×

„Sötétedő időben védelem híján”

Kondor Béla indulása

Győri János

2006 // 05
Ki volt Kondor Béla? Mi volt Kondor Béla? Mindhalálig szeretetvezérelt, békességre vágyó, vagy magas parancsot teljesítő, erkölcsileg szigorúan ítélkező angyal? Égi szférák küldötte, vagy magányos küszködésre született labirint- és pokoljáró? Örök ideák, ideálok és ősi törvények gyógyíthatatlan szerelmese, vagy modern világunk csalhatatlan éleslátású költő-művész diagnosztája? A lehetetlennel dacoló szellemóriás, aki a korszellemnek ellentmondva, sziszüphoszi küzdelemre elszánt akaraterővel a világban dúló pragmatizmus idején égig érő katedrálist emelt a hegycsúcs magasában – leomolhatatlant s örökkön világlót?

A magasság mint létdimenzió – távolról sem filozófiai értelemben – világ­képének igen korán része lett. Feljutni a roppant égi térbe – az alig több mint tízesztendős Kondor Béla sóvár reménye volt. A csábító magasban szálló gép­csodák – ahogy pestszentlőrinci házuk kertjéből vagy padlásáról telhetetlenül nézte őket – izgalomba hozták, lázas tevékenységre ösztönözték: szárnyas szerkezetek létrehozására. Ikaroszi vágyban fogant elképzelései megvalósításában az apjától örökölt technikai lelemény is erősen ajzotta. Kaptáraik mellett (ahol évekkel korábban a méhek természetét vizsgálgatta, és önvédelmi ösztöneit tette próbára, nem egy ízben életveszélyesen, a Darázskirály majdani festője) kerti kamrájuk deszkapolcain – idézi fel testvérhúga, Kondor Mária emlékező írásában (A repülés igézete) a fáradhatatlan igyekezet szembeszökő sikerét – ámulatos-gyorsan nőtt a „repülőmodellek sora. Előbb papírból, majd puhafából, késsel faragva.” (Amilyeneket bonyolultabban, konstruktív művészi igénnyel, „csuda­bogaraknak” keresztelve s grafikái vagy festményei készültekor tetszés szerinti perspektívába állítható „térrajzként”, háromdimenziójú modellként hasznosítva őket élete végéig játszadozva fabrikált, hogy végül is művészileg elgondolt és megrendezett fényképfelvételei során döbbenetesen látomásos katasztrófa-képsorozatának gigantikussá nagyított elemei, az ember utáni csend összezúzott és félelmetes szimbólumai legyenek, vizuális emlékül a szorongva látott jövőből.) A lélekben már pilótának készülő fiú a nyughatatlan akaraterő s az apai bőkezűség eredményeként rövid idő múltán ábrás szakkönyv és saját tervrajz szerint, jól megmunkált anyagokból repülőgépmodellt illeszthetett össze, ráadásul olyan mesterien, hogy az próbaszerű felbocsátásakor szíven ütő hűtlenséggel önállósodott is; feszült zsinórját szakítva, a szélirányban egyszer s mindenkorra kirepült a látókörből. Újabb röptetésre nem került sor. 1944 nyarára a háborús világomlás zűrzavarában és rettenetében a szülők aggódása Balaton-parti biztonságba mentette a testvérpárt, s a pórul járt modellező, aki épp a remélt biztonságban egy víz feletti légi csatát nézett végig, nem álmodott és nem beszélt már merész pilótakalandokról s a levegőégben véghezvihető bravúrokról sohasem. De ha életpályatervét hirtelen új környezetükben, Angyalföldön, ahová a család a hadi­zónába került Pestszentlőrinc kiürítése után költözött, nem szőtte is tovább, a repülés, a magasba jutás szívét betöltő vágya életre szólóan meghatározó lett, s lelkibbé és szellemibbé lényegülve magasabb rendű célokhoz adott indíttatást, mint ha ténylegesen teljesedett volna. Alkotóiakhoz.

