×

Bartók

Eősze László

2006 // 05
Március 25-e Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepe. Ezen a napon született Bartók Béla, 1881-ben, 125 éve, Nagyszentmiklóson. Ez ma Sinnicolaul Mare, Romániában van. Elemi iskolába Nagyszöllősön járt, ezt Vinogradov néven Ukrajnában találjuk meg. A gimnáziumot Pozsonyban végezte, amit ma Bratislavának hívnak, és Szlovákia fővárosa.

Tizennyolc évesen jött Budapestre. Négy évtizeden át élt és alkotott itt, majd kivándorolt Amerikába. New Yorkban halt meg, hatvannégy és fél évesen, 1945. szeptember 26-án. Tipikus huszadik századi magyar sors. Tragikus sors.

Sem utódja, sem boldog őse,
Sem rokona, sem ismerőse
Nem vagyok senkinek,
Nem vagyok senkinek.

Adynak ezt a vallomásos versét „Bartók is írhatta volna magáról. Meg is írta sokszor – hangokban.” Az egykorú barát és harcostárs, Kodály Zoltán szavai ezek.

Ha igaz képet akarunk rajzolni Bartókról, ma élőkhöz nem fordulhatunk: aligha akad közöttünk, aki még személyesen ismerhette őt, hiszen hatvanöt éve távozott hazánkból, és rá öt évre meghalt. Alakja mára szinte már szoborrá merevedett, melyet legendák öveznek. Milyen lehetett élő valóságában? Nem torzította, hamisította-e meg vonásait a majd két emberöltőnyi idő?

Béla fia szerint (már tizenegy éve, hogy ő is távozott) apja „nem ismerte a középutat. Számára csak abszolút jó vagy abszolút rossz létezett. Emiatt pesszimizmusa mélyebb volt, mint amennyire az indokolt lett volna.” Ugyanakkor azonban ifjabb Béla egy kedves történetet is felidéz apja kevesek által ismert humoráról:

1936 februárjában székfoglalója után édesanyjával, nejével és menyével beszélgetett a Tudományos Akadémián, mikor egy riporter odalépett hozzájuk, és azt tudakolta a hölgyektől: melyikük Bartók Béláné? Mind a három – vágta rá a komponista.

Másik fia, Péter (Floridában él, július 31-én lesz nyolcvankét éves) ugyancsak kevesek által ismert oldaláról mutatja be apját: „Alázatos, szelíd, kedves ember volt, aki egy nehéz világban próbált magának és családjának szerény megélhetést biztosítani.”

Egyik hűséges tanítványa, Székely Júlia (húsz éve meghalt már) életre szóló útravalóként jegyezte meg Bartók többször ismételt figyelmeztetését: „Mindent szabad, csak egyet nem: hazudni!”

Idézhetnénk több tanút is, emlékeikből egységesen egy megalkuvásra képtelen, sziklaszilárd jellemű, puritán ember képe tűnnék elő, akit törhetetlen akaraterő jellemez, és kettős szenvedélye: tanulni holtig, és gyűjteni mindent.

De hát nem ezt érezzük-e műveiből is? Egy rövid előadásban nem vehetjük sorra valamennyit – és fölösleges is lenne, hiszen a Bartók-irodalom mára könyv­tárnyira duzzadt.

Olyan géniusz ő, aki képes volt műről műre megújulni. Gondoljunk csak három színpadi alkotására. Mindhárom a tízes évekből való, mindhárom szimbolikus történet, melynek tárgya a férfi-nő kapcsolat. De mi történik Bartók zenéjében Balázs Béla és Lengyel Menyhért szecessziós szövegeivel? Hogyan lényegülnek át, és válnak az egyetemes humánum kifejezőivé?

A legkorábbi darab, az opera (A kékszakállú herceg vára) színtere a férfilélek. A baletté (A fából faragott királyfié) az erdő, a szabad természet. A pantomimé (A csodálatos mandariné) a kegyetlen társadalom. Az opera pesszimista kicsengésű, a férfi társtalanságáról, a művész magányáról szól, melyért a nő felel: faggatózásával boldogságuk gátjává lesz. A panteista táncjáték optimizmusa derűt sugároz, hiszen nemcsak a férfi, a nő is kiállja a próbát, így végül egymáséi lehetnek. A pantomim pedig már nem két személyt állít szembe egymással, hanem az emberséget és az embertelenséget. A rendkívüli férfi, a mandarin