említett hagyományőrzés jegyében visszafogott tónusú, mérnöki pontossággal megszerkesztett, erősen plasztikus képisé­gű, és szép. Ugyanakkor az egyetemes felől az asszonyköltői kisvilág rekvi­zitumai felé mutató. A nagy dolgok, eszmék e módszer természetes vele­járójaként az apróságok univerzális metafo­rizáltságában találják meg kiteljesedésüket: „a bátorság is piacra kerül, / mint a paradicsom. / A koraira rácsodálkozunk, / aztán eljön a lecsó ideje” – írja a Lecsóban. Vagy: „A kötésben legjobban azt szerettem, / hogy visszafejthető. / Volt egy gombolyag – van egy gombolyag. / Közte időben sál, / térben sehol” – elmélkedik a Kötésben. Nagy ostobaság volna azt állítani, hogy az effajta szemléletmódnak nincsenek meg a maga nagyon is méltányolható értékei, vagy a költői élményvilágnak nem jön létre éppúgy az abszolút hitele, mint az induktív megközelítés esetében. Belülről kifelé vagy kívülről befelé látni szemléletmód, nem pedig érték kérdése. Mélységesen igazat kell adnunk a költőnek, amikor a Szekrényőszben ezt írja: „Magunk életében mind főszereplők, / méltók vagyunk kicsinyke múzeumra. / Kacatot kinccsé érlelhet a kor; / a történelem lábát kőbe vésik, / de keze szekrényfiókban kotor.”

Dacára a kötetben fölvillantott több, karakteresen szétválasztott versvilág­szeletnek – szociológiai fogantatású élményei, a versírás nehézségei, szerelmek, öregedés stb. –, Keresztes versei mindvégig egyetlen középponti bolygó vonzása alatt állnak, ez pedig a Sors. Keresztes Ágnes sorsköltő, akit a sors által megáldott-megvert ember helyzete érdekel igazán. Mindig és minden helyzetben erről van szó verseiben, csupán a nézőpontja változik, attól függően, kinek a sorsáról születik meg a vers. Másokéról a bele- s bennélés részvétteli gesztusával: „Fordul az évszak, hamarosan / fakul a friss levél porosan, / a láthatatlan madarak / hajnali hangja is elhalkul, elapad. / Kőmíves Kelemenné (vidékről, valahonnan) / ásítozik a betonban” (Tavasz Újpalotán); „Százhetven ház / képeskönyvszépsége változatlan: / piros cseréptető, fehér fal, zöld zsalugáter. / Az istállókban sok hely, / tehén alig. / Országút nem indul innen tovább” (Várbalog).

Ha magáról, a saját, legkevésbé sem irigylésre méltó életéről beszél, hangja csupa lefojtott tárgyilagosság: „Bebörtönözve az öregedésbe, / berácsoznak a ráncok, / bilincs a súlyom. / Rab már a kislány, a szerelmes asszony / életfogytiglan énbennem. / De van” (Ötvenes éveim), és finom, leheletkönnyű tragédia, amelyik nem tűri el a szánakozást: „Szép is a nyugalom! / Kivont kötőtűkkel védelmezem: / soraimban simán vagy fordítottan / csupa szem, / semmi száj. / Minden új út hasonló / ahhoz, amit bejártam. / Ólomkoromat élem, / egy mázsa toll a szárnyam” (Kö[l]­tö­­­gető).

Keresztes Ágnes könyvében megszólal nemzedékének minden regisz­tere, a dalszerűségtől (Május babái, Fehéren fekete, Tehetetlenül, Rózsák, Szeptemberes, Felvétel a Gellérthegyről) a szikár kompozíciójú, „száraz” szabad versig (Szülötteink, Bál a Berekben, Választások, Fűszoknyában az asztal tetején). A viszonylag vékony könyvben egy, kissé már elfeledett, eltompított teljes hangzás- és érzésvilág ível át a könyörtelen időn, huszonhat év távlatából egészen máig. Képeivel, nyelvezetével egyaránt. Érvényesen és mo­der­nül, irigylésre méltóan puritán egyszerűségével.

(Orpheusz, 2005)