Aligha túlzás: a modelleket hajtogató-fabrikáló, ég felé törő fiú lelke mélyén vagy lénye ösztönhomályában – ősköltői, ősművészi adottságként? – úgyszólván már minden képesség arra vár, hogy teret és szerepet kapjon tudatszinti világában, s nem lebecsülendőbb izgalmakkal s örömökkel lepje meg, mint az ég kékjében csillogó repülők. Még épp hogy kamaszodik, belülről fakadt verssorok és dallamok – hol együtt, hol külön – formálódnak nyelvén, titkon verseket ír, naplót vezet, és ceruzáit s rajzórai eszközeit mind sűrűbben veszi kézbe magánszorgalomból. Éveihez képest szembetűnő rajztudással s látomásos művészként is vállalt realista ösztönnel élményeket, helyzeteket rögzít, portrékat és figurákat rajzol (A húgom bőg , 1944, Balatonszemes). S a színek költészetével és kifejezőerejével együtt mint közvetlenül kínálkozó lehetőség egyre többet foglalkoztatja az akvarellfestészet. Albumokban tájékozódva – jobbára Cézanne stílusában – csendéleteket fest, 1949-ben, egy Rouault-reprodukció inspirálására pedig megalkotja első Krisztus-képét is, sok változatban és számtalanszor megformált szakrális jelképét, az igazság és szeretet megcsúfolásának szimbólumát. „Rouault után szabadon, fekete-fehér reprodukcióról” – írja festménye hátára az érettségire, de még inkább a hivatására készülő diák, aki – hogyha egyedül van – a pianínón „Bachba oltott, nagyon szép modern zenét” rögtönöz, s akiről a Krisztus-képpel megajándékozott, valamicskét idősebb jó barát, a zenei játékát is felidéző Gilyén Nándor jó néhány év múltán így emlékezik: „Tizenhét-tizennyolc éves korában már mélyen gondolkodó ember volt, ha ezt több-kevesebb sikerrel takargatta is.” A modern művészet és a „mik és mi végre vagyunk” kérdésein jóval többet töpreng, mint iskolai dolgain. A költészetet s a filozofikus írásokat gyakorta faggatja. A hangsúlyos-rímes verselésről lazább formára térítő Kassák-versek mellett Ady, de főképpen az ő külvárosi környezetével sok tekintetben rokon világú József Attila költészetét sem „középiskolás fokon” ismeri már. Alkuvástalan igazmondásra és magasrendű elkötelezettségre a megalázottak és sorsgyötörtek iránt az elsők között adtak neki példát, idejekorán és foganatosan sugallva azt is, hogy „a mindenséggel mérd magad!” A Rouault-másolat festője a költészetben is morális komolysággal, gondolatilag már feladatra éretten keresi a hangját és végeznivalóját. A szolidaritásra ösztönző szeretet s a hasznos szolgálat reménye Megbízás címmel azt íratja vele, hogy „Menj, dalom, a magányoshoz és az elégedetlenhez / Menj a meggyötört idegűhöz is / Menj, mint a hűvös víz tágas hulláma. / Légy mindenfajta elnyomás ellen, / Erősítsd a vékony szálakat, / Vigyél bizalmat a lélek csápjai közé.” Nem kétséges számára, hogy lényének pótolhatatlan lételeme a kép, a vers és a zene – amely „dühödt szomorúságát energiává nemesíti sokszor” (amint később egy Kodály Zoltánhoz írt levél fogalmazványában vallja), s melynek hatalmával majd maga készítette, sajátosan egyedi hangszereken is játszva varázslatosan a lelki szférájába emeli barátait, hallgatóit – s egyáltalán nem kétli, hogy neki a művészpályán kell elindulnia, hogy a magasság meghódítása ne maradjon gyermekálom.

Érettségi után, 1949-ben festő szakra jelentkezik a Képzőművészeti Főiskolán, ahol felvételiztetőinek „osztályharcos” döntése arculcsapásként éri. Apja tisztviselői mivolta miatt nem veszik fel. Csak egy esztendő elteltével sikerül bejutnia az intézetbe, hajógyári munkásmúlttal, tanulni vágyó villanyszerelő-segédként. Minthogy azonban szellemi önállóságát nyakas-hajthatatlanul minden idegszálával védelmezi, igen hamar a főiskola „űzött vadja” lesz. Lépten-nyomon a rosszindulat vizslató figyelme kíséri. Pedig nincs az egyetemes kultúrában telhetetlenebbül tájékozódó, szakmai tudásra szomjasabb s fáradhatatlanabbul munkálkodó növendéke a főiskolának, mint ez az ártatlanul-bűntelenül gyanús elem. Szakállnövesztésében, mellyel kisebb arc­hegeit leplezné, veszedelmesen ragályos ellenzékiséget sejtenek. A főiskolán uralkodó posztimpresszionizmustól feltűnően idegenkedik, a szocialista realizmus rögeszméit pedig felfogni sem törekszik, nemhogy félgiccseket gyártva, önvédelmi célszerűséggel hunyászkodva követné. Festményein a piros színt elégtelennek találják, színálmait és színkompozícióit meg kihívóan keresettnek. Akad tanár, aki megszégyenítően, mulattatási szándékkal egy-egy képét kuriózumként mutogatja szünetekben a folyosón. Ráadásul szokatlanul szókimondó; természetes egyenességét angyalföldi környezete és volt munkahelye, a hajógyár nem hangolta át s nem finomítgatta diplomata­modorrá. Mindezt sértődött-érzékenyen tapasztalva, a festő tanszéken úgy dön­tenek (alkalmasint meggyőződés nélkül), hogy nem született ecsetkezelésre. Az intézetből eltanácsolt – diáktársai körében egyre népszerűbb – festőnövendéket, akit a színek szerelméből bajos lenne kigyógyítani (még diplomamunkaként készített rézkarcsorozatának ismertetése végén is egyértelműen s ellenségeit későbbi bosszúra bőszítőn kinyilvánítja makacs szándékát), Koffán Károly veszi oltalmába a grafikai tanszéken, ahol példátlanul serény és odaadóan alázatos tanulékonyságával és fényes eredményeivel hamarosan ámulatba ejti bátor párt­fogóit. Ujjbegyében és szellemében lévő rajztudása – természetlátásával egy­idejűleg – oly mértékben tökéletesedik, hogy mestere is bízvást tanulhatna tőle, aki erre meghatóan büszke is. „Mindig magasabbra ívelt – emlékezik Koffán tanár úr –, mint repülő emberei, melyeket, jól jegyezzük meg, előbb rajzolt meg, mintsem azok ténylegesen felszálltak. Amikor az első rézlemez elé ült, meg­született keze alatt az egyik legszebb magyar rézkarc, egy parasztasszony képe. S utána a többiek, egytől egyig remek.”

Koffán Károly és Kondor-pártoló tanártársai szerepét bajos volna túlbecsülni. De a szakmai és anatómiai tudását megszállottan gyarapító növendéket a tündökletes felívelésben az egyetemes kultúra szellemóriásai náluk is áldásosabban – szárnyat adóan – segítik. Ez kiváltképp azért lehetséges, mert bizton bízik a tradíciók vezérlő és ihletadó hatalmában. Épületes paradoxon, hogy hagyomány­ismeret híján nem lett volna képes olyan öntörvényűen eredeti és idők-felettien korszerű, roppant életmű alapjait minden reményt felülmúló gyorsasággal megvetni, mely múlhatatlan szín- és formavarázsával, létfilozófiájával és egyete­mességével minőségben és gazdagságban egyedülálló modern korunk művészi vállalkozásai között. Melyet a szűklátókörűséggel és igénytelen-érzelmes részrehajlással nemigen vádolható Fülep Lajos, a XX. század európai látóhatárú művészetfilozófusa Picassóé fölé emelt a maga értékrendjében. A művészetben ugyancsak avatott Nagy László korántsem aránytévesztő szeretettel írta róla, hogy: „Ilyen nagy kométán a kancsal Európa is ámulhatna.” A gyárak, üzemek s műhelyek valóságövezetéből érkezett növendék, aki egy későbbi versében azt vallja, hogy „Az én testemben gépek duhogása / zúzott hangszerek fémes zuhogása / csontkarú acél és kényes szerkezeteké”, s az emberért való hasznos gépet – ahogy József Attila – „kezes állatnak” tekinti, nem a technikai meglepetések bűvöletében él, s az újszerűség reményében nem a pragmatikus korszellemhez s a lélektelenül elgépiesedett haladáshoz igazodó vagy öncélúan spekulatív izmusokra hangolódik, hanem az örök értékekre, melyek ismerete és szelleme nélkül szerinte a művészet nem töltheti be eredeti, szakrális vagy legalábbis magasrendűen emberi rendeltetését. Létkérdésekre választ, jelenségekre magyarázatot s titkokra megfejtést remélve és keresve lázasan tájékozódik az örök szavakba zárt művek világában és az emberi múlt vizuális remekei között. „Nem marhaság és nem is sznobizmus a művészettörténet nagy mestereiről beszélni – jegyzi nap­lójába – … vannak, akik az emberi fajon belül lehetséges nagyság vagy igazság birtokába jutottak, s ezt természetes módon közölni tudták, úgyhogy akik hasonlóra törekedtek, a megvilágosodást élték át műveik láttán. – A nemesre törekedni kell, csak úgy látható meg másokban is vagy tetteikben.”

Sorsos elrendelés volt-e, hogy a Szépművészeti Múzeum képanyagraktára épp akkor nyílt meg a főiskola eltanácsolt növendéke előtt, amikor szorongatott-reménytelen helyzetében egzisztenciális fontosságú volt számára tehetsége tündökletes bizonyítása? Mindenesetre életrajzi tény, hogy a kitűnő művészettörténész, Körner Éva közreműködésével több évszázados művek kézbevétele és tanulmányozása során, hosszú, magányos különórákon kegyelmi segítséget kapott a művészet világképteremtő óriásaitól. „Harmadéves koromban – mondja Frank Jánosnak egy interjúban – végignéztem a Szépművészeti Múzeum sok grafikai lapját, Dürert, Rembrandtot, Goyát. Alapelemeket kerestem és találtam. Amit én másoktól – a klasszikusoktól – loptam, abból lett a »Kondor-iskola«. Jobb lett volna közvetlenül tanulniuk, nem lett volna haszontalan mulatság.” Kérdés persze, hogy követői, akik szemérmetlen utánzásaikkal felháborították, átélték volna-e azt a „megvilágosodást”, melyben Kondort elődei sorsdöntően részesítették; észlelték volna-e azokat az titokzatos jeleket, miket neki látnia adatott; felfogták volna-e a nagy szellemek tanácsait, sugallatait? Mert vannak olyan finom rezgések, melyeket felfogni csak ritka érzékenységgel lehet – Dantéról szólva T. S. Eliot beszélt róluk –, „és olyan érzések, melyeknek az emberek alig-alig vannak tudatában”. Talán csak akkor, ha érzéktartományaik egymást gazdagítóan lezáratlanok, s képzeletük és tudat alatti világuk közt nagyon laza a határ. Mindenesetre a pincebeli különórák után nem is nagyon sokára elkezdett Hamlet- és Dózsa-sorozat művészjelöltje előtt Dürer és Rembrandt fametszeteinek és rézkarcainak megformálása, vonalritmusa és -rendszere, fény- és árnyék­hatás-érvényesítése, tér- és aránykezelése gondolati és érzelmi vonatkozásaival együtt olyan mély összefüggésekben világosodhatott meg, hogy elemeit és tanulságait sajátosan egyéni felfogásban és stílusban tudta hasznosítani. „Bar­csay, Kmetty, Koffán – olvashatjuk költőóriás barátja, Nagy László emlékezésében – már kezdetben a nagyság jegyeit látták a növendék művészetében. Szerették, segítették, fortéllyal vették a szárnyuk alá, mert már a főiskolán űzött vad volt. S nem tévedtek az elhunyt nagymesterek: Dürer, Bosch, Rembrandt, Blake, amikor kiszemelték és vonzották, hogy a páratlan tudást átadják. A legmeredekebb nyárban ott ült az ifjú művész a múzeum pincéjében, társalgott sugárzó szellemekkel.” S a következő évek magas szinten gazdagodó termésének tanúsága szerint újabb és újabb „találkozások” során e segítőkész szellemek – váltakozó társulásban – az „alapelemeket” s az önkifejezés egyéni lehetőségeit egyaránt kereső növendéket új egek és új dimenziók felfedezésére és birtokolására bátorították, s újszerű látásmódot sugalmazva tudatták vele, ins­pirálóan tudatosították benne azt is, hogy milyen nemes és időálló anyaga a művészetnek-költészetnek a gyorsan támadó, majd semmivé foszló vízió, az álombeli kép, a belső világ mitikus rétegeiből vagy rejtélyes-távoli szférákból érkező jel, melyekben igen bőven részesül.

Ahogy a „mély nyomás alatti” magyar világ levegőtlensége is fullasztóan tudatosította benne a Dózsa -sorozat történelmi időszerűségét. A Magyarországi ének a világ megvetéséről, 1955 című versét, melyet a Levegőt! költője, József Attila emlékére írt, így kezdi: „Jöszte szabadság!” Sem indulatban, sem felkészültségben nincs már messze attól, hogy a főiskolainál mindenképpen tágabb egű nyilvánosság előtt magasra íveljen, véghezvigye korszaknyitó forradalmát a magyar grafikában. Diplomamunkája, a Jelenetek Dózsa György idejéből az őt aggodalmasan oltalmazó Koffán Károlynak és „zabolátlanságát” fejcsóválva helytelenítő, homlokegyenest más szemléletű, de tehetségét nagyra becsülő Ék Sándornak, a grafikai tanszék vezetőjének köszönhetően 1956 júniusában sorsdöntően izgalmas vita hevében a művészavatás elfogadott fedezete lett. A gonosz-féltékenyen üldözött növendék divatszínű panelekből, lánccá fűzött közhelyekből és persze igaz érvekből szerkesztett „korszerű” hídon – remeklés volt! – kijuthatott a kisebb-nagyobb szünetekkel élete végéig tartó létbizonytalanságba. Merthogy az igazság és az örökkévalóság mélyútjait választotta.

Lelkében az irányválasztás már akkor megtörténik, amikor emberi mivoltunk és a történelem örök-időszerű kérdéseire tiszta választ keresve – a megvilágosodás reményében – az őt erőteljesen vonzó elődökhöz fordul, hogy biztosabban indulhasson, és egyáltalán eligazodhasson. „Vannak, akiknek haláluk percében világosul, ugyan merre jártak eddig – írja létfilozófiai drámakölteményében, az Angyal, ördög, költőben –; és önmaguk térképét akkor látják csak tenyerük pókhálójában, amikor késő, és a sírás másik, de nem új életre hull, éltető eső gyanánt.” Ő a tradícióban magára és sorsára talál, s az abban szerzett eleven tudás – mely a megvilágosodások során önismeretének is szerves része lesz – lényébe és műveibe organikusan beépül.

Csodálattal s élete végéig hatásuk alatt maradva olvassa az illúziótlan sors­látással és az igazság kimondásával megrendítő görög tragédiákat („Ott álljál a kemény sophoklesi fényben / És vedd a sebeidet tőle örömmel” – olvashatjuk egy ifjan írt versében); végiggondolt és hatalmas szimbólumrendszerének megteremtésére Ady és a példaképül választott művészóriások mellett a vízióival lenyűgöző Dantétól kap meghatározóan inspiratív biztatást; döbbenten merül Shakespeare drámáiba, s az emberi természet kozmosza tárul fel előtte az ösztönvilági mélységektől a cselekvés és a gondolat közt őrlődő hamleti lélek bonyolult nagyságáig (fametszetsorozatra inspirálva őt); régi francia írók-gondol­ko­dók (Montaigne, Montesqieu) műveihez a luciditás és bölcsesség vonzza, s ugyan­akkor nagy figyelmet szentel a misztikus-titokzatos világba vezető Swe­den­borg könyveinek, melyek kétségtelen hatást tettek a szemében egyik leg­nagyobb példaképpé magasodó William Blake-re is, aki nemcsak látomásos képeivel kelt benne szűnhetetlen érdeklődést, de költészetével is magas hatás­fokon ösztönzi, a grafikusnak sorozatnyi rézkarcot sugallva, a költőt pedig – ahogy főleg az Egy évad a pokolban Rimbaud-ja – formabontásra, sajátosan kötetlen szerkezetű versek és versprózák alkotására bátorítva. S míg Goethe Faustjába, majd Thomas Mann Doktor Faustusába merülve a tudásvágy és az ördögi izgalmasan veszedelmes kapcsolatlehetőségéről, az utóbbiból kivált az ördöggel kötött szerződés eredményeként a démoniság szférájában létrejött ridegen magas művészet szellemiségéről s az embermelegbe már hiába sóvárgó modern művész didergető-vacogtató magányáról és végzetes kríziséről akar minél többet tudni, Madách Tragédiája számára a mögöttünk és előttünk lévő történelem valóságával egyen­rangú élményforrás „az Emberiség Történelmi Viselkedésének” tisztánlátásához, megítéléséhez. De ellentétben Thomas Mann Doktor Faustusának magasba jutva összeomlott művészével, aki ördögi tilalmaknak engedelmeskedve, az emberit feladva nyer „illuminációt” és „zseniidőt” az alkotáshoz, a rontó és kárhozatos hatalmakkal viaskodó – s belső démonokkal küzdő – Kondor épp a nemes-tiszta örökségét, a megőrzendő emberit menti „kreatívan éber, komoly és virrasztó nagy figyelemmel” (ahogy Pilinszky János írja), tehetsége legmagasabb szintjén.

Aki Kondor Béla 1956-ig és ‘56-ban elkészült munkáit, melyek Frank János szerint „egy egész életmű betetőzésére is elegendők volnának”, evilági és transzcendens motivációiknak és sokeleműségüknek egységében együtt látja, azt nem lepi meg a Dózsa-sorozat magas vonulata, s még az sem, hogy Koffán Károly a műről zajló vita során reális sejtelemmel bartóki szintézisteremtés-lehetőségről beszél. Koffán mester helyzeténél fogva alaposan ismeri növendéke bontakozó-épülő világát, melyben gyakran shakespeare-i módon villan össze vagy olvad eggyé valóság és képzelet, földi elem és éteri párakép, tragikum és játékosság, gondolkodói komolyság és ironikus többértelműsítés vagy Tandori Dezső érzékeny különbségtétele szerint „sokfelé értelmezhetőség”; a nagyszerű művész-­tanár, amikor keletkezésük közben folytonos figyelemmel kísérheti tanítványa virtuális műtermének pontos vonalú, végérvényes képeit, csodaszerű folyamat tanúja és átélője lehet. A készülő Hamlet- és Dózsa-sorozat előtt és mellett a szeme láttára olyan művek születnek, mint az édenvesztést megjelenítő Kiűzetés, a szeretet száműzetését s a gonosz győzelmét jelképező Krisztus a kereszten című rézkarc, a végítéletig szűnhetetlen erkölcsi küzdelmet angyalok harcában bemutató Jó és gonosz vagy az űrrepülés valóságmegelőző fantáziaképei. S Kondor már valószínűleg a főiskolán, de mindenképpen 1956-ban megcsinálja az Apokalipszis bábokkal és figurákkal című rézkarcát is, mely zsúfolt és primitíven agyonkomplikált harci tákolmányokat ábrázol gépies-groteszk bábfigurákkal, cinikus-álságos „Békét a világnak!” felirattal és elfordultan sírdogáló angyallal, aki talán maga az alkotó. S még annak is van jelentése és jelentősége, hogy a kép jobb sarkán – tükörírásban – Dürer végítélet-látomásának (a patmoszi szent, János apostol szövegére és szellemében készült remekműsorozatának) címe, az Apocalipsis cum figuris olvasható. A fiatal művész már a tenyerébe rajzolt sors­vonalat követi, és rendre szaporítja morális erejű és apokaliptikus remekműveit. Ekkor még a grafikaiakat. De 1957-ben hosszú és sokatmondó című rézkarcával, az Ikarus és Dédalos, angyalok bukása, zuhanó emberek és fényképész-szel hozzávetőleg egy időben már elkészül első festményremeke, az Őrangyal is, mely az élete vége felé festett, monumentális és borzongatóan gyönyörű Ítélkezővel – vagy Késes angyallal – csaknem egyenrangú.

Az ifjú Kondornak azonban egyáltalán nincs kedvező, a Koffánéhoz vagy Frank Jánoséhoz hasonló véleménye elért eredményeiről. Huszonöt évesen országos hírnevű, de ha például arra gondol, hogy Masaccio, aki halálakor csak egy-két esztendővel volt idősebb nála, korunkig fénylő műveket hagyott örökségül az emberiségre, önvádlóan elégedetlen, s úgy látja, hogy ha meg akar felelni az örök mértékeknek, eltökéltebb igyekvéssel kell haladnia. „Nem tiszta a lelki­ismeretem – jegyzi naplófüzetébe 1956 őszén, ráadásul tiszti kiképzésre s így művészként szinte semmittevésre kárhoztatva. – Időfecsérlés. A legszentebb hagyomány arra int, hogy ideje összeszedni magam, hogy barbár módra egy irányba törjek, hiszen van-e szentebb egy valószínűtlen rögeszménél, és van-e bonyolultabb a céltudatnál.” Radikális elszántságnak természetesen a főiskolán sem volt híján, de mintha ez az egyébként többindítékú „barbár” törekvés mégis kellett volna ahhoz, hogy teljesítőképességét emberi mértékkel mérve valószínűtlenné növelje. Hogy „az abszolútnak és öröknek” a reményével – sőt: igényével – elkezdett művét, ajándékul az Istentől „dolgos nappalokat” kérve, szervezete romlásával nem gondolva, élete kilobbanásáig folytathassa. Hogy élmény- és életanyagából, (Rilke kifejezésével) „benső világtere” elemeiből, transzcendens és költői-művészi sugallatokból, jobbára századok mélyéről választott mesterek (Bosch, Dürer, Rembrandt, Blake), egymástól távol tündöklő csillagok (Dante, Madách, Rimbaud, Rilke), huszadik századi magyar eszményképek (Bartók, Ady, József Attila) és áhítattal nézett öreg szentképek, megcsodált ikonok eszméltető és titokzatos sugárzásában sokdimenziójú, egyszerre kozmikus és emberközpontú világképet hozzon létre. Egyetemesen egészet alkosson a létteljesség brutális roncsolásának századában, melynek Ady Endre már a kezdetén rádöbben, hogy „Minden Egész eltörött, / Minden láng csak részekben lobban”.

Mintha tudná korai halálát, a gyorsan fogyó idő réme s az örökkévalóság vágya sürgetően szegődik teremtő ösztönéhez. Azzal az erkölcsi feladattudattal együtt, amit a világ állapota, (Hamvas Béla szavaival) „a létrontás démoni anarchiája” mint őrlélekben szorongatóan ébren tart. Az ajándékul bőven megkapott „dolgos nappalokat” gyakorta toldja meg dolgos éjszakákkal. Teremtő magányának művészettörténész tanúja, Dávid Katalin a Tihanyi apátságban, az 1973-as emlékkiállítás megnyitóján igaz szavakkal mondja: „bár mindössze másfél évtizedet ölel fel munkássága, mégis horizontja és mélysége olyan hatalmas és gazdag, hogy hitetlenül állunk a szűken mért évek száma és az alkotások nagyszerűsé­gének ellentmondása előtt. Akik látták napjait és éveit, tudják és érzik ezt: olyan fegyelem, olyan gigantikus erőfeszítés volt, amire rákényszerítette magát, hogy ha ebben a fizikum el is pusztult, felőrlődött, de ez volt az egyetlen lehetősége a művek megszületésének.”

Kérdés azonban, hogy nem éppen az a visszafoghatatlan iramú alkotó munka tartotta-e csaknem negyvenkét éves koráig életben, melynek magas lázában tragikus-gyorsan fogyott a szíve fizikai ereje. Nem az védte-e a még korábbi haláltól, ami végül is orvosolhatatlanul felőrölte? Mert minden feladat elvégzése – ha rövid időre is – feloldó nyugalommal tölti el. A Blake emlékére írt létfilozófiai kompozícióban – vagy drámakölteményben –, az Angyal, ördög, költőben (mely­ben emberi mivolta a cím jelezte három személyben testesül meg, barátként, testvérként tartva egymást számon) a költő azt vallja, hogy: „minden megnyugvás az elvégzés öröme által van”. S a naplójegyzetekben olvashatjuk, hogy „hónapokig a kifejezésvágy tespedt túlfeszültségében élni, ez a legnehezebb, szótlan idő”. S ha Kondornak olykor a felsejlett képet vagy gondolatot nem sikerül az elképzelt formába zárnia, mert nem talál rá a keresett „hangra, szóra, színre”, átmeneti kudarcában „egy »hasznos kor« összes ördögétől legyőzöttnek” érzi magát. Neki a folytonos teremtés lelkileg és szellemileg semmivel sem pótolható egzisztenciális szükséglet, a legmélyebb kapcsolat a metafizikaival és az evilágival, a kozmikussal és a „benső világtér” titkokat őrző mélységeivel, az örök emberi ideákkal, eszményekkel, de a „vérvörös kor” pragmatikusan sivár valóságával is, s egyedüli lehetőség a bizonyosnak ígérkező győzelemre a nyomtalan elmúlás félelme felett s a küldetésteljesítésre a harmóniáját vesztett, szétzilált és fényhiányos emberi világban.

Emésztő hevű égése s a halállal sűrűn szembesítő intenzív létezése sorsszerű volt. Emberi alkata és tehetsége természete gyors végzésre kényszerítette. Bár magasabb hatalmaktól bőven kapott képességet örömre és gyermekien komoly játékra, korán ellobbant életében feloldó harmóniának, önfeledt nyugalomnak – főleg édeninek – tartósabban nem volt részese. A lét tiszta és szakrális összhangja – meg volt róla győződve – véglegesen elveszett, s neki az ijesztően gépesített embertelenségben „a gonosz támadásával” kell szembeszegülnie. Magával szemben is következetes és szükségesnek érzett erkölcsi szigora meg sem engedte volna, hogy kényelmesen laza „napfényi létezésben” huzamosabb nyugalmat találjon, vagy zsongító „csepp ábrándok vesztegetettje” legyen, felelőtlenül. Szellemi létezésmódja – szerelmetes és „folytonos azonosulásban” az igazsággal – a teremtő küzdelem. S élete már fiatal korától egy „okok poklában égő”, az emberi lét elűzhetetlen gondjaival és örök problémáival, a viszonyok és körülmények brutális hatalmával, a gonosz erők démonaival rendületlenül viaskodó lélekóriás állandósult drámájává mélyült, mely kegyetlenül kedvezve kifogyhatatlan anyagot és inspirációt adott az alkotásra. Páratlanul gazdag tudat alatti világához hasonlóan. Mert miközben ismeret- és létszomja s igazságkereső szenvedélye ijedelmes mélységekbe juttatja a fojtogató, sebző és sorshurkokba gabalyító külső valóságban, befelé is éberen s minden érzékével figyelnie kell. Tudat alatti világa nemcsak örömteli titkok, kínzó rejtélyek, megfejtendő szimbólumok, archaikus és rövid múltú emlékek és súlyos tapasztalatok mélységes barlangja s vágyak, érzelmek, indulatok rendszabályozhatatlan ösztönműhelye, de igen gyakran nyugtalan-mozgalmas küzdőtér is, ahol a szelídségében is gyakorta hajthatatlan angyal s a létet jól ismerő, fortélyosan szövevényes logikájú belső ördög (egyik ágon William Blake pokolbeli szellemeinek, másikon a Faust Goethe dia­bolikus hajlamait is megtestesítő Mephistójának rokona) sűrűn perel és tusázik egymással, a közvetlen külvilági tájékozódás és tapasztalás eredményeinél nem lényegtelenebb gondolni- és tudnivalókra eszméltetve vagy döbbentve. S Kondort addig nyugtalanítják – azt is írja: üldözik – a mélységekből jött jelek, képek, látomások – melyek egyébként gyakran érkeznek az ébrenlét állapotában, lelki-szellemi megvilágosodások pillanataiban, intuitív módon is –, amíg kép- vagy versíróként át nem adja őket a maradandóságnak. S ha ez nem mehet teljesedésbe, mert az alkotásra nincs tisztán értelmezhető „parancs”, a meddő nyugtalanságot igencsak meg kell szenvednie. Naplójegyzeteiben panaszolja: „Az ördög és az angyal elszabadultan kereng bensőmben, közben én nem vagyok elszabadult, de nyomorult szolga – mozdulatlan, tétova. Nem kapok parancsot. Kacér mosolyt talán.”

Az igazságban s benső indítékban hiányos álmegoldásokat, bármily virtuózak is, nem tartja elfogadhatónak. Maximális lelki fedezetre, egyértelmű „parancsra”, tiszta sugallatra van művészi igénye; abszolút hitelre törekszik, az erkölcsi re­lativizmust kizáró igazmondásra, akkor is, amikor szelíden gyermeki játékkal vagy keserű iróniával ellenpontozva érzékelteti a jelenségek többarcúságát, feloldhatatlan ellentmondásait vagy kuszaságait. „Az új komolyság művésze”, „végsőkig elmélyült alkotó” – állapítja meg Pilinszky János egyik tárlatnyitó esszéjében. „A kor olyan kérdésekkel telve – olvashatjuk írásában –, amikre az egyén csak egzisztenciája legbensőbb szavával felelhet… A modern művész magánya ma a felelősség magaslata. Problematikája ugyanakkor – valamennyiünk gondja és kérdése. Hiszen az idő kérdéseivel mindannyiunk szívéig hatolt. Kivételes pillanat, a próféták ilyenkor vonultak ki a pusztába.” Amit Kondor – az Angyal, ördög, költő tanúsítja – maga is megtesz. Valójában máshol nincs is élettere. Mert az ő pusztája nem veszedelmes fenevadakkal, perzselő hőséggel és a szomjúság gyötrelmeivel fenyegető sivatag, hanem a mindennapok kopár valósága, melyben a labirintusok iránytalanul kanyargó útjain vergődik, „pokoljáró módján” nekivág a bolyongásnak, vagy a jobbára nyitott, de többnyire lelki társ nélküli és társasan is kevés örömű magánya falai között világunkra szabadult démonokkal, a lét és küldetése kérdéseivel s a végokokkal küszködik. S „megmerülvén a sötét kétségbeesésben”, a létélmények „végokszerű szomorúságában”, a vezekléssel kiérdemelt megvilágosodások fényében az ember helyzetét és állapotát látva arra döbben, hogy „ítélet alatt vagyunk”. S mintha hajdani próféták utóda volna (szimbólumrendszerében a próféták nem ok nélkül kapnak rangos helyet), úgy érzi, roppant feladatra jelölte a sors vagy az Isten, és tehetsége rendeltetésének csak úgy tehet ténylegesen eleget, ha a sötét erők hatalmába került emberiség romlásának és örvénybe merülésének félelmetes korrá tágult idején, a bekerítő iszonyat köreibe zártan s lelke mélyén az örökkévalóság megszenvedett reményével, idők feletti eszmények, igazságok és ősi törvények fényénél múlhatatlan érvényű, igaz képet fest az erkölcsileg irányvesztett, a létfelejtés, a „progresszív elbutulás” (a kifejezés a fizikus-filozófus Weizsäckeré) szellemi állapotába hanyatlott emberről. A maximális hitelesség feladhatatlan igényével megörökíti a katasztrófa felé gyorsított világot, jelennek és jövőnek. (Ha lesz jövő.) Hogy ars poeticája szellemében a művészi és költői megjelenítés eredményeként „a látható világ a látványtól elvonatkoztatva láthatóbb legyen”, hogy műveiben – Hei­deg­ger rokon tartalmú szavaival szólva – „a működésbe lépett igazság” „el-nem-rejtettségként” teljes fényével világítson és eszméltessen. „Tudom, lesznek művészek, és ebben áll életem reménye – írja drámakölteményében –, akik »fogyó életünk növekvő lázában« igyekeznek majd akár évmilliókra jelet hagyni anyagban és jelrendszerben. Tartósan és cáfolhatatlanul, az utánuk és máshonnan jövő értelmes lények számára. Jelet hagyni, hogy voltunk és elbuktunk…”

Hetvenöt éve, 1931. február 17-én Kondor Béla erre a feladatra – „jelet hagyni” – született.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben