Józef Piłsudski és a lengyel állam újjászületése

I/1. rész

„A lengyel történelem 150 esztendeje szinte börtönné tette az emberek mindennapi életét. Lengyelországban a börtön állandó, mondhatni, mindennapos társa az emberi gondolkodásnak.”

„A szocialistáknak Lengyelországban az ország függetlenségére kell törekedniük, mert a függetlenség a legmegfelelőbb feltétel ahhoz, hogy Lengyelországban győzzön a szocializmus.”

„Eljön a béke. A nemzetek és az államok életében is vannak olyan küzdelmek, amelyek soha nem maradnak abba. Lengyelország és a többi nemzetek azért viaskodnak majd egymással a világarénában, hogy kié lesz az elsőbbség a szervezettség és a kultúra terén.”

Józef Piłsudski

Európa térképéből akár a kontinens második legnagyobb államát is ki lehet radírozni, amint erre a lengyel–litván Nemesi Köztársaság, a Rzeczpospolita 1795-ben bekövetkezett harmadik felosztása a példa. Az 1386-ban a Lengyel Királyság és a Litván Nagyfejedelemség uniója révén létrejött hatalmas ország az 1630-as években csaknem egymillió négyzetkilométert foglalt magában. Alig telt el néhány évtized, s a XVII. század derekán pusztító svéd, orosz, kozák, tatár, török háborúk és a belviszályok következtében a lengyel–litván államtól függetlenné vált a Fejedelmi Poroszország (Kelet-Poroszország), és Oroszországhoz került a Dnyeper bal partján fekvő Ukrajna, Kijevvel együtt. A lengyel–litván unió azonban még ezután is Európa egyik legnagyobb területű állama marad.

A XVIII. század második felében ezen a hatalmas országon osztozkodnak szomszédai: a fél évszázad alatt jelentős európai hatalommá növekvő Porosz Királyság, a birodalma határait évről évre tágító Oroszország és a korábbi török háborúk nagy győztese, a Habsburg Birodalom. Az 1772-es felosztás idején Poroszország „csak” 36 ezer kilométert kanyarít le a Lengyel Királyságból, de ez annál értékesebb, mert a megszerzett tengerparti területek, az úgynevezett Gdański Pomeránia és Warmia (Ermland) révén Nyugat- és Kelet-Poroszország „összenő”, azaz a Porosz Királyság területileg egységesé válik. Oroszország szerényen „csak” 93 ezer négyzetkilométert tör le Fehér-Oroszország és Ukrajna keleti pereméből, míg Ausztria megszerzi az egész, 82 ezer négyzetkilométert kitevő Dél-Lengyelországot, s azt a kora középkori magyar királyok által birtokolt Halics és Ladoméria okán Galícia néven csatolja Ausztriához. A három felosztás során Poroszország 141 ezer, Oroszország, 463 ezer Ausztria 129 ezer négyzetkilométer területet kebelez be összesen a lengyel–litván államból. A Litván Nagyfejedelemség legértékesebb területe, a Baltikum déli régiója a „történelmi” Litvániával együtt Oroszország része lesz.

Napóleon, akinek zászlai alatt lengyelek tízezrei harcolnak felosztóik ellen, Poroszországba és Ausztriába bevonulva, az oroszok ellen is többször győzve átrajzolja a felosztott lengyel–litván állam nyugati felének térképét, és 1807-ben létrehozza a Poroszországtól és (1809-ben) Ausztriától elvett területrészeken a Varsói Hercegséget, amelyet a lengyelek újra megszülető hazájuk bölcsőjének tekintenek. (A Varsói Hercegség a maga 155 ezer négyzetkilométerével tekintélyes „bölcső” volt.) A Napóleon által 1812-ben „második lengyel háborúként” beharangozott Oroszország ellen indított hadjárat kudarca azonban nemcsak a Francia Császárságnak vet véget, hanem a lengyelek reményeinek is.

Az 1815-ös bécsi kongresszus a tartós európai rend kialakításának jegyében ismét áttologatja az államhatárokat Európa térképén. Az új osztozkodás során I. Sándor cár magának szeretné az egész Varsói Hercegséget, azzal az indokkal, hogy Napóleon legyőzéséért ő hozta a legnagyobb áldozatot. Ezzel az Orosz Birodalom nyugati határa mindössze 230 kilométerre húzódna Berlintől. Ez a szövetséges Poroszországot, de Angliát sem tölti el megnyugvással. Kompromisszumos megoldásként a Varsói Hercegség nyugati része Poznani Nagyhercegség néven visszakerül a Porosz Királysághoz, a jóval nagyobb, maradék 128 ezer négyzetkilométeren pedig – hogy a lengyeleket is megbékítsék – létrehozzák a Lengyel Királyságot, amely perszonáluniót alkot az Orosz Birodalommal. Élén a lengyel királlyá is koronázott orosz cár áll. A Lengyel Királyság – nevezték Kongresszusi Királyságnak vagy Orosz-Lengyelországnak is – önálló alkotmánnyal, országgyűléssel, hadsereggel, lengyel nyelvű hivatalszervezettel és oktatási intézményrendszerrel rendelkezik. I. Sándor cár, hogy jó szándékát bizonyítsa, 1816-ban egyetemet alapít a fővárosban, Varsóban.

A lengyelek Krakkóban működő egyeteme ekkor már több mint négyszázötven éves. Mivel a szabad visztulai átkelési lehetőség miatt Ausztria 1815-ben nem akarja, hogy Krakkó Oroszországhoz kerüljön, az a környék területeivel megnövelve Köztársaság néven önálló Szabad Város lesz. (Ezzel a döntéssel végül Bécs jár jól, mert az 1846-os felkelése után Krakkó Ausztriához kerül.) Változatlanul Ausztria birtokában marad az 1772-ben megszerzett Galícia. Poroszország Napóleon alatt is háborítatlanul birtokolta a Lengyelországtól 1772-ben megkaparintott Gdański Pomerániát. A Francia Császárság idején szabadvárosi státust kapott Gdańsk 1815-ben ismét betagolódik Poroszországba.

Az 1816-ban lengyel királlyá koronázott I. Sándor cár arra is halvány ígéretet tesz, hogy a birodalmába bekebelezett hajdani lengyel–litván területeket fokozatosan visszacsatolja az új koronája alá tartozó Lengyel Királysághoz. Tisztában volt azonban vele, hogy orosz udvari környezete, amely az önálló lengyel alkotmányt sem tudta megemészteni, egy ilyen intézkedéshez sohasem járulna hozzá. I. Sándor a megvalósíthatatlan ígéret ellensúlyozásául az orosz tartományokká lett litván és lengyel földeken is igyekszik kedvébe járni lengyel alattvalóinak. A Báthory István által 1579-ben Vilnában alapított „ jezsuita akadémia” egyetemként való működését bőkezűen támogatja, s az általa a fehéroroszországi Krzemieniecben létrehozott lengyel „főiskola” is hamarosan nagy hírnévre tesz szert. Ezenkívül az újdonsült nyugati kormányzóságokban is érvényben hagyja a korábbi lengyel–litván jogrendet, törvényeket.

A lengyelek egy ideig komolyan remélték, hogy az uralkodó teljesíti a történelmi lengyel–litván földek egyesítését, s ezáltal a Lengyel Királyság Orosz Birodalmon belüli határainak kitágítását. Ez se I. Sándor uralkodása alatt, se I. Miklós országlásának első éveiben nem következett be. Lengyel részről ez szolgált utólagos igazolásául az 1830. november 29-én kirobbant szabadságharc jogszerűségéhez. I. Miklós a szabadságharc leverése után felszámolta a Lengyel Királyság különállását, s Litvánia, Fehéroroszország, Ukrajna lengyel kisnemesi családjait tízezerszám telepítette át Oroszország belsejébe. A XIX. század második felének orosz uralkodói – I. Miklós példáját követve – mindent megtettek azért, hogy a Lengyel Királyság egy átlagos orosz kormányzóságra emlékeztessen.

A Poznańi Nagyhercegség voltaképpen azt a területet foglalta magában, ahol hajdan a lengyel állam megalakult. A terület közismertebb neve Wielkopolska volt, amelyet félrevezető módon magyarra Nagylengyelországnak fordítanak, holott itt „a régi”, az „ősi” lengyel állam területéről van szó, ezért pontosabb, ha magyarul Ólengyelhonnak hívjuk, ellentétben a Krakkó környékén később kialakult lengyel állammal, államrésszel, Malopolskával, amely ennek megfelelően, ha pontosak vagyunk, nem lehet Kislengyelország (amely egyébként területileg egy időben többszöröse volt az úgynevezett Nagylengyelországnak, vagyis Ólengyelhonnak), csakis Újlengyelhon. A kongresszusi Lengyel Királyság másfél évtizedét nem számítva, az 1850-es évek végéig a lengyelek itt éltek viszonylag legszabadabban, s nem az Ausztriához tartozó Galíciában. Az 1860-as évektől a nemzeti, kulturális, oktatási jogok tekintetében sajátos helycsere figyelhető meg a porosz Poznańi Nagyhercegség és az osztrák Galícia között. Lengyelek azonban Poroszországban nemcsak a Poznańi Nagyhercegségben éltek, hanem Felső-Sziléziában és a Gdański Pomerániában is. Nekik a lengyelséget őrizni sokkal nehezebb volt, mint poznańi honfitársaiknak.

A véletlen folytán éppen a lengyel–litván állam felosztásának 100. évfordulóján, 1872-ben alakul meg Krakkóban a Lengyel Tudományos Akadémia, s ugyanebben az esztendőben teljesedik ki az 1860-as évek elejétől Galíciának „adagolt” autonómia is. Nem meglepő, ha a Németországból vagy Oroszországból való alkalmi áttelepedést minden lengyel nemzeti felszabadulásként éli meg. Az antant és a központi hatalmak kialakulásának előestéjén így lesz ez az osztrák autonóm tartomány „a lengyelség Piemontja”, ahonnan kiindulva, úgymond, meg lehet indítani a harcot a független Lengyelországért.

Az ország helyreállításáért legkövetkezetesebben az 1830/31-es „novemberi” szabadságharc után Nyugat-Európában megalakult úgynevezett nagy emigráció küzd. A helyreállítandó Lengyelországot mind az Adam Jerzy Czartoryski által vezetett arisztokrata szárny képviselői (Hotel Lambert), mind a többségükben a Lengyel Demokrata Társaságba tömörült hazafiak az 1772-es határok között képzelik el.

Az Orosz Birodalom lengyelek által lakott területein kirobbant 1863/64-es „januári” szabadságharc vezetői zászlajukra tűzik a lengyel és a litván címer mellett az ukránt is, annak jelképéül és tudatosításául, hogy a helyreállítandó haza a litvánok és az ukránok államszövetségében képzelhető el. A litvánok és az ukránok többsége a maga címerét azonban már csak saját nemzeti lobogóján akarja látni.

Míg a galíciai elit a lengyel jövőt tervezi, nem sikerül megtalálnia a hangot a Kelet-Galíciában a lakosság több mint nyolcvan százalékát alkotó görög katolikus és pravoszláv ukránokkal, akiket dialektusban beszélő lengyeleknek szeretne tudni. Az ukránok a számukra biztosított kereteken belül igyekeznek nemzeti, nemzetiségi intézményeiket megszervezni. Ebben meghatározó szerepet játszik a görög katolikus egyház. Az 1863/64-es szabadságharc brutális leverése után az oroszországi lengyelség kidolgozza az „organikus aprómunka” ideológiáját, miszerint felkelések helyett konok napi munkával kell megalapozni a lengyel jövőt. A Poroszország által bekebelezett lengyel területek lengyelsége a Német Császárság létrejötte után s a Bismarck meghirdetette kultúrharc évtizedeiben a puszta nemzeti, nemzetiségi létéért küzd. Érdekeinek a politika szintjén csak a német birodalmi gyűlés lengyel körébe tömörült képviselői tudnak védelmére kelni.

1870 után a lengyel–litván államot felosztó birodalmakban egy új társadalmi osztály jelenik meg: a munkásság, de a parasztság is erejére ébred. Érdekeik képviseletére különféle szövetségeket, egyleteket, tömörüléseket s végül politikai pártokat hoznak létre. Némelyek betagolódnak a felosztó állam országos pártstruktúrájába, míg mások saját lengyel pártstruktúrát alakítanak ki. Többfajta parasztpárt, néppárt, munkáspárt, szocialista párt, szociáldemokrata párt, konzervatív és liberális párt alakul. Gazdasági erejük, ideológiájuk eltérő, társadalmi, etnikai, nemzetiségi összetételük más és más, s nemegyszer mások a céljaik is. Érdekeiket gyakran az egyazon „párttípuson” belül sem tudják összehangolni. Abban az alapkérdésben sem tudnak mind megegyezni, hogy valójában szükség van-e Lengyelország helyreállítására, vagy hogy a munkásosztály győzelme oldja-e meg automatikusan a nemzeti lét kérdéseit. Emiatt egyes pártok nemcsak osztályelnyomóik ellen harcolnak, hanem egymással is szembekerülnek, s olykor késhegyig menő harcot folytatnak.

Az 1905–1907-es orosz polgári forradalom utána baloldali pártok – beleértve a néppártokat és parasztpártokat – többsége is abban látja az osztályharc győzelemre vitelének esélyét, ha a harcot a függetlenségét kivívott nemzet államának keretei között vívja meg. Az is nyilvánvaló, hogy a nagy közös cél – legyen az a nemzeti függetlenség kivívása vagy a munkásosztály nemzetközi összefogással történő felszabadítása – csak úgy érhető el, ha van olyan tekintély, aki a széttartó erőket össze tudja fogni, s képes a partikuláris érdekek egyeztetésére és érvényesítésére. De akad-e ilyen vezető? Egyáltalán, akadhat-e ilyen ember a felosztott lengyel–litván állam bonyolult viszonyai között?

Két legenda

A XX. század küszöbén, 1901. március 16-án egy olyan darab ősbemutatójára került sor a krakkói Régi Színházban, amely új irányt szabott a lengyel drámairodalomnak és színházművészetnek, de a politikai gondolkodásra is hatott. A régi patríciuscsaládból származó poéta és egy parasztlány lakodalmának valóságos esetét feldolgozó színmű, A menyegző színpadra állítását kezdeményező igazgató, Józef Kotarbiński korábbi drámáinak ismerete alapján azt tanácsolta a szerzőnek, Stanisław Wyspiańskinak, hogy szakadjon el a romantikus messianizmus múltba ködösödő eszméitől, s inkább a közvetlen gondolati és érzelmi hatásokra alapozza mának szóló üzeneteit. Ezek közül kettő kapcsolódott a napi politikához. Az egyik az volt, hogy a felosztott Lengyelország helyreállításának jegyében a nemesség és a parasztság érdekegyeztetésen alapuló összefogásának, egységének eszméje illúzió csupán. A nép már a nemesség nélkül – s részben ellenére – akarja társadalmi, gazdasági, politikai céljait elérni. Ennek szellemében alakult meg az Ausztriához tartozó Galíciában 1893-ban a Parasztpárt, majd 1895-ben a Néppárt s rajtuk kívül még kilenc hasonló ideológiájú politikai tömörülés. Mindegyikük tagadta a nemesség jövőbeni létjogosultságát.

A darab másik fontos üzenete az volt, hogy le kell számolni azzal a legendával, amely szerint a lengyelség és az ukránság vállt vállhoz vetve ragad majd fegyvert a lengyel és ukrán egymásrautaltságot jelképező mondabeli Vernihora aranykürtjének megszólalására, hogy a Rzeczpospolitát (Nemesi Köztársaságot) az 1772-es határokon belül élő népek föderációjaként támassza föl. Az ukránok és a litvánok a XIX. század derekától már saját, a lengyelekétől is független nemzeti államuk megteremtését tűzték ki célul.

Amikor a sorsának jobbra fordulásában reménykedő emberiség által várva várt XX. század első lengyel színházi bemutatójának, A menyegzőnek utolsó jelenete után legördült a függöny, „különleges pillanat lett úrrá a krakkói színházon. Az egész közönséget megbabonázta a darab színpadi hatásának feszültsége, visszafojtott lélegzettel ült, mintha székéhez szögezték volna” – emlékezett vissza a kultúrtörténeti pillanatokra Kotarbiński. Wyspiański az egyik színész öltözőjében sápadtan, hallgatagon várta a darab végét és fogadtatását. A tapsorkán hallatán sietve távozott. Hiába szólították függöny elé.

Aznap este megszületett egy ikerlegenda: egyrészt Wyspiański és A menyegző legendája, amely az 1795-ben szomszédai – Oroszország, Poroszország és Ausztria – által három részre darabolt lengyel nemzet egybetartozásának tudatát erősítette. A darab harmadik felvonásában Wyspiański felteszi a kérdést: államiságának elvesztése után mi Lengyelország? Válasza egyszerre fennkölten költői és földhözragadtan biológiai: Lengyelország a lengyelek szívdobogása. A menyegző táncforgatagában és lázálmos látomásaiban kísérlet történik a cselekvésre. A kudarcból levonható következtetés: időszerűségüket, hitelüket vesztett célok nélkül értelmetlenné, károssá, mi több, nevetségessé válik a tett.

A menyegző visszhangos krakkói sikerével egy időben kiteljesedőben volt egy másik legenda is: Józef Piłsudskié. 1901 március közepén éppen az ő személyére, sorsára vonatkozóan született a pétervári Csodatévő Miklós elmegyógyintézetben meghatározó döntés. A föld alatt működő Lengyel Szocialista Párt befolyásos tagja, Aleksander Sulkiewicz rábeszélte elvtársát, Władysław Mazurkiewiczet, a Katonai Orvos Akadémia végzős növendékét, hogy segítse megszöktetni a halálos ítélet árnyékából a börtönorvos által jóindulatból megfigyelésre „a bolondokházába” utalt fiatalembert.

A XX. század első felének Józef Piłsudski az egyetlen lengyel történelmi személyisége, akinek tetteit már életében legendák övezték. Az ő politikusi nagyságának az irodalomban, a kultúrában – mint drámaíró, képzőművész, s a lengyel színház megújítója – Stanisław Wyspiański felelt meg. Mindketten az 1860-as években születtek: Piłsudski a Litvánia fővárosától, Vilnától 60 kilométerre északra fekvő Zułówban egy tehetősebb középnemesi család negyedik gyermekeként (a tizenkettő közül) 1867-ben; Wyspiański 1869-ben Krakkóban Franciszek W. szobrászművész fiaként, akit majd a rokonok nevelnek fel. Mivel az előbbi, aki orosz alattvalónak számított, decemberben, az utóbbi pedig, mint osztrák állampolgár, januárban látta meg a napvilágot, alig egy év a korkülönbség közöttük.

A Piłsudski alakját övező legendáknak legtöbbet maga Piłsudski ártott 1926-ban bekövetkezett katonai hatalomátvételével és az ezt követően kiépített tekintélyuralmi rendszerével. Ez azonban nem tehette semmissé a nevéhez fűződő történelmi tettet, Lengyelország helyreállítását és az azt előkészítő életpályát. Az 1945-ben bekövetkező felejtetés évtizedei után az „országteremtő tata” szürke egyenruhás alakja öntudatosító érzelmi és gondolati erőt sugározva tűnik fel a Szolidaritás időszakában, s ekkor újra elfoglalt helyét napjainkig őrzi a lengyelek tudatában. Wyspiański drámáinak színpadra állítása (vagy megfilmesítése: a Menyegzőből film, a Novemberi éjből tévéfilm készült Andrzej Wajda rendezésében) társadalmi eseményszámba ment az 1956 utáni időszakban. Sajátos az, ahogyan darabjaiban Wyspiański Adam Mickiewicznek Az ősök című drámájával és A lengyel nép és lengyel zarándokság könyvei című biblikus politikai értekezésével polemizál, kétségbe vonva a nagy előd állítását, miszerint az állami lététől, hazájától megfosztott lengyel nemzet a népek megfeszített Krisztusa, s áldozata megváltja Európa népeit…

A megváltásnak a világot lángba borító nagy háború a feltétele. Mickiewicz nyomán ezért a népszabadságért vívandó „egyetemes háborúért” imádkoznak a XIX. században költők és felségsértő hétszilvafás számkivetettek, távlatosan gondolkodó arisztokrata politikusok és elveikért bebörtönzött összeesküvő értelmiségiek. Wyspiański a századfordulós galíciai mindennapok lengyel valóságával szembesülve kételkedik a közösség által eljátszandó és eljátszható Krisztus-szerepben, de egyúttal korszerűsítve tudatosítja is azt.

Piłsudski nyugtalan ifjúsága és a szocializmus eszméltető kordivatja

Józef Piłsudski az Oroszországban betiltott lengyel emigráns irodalmon és a Litvániát is mozgósító 1863/64-es „januári” lengyel szabadságharc családját is érintő hagyományain nevelkedik. A „januári” szabadságharc tanulságai már-már huszadik századiak. Ez volt ugyanis az első modern európai partizánháború, amelyet egy föld alatt megszervezett állam – az 1815-ös bécsi kongresszuson az Orosz Birodalom határain belül létrehozott, de fél évszázad múlva már csak a nevében létező Lengyel Királyság – vív húszezres hadseregével egy háromszázezer katonát mozgósító világbirodalom ellen. Piłsudskit édesanyja, az egyik legrégebbi litvániai nemesi család leszármazottja, Maria Billewiczówna neveli a XIX. század lengyel asszonyaira jellemzően hazafiasságra és áldozatkészségre. Apja, Józef Wincenty Piotr a szabadságharcban a nemzeti kormány járási biztosa volt. Szerencséjére nem lepleződött le, ezért a gúnynevén „Akasztósnak” hívott vilnai orosz kormányzó, Nyikolaj Muravjov bosszúállását elkerülte. Az ifjú Piłsudskinak ez a szabadságharc a legreménytelenebb helyzetben is vállalt tettet jelentette, s történetét felnőttkorában könyvben is feldolgozta. A „tett” a lengyel romantika költőinek, Adam Mickiewicznek, Juliusz Słowackinak, Zygmunt Krasińskinak is kulcsszava. Közülük Słowacki áll legközelebb az írással is foglalkozó Piłsudskihoz, akinek a tett csak egy célt szolgálhat: Lengyelország helyreállítását…

Ahhoz, hogy Lengyelország újra visszakerüljön Európa térképére, a lengyel–litván államot 1795-ben végleg felosztó három nagyhatalomnak, Németországnak, Oroszországnak és Ausztriának a remélt nagy európai háborúban egyszerre kellene „kívülről” katonai vereséget szenvednie és „belülről” felbomlania. Márpedig a katonai szövetségek jellegéből következően – Németország és Ausztria–Magyarország a központi hatalmak tartópillérei voltak, Oroszország pedig 1891, illetve 1907 óta rendíthetetlenül Franciaország és Anglia mellett állt – ebben még reménykedni is esztelenség. Piłsudski felismerte: minden eszközzel siettetni kell e képtelennek tartott helyzet kialakulását, s ezzel párhuzamosan fel kell készülni a kínálkozó esély kihasználására.

Józef Piłsudski 1885-ben érettségizett a vilnai állami gimnáziumban. Noha nem vonzotta az orvostudomány, apja akaratának engedve beiratkozott a Harkovi Egyetem Orvosi Karára, ahol el is végzett egy évet. Itt került kapcsolatba a Narodnaja Vola nevű orosz titkos szervezettel, de az közel sem érintette úgy meg, mint bátyját, Bronisławot, aki a szervezet vezetőihez is kötődött. A jobbágyfelszabadítás huszonötödik évfordulója alkalmából rendezett nagy egyetemi tüntetésen is csak amolyan átlagdiákként vett részt. Balszerencséjére azok közé tartozott, akiket letartóztattak, de a hatnapos elzárásnak nem lettek különösebb következményei. Ettől függetlenül döntött úgy, hogy átiratkozik a lengyelek számára barátságosabb szellemű, német tannyelvű Tartui Egyetemre. Tanulmányait itt csak egyéves szünet után folytathatta. A kényszerszünetet Vilnában töltötte, ahol beleásta magát a szocialista brosúrairodalomba, s még az oroszul megjelent Tőke első kötetén is átrágta magát. Ekkor hallott és olvasott először az első lengyel munkáspárt, a Proletáriátus létéről, működéséről is.

Piłsudski két évtizeddel később, 1903-ban, a saját munkáspártjának, a Lengyel Szocialista Pártnak első válságos időszakában az alábbi címben megfogalmazott, a személyét, személyisége fejlődését firtató kérdésre – Hogyan lettem szocialista? – így válaszol: „1884-ben neveztem el magam szocialistának. Mondom: neveztem el, mert ez korántsem jelenti azt, hogy úrrá lett volna rajtam a szocialista eszme helyénvalóságáról kikovácsolódott és megingathatatlan meggyőződés. Akkortájt a vilnai gimnázium diákjaként a »Spójnia« (Összetartozás) néven néhány évvel azelőtt alapított körhöz tartoztam, s társaimmal együtt én sem tudtam magam kivonni a szocializmus kordivatjának hatása alól, amelyet idősebb kollégáink, a pétervári egyetem hallgatói plántáltak át hozzánk. Őszintén bevallom, hogy ez divat volt, mert nehéz másként hívni a szocializmus korabeli járványát, amely megfertőzte a forradalmi vagy csak ellenzéki beállítottságú ifjúság szellemét. Oly mértékben fertőzte meg, hogy értelmesebb és tettre készebb diáktársaim közül mindenki átesett az eszmei fejlődésnek ezen az átmeneti szocialista szakaszán. Egyesek valóban szocialisták lettek, mások az ellenkező táborhoz mentek át, megint mások egyszer s mindenkorra búcsút vettek mindenféle társadalmi mozgalomtól, de ettől függetlenül hosszabb vagy rövidebb ideig mindegyikük szocialista volt.”

A varsói értelmiségi ifjúság körében kötelező ideológiai divatra – ez lehetett Vilnában is – így emlékezik vissza Roman Zimand, a befolyásos fővárosi hetilap, a Głos (Hang) munkatársa: „Tudni kell, hogy a korabeli Varsóban nem tartották értelmiségi embernek – a katolikus konzervatívokon kívül – azt, aki nem ismerte Marx, Kautzky vagy Lafargue válogatott műveit.”

Piłsudski szocialista elkötelezettségéhez egy életében bekövetkezett váratlan fordulat is hozzájárult. A Narodnaja Volja Terrorista Frakciója II. Sándor cár meggyilkolásának hatodik évfordulóján, 1887. március 13-án (1-jén) merényletet tervezett III. Sándor cár ellen. A pétervári Nyevszkij Proszpekten ácsorgó, az akcióra készülő öt fiatalember szemet szúrt a merénylettervről értesült rendőrség egyik járőrének. Biztos, ami biztos alapon letartóztatták őket. A társaság egyik tagja mindent bevallott. Március 22-én Vilnában Józef Piłsudski csuklóján is kattant a bilincs. Nem tartozott az összeesküvők közé, bátyja, Bronisław Piłsudski viszont igen. Emiatt még nem ítélték volna el, mivel közeli családtag feljelentésének elmulasztásáért nem lehetett a törvény szerint senkit elmarasztalni. Piłsudskit azért ítélték ötévi szibériai száműzetésre, mert Vilnában többször segített az egyik összeesküvőnek, éppen annak, aki részletes vallomást tett társai ellen is.

Szerencséjére „csak” rendes bíróság ítélkezett fölötte. Az e célból összeállított különleges bíróság ugyanis a merényletben való részvétellel vádolt mind a tizenöt személyt, köztük Bronisław Piłsudskit is, gyorsított eljárással ítélte kötél általi halálra. Végül csak ötüket akasztották fel (köztük Lenin bátyját, Alekszandr Uljanovot). Bronisław ítéletét kegyelemből tizenöt év szibériai száműzetésre változtatták. Ő Szahalin szigetére került, ahol az ajnu és más népek között végzett kutatásaival világhírű néprajztudós lett.

Józef Piłsudski hatvan sorstársával együtt május 25-én kelt útra a moszkvai butiri börtönből. Tomszkig az utat felváltva vasúton és bárkán tette meg, onnan pedig kis híján hatszáz kilométer gyötrelmes gyaloglás után érkezett Krasznojarszkba, majd újabb ezeregyszáz kilométer távolságot kellett legyőznie Irkutszkig. Az itteni kormányzó Kirenyszket jelölte ki Piłskudskinak letelepedési helyül, ahová csak a Léna folyón ezer kilométert hajózva lehetett eljutni. Szökésre gondolni sem lehetett. A kirenyszki számkivetettséget Piłsudski azzal kezdte, hogy az irkutszki fogolylázadásban való részvételéért kapott féléves börtönbüntetését letöltötte. Kiszabadulása után táviratban kérvényezte a belügyminisztertől annak engedélyezését, hogy száműzetésének éveit Szahalin szigetén tölthesse a bátyjával. A választávirat díját előre be kellett fizetnie. Kérését egyetlen szóval utasították el, viszont annak módjáról, hogy miként juthat a neki visszajáró negyvenöt kopejkához, külön vaskos akta keletkezett.

Piłsudski anyagiakban csak rövid ideig szenvedett hiányt. Hivatalból járt neki az ellátását szerény szinten biztosító állami napidíj. Emellett különórákat adott, s vállalkozhatott is, ha kedvet és tehetséget érzett hozzá. Nem élt nyelvi, kulturális elszigeteltségben. Környezetében szép számmal laktak olyan családok, amelyeket az 1830/31-es, illetve az 1863/64-es szabadságharc leverése után telepítettek Oroszország nyugati kormányzóságaiból az Urálon túlra. A kényszerlakhely kijelölése és a száműzetés Szibéria civilizálásának egyik módja volt. Az élelmesebbek, rátermettebbek büntetésük letelte után nemegyszer gazdag emberként tértek vissza szülőföldjükre.

Józef Piłsudski nem tartozott közéjük, de számkivetettségének éveit élete legmeghatározóbb időszakának tartotta. Erről így vallott később: „Csakis itt váltam azzá, ami vagyok. Mindenekelőtt egyszer s mindenkorra teljes egészében kigyógyultam a maradék orosz befolyásból is, és ahogyan közelebbről megismertem az orosz mozgalom megannyi képviselőjét meg az orosz irodalmat és publicisztikát is, felhagytam az orosz forradalom jelentőségének és erejének túlértékelésével. Így lettem nyitott a nyugat-európai hatások befogadására. Ezután Szibériában, ahol kultúra híján a társadalmi tényezők pőre valóságukban mutatkoznak meg, ahol közelről vehettem szemügyre a cárizmus gépezetét és Oroszországban az emberi életre gyakorolt hatását, még inkább meggyűlöltem ezt az európai parafinolajjal bekent ázsiai szörnyeteget.”

Piłsudski az utolsó napig kitöltötte büntetését, amelyet a hatóságok indoklás nélkül meghosszabbíthattak volna, mivel esetében a cár elleni merényletkísérletben részt vett személyről volt szó.

A szibériai száműzetésből visszatért politikai foglyokban vagy a nyugodt polgári lét utáni vágy kristályosodott életcéllá, vagy a forradalom eszméje iránti még eltökéltebb odaadás. Piłsudski a száműzetés fél évtizede alatt megérett a forradalmi cselekvés elkötelezett vállalására. A társadalmilag és nemzetileg egyik legelkötelezettebb szervezetnek, a Lengyel Szocialista Pártnak lett a híve és munkatársa.

A pártvezető és újságíró Piłsudski a függetlenségi eszme szolgálatában

Oroszország európai területeit, a hajdani lengyel–litván Nemesi Köztársaság központi, valamint ukrán, fehérorosz és balti területeit behálózták a föld alatt működő titkos szervezetek, pártok, féllegális és törvényes egyesületek, szövetségek. Ezek között voltak olyanok, amelyek összoroszországi jellegűek, mondhatni, nemzetfelettiek voltak, s szép számmal akadtak olyanok is, amelyeknek működését csoportcélkitűzések, osztályérdekek, nemzeti célok táplálták.

A Lengyel Szocialista Párt különféle jellegű lengyel munkásszervezeteknek, tömörüléseknek – Proletáriátus, Munkásegyesülés, Nemzeti-Szocialista Közösség, Lengyel Munkásszövetség – az 1891. november 23-i párizsi kongresszusán elhatározott egyesülése révén alakult meg, a Lengyel Szocialisták Külhoni Szövetségével együtt. Az utóbbi szervezet emisszáriusai közül Stanisław Mendelson, a korábbi szocialista mozgalmak egyik legjelentősebb képviselője Vilna feltérképezését kapta feladatul. 1893 januárjában itt találkozott Józef Piłsudskival. Megbeszélésük közvetlen eredményeként a szibériai száműzetéséből visszatért, helyét kereső és tettre kész fiatalember levelezője lett a párt Genfben megjelenő lapjának, a Przedświtnek (Virradat), s a lengyel szocialisták vilnai csoportjának tagjaként a nyár folyamán részt vett a Lengyel Szocialista Párt I., majd a Varsóban tartott II. kongresszusán. Gyorsan kivívott és növekvő tekintélyét jelzi, hogy a néhány hét múlva, a Lengyel Szocialista Párt június 7-én Vilna közelében tartott III. kongresszusán beválasztották a háromtagú Központi Munkásbizottságba, s megbízták a Robotnik (Munkás) című illegális kiadvány szerkesztésével.

A Robotnik 1893 derekától jelent meg tizenkét oldalon két-három havi rendszerességgel. Piłsudski egy személyben szerkesztője, munkatársa, kiadója és nyomdásza a kezdetben a Vilna közelében fekvő Lipniszkiben előállított lapnak.

1903-ban írt, fentebb idézett visszaemlékezésében úgy igyekszik beállítani, mintha a munkásmozgalmat és annak eszmei érvrendszerét, nyelvezetét ő csak eszköznek tekintette volna Lengyelország függetlenségi ideájának terjesztésére az általa is távlatilag legbefolyásosabbnak, legmeghatározóbbnak tartott társadalmi osztály tagjainak körében. Ha azonban a kezdetektől a letartóztatásáig megjelent cikkeit elemezzük, kiderül belőlük, hogy meggyőződéses elkötelezettje volt annak a szocialista ideológiának, amelyben Lengyelország függetlensége is az osztálycélok között szerepelt. E kérdésnek szinte mindegyik írásában hol szűkebb, hol tágabb teret szentel. De következetes írásainak radikális hangvételével is. Már a kezdetek kezdetén, 1894. április 8-án III. Sándor cár küszöbönálló varsói látogatása alkalmából felhívást tesz közé a „szolgalelkű vendéglátás” ellen. Arra szólít fel, hogy „a győzelmében biztos, energiájának tudatában lévő munkás keményen harcoljon a cár ellen, s ne meghunyászkodó rabszolgaként fogadja látogatását, mint a talpnyalók hada”. Fél évvel később pedig a november 1-jén elhunyt III. Sándort a Lengyel Szocialista Párt nekrológjában e szavakkal búcsúztatja: „Az önkényuralom és a nemzeti sovinizmus tébolyában szenvedő gyáva despota – ennyit ír majd róla a történelem.”

1895 áprilisában a Robotnik hasábjain megjelent május 1-i felhívásában a következőket írta: „Elvtársak! Munkások! Közeledik nemzetközi munkásünnepünk. Május elsején – ameddig a szem ellát – mindenütt abbamarad a munka, elhallgatnak a gyárak… Így lesz az egész világon, de minálunk, lengyeleknél ez a nap jóval nagyobb jelentőségű. (…) A kapitalisták népnyúzásán és kizsákmányolásán kívül a politikai rabság járma és a zsarnok országrabló kormányzat igája is ránk nehezedik.”

1895. július 3-án Oroszosítás címmel tesz közzé cikket a Robotnikban. Ebben kifejti, hogy a cárizmus II. Sándor cár meggyilkolása óta a nemzeti sovinizmus zászlaját lengetve az egész birodalomban hadat üzent a nem orosz nyelveknek, vallásoknak, történelmi hagyományoknak, de még a város- és faluneveknek is. Az orosz liberális ellenzék mindezt némán veszi tudomásul, az egyetemi ifjúság pedig zsidó, lengyel és más nemzetiségű kollégáik ellen fordul. A cárizmus a nemzeti elnyomás által akarja zsarnoki hatalmát megszilárdítani: egyik lábát az alázatos orosz népen pihenteti, a másikkal pedig eltiporja a hozzáláncolt többi nemzetet. Piłsudski levonja a következtetést: „Az orosz proletáriátus érdeke megegyezik lengyel sorstársaik érdekeivel. A független Lengyelország a cárizmus halála és egyben Oroszország felszabadulása is az ezeréves cári rabságból.”

E cikk írása után egy évvel, 1896 júliusában részt vett a II. Internacionálé londoni kongresszusán. Ezen a nemzetközi tanácskozáson megdöbbentette a vezető munkáspárti ideológusok nemzeti kérdések iránti érzéketlensége. Alighanem személyes érdemének tekintette, hogy a tanácskozás záróközleményébe végül belekerült a nemzetek önrendelkezési jogának elismerése és a „katonai, politikai és más jármok alatt nyögő” munkásokkal való szolidaritásvállalás. A nemzeti kérdésnek ezzel a lábjegyzetszerű megemlítésével azonban nem volt elégedett.

Augusztus 20-án hagyta el Londont, ahonnan Krakkóba, majd onnan Lembergbe utazott. Természetesen hamis útlevéllel, hatalmas szakállat növesztve. Leveleit Wiktorként írta alá. Lembergből Pétervárra vezetett az útja. A Robotnik az anyagi nehézségek ellenére is rendszeresen megjelent. Ebben döntő része volt Piłsudskinak, akire érvényes a közhelyszerű fordulat: élete a párté. A magánéletre kevés idő jutott. 1899 májusában elveszi feleségül a híresen szép Maria Juszczekwiczównát, akinek konspirációban való részvételért a rendőrség szülővárosát, Vilnát jelölte ki kényszerlakhelyül. Az egygyermekes elvált asszonnyal való házasságkötés módja rávilágít Piłsudski vallásfelfogására, katolicizmusának felszínességére is. Az esküvő feltételéül át kellett térnie a protestáns vallásra, mivel Maria Juszkiwiczowa válását a lengyel evangélikus egyház intézte el. Piłsudski csak ezután vezethette 1899. május 20-án a łomżai evangélikus templom oltára elé „párt-jegyesét”.

Érdekes, hogy az egyházi anyakönyvbe Piłsudski valóságos neve került be, holott a rendőrség 1893 ősze óta körözte, s emiatt álnéven élt és írt. Nyilván nem amiatt került sor háromnegyed év múlva a letartóztatására, mert személyazonosságát a templomban feltárta. A rendőrséget a véletlen vezette Piłsudski nyomára, akit 1900. február 21-ről 22-re virradó éjjel łódźi lakásában tartóztatták le. A házkutatás során megtalálták a nyomda betűkészletét és a Robotnik 36. számának már kiszedett kilenc oldalát. Nem volt értelme a tagadásnak. Az egyik leghírhedtebb orosz börtönbe, a varsói Citadella X. pavilonjába vitték, ahonnan lehetetlenség volt megszökni.

A londoni központ egy hét múlva szerzett tudomást Piłsudski letartóztatásáról. A pártot ért csapást a közeli munkatárs, Leon Wasilewski így kommentálja visszaemlékezésében: „Wiktor elvtárs az akkori Szocialista Párt legkiválóbb vezetője volt. (…) Már akkortájt egyfajta legenda övezte, s a párttagságnak a személyéhez fűződő ragaszkodása e legendát csak növelte és tartalommal töltötte fel. Emiatt letartóztatása sokkal érzékenyebben érintett bennüket, mintha elvtársaink közül valaki más bukott volna le. Mindnyájan aggódtunk érte, s rémülettel gondoltunk az őt fenyegető ítéletre.” Mint visszaesőre, Piłsudskira akár a legsúlyosabb büntetés is várhatott volna.

Megszöktetésének az volt a feltétele, hogy a X. pavilonból áthelyezzék. Konspiratív úton azt ajánlották neki, hogy játssza meg az elmeháborodottat. November 6-án került a börtönorvos, Konsztantyin Krivosejn doktor elé, aki azonnal látta, hogy szimulánssal van dolga. A kialakuló beszélgetés során azonban magával ragadta a páciens személyisége. A „képzelt beteg” oly színes leírását adta Szibériának, hogy az orvos kiállított róla egy bizonyítványt, miszerint súlyos lelki állapota (psychosis hallucinatoria acuta) miatt nem maradhat a X. pavilonban. Egy másik vizsgálat szerint az idegbeteget tüdőbaj is fenyegette. 1900. december 10-én Piłsudskit átszállították a távoli Csodatevő Miklós Elmegyógyintézetbe, amelyet csak a más kórházakra is jellemző kapusszemélyzet őrzött. Így nem mindennapi körülmények között ugyan, de a XX. század Péterváron köszöntött rá.

„Az, ami elválaszt” – Szociáldemokrácia és Nemzeti Demokrácia

Piłsudski idézett 1903-as személyes vallomásában hangsúlyozza, hogy a szocializmus divatja „hozzánk, vilnaiakhoz keletről, Pétervárról érkezett. Ezt én személyes szerencsémnek tartom. Ha a nemzeti(ségi) kérdést nyíltan negligáló és a szabadságharcos hagyományok ellen fellépő varsói szocializmussal találkozom, annyira ellenálltam volna a hatásának és mindannak, ami vele járt, hogy magát a szocialista eszmét is elvetettem volna.”

A varsói szocializmusról szólva Piłsudski az 1882-ben a Lengyel Királyság fővárosában létrejött Szociál-Forradalmi Proletáriátus Pártjára utalt, amelynek meghatározó vezetője Ludwik Waryński volt. Mivel ez párt programjában a szocialista forradalom gyors kirobbanására számított, a nemzeti mozgalmakat és felkeléseket az osztálytudat fejlődése szempontjából egyenesen ártalmasnak, kiiktatandó tényezőknek tartotta. Hasonló volt az eszmei és cselekvési kiindulópontja a Lengyel Munkásszövetség azon tagjainak is – Julian Marchlewskivel és Adolf Warszawskival az élükön –, akik szemben álltak a Lengyel Szocialista Párt párizsi programjával, s előbb a Lengyel Szociál-Demokráciát, majd a Lengyel Királyság Szociál-Demokráciáját hozták létre. Ez utóbbi tömörülés egyik meghatározó egyénisége Rosa Luxenburg lett. Pártja 1894 márciusában Varsóban tartott I. kongresszusán tette közzé programját, amelyben az orosz proletariátussal való együttműködés fontosságát hangsúlyozva káros utópiának bélyegezte a független Lengyelország helyreállítását.

Az 1895-ös letartóztatási hullám, amelynek kétszáz ember esett áldozatul, szétverte a Lengyel Királyság Szociál-Demokráciáját, így a nevében lengyel orosz tartomány területén egészen 1899-ig egyetlen komoly munkáspárt maradt: az, amelyben Piłsudski mind meghatározóbb szerepet játszott.

1899 végén Vilnában a különféle lengyel és litván szociáldemokrata szervezetek és körök egyesüléséből jött létre a Lengyel Királyság és Litvánia Szociáldemokráciája. 1900 augusztusában tartotta II. kongresszusát, majd konok következetességgel építette ki városi és vidéki szervezeteit a nevében is jelzett területeken. A párt egyik legtevékenyebb és legmeghatározóbb egyénisége a szibériai száműzetéséből megszökött Feliksz Edmundovics Dzerzsinszkij (eredeti lengyel nevén: Feliks Dzierżyński) volt. A Lengyel Királyság és Litvánia Szociáldemokráciája a kapitalizmus forradalmi úton való megdöntését és a proletariátus hatalomátvételét hirdető programja csak annyiban tért el elődjéétől, hogy miközben a proletárnemzetköziség nevében harcot hirdetett a nacionalizmus ellen, a Lengyel Királyságnak adandó autonómiáért is szót emelt. Ettől függetlenül – vagy ezzel együtt – maga Rosa Luxembrug a párt 1903-as III. kongresszusán az egyes elnyomott nemzeteknek az önrendelkezésre való természetes jogát is kétségbe vonta.

A harmadik legjelentősebb munkáspárt a felosztott lengyel–litván állam Oroszországhoz került területein az 1897-ben alakult Litvániai, Lengyelországi, Oroszországi Össz-zsidó Munkásszövetség, közismertebb nevén a Bund volt, amely nemcsak a munkások érdekvédelmében lépett fel, hanem kulturális és nemzetiségi jogokat is követelt, s 1904-től kezdve egyik bölcsője lett a cionista mozgalomnak.

Piłsudski számára azonban nem a nemzeti függetlenség, Lengyelország helyreállításának osztályszempontból is meghatározó voltát kétségbe vonó rivális munkáspártok jelentették a fő veszélyt, hanem egy olyan szervezet, amely kezdetben szintén a nemzeti függetlenség és állami önállóság jelszavait tűzte zászlajára.

1893. április 1-jén, szinte ugyanakkor, amikor Piłsudski részvételével a Lengyel Szocialista Párt a Lengyel Királyságban és Litvániában szerveződőben volt, Varsóban Nemzeti Liga néven egy másik szervezet is létrejött, amelyről akkor még senki sem sejthette, hogy az egyik legbefolyásosabb lengyel politika pártnak a bölcsője. Genezisében feltárható az előbb törökországi, majd nyugat-európai emigrációban élő híres író (álneve Teodor Tomasz Jeż, akinek magyarul Fent és lent címmel 1962-ben megjelent egy regénye) és politikai gondolkodó Zygmunt Miłkowski 1887-ben Beszéd a nyílt védekezésről és A nemzeti pénzalapról című brosúrája. Az 1848/49-es magyar szabadságharcot a lengyel légió III. zászlóaljában hadnagyként végigküzdő Miłkowski, megelégelve az 1863/64-es „januári” lengyel szabadságharc eltiprását követő napi aprómunkaként és kiegyezéses törekvésként álcázott önfeladást, a németesítés és oroszosítás eredményességét, meghirdette a nyílt ellenállás politikáját. Ennek megszervezésére, koordinálására és támogatására 1887-ben Ludwik Michalskival együtt létrehozták a Nemzeti Pénzalapot és a Lengyel Liga nevű szervezetet, amelynek élén a Titkos Tanács és az öttagú Központi Bizottság állt és működött, mondhatni: kormányként.

A Liga meghirdette az érintett területeken élő népekkel föderációt alkotó Lengyelország helyreállítását, az 1772-es határok között. Ennek jegyében fontosnak tartotta a közvélemény hazafias szellemben történő befolyásolását, vagyis a nép felé fordulást. A Lengyel Liga eredményes működését a felosztott, három részre tagolódott egykori lengyel lengyel–litván állam területén működő sejtek jelentették, de programjuk megismertetését a honi közvéleménnyel és a nagyvilággal a sajtó biztosíthatta a legeredményesebben. A Liga számára ezért természetes volt az országos napi- és hetilapokkal kiépített jó kapcsolat. Eszméik terjesztésének, befolyásuk növelésének másik módszere az volt, hogy tagjainak egy része beépült a legjelentősebb, legbefolyásosabb pártokba, mozgalmakba, szervezetekbe.

A Lengyel Liga legfőbb szövetségese a szintén 1887-ben létrejött Lengyel Ifjúsági Szövetség – közismert nevén: zet. Ez a függetlenségi eszme talaján álló, valamennyi hazai és külhoni diákot egyesítő szervezet volt, amely a beavatást illetően szabadkőműves mintára tagolódott. (Némelyek szerint a szabadkőművesek hozták létre, hogy a lengyelek hazafias érzelmeit kihasználva nyerjenek teret Oroszországban és Galíciában.) Ennek az egyetemek közötti szervezetnek legelső központja Zürichben volt, de hamarosan zet-csoportok alakultak a galíciai Krakkóban és Lembergben, valamint az orosz-lengyelországi Pulavában is. A hangadó a varsói csoport lett, annak vezetője, az 1864-ben Varsó közelében, kisvárosi szegény családban született Roman Dmowski energikus fellépésének köszönhetően. 1893 áprilisában a Dmowskinak és több befolyásos társának – Jan Ludwik Popławskinak, Zygmunt Balickinak, Józef Hłaskonak – összehangolt fellépése eredményeként a Lengyel Liga megszűnt, de úgy, hogy rögtön életre is támadt: Nemzeti Ligaként alakult újjá. (Sem Miłkowski, sem a Nemzeti Pénzalap nem vonta meg e „társszervezetnek” tekintett Nemzeti Ligától a támogatást.) Az átalakulásnak az volt az oka, hogy a Lengyel Liga oroszországi működését meddőnek ítélték, másrészt a munkástömegeket mozgósító Lengyel Szocialista Párt léte is kihívást jelentett. A Lengyel Szocialista Párt ugyan határozottan vállalta a nemzeti ügyet, de nem a legfontosabb gondként: a nemzeti függetlenség kivívását „csak” egyik megoldandó feladatnak tekintette.

A Varsói Egyetem biológia szakát kitüntetéssel elvégző, de irodalommal, történelemmel és színházzal is foglalkozó Dmowski a társadalom működését az emberi organizmushoz hasonlította. A nemzeti és mindennapi létében elnyomott nép életkörülményeit, gazdasági helyzetét betegségnek tartotta, a gyökeres átalakítás, a javítás folyamatát pedig gyógyításnak. A nép gazdagodása – emeli ki Dmowski – a birtokos osztályok, a kapitalista vállalkozók tevékenységének eredményességétől függ. Programját Roman Dmowski A mi hazafiságunk, illetve a Mából című brosúráiban tette közé. Az új liga vezetője a nemzeti érdekeket szembeállítja az osztályérdekekkel, s időszerűségének, esélyének híján elnapolja a nemzeti felkelést, mert annak sikeréhez előbb fel kell világosítani, meg kell nyerni a népet. Élesen elítéli ugyan a nemzeteket elnyomó orosz politikát, amely az érintettek gazdasági és kulturális fejlődésének is gátat vet, de úgy véli, a cári kormánytól kikényszeríthetők a fennálló feszültségeket, ellentéteket, ellenséges szembenállást tompító vagy apránként kiiktató engedmények. Ezt részben ír mintára szervezett engedetlenségi mozgalommal akarta elérni.

A lengyel nemzet, noha három részre tépett, mégis, mint írja: „egy és oszthatatlan, mert megvan bennünk az egység érzete, megvan bennünk a közös kollektív tudat, a közös nemzeti lélek”. Ennek lényege – mondja ő – nem is annyira a közös nyelv, mint inkább a közös múlt, a közös múlt hagyománya, élménye. Amikor a nemzet léte forog kockán – hangzik a lengyelségnek szánt intelme –, valamennyi társadalmi osztálynak vállt vállhoz vetve kell felsorakozni a védelmére. Az engedmények békés úton történő kikényszerítésének alapja az egymással közösséget vállaló társadalmi osztályok, csoportok érdekegyeztetése. Csak így érhető el, hogy ismét lengyel legyen az oktatási, bírósági és hivatali nyelv, és tiszteletben tartsák az egyéni és közösségi jogokat.

A Nemzeti Liga kezdetben erélyesen fellépett azok ellen, akik kiegyezésre törekedtek az orosz birodalommal. Így elítélték azokat is, akik tisztelgő látogatást és hűségnyilatkozatot tettek a trónon III. Sándor cárt követő II. Miklós 1894-es megkoronázása alkalmából.

A Nemzeti Liga 1897 derekán már meg tudta alakítani a Nemzeti Demokrata Pártot, mert az értelmiségi és iparos vállalkozói rétegeken kívül meglepően nagy befolyásra tett szert a falusi lakosság, vagyis a parasztok körében is. És nemcsak az orosz–lengyel területeken, hanem Galíciában és a Poroszország által bekebelezett lengyel részeken is. Az 1794-es varsói felkelés kézműves hősének nevén (Kiliński) alapított tagozata a munkások körében is nagy számban szerzett híveket a pártnak. A Nemzeti Demokrata Párt, népszerű nevén a Nemzeti Demokrácia (Narodowa Demokracja, endecja) cselekvési programjában elfogadta a fennálló jogi-politikai kereteket. Főideológusa, Dmowski szerint a nemzet faji és történelmi hagyományait tekintve lelkileg és területileg elkülöníthető, biológiailag kódolt, ösztöneiben feltérképezhető közösséget alkot. A különféle társadalmi csoportok érdekközössége, az osztályok közötti szolidaritás meghatározó tényező, ami egyben kizárja a más nemzetekkel, az „idegenekkel” való közösségvállalást, s annak legszélső(ségese)bb formáját: az internacionalizmust. Az internacionalizmus fogalmi abszurditás – mondja Dmowski –, mert minden nemzet érdeke más, nemegyszer homlokegyenest ellenkező a másikával. A bizalmatlanság és az ellenséges szembenállás a természetes magatartás. Ez a gyakorlatban értelmezve azt jelentette, hogy például a varsói diákok semmilyen indokkal nem rendezhetnek az orosz egyetemek diákjainak támogatására szolidaritási tüntetést. (Ezt egy konkrét esetben 1890 tavaszán Dmowski még a Lengyel Ifjúsági Szövetség egyik varsói vezetőjeként meg is akadályozta.) Az orosz diákok ugyanis, legyenek bármekkora forradalmárok, azt természetesnek tartják, hogy a lengyel iskolák oktatási nyelve az orosz legyen.

A Nemzeti Liga 1899-ben Központi Bizottságának nyilatkozatában fedte fel magát. Ekkor derült ki a nagyközönség számára, hogy például az általános és középiskolák eloroszosítása ellen létrejött és különösen falun rendkívül hatásosan működő Nemzeti Nevelésügyi Társaságot (Towarzystwo Oświaty Narodowej), amelynek 1901-ben már csaknem hétezer tagja volt, ugyanúgy a Nemzeti Liga pártfogolja, mint a Lengyel Ifjúsági Szövetséget, amely fokról fokra a Nemzeti Demokrácia legfőbb támaszává vált.

A Nemzeti Demokrácia arra törekedett, hogy a földalatti munkát mind nagyobb arányban tagolja be legális keretek között folyó tevékenységébe. Ebből eredően a függetlenségi jelszó mind hátrább került a programpontok között. Zászlajára a gazdasági, falusi és városi önkormányzati autonómiát tűzte, ezzel juttatva kifejezésre azt a meggyőződését is, hogy nem hisz a lengyel társadalom felkelést kirobbantani kész hangulatában. A nemzeti szolidaritás ernyőjét ekkorra már a katolikus egyház vezető rétegére és a kiegyezési szándékukat nem palástoló birtokos osztály tagjaira is kiterjesztette.

Zygmunt Balicki A nemzeti egoizmus az etika tükrében (Egoizm narodowy wobec etyki) és Roman Dmowski A korszerű lengyel gondolatai (Myśli nowoczesnego Polaka) című, 1902-ben napvilágot látott írásaikban fogalmazták meg szélsőségesen nacionalista programjukat. (Dmowskinak ezt a művét tartották „a lengyel nacionalizmus kátéjának”.) Alaptételük: „akié az erő, azé a jog”. Nagy elméleti apparátust felvonultatva a nemzeti felkelést ódivatú és kétes kimenetelű vállalkozásnak tartják, a függetlenséget pedig távoli jövőben megvalósítható célnak. Helyette a lengyelségnek akarnak történelmi jogai és kulturális teljesítménye alapján kedvező pozíciót kijárni a felosztó hatalmaknál – az ukránok vagy még inkább a zsidók ellensúlyozására vagy egyenesen kárára.

A Nemzeti Liga 1903-as statutuma bevezeti a Főtanács nevű központi intézményt, amelynek tagjait részben választják, részben a Központi Bizottság nevezi ki, továbbá működésének hatásossága érdekében a hajdani lengyel–litván államot az alábbi, jól körülírható körzetekre osztja fel: Lengyel Királyság, az Ausztriához tartozó terület (Galícia, Bukovina és a Ciszyni [Tesseni] Szilézia), Litvánia és a Rusznak hívott belorusz meg ukrán térség. E körzetek területi bizottságok vagy teljhatalmú megbízottak irányítása alatt álltak. A gazdasági emigrációt, elsősorban az Egyesült Államokban élő lengyelséget, amely a Nemzeti Pénzalap legfőbb és legrendszeresebb támogatójának bizonyult, a Kivándoroltak Bizottsága fogta össze.

A Nemzeti Demokráciának az új évszázad küszöbén formálódó programja napifeladat-pontokkal töltötte ki a függetlenségi jelszavak és követelések kifehéredő helyét. E feladatoknak azonban tettre serkentő tartalma is volt: a Lengyel Királyságban az oroszosítással szembeni ellenállás, a lengyel nyelvi jogokért folytatott küzdelem, a körjegyzőségi, városi önkormányzatok jogkörének kiterjesztése, a Lengyel Királyság maradék jogi különállásának védelme. Az ellenségkép is gyökeresen változik: 1903-tól már mindinkább a németek a lengyelek és a szlávság legveszélyesebb ellensége. Velük szemben automatikusan kínálkozik Oroszország védőpajzsa mögé húzódni.