×

Józef Piłsudski és a lengyel állam újjászületése

I/2. rész

Kovács István

2006 // 05
Piłsudski Lengyel Szocialista Pártja és Dmowski Nemzeti Demokráciája az 1905–1907-es forradalomban

Az 1903-ban szocialista múltjáról valló Piłsudski számára elfogadhatatlan volt a Nemzeti Demokrácia függetlenségről lemondó lassú pálfordulása, Oroszországgal kiegyezésre törekvő, a föderalizmust tagadó, antiszemitizmussal megtűzdelt nacionalista politikája. Ezt annál inkább veszedelmesnek tartotta, mert arányát tekintve az oroszországi lengyel nyelvterületeken is a Nemzeti Demokrácia bizonyult a legbefolyásosabb pártnak.

A Lengyel Szocialista Párt mögé, amely a három felosztó hatalom területén ugyancsak rendelkezett helyi szervezetekkel, jóval kisebb tömegek, döntően munkások sorakoztak fel. Ráadásul a „fiatalok” nem értettek egyet a párt mindenek fölötti függetlenségi programjával, mert a megvalósítására való készülés és készenlét sajátságos katonai összeesküvés állapotában tartotta a pártot. Az „öregeknek” az volt a meggyőződésük, hogy a független lengyel államiságot csakis egy olyan nemzeti felkelés révén lehet kivívni, amelyben meghatározó arányban a Lengyel Szocialista Párt által irányított munkásosztály vesz részt. A helyzettel együtt azonban a kihívások is megváltoztak, amit Piłsudski is felismert: „A Lengyel Szocialista Párt elveszítette monopóliumát, olyan csoportok jelentek ugyanis meg, amelyek ugyanazokat a cselekvései formákat alkalmazzák. A Nemzeti Demokrácia éppolyan jól terjeszti a földalatti sajtót, vagy talán még jobban is, mint mi; a Bund jobb és élethez inkább igazodó zsidó orosz és lengyel nyelvű sajtótermékeket ad ki, mint mi. Tüntetéseket és zavargásokat szerveznek az egész országban, sőt még hatásos terrorakciókat is… A mozgalmi élet megélénkült, különféle erők jelentek meg és követelnek mindennapi részvételt a társadalom életében, és ez a Lengyel Szocialista Pártot teljesen felkészületlenül érte” – fogalmazott 1903. szeptember 14-én. Úgy vélte, mielőbb kirobbantandó függetlenségi felkelésre kell aktivizálni a Lengyel Szocialista Pártot, mozgósítani kell egyént és tömeget. A tervezett felkelésben Litvánia, Belorusszia és Ukrajna is fontos szerepet játszott volna a lengyelek szövetségeseként. A magát szülőföldje jogán litvániainak tekintő, sőt litvánnak valló pártvezető meglepetéssel tapasztalta, hogy a Litvániában érlelődő nemzeti mozgalom éle nemcsak az oroszok, hanem a lengyelek ellen is irányul, bár nem foglalkozott különösebben vele, mert abban az időben, 1903 második felében az orosz–japán viszony elmérgesedése kötötte le figyelmét. A távol-keleti válságot Oroszország úgy próbálta megoldani, hogy 1904. január 4-én hadat üzent Japánnak.

A Lengyel Szocialista Párt vezetőinek egy szűk köre felvette a kapcsolatot a bécsi japán nagykövetséggel, és felajánlotta támogatását, azzal a mottószerű indoklással, hogy „a lengyelek született ellenségei Oroszországnak…” A japánok azonban csak hírszerzői együttműködést vártak tőlük. Meg kellett győzni őket arról, hogy a lengyelek diverzáns akciókkal és egy lengyel hadifoglyokból felállított légióval is támogathatnák Japán Oroszország elleni háborúját. Piłsudski evégett az Egyesült Államokon keresztül Tokióba utazott, ahol a véletlen összehozta az ugyancsak ott tartózkodó Roman Dmowskival.

Dmowski éppen az ellenkező céllal érkezett oda, mint riválisa. Emlékiratban hívta fel a japán külügyminiszter figyelmét arra, hogy lengyel területen legfeljebb csak helyi zavargásokat lehetne kirobbantani, amelyeket könnyen elfojtanának, s az orosz katonai erők zömét ezután már nyugodtan átdobhatnák a japán frontra. Ezért a japánok érdeke az, hogy Oroszország nyugati tartományaiban béke honoljon, s „a békefenntartás” jelentős fegyveres erőt kössön le.

A japánok feltehetőleg honfitársa emlékirata nélkül sem foglalkoztak volna Piłsudski ajánlatával, aki viszont úgy vélhette, hogy számításait Dmowski húzta keresztül. Dolgavégezetlenül tért vissza Kanadán keresztül Krakkóba, ahol október 16-a és 20-a között részt vett egy munkáspárti konferencián, és – tekintettel a várható társadalmi robbanásra – munkás-rohamosztagok felállítását javasolta, amelyeknek a feladata a tüntetések, a tüntetők védelmezése volt, de összeesküvő szervezetekként is működtek.

1904. október 28-án a Lengyel Szocialista Párt varsói szervezete mozgósításellenes tüntetést szervezett, amelyet a kozák lovasság brutálisan szétvert. A tüntetés utóhatásaként az egyik varsói pályaudvaron bevagonírozásra váró ezerkétszáz tartalékos katona fellázadt, de megmozdulásukat elfojtották. Három nappal később újabb tüntetésre került sor Varsó központjában, amelyen már hatvan felfegyverzett munkás is részt vett. Vörös zászlójuk selymén a „Lengyel Szocialista Párt. Le a háborúval és a cárizmussal! Éljen a szabad lengyel nép!” felirat bomlott ki. A rendőrség a váratlanul kirobbant lövöldözésben megfutamodott. Hat halott és huszonnégy sebesült maradt a helyszínen. Decemberben és 1905 januárjában egymást követték a tüntetések a Lengyel Királyságban.

A nyílt forradalom Oroszországban a pétervári „véres vasárnappal” robbant ki, amikor „a rossz hivatalnokok ellenében a jó cár oltalmáért” felvonuló százötvenezer fős tömeget géppuskatűzzel fogadták a Téli Palota előtt. Az ezer halott és több ezer sebesült látványa felnyitotta azok szemét is, akik az uralkodóban reménykedtek. A drámai hírre a Lengyel Szocialista Párt, a Lengyel Királyság és Litvánia Szociáldemokráciája és a Bund általános sztrájkot hirdetett. Ez volt az egymással szövetkező pártok első nagy sikeres vállalkozása: a Lengyel Királyság napokra megbénult. „Azt, amit láttam és hallottam, nem lehet másnak hívni, mint forradalomnak” – jegyezte meg az események sodrában Józef Kwiatek, a Lengyel Szocialista Párt Központi Munkásbizottságának tagja.

A legnagyobb megmozdulásra Łódźban került sor, ahol július 18-a és 25-e között százötvenegy személy (ötvenöt lengyel, hetvenkilenc zsidó, tizenhét német) esett áldozatul a katonaság fellépésének. A hatalom a munkáspártokra is lesújtott, de szétverni nem tudta, sőt bizonyos fokig elszántabbá tette őket.

