Cézanne: Almák; Vermeer: Tejet öntő lány; Rembrandt: Danaé; Van Gogh: Önarckép pipával

Cézanne: Almák

Nem lágy tónusok elomló világa,
nem a semmivé-foszló pillanat
mámorát pattogtató szín-, petárda-,
röppentyű- és rakéta-zuhatag:

ezek almák. Mintha kotlós alatt
a csibék, fészkelnek a tér ölében,
s mint női mellek, oly tömör-keményen.
S akár a szív a bordarács alatt:

héjuk mögött már-már lüktet a mag.
Bámész kölyökként ámulsz meglepődve:
tömegüket mily roppant akarat,

micsoda kohézió fogja össze,
hogy mozdulatlan is szárnyak emelnek
új végtelent nyitva tekintetednek.

Vermeer: Tejet öntő lány

ahogyan félrebillent fejjel áll
két keze mozdulatára vigyázva
míg vékonyka sugárban csordogál
a tej a mázas köcsögből a tálba

ünneppé teszi a hétköznapi
pillanatot szelíd harmóniába
vonja a tárgyakat melyek neki
szolgálnak engedelmesen juházva

friss kenyérrel illatozó kosár
s a zöld üvegkancsó az asztalon
mind türelmesen a sorára vár

hogy étellel-itallal gazdagon
csillapítsa éhedet-szomjadat
s csorog csorog a vékony tejpatak

Rembrandt: Danaé

öt érzék-bolydító szerelemünnep
gyönyörűség kútfője eleven
csoda bogozhatatlan rejtelem
ahogy a barna homályból kilüktet

tündöklő tested szomjazó szemünknek
a fény arctól térdig végigsimít
megérett aranyalma-melleid
még érintetlen-duzzadón feszülnek

de már nyílni készülnek összezárt
combjaid köztük háromágú csillag
deleje vonz a mágikus homályba

hol a gyönyörben kialszik a vágy
s érzem ágyad előtt meghalok itt vagy
elnyel öled örökös éjszakája

Van Gogh: Önarckép pipával

Fülsebe lüktetőn sajog a gyolcs-
kötés alatt még. Szemében halálos
keserűség. Vérvörösen ragyog
a háttér (illőn a tragédiához).

Halványan derengő pergamenarca
akárha lakatlan holdbéli táj,
ráncaiban a megváltás kudarca.
Nem az éles penge: ez, ami fáj,

a magány, a végső számkivetettség.
S mégis: konok, teremtő akarat
szervezi áttetsző renddé egyenként

a kínok-gyűrte, dúlt vonásokat:
már-már emberentúli fegyelem,
s szikrányi hit, hogy nem reménytelen,