Ezalatt a Nemzeti Liga a Nemzeti Oktatási Társaság és a Vasutasok Nemzeti Köre mellett 1905 júniusában létrehozta a Nemzeti Munkásszövetséget is, s ennek révén jelentősen növelte befolyását a munkások körében. A politikai életben való legális részvétel céljából alakította meg a Demokratikus-Nemzeti Pártot.

II. Miklós cár a forradalmi mozgalmak hatására, amelyeket nem tudott erőszakkal elfojtani, 1905. augusztus 19-én törvényt hozott az Állami Duma felállításáról. Pár hónappal később, október 30-án törvényhozó jogokkal ruházta fel a Dumát, s kiírta az általános választásokat. A Nemzeti Liga Dmowski vezette Országos Bizottsága és a Nemzeti Demokrácia elfogadta a cár októberi manifesztumát, s Szergej Vitte miniszterelnökhöz a Lengyel Királyság autonómiájára vonatkozó javaslatot nyújtott át, és felajánlotta együttműködését a forradalmi mozgalom elfojtásában is.

A Nemzeti Demokrácia harmincnégy képviselőt delegált az I. Állami Dumába, ahol az ő részvételükkel alakult meg a Lengyel Kör. A minta kínálkozó volt, mivel a berlini és a bécsi birodalmi gyűlésben szintén Lengyel Körbe tömörültek a lengyel képviselők. A Duma lengyel követei kerülték a nyíltan cárellenes fellépéseket, de tiltakoztak például a hadiállapot bevezetése, a statáriális halálos ítéletek vagy a białystoki zsidó pogrom ellen is.

A Nemzeti Demokrácia 1905-ös őszi fordulatával a fennálló cári hatalomhoz lojális tömegpárttá vált az 1905–1907-es forradalom időszakában. 1907-ben a II. Állami Duma választásain, amelyeken már a Lengyel Királyság és Litvánia Szociáldemokráciája is részt vett, a Nemzeti Demokrácia jelöltjei –köztük a Liberális Lengyel Haladó Párt és a kiegyezés hívei – győztek. A Nemzeti Demokrácia programjában az állami iskolák lengyel oktatási nyelvének bevezetése, valamint a Lengyel Királyság mérsékelt autonómiakövetelése volt a meghatározó.

A Dumában tizenegy képviselő lett a Lengyel Kör tagja, köztük Roman Dmowski mellett a később jelentős szerepet játszó Władysław Grabski is. Dmowski maga részt vett az 1908-as prágai és az 1909-es pétervári szláv kongresszusokon is. A pánszlávizmus védelmében írt Németország, Oroszország és a lengyel ügy című munkájában a németeket jelöli meg a lengyel nemzet legveszedelmesebb ellenségének, akikkel szemben a lengyeleknek autonómiát adó cári hatalom jelenthet védelmet. Ebből következően a Nemzeti Liga Főtanácsának 1909 áprilisában Bécsben tartott kongresszusán Dmowski olyan javaslatot nyújtott be, amely a lengyelség helyét a közelgő európai háborúban Oroszország mellett jelölte ki a központi hatalmakkal szemben. Ez még párthívei részéről sem talált egyöntetű támogatásra. Władysław Grabski az osztrákok melletti kiállást szorgalmazta.

A Nemzeti Ligában és pártjában végbement változás, a cári rendszerrel való együttműködés az idős Zygmunt Miłkowskit és a Lengyel Ifjúsági Szövetséget egyaránt eltávolította Dmowskitól. Az utóbbi szervezet kettévált, s Független Nemzeti Ifjúság, majd Függetlenségi Ifjúság néven megalakult az úgynevezett „független Zet”, amelyhez szorosan kötődött a Középiskolák Nemzeti Ifjúsági Szervezetének Jövő nevű szövetsége is.

1905 tapasztalatait a Lengyel Szocialista Párt az 1906. február 12-e és 23-a között tartott VIII. kongresszusán heves viták után összegezték. (A párt ebben az időben mintegy 50 ezer tagot számlált.) Piłsudskinak sikerült megalakíttatnia a munkás-rohamosztagokból a párt Harci Szervezetét. Az ez alkalommal létrejött Harci Ügyosztálynak rendelt alá minden összeesküvő-harci csoportot és műszaki harci szervezetet. Az ügyosztály feladatai közé tartozott a párttagok kiképzése és felfegyverzése, valamint a párt által kezdeményezett harci cselekmények ellenőrzése. Mindez átalakította a párt szerkezetét. „A fegyveres forradalom az egész orosz állam proletariátusának forradalma lesz, míg a mi országunk proletariátusának a harca az egésznek a részét képezi majd” – fogalmaz a záróhatározat.

A kongresszuson a „fiatalok” és az „öregek” közötti véleménykülönbségek ismét felszínre törtek. A „fiatalok” az orosz–lengyel föderáció szükségességét hangsúlyozták, az „öregek” a lengyel–litván–fehérorosz államszövetségben látták a jövőt.

A Harci Szervezet akciói és a pártszakadás okai

1906. július 5-e és 12-e között Piłsudski vezetésével Krakkóban és Zakopanéban tartották meg a Harci Szervezet kongresszusát, amelyen hatvanhat személy vett részt. A Harci Szervezet tagjai rövidesen hallattak magukról. 1906 áprilisában óraműpontossággal végrehajtott bravúros akcióval tíz halálra ítélt és kivégzésre vitt politikai foglyot szabadítottak ki a varsói Pawiak utcai börtönből. Július 27-én és 28-án, hogy működésük anyagi hátterét megteremtsék, két vonat postakocsiját rabolták ki, és összesen 180.000 rubelt zsákmányoltak. Augusztus 2-án a varsói orosz főkormányzó helyettese, Margovszkij tábornok ellen követtek el merényletet.

Ezekben az akciókban csak egy-egy kisebb osztag vett részt. Piłsudski, engedve hívei hosszas rábeszélésének, 1906. augusztus 15-én engedélyezte, hogy az egész Harci Szervezetet egy napon mindenhol egyszerre vessék be. A Lengyel Királyság tíz-egynéhány városában ezen a később „véres szerdának” elnevezett napon nyolcvan rendőrt és csendőrt lőttek agyon. Az utcákról napokra eltűntek az egyenruhások. A merényletsorozat általános megdöbbenést keltett, s értelme vagy értelmetlensége magát Piłsudskit is elgondolkodtatta. A merényletek azonban folytatódtak. Augusztus 19-én súlyosan megsebesítették Essen-Stenbock-Fermer gróf csendőr ezredest, majd megölték Volnarlarszkij ideiglenes főkormányzót. Ezt követően több postát és postavagont raboltak ki. Az egyik későbbi pénzszerző akciót maga Piłsudski irányította. A számára kinézett postavagon kirablására 1908. szeptember 26-án a Vilna közelében fekvő Bezdanynál került sor. A személyes jelenlét a Piłsudski alakját övező legendákat gazdagította. Ennek egy évtized múlva lett politikai tőkére váltható jelentősége.

Miközben a Robotnik folyamatosan megjelent, az első pénzszerzési akciókkal többé-kevésbé egy időben, 1906. november 1-jén látott napvilágot a Lengyel Szocialista Párt „öregjei” által alapított elméleti folyóirat, a Trybuna első száma Piłsudskinak Az aktív harc politikája című cikkével. Ebben a szerző kifejtette, hogy a hagyományos politikai küzdelem az olyan nyílt fellépések hátterébe szorul, mint a rendőrség elleni összehangolt („véres szerda”-) akció. Kétségbe vonta azt is, hogy az általános sztrájk lehet a kormánnyal szembeni harc leghatásosabb fegyvere, s az agitációs munkát sem értékelte túl sokra, mert a kormány minden esetben csak átmenetileg hátrált meg, hogy erejét összeszedve visszavághasson. Kizárólag az erőszakos megmozdulásoknak köszönhető az, hogy a Lengyel Királyságban valamelyest javult a társadalom helyzete. Ez azt bizonyítja, hogy csak nyers fizikai erővel, vagyis forradalommal lehet a kormánynak, amelynek legfőbb támasza a hadsereg, a hatalmát megtörni. Ebből egyenesen következik, hogy a felkelésnek a cári orosz hadsereg ellen kell irányulnia.

A cikk gyakorlatilag a Lengyel Szocialista Párt VII. és VIII. kongresszusain elfogadott program felülvizsgálata volt, s ez előrevetette az árnyékát annak, hogy a hamarosan sorra kerülő IX. kongresszuson az „öregek” szakítani fognak a fiatalokkal. Ez a szakítás az 1906. november 19-én Bécsben tartott kongresszuson következett be. Piłsudski hívei megalakították a Lengyel Szocialista Párt – Forradalmi Frakciót, a „fiatalok” pártja ezzel szemben a Lengyel Szocialista Párt – Baloldal lett. A forradalmi helyzet elmúltával azonban Piłsudski frakciója nem tudott tömegpárttá válni.

Piłsudski és a galíciai lövészszövetségek, lövészcsapatok

Piłsudski, akinek figyelme mind inkább Ausztria–Magyarország, az Oroszországgal szembenálló katonai szövetségnek tagja felé fordult, még a pártszakadás előtt néhány héttel megbeszélést folytatott az osztrák Franz Kanik ezredessel, a Przemyślben állomázozó X. hadtest vezérkari főnökével arról, hogy a Lengyel Szocialista Párt Harci Ügyosztályának tagjai hírszerző feladatokat végeznének az osztrák és magyar hadsereg részére. Cserében a fegyverbeszerzésben támogatást, a titkos galíciai fegyverraktárak és a párt ügynökeinek tolerálását és egyéb támogatást kért. Piłsudski arról biztosította Kanik ezredest, hogy a párt 70 ezer felfegyverzett emberrel rendelkezik a Lengyel Királyságban. Vagyis tervét tényként tálalta.

A pártszakadás után Piłsudski már akadály nélkül megvalósíthatta az Oroszország elleni harccal kapcsolatos elképzeléseit, de ehhez szövetségesekre volt szüksége. A szervezési terepet ekkor már egyértelműen Galíciai jelentette számára. Itt Kazimierz Sosnkowski lett egyik legközelebbi munkatársa. Az 1885-ben született Sosnkowski 1905-ben lépett be a Lengyel Szocialista Párt Harci Szervezetébe. 1908 júniusának végén az ő lembergi lakásán alakult meg az „első lengyel katonai iskola” Aktív Harci Szövetség néven. Célja a független demokratikus köztársaság kivívása volt. Ezt ugyan „a néptömegekben rejlő forradalmi energia legteljesebb kiaknázásával” akarta elérni, de az átalakulás hajtómotorjának a célirányos társadalmi reformokat tartotta. Ebből következően a munkásságot és a parasztságot tekintette tömegbázisának, de számított a polgárságra is. Programjában kezdetben „a munkához és a kenyérhez való jog” általános garantálása mellett a földreform is szerepelt, de ez utóbbi később elmaradt, mivel a galíciai nemzeti konzervatív körök megnyerése is szükséges volt céljuk eléréséhez.

A konzervatívokkal való kapcsolatfelvétel Piłsudski számára is fontos volt, mert Ausztriában a legfelsőbb szinten csak ők képviselhették a lengyel érdekeket. Ez az 1908-at követő esztendőkben többé-kevésbé sikerült is, jóllehet Piłsudski itt ismét Dmowskiba ütközött, aki oroszországi kényszerlakhelyéről 1895-ben Galíciába szökött, s Lembergben átvette a mind nagyobb hatású Összlengyel Szemle (Przegląd Wszchpolski) című lap szerkesztését. Vele szemben viszont Piłsudski azért tudott előnyre szert tenni, mert iránta bizalommal voltak a szociáldemokraták. Galíciában és a Cieszyni Sziléziában ugyanis az egyik legbefolyásosabb tömegpárt az Ignacy Daszyński és Jędrzej Moraczewski által vezetett (Galíciai és Ciszeyni Sziléziai) Lengyel Szociál-Demokrata Párt volt, amely 1897 óta működött e néven, de a valóságban már öt évvel azelőtt megalakult. Az Aktív Harci Szövetség szövevényes sejtjeivel, földalatti kapcsolatrendszerével egész Galíciát és a Lengyel Királyság egy részét is behálózta.

Piłsudski szerette volna az Aktív Harci Szövetséget – programjaik eltérése ellenére is – a lehető legszorosabb együttműködésnek megnyerni. Elképzelésének megvalósítását segíthette, hogy 1908 októberében Ausztria–Magyarország annektálta Bosznia–Hercegovinát, s ez feszültté tette a viszonyt Oroszország és a Monarchia között. A lengyelek válaszút előtt álltak: ha a kirobbanó háborúban Oroszország mellé állnak, s az győz, lehetőség nyílhat a lengyel területek egyesítésére. Ez azonban korántsem jelenti a lengyelség helyzetének megváltoztatását, államiságuk helyreállítását. Közjogi, politikai, kulturális, közoktatási szempontból egyébként a lengyelek helyzete az Ausztriához tartozó autonóm Galíciában volt a legkedvezőbb, de a képet beárnyékolta az Osztrák–Magyar Monarchia Németországgal fennálló szövetsége.

A Lengyel Szocialista Párt Forradalmi Frakciója és az Aktív Harci Szövetség függetlenségi törekvését két galíciai ifjúsági szervezet, az Újjászületési Szövetség és a Kibékíthetetlenek Szervezete is támogatta. Az előbbinek Władysław Sikorski volt a vezetője, az utóbbit Witold Sadowski irányította. A helyzetet bonyolította (vagy izgalmasabbá tette), hogy Galíciában egy másik függetlenségi mozgalom is működött. Ezt a Roman Dmowskival és a Nemzeti Demokráciával szembeforduló ifjúsági szervezetek és a Nemzeti Munkástanács vezetőinek kezdeményezése által 1908-ban létrejött Krakkói Lengyel Katonai Szövetség (később „csak” Lengyel Katonai Szövetség) alkotta.

1910-ben az Aktív Harci Szövetség az osztrák lövészegyletek szervezését és működését engedélyező törvény alapján legális félkatonai lövészszövetségeket hozott létre: a krakkóit „Lövésznek”, a lembergit „Lövész Szövetségnek” nevezték el, de emellett Újszandecben Lengyel Lövész Csapatok néven is alakultak lövészszövetségek. Ezek alkották egy majdani lengyel hadsereg magvát. A szétszórtan működő félkatonai alakulatok (szövetségek, csapatok) irányításának koordinálására és anyagi támogatására hozták létre – a Lengyel Szocialista Párt tevékeny közreműködésével – 1912 augusztusában a lengyel irredenták találkozóján a Lengyel Katonai Pénzalapot.

A balkáni háborúk kirobbanása miatt feszültté váló nemzetközi helyzetben alakították meg Bécsben 1912. november 12-én a Szövetkezett Függetlenségi Pártok Ideiglenes Bizottságát. Az Ideiglenes Bizottság az első ülésén Józef Piłsudskit választotta meg az Egyesített Lengyel Fegyveres Erők Főparancsnokának, s így mind a Lövész Szövetségeket, mind a Lövészcsapatokat neki rendelték alá. A lengyelség jövőjét befolyásoló nemzetközi helyzetben a lengyelek közül Piłsudski vált a politikai élet legmeghatározóbb személyiségévé. Az ehhez szükséges személyes adottságait életrajzírója, Andrzej Garlicki a következőkben látja: „…tudott távolságot tartani, s képes volt határozottságával másokat is megnyerni koncepciójának; a rá jellemző képlékeny tartalmú megfogalmazások miatt akkor is az az érzése támadt az embernek, hogy igaza van, ha jóslatai nem jöttek be. Ezt meghatványozta rugalmas pragmatizmusa, amelynek révén Piłsudski gyorsan és minden nagyobb ellenállás nélkül tudott alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez. […] Olyan helyzet alakult ki, amelyben Piłsudki központi szerepet játszott, s legközelebbi munkatársai lassacskán egyfajta sajátos törzskar feladatát töltötték be.”

„Mi, az első brigád…”

A nemzetközi felszültség megszűnésével a krakkói konzervatívok és a nemzeti demokraták a szocialista Piłsudskit már nem szívesen látták a Lengyel Fegyveres Erők élén. 1914 májusára a Szövetkezett Függetlenségi Pártok Ideiglenes Bizottságát több párt elhagyta, s a Nemzeti Demokrácia befolyása alatt álló amerikai lengyelek megvonták a Katonai Pénzalaptól a támogatásukat. Mivel a legnagyobb pénzösszeg tőlük folyt be, ettől kezdve a lengyel félkatonai alakulatok léte az osztrák hadsereg vezetőinek jóindulatától függött.

A Szövetkezett Függetlenségi Pártok Ideiglenes Bizottsága akkor volt a legerősebb, amikor 1912 őszén a „nagy háború” kitörését várta, s akkor látszott leggyengébbnek, amikor az 1914 júliusának és augusztusának fordulóján a világháború valóban kitört. Az azonban rendkívül fontos volt, hogy mind a Bizottság, mind a Lengyel Katonai Pénzalap működött. Így a Bizottság már július 29-én Bécsbe küldhette delegációját, hogy „mérvadó tényezőkkel” folytasson megbeszélést, és a Lengyel Katonai Pénzalap bankokból kivett pénzeit Piłsudski rendelkezésére bocsáthassa. Ez azt jelentette, hogy pillanatok alatt rendezni tudta sorait. Az Ausztria–Magyarország és Szerbia közötti háború kitörésének napján Bécsbe érkezett lengyel küldöttek találkoztak az osztrák vezérkar és a külügyminisztérium képviselőivel, akik kifejtették, hogy „a készülő háború célja mind Ausztriára, mind a lengyelekre nézve az Ausztria–Magyarországgal szoros kapcsolatot tartó lengyel állam megteremtése…” Ezen kívül se társadalmi célokról, se más egyébről nem esett szó.

Oroszország szeptemberben, miután Kelet-Galíciát elfoglalta, tett arra vonatkozó nyilatkozatot, hogy végső győzelme esetén a Lengyel Királyságból, Nyugat-Galíciából, a Poznańi Nagyhercegségből és a Cieszyni Sziléziából létrehozza az Oroszországgal szoros kapcsolatban álló lengyel államot. A német kormány mutatkozott a lengyelekkel szemben a legszűkmarkúbbnak, mivel egy kis államokat összefogó és a birodalomnak alárendelt Mitteleuropáról beszélt csupán.

A jövendőt illetően viszont Piłsudski látnoknak bizonyult. Ő még egy 1914 februárjában Bernben tartott előadásán megemlítette, hogy a küszöbönálló háborúban Németország legyőzi Oroszországot, s a tartalékait és nyersanyagbázisát, valamint műszaki fejlesztési lehetőségeit illetően fölényben lévő Franciaország és Anglia Németországra mér vereséget. A lengyeleknek tehát ennek tudatában kell cselekedniük.

Piłsudski a tettek embere volt. Pozíciójából eredően is ő lépett elsőként. 1914. augusztus 2-án az osztrák hírszerzés képviselőjétől, Józef Rybak századostól engedélyt kapott arra, hogy a lövészszövetségeket és lövészcsapatokat mozgósítsa. Abban is megállapodtak, hogy az orosz–osztrák háború kitörése esetén csapatával Miechów-Jędrzejów-Kielce irányában fejtsen ki tevékenységet. Ennek értelmében az egyébként egymással rivalizáló lövészszövetségek és lövészcsapatok tisztjeiből már másnap felállított egy száznegyvennégy emberből álló közös törzsszázadot. Az e napon igazi katonákká lett önkéntesekhez intézett beszédében leszögezte: „Mától kezdve nincs se ilyen lövész, se olyan lövész. Akik itt felsorakoztatok, mindnyájan a lengyel hadsereg katonái vagytok. Ezennel a külön egységek eltérő jelvényeit megszüntetem. Ettől a pillanattól kezdve egyetlen jeletek van, és ez a fehér sas.”

A törzsszázad augusztus 6-án a Krakkótól pár kilométerre fekvő Michałowicénél lépte át a galíciai–orosz határt. Piłsudski azt remélte, s osztrák pártfogóit is erről biztosította, hogy megjelenésére felkelés robban ki a Lengyel Királyságban, s a hozzá csatlakozó önkéntesekből jelentős haderő alakítható ki. A törzsszázad tisztjei a remélt önkéntes csapatok megszervezésében és vezetésében vettek volna részt. A „főparancsnok” az így frissen felálló és állandóan növekvő sereg élén vonult volna be Varsóba, ahol természetesen azonnal nemzeti kormány alakul. Az ezt bejelentő kiáltvány már Piłsudski zsebében lapult.

A lelkes fiatal tiszteket, tisztjelölteket honfitársaik részéről rideg fogadtatás érte. Amikor Kielcébe bevonultak, ujjongó tömegek helyett zárt ajtókra és ablakokra találtak. Ugyanilyen letaglózó volt az, ahogyan vállalkozásukat az osztrák hadvezetés értékelte. Ez ugyanis augusztus 12-én ultimátumot intézett Piłsudskihoz: huszonnégy órán belül csatlakozzék a legközelebbi császári és királyi népfelkelő alakulathoz (Landsturmhoz), s rendelje alá magát a parancsnokának. Fennállt a veszélye, hogy a kompromittálódott Piłsudski reményei füstbe mennek.

A helyzetet a krakkói konzervatívok és az osztrák birodalmi gyűlés Lengyel Körének tagjai mentették meg, akik a legmagasabb szinten augusztus 13-ra kijárták az engedélyt a galíciai lengyel légiók felállítására, és a galíciai pártok közötti új megállapodást is tető alá hozták. Ez utóbbi megegyezés eredményeként jött létre a Nemzeti Főbizottság, amely katonai, pénzügyi és politikai szervezete lett a Lengyel Fegyveres Erőknek. Bejelentették, hogy két lengyel légió alakul: az egyik Nyugat-Galíciában, a másik Kelet-Galíciában.

A két légió nyolcezer-ötszáz emberből állt, lengyel nemzetiségű osztrák tábornokok parancsnoksága alatt. Egyenruhájuk, vezényleti nyelvük, sapkajelvényük (fehér sas) lengyel volt, de a légionistáknak a katonai esküt osztrák mintára kellett letenniük, s karjukon sárga-fekete szalagot kellett viselniük. Elképzelhető, mit érzett Piłsudski, amikor szürke zubbonyára felhúzta a sárga-fekete karszalagot.

A Nyugati Légió élére Rajmund Baczyński tábornok került: Piłsudskit e légió ezredének parancsnokává nevezték ki. Hamarosan felállítottak egy másik ezredet is. Az így létrejött I. dandár szeptemberben keletkezett indulója – Mi, az első brigád… – ma is az egyik legnépszerűbb katonadal.

A nemzeti demokraták befolyása alatt álló keleti légió megtagadta az osztrák mintájú eskü letételét, és feloszlott. Része volt ebben az orosz hadsereg győzelmes galíciai előnyomulásának is, ugyanis a Nemzeti Demokráciában megerősödött az a felfogás, hogy Lengyelország jövőjének záloga a cár kezében van.

Az osztrák hadvezetés a megszűnt keleti légió maradványaiból szervezte meg a légió 3. ezredét, s ez a megalakuló 4. ezreddel együtt alkotta a II. dandárt, amely Magyarország északkeleti területeinek, elsősorban Máramarosnak a védelméből vette ki a részét.

Az I. világháború lengyel légiói – a majdani lengyel hadsereg magva

A lengyel légió 1914 végén hozzávetőleg 11 ezer embert számlált, két év múlva pedig a már három dandár hat ezredében 20 ezer ember harcolt. A légió I. dandárában, különösen pedig annak 1. ezredében nagy arányban szolgáltak értelmiségiek, akik kultikus tisztelettel övezték a Főparancsnokot. A katonák maguk között csak „Tatának” (Dziadek) hívták Piłsudskit, noha még nem töltötte be az ötvenedik évét. Szinte vakon bíztak benne. Nem volt olyan bonyolult kérdés, feladat, amelyet – szerintük – a „Tata” meg ne oldott volna.

Valóban, Piłsudski sikerrel vágta ki magát abból a kusza helyzetből, amelybe a háború első heteiben került. A Nemzeti Főbizottság létrejöttét és a légió megalakulását augusztus 22-én Kielcében kiadott napiparancsában tudatta katonáival. A kudarcot, az össznemzeti felkelés kirobbanásához fűzött reményeinek szertefoszlását sikerré változtatta új szózatában: „Arra volt elengedhetetlenül szükség, hogy a legbátrabbak és legenergikusabbak magukra vállalják a felelősséget, és a szikrát elsőként vessék a puskaporba. Ti voltatok azok, akik ezt megtették, a haza függetlenségéért folytatott küzdelem élharcosaiként példát adva ezzel másoknak is.”

A Nemzeti Főbizottságban az szavatolta befolyását, hogy annak két fontos tisztségét közeli munkatársai, bizalmasai töltötték be: Michał Sokolnicki a Főtitkárságot vezette, Władysław Sikorski pedig a Katonai Főosztály élén állt. Közben igyekezett több vasat tartani a tűzben. A németek által elfoglalt Kielcében Erich Ludendorff tábornokkal rövidebb, Traugott von Sauberzweig ezredessel, a IX. hadsereg vezérkari főnökével hosszabb megbeszélést folytatott annak lehetőségéről, hogy a német hadsereg oldalán egy lengyel haderőt állítsanak fel. Javaslatát nem fogadták el, de hozzájárultak ahhoz, hogy a német hadsereg által elfoglalt lengyel területeken a légió részére önkénteseket verbuváljon.

Piłsudski és hívei létrehoztak egy konspiratív intézményt, a később legendássá vált Lengyel Katonai Szervezetet is, azzal a céllal, hogy Varsóban és az orosz front mögötti területeken az Oroszországgal szembeni fegyveres ellenállást megszervezze. Kezdeti feladatként a Galíciában megalakított légió céljait kellett tudatosítania a Lengyel Királyság polgáraival, de nem tudta áttörni az osztrák és német zászlók alatt küzdő lengyelek iránt részükről tanúsított közönyt, ellenérzést. Ennek oka az volt, hogy a Lengyel Királyságban a moszkvai kormány és a cár iránti lojális Nemzeti Demokrácia befolyása volt a legnagyobb, ráadásul a háború első szakaszában az orosz hadsereg majdnem minden fronton győzelmet aratott. A nemzeti demokraták és az úgynevezett realisták egyik legsürgősebb teendőjüknek azt tartották, hogy Oroszország oldalán önkéntes lengyel katonai alakulatot hozzanak létre – a „galíciai légió” ellensúlyozására. Ennek jegyében állították fel 1915 januárjában Pulavában Witold Gorczyński alezredes parancsnoksága alatt azt az ezerfős „pulavai légiót”, amelyet betagoltak az orosz reguláris hadseregbe.

Az orosz katonai és politikai körök azonban biztosak voltak a gyors győzelemben, és nem ígértek a lengyeleknek semmit. Az elfoglalt Kelet-Galíciát is orosz tartományként kezelték. Az orosz csapatok 1914 őszén aratott sikerei nyomán a cár katonái már a krakkói bevonulásra készülődtek, és arra, hogy a Morva-medencén át majd eljutnak Bécsbe is. A lengyel társadalom támogatását így az elbizakodott orosz politikai és katonai vezetés inkább koloncnak érezte, és úgy is kezelte. Emiatt a Lengyel Demokrácia által a lengyel ügy képviseletére létrehozott Lengyel Nemzeti Bizottság kezdeti tömegtámogatottsága egyre szűkült.

A két császár Lengyel Királyságának létrejötte – király és határok nélkül

1915 nyarára a német, az osztrák és a magyar csapatok nemcsak Galíciából szorították vissza az orosz haderőt, hanem a Lengyel Királyság egész területét is elfoglalták, ahol két megszállási övezetet alakítottak ki. Egyelőre csak a helyi lengyel önkormányzatok létrehozását, a lengyel oktatási nyelvként való bevezetését engedélyezték. Nyolc és fél évtizedes szünet után a lengyel Varsói Egyetem is megnyithatta kapuit, de irodáiban a hivatalos ügyeket párhuzamosan németül és lengyelül kellett intézni. A Lengyel Királyság jogi státusát továbbra is „lebegtették”. Nem lehet tudni, hogy megfontoltságból vagy tanácstalanságból-e.

Döntésre végül a vártnál hosszabban elnyúló háború, a nyugati front megmerevedése, majd a Bruszilov-offenzíva 1916-os átmeneti volhíniai sikere kényszerítette őket. Mind a II. Birodalomnak, mind Ausztria–Magyarországnak szüksége volt egy olyan lengyel hátországra, amely gazdaságilag és katonailag („emberanyaggal”) támogatni tudja a központi hatalmakat. Az osztrák és a magyar vezetés azt szerette volna, ha a Lengyel Királyságot a Habsburg Birodalomhoz, Galíciához csatolják. A formálódó Lengyelország sorsáról azonban az erősebb Német Császárság akart dönteni. Ebben a huzakodásban Piłsudski bejelentette, hogy a továbbiakban csak nemzeti kormány alatt kíván szolgálni, s benyújtotta lemondását a galíciai és volhíniai frontokon és Magyarország északkeleti határvidékén helyét kitűnően megálló légió I. dandárának parancsnokságáról, ahová 1915-ben állították. Bécs erre a légiót átnevezte Lengyel Segédhadtestnek, mintegy jelezve, hogy ez már a létrehozandó lengyel állam hadereje.

A német és osztrák-magyar alkudozások eredményeként 1916. november 5-én a két császár, I. Ferenc József és II. Vilmos bejelentette, hogy az Oroszországtól megszerzett lengyel területeken „alkotmányos berendezkedésű önálló állam alakul örökletes monarchiaként”. Kiáltványukban nem esett szó sem lengyel kormány felállításáról, sem a határokról, sem a Poroszországba beolvasztott lengyel területek sorsáról. Ferenc József ígéretet tett Galícia autonómiájának kibővítésére, majd néhány nappal később az önálló lengyel hadsereg létrehozására. A felemás, bizonytalan helyzetet – vagy más megközelítésben: az elért eredményeket – egyes lengyel pártok kétkedve, mások, mint kezdetet, lelkesen fogadták, de elhangzott olyan megjegyzés is, hogy a lengyel hadsereget „csak a lengyel szejm” szólíthatja fegyverbe.

Mindenesetre a két uralkodó döntésével a lengyelek előtt megnyíló még ha korlátozott lehetőségeket is Piłsudski kihasználta. December elején Varsóba utazott, ahol több órás megbeszélést folytatott Hans Hartwig von Beseler német katonai kormányzóval, aki úgy jellemezte lengyel partnerét, hogy „jóllehet tehetséges és emberként bizonyára derék, de komolyabb katonai szakismeretekkel nem rendelkező dilettáns és demagóg”. Ennek ellenére Piłsudski volt az, aki Beselernek diktált, és december végén emlékiratban szögezte le, hogy a minél előbb felállítandó, minél nagyobb létszámú és körültekintő alapossággal kiképzendő hadsereg szervezésében csak lengyelek, pontosabban csak a lengyel légiók tisztjei és altisztjei vehetnek részt, előre megszabott feltételek alapján. (Ki tudja, a „főparancsnok” nem tudatosan szabott-e olyan feltételeket, amelyekről eleve tudta, hogy elfogadhatatlanok?)

Beseler a feltételeket nem fogadta el, de Piłsudskit meghívta a Lengyel Királyság Ideiglenes Államtanácsába, amely huszonöt tagú volt, és 1917 január közepén kezdte meg működését. Piłsudski a Katonai Bizottság élére került, s hogy fontosságát, tekintélyét tudatosítsa és aláhúzza, előszeretettel hangoztatta, hogy a német, osztrák-magyar és orosz hadsereget behálózó titkos Lengyel Katonai Szervezet 10 ezer tagja támogatja munkáját. A Lengyel Katonai Szervezet és maga Piłsudski is változatlanul Oroszországot tartotta a lengyelség első számú ellenségének.

1917 februárjában azonban úgy tetszett, hogy e tekintetben gyökeresen megváltozik a politikai, katonai és a társadalom-lélektani helyzet. A cárt lemondásra kényszerítő oroszországi polgári forradalom nyomán az Ideiglenes Kormány mellett megalakult a Munkás- és Katonaküldöttek Pétervári Tanácsa. Ez utóbbi ünnepélyes nyilatkozatban hozta ország-világ tudomására, hogy Lengyelországnak minden feltétel és korlátozás nélkül joga van a teljes függetlenségre. E bejelentésnek Piłsudski rendkívüli jelentőséget tulajdonított, mivel nyílt beismerése volt annak, hogy a lengyel–litván államot felosztó egyik birodalom kidőlt a sorból, s ezzel megszűnt a másik két megszálló hatalommal való együttműködés különféle politikai és katonai számításokon alapuló indoka.

Az „eskü-válság” és Piłsudski internálása

Piłsudski a lengyelek érdekeit szolgáló mind határozottabb követelésekkel akarta kikényszeríteni az Államtanács lemondását. Közben Ausztria–Magyarország a lengyel légiókat a Lengyel Királyságban létrehozandó lengyel haderő leendő parancsnokának, Beseler főkormányzónak a rendelkezésére bocsátotta. Beseler azonban sem a lengyel katonák, sem a Királyság lakosainak körében nem volt népszerű. A német polgári és katonai hatóságok nem úgy bántak a Lengyel Királysággal, mint egy területében megnövelendő szövetséges állammal, hanem legyőzöttként kezelték. A termékek kötelező beszolgáltatása ugyanúgy hétről hétre növekedett, mint a munkanélküliség és az infláció, és több százezer lakost hurcoltak Németországba dolgozni. „Alulnézetből” tehát mindenki gyanús volt, aki a német megszállókkal bármely indokkal is együttműködött.

Piłsudski számára a katonai eskü kérdése szolgált indokul a szakításhoz. A Beselernek átadott lengyel légióknak ugyanis azok a katonái, akik nem rendelkeztek osztrák–magyar állampolgársággal, katonai esküt tartoztak tenni. Az esküt – noha jóval inkább tekintetbe vette a lengyelek nemzeti érzékenységét, mint az 1914 nyárutóján osztrák mintára megfogalmazott eskü – Piłsudski elfogadhatatlannak tartotta.

Időközben a németek álláspontja is módosult a lengyel kérdést, a felállítandó lengyel hadseregnek a háborúba való bevonását illetően. Miután a keleti front orosz részről közel állt az összeomláshoz, már nem volt feltétlenül szükséges az egymillió főt számláló lengyel hadsereg felállítása. A nyugati fronton pedig a lengyeleket nem merték tömegesen bevetni, mivel Franciaország a cárizmus bukása után ígéretet tett a lengyel kérdés megoldására. 1917 júniusában első lépésként – a párizsi orosz nagykövetséggel egyeztetve – felállította az „autonóm lengyel hadsereget”. Ennek alakulatait a nyugati fronton harcoló kanadai és orosz csapatokban szolgáló lengyel katonákkal, majd lengyel hadifoglyokkal és végül Egyesült Államokban verbuvált önkéntesekkel töltötték fel. Az egyelőre még kis létszámú lengyel haderőt átmenetileg francia parancsnokság alá rendelték.

A francia kormány döntése politikai szempontból meghatározó következményekkel járt. Az orosz orientációjú lengyel politikai irányzat vezetője, Roman Dmowski már 1915 végén elhagyta Pétervárt. Előbb Londonba, majd Párizsba s végül Rómába utazott, hogy a lengyel kérdésről tájékoztassa és a lengyel ügynek megnyerje az itteni kormányokat. A februári forradalom következtében bizonytalanná váló orosz szövetség tette lehetővé 1917 augusztusában a Lengyel Nemzeti Bizottság londoni megalakítását, amely rövidesen Párizsba tette át székhelyét. Tagjai nemzeti demokraták és úgynevezett realisták voltak. Egyelőre ők képviselték a lengyelség érdekeit Nyugat-Európában. Piłsudski a képviselet tényét fontosnak tartotta, mert úgy vélte, hogy a nagy nemzetközi sakkjátszmában, ahol a tét Lengyelország, azok a lépések is szükségesek, amelyeket Roman Dmowski tesz.

A lengyelek a nemzetközi helyzet minden változatára felkészültek, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy a formálódó Oroszországban is sorra alakultak a lengyel katonai szövetségek, kisebb-nagyobb csapatok. 1917 februárjára a pulavai légiót hadosztállyá fejlesztették. Az oroszországi egységes lengyel hadsereg létrehozását a nemzeti demokratákon kívül az orosz Ideiglenes Kormány is támogatta. Az orosz hadseregben szolgáló lengyel alakulatok képviselői 1917 júniusában kongresszust tartottak, amelynek tiszteletbeli elnökévé Józef Piłsudskit választották meg, mely ötlet abszurdnak tetszhet, de jól érzékelteti, hogy a lengyelek már ekkor a három felosztó hatalom feletti egységes hadseregben gondolkodtak. A kongresszus legfontosabb döntése azonban az volt, hogy felállítják az oroszországi lengyel hadsereget s annak felügyelő szervét, a Lengyel Katonai Főbizottságot, ami ellen a Lengyel Katonai Szervezet tagjai és a szélsőbalos katonai képviselők tiltakoztak. Az előbbiek azért, mert a német támogatással már létrehozott varsói Államtanács (amellyel Piłsudski is együttműködött) tevékenységében látták a lengyel jövő zálogát, az utóbbiak viszont attól tartottak, hogy az egységes lengyel hadsereget könnyen az ellenforradalom szolgálatába lehet állítani. A hadsereg szervezése ettől függetlenül kezdetét vette. A magvát alkotó I. lengyel hadtest parancsnoka Józef Dowbór-Muśnicki tábornok, az orosz hadsereg egykori tisztje lett.

Ebben a lengyelek számára ígéretesen alakuló nemzetközi helyzetben Piłsudski mindenképpen szakítani akart a hosszú távon vesztésre álló központi hatalmakkal. Kihasználva azt, hogy az Államtanács elfogadta a katonai eskü szövegét, ő maga lemondott ott betöltött tisztségéről, és felszólította a légionistákat, hogy tagadják meg az eskü letételét. Az I. és III. dandár légionistái nagyobbrészt Piłsudskinak engedelmeskedtek. Közülük azokat, akik a Lengyel Királyságból származtak (hozzávetőleg háromezer-ötszáz embert), a német hatóságok internálták, míg az esküt megtagadó galíciaiakat, hozzávetőleg háromezer-háromszáz főt betagolták az osztrák hadseregbe: őket az olasz frontra küldték. Az esküt csak a Józef Haller tábornok parancsnoksága alatt álló, hétezer-ötszáz főből álló II. dandár tette le, amelyre egyébként addig is alig volt befolyása Piłsudskinak. Haller tábornok csapatait a bukovinai orosz fronton vetették be. A Lengyel Királyságban állomásozó Polnische Wehrmacht így 1917 nyarán alig számlált ezer embert.

Piłsudski terve sikerült: nem jött létre olyan lengyel nemzeti hadsereg, amely közvetlenül vagy közvetve a Német Birodalmat szolgálta volna. Így maga sem csodálkozott azon, amikor július 21-ről 22-re virradó éjszaka vezérkari főnökével, Kazimierz Sosnkowski ezredessel együtt a német katonai hatóságok lázítás vádjával letartóztatták, majd a magdeburgi erődbe zárták. (Az Ideiglenes Államtanács tagjai emiatt augusztus 25-én testületileg benyújtották lemondásukat.) A börtönből néhány napra becsületszóra még akkor sem engedték szabadon, amikor 1918 februárjában táviratot kapott Aleksandra Szczerbińskától, hogy leánya született. Az 1882-ben született, feltűnően szép és intelligens Aleksandra Szczerbińskát 1905 táján ismerte meg, azt követően, hogy nevelt lánya meghalt, s házassága válságba került. Szczerbińska 1906-tól a Harci Szervezet tagja volt, s 1907-ben Piłsudskival együtt készítette elő egy kijevi bank kirablását. Piłsudski 1916-ban visszatért a katolikus hitre, de Aleksandrával nem tudott házasságot kötni, mert törvényes felesége nem egyezett bele a válásba.

Piłsudski katonai ismereteinek bővítésére használta ki a börtönben vagy inkább internálása alatt rendelkezésére álló időt, mert a fronton szerzett tapasztalatai még nem tették elméletileg képzett hadvezérré. Ekkor írta meg az I. dandár 1914-es és 1915-ös harctéri működését feldolgozó visszaemlékezéseit is Az én első harcaim címmel.

De az idő más vonatkozásban is neki dolgozott. Az idézett történész, Andrzej Garlicki kiemeli, hogy „a német börtönben eltöltött tíz-egynéhány hónap teljes politikai siker volt Piłsudski számára: lehetővé tette, hogy egykori tekintélyét visszaszerezze, és egy olyan helyzetbe emelje őt, amilyennel soha azelőtt nem rendelkezett. Politikájának addigi vargabetűi már mit sem számítottak – bebörtönzésének ténye homályba borította őket.”

A lengyel kérdés napirendre kerülése

Miután a franciák 1917 augusztusában nyíltan vállalták a lengyel kérdés képviseletét, a Lengyel Királyság német és osztrák főkormányzója mintegy válaszul – szeptember 15-én – kihirdette a két császár pátensét a lengyel államhatalom megteremtéséről, s addig is, míg a lengyel király elfoglalja a trónt, létrehozták a háromtagú Régenstanácsot. A változás közvetlen hatása az anyanyelvű állami iskolahálózat beindításában volt érzékelhető leghamarabb. 1917 őszén kétharmadával nőtt a lengyel nyelven tanuló általános, közép-, és szakiskolások száma a háború előtti „orosz” időszakhoz képest.

Németországnak és Ausztria–Magyarországnak a lengyel állam helyreállításáért hozott 1917-es gyakorlati döntéseit az októberi forradalom nyomán létrejött bolsevik állam- és pártvezetés felülmúlta – a nyilatkozatok szintjén. 1917. november 16-án bejelentette Oroszország népeinek önrendelkezési, elszakadási és államalkotási jogát. Ennek jegyében „a demokratikus, forradalmi Oroszország követelte Lengyelország függetlenségét, egyesítését és demokratizálását”. Majd pedig hivatalosan is semmisnek nyilvánította Lengyelország felosztásait.

A bolsevik Oroszország és Németország, valamint Ausztria–Magyarország között 1917 decemberében a béketárgyalások is megindultak. Az 1918. március 3-i breszti békekötést hosszas huzavona előzte meg. Szovjet-Oroszország nem akarta elismerni Észtország, Lettország, Litvánia és Ukrajna függetlenségét. A lengyelekről nem esett szó: a Régenstanács képviselői nem vettek részt a tárgyalásokon. 1918. február 1-jén a bolsevik hadsereg főparancsnoka, Kirilenko minden oroszországi lengyel katonai egységet feloszlatott. A tárgyalások felgyorsulásához az is hozzájárulhatott, hogy február 19-én Németország és Ausztria–Magyarország különbékét kötött az Ukrán Népköztársasággal. A központi hatalmak hadseregeinek élelmezése fejében elvileg átadták Ukrajnának az 1912-ig a Lengyel Királysághoz tartozó Chełm-vidéket és a tőle északra fekvő, Bugon túli Podlachia egy részét.

A március 3-án Bresztben aláírt béke értelmében Oroszország a XVII. század közepén birtokolt területére szorult vissza: Finnország, Észtország, Lettország, Litvánia, a Lengyel Királyság és Belorusszia a Mitteleuropa-terv megvalósuló részeként Németország, míg Ukrajna Ausztria–Magyarország befolyási övezetébe került. Március 23-án II. Vilmos császár kihirdette a litván állam megalakulását. Nem minden előzmény nélkül, mivel a litvánok már 1917. november 23-án összehívták alkotmányozó nemzetgyűlésüket, a Taribát. 1917 decemberében a mégoly törékeny nemzeti tudattal és vékony értelmiségi réteggel rendelkező beloruszok is memorandumot küldtek a német kancellárhoz, amelyben a litván–belorusz, majd egy idő után már csak a belorusz állam felállítását követelték. 1918 őszén a kelet-galíciai ukránok is önálló államot terveztek alakítani, s ebben számítottak Habsburg Vilmos főherceg támogatására, aki a háború alatt az ukránok saját nemzeti légióját, a nemzeti tudat elmélyítése szempontjából fontos Szics-gárdát pártfogolta és felügyelte.

Mindebből látható, hogy a Bresztben megkötött béke nyomán hiába került tulajdonképpen az egész egykori lengyel állam területe Németország és Ausztria–Magyarország ellenőrzése alá, a lengyelek számára ez korántsem jelentette az állam megnagyobbodott határok közötti helyreállítását. Ekkor már ismert volt az antant oldalán háborúba lépő Egyesült Államok elnökének, Thomas Woodrow Wilsonnak a béketerve s annak 1engyelekre vonatkozó 13. pontja is, amely kimondta, hogy a független lengyel államnak „magában kell foglalnia az egyértelműen lengyel lakosságú területeket, és szabad, biztonságos tengeri kijárattal kell rendelkeznie”. Wilson felfogásából azonban akár azt is ki lehetett olvasni, hogy a helyreállított lengyel állam csak a Lengyel Királyságból és Nyugat-Galíciából áll. A wilsoni békepontok csak annyiban érintették a Németországhoz tartozó lengyel területeket, hogy Gdańsk kikötővárosában Lengyelország különleges kereskedelmi jogokkal rendelkezett volna.

Wilson ezzel együtt felmérhetetlenül nagy szolgálatot tett a lengyel ügynek. Az angol és az olasz miniszterelnök 1917 decemberében ugyanis  még azt hangsúlyozta, hogy a háború célja nem Lengyelország helyreállítása, fél év múlva pedig, a szövetségesek versailles-i tanácskozásán már ők is azt nyilatkozták, hogy „az egyesített, független, tengeri kijárattal rendelkező Lengyelország egyik feltétele a tartós és igazságos európai békének és a törvényesség helyreállításának”.

A wilsoni béketerv megvalósulásának természetesen Németország legyőzése volt a feltétele, amely nemcsakhogy a Poznańi Nagyhercegségről, Felső-Sziléziáról és a Tengermellékről nem mondott le a leendő Lengyelország javára, de még a Lengyel Királyság nyugati és északi sávját is meg akarta kaparintani, keleti peremvidékének egy részét, a Chełm-vidéket pedig, mint láttuk, a leendő Ukrajnának szándékozott átengedni. Ez elleni tiltakozásul a Régenstanács által kinevezett régenskormány és a Lengyel Királyság lengyel főkormányzója, Stanisław Szeptycki lemondott, a nemzeti demokraták és a szocialisták pedig egy emberként léptek ki az osztrák birodalmi gyűlés lengyel köréből. A tiltakozásnak katonai vonatkozása is volt: Józef Haller tábornok II. dandára felmondta az osztrákoknak az engedelmességet, s embereinek egy része a front túloldalán álló II. lengyel hadtesthez csatlakozott. Az így szövetkezett lengyel haderő 1918. május 11-én Kaniównál összecsapott a németekkel, s csak akkor adta meg magát, miután lőszere elfogyott. A kaniówi ütközetnek tudati, lélektani szempontból volt jelentősége: első ízben egyesültek a front két oldalán álló lengyel csapatok. A vereség következményei akár súlyosak is lehettek volna, a tiszteket ugyanis Huszton és Máramarosszigeten bebörtönözték, s hadbíróság elé akarták állítani. (Józef Haller tábornoknak sikerült Franciaországba jutnia.) A tárgyalásra azonban a Monarchia összeomlása miatt már nem kerülhetett sor. Dowbór-Muśnicki tábornok I. lengyel hadtestje harc nélkül tette le a fegyvert a németek előtt: az ő, részben Németországból származó katonái szabadon hazatérhettek. A III. oroszországi lengyel hadtestet az osztrákok fegyverezték le 1918 júniusában.

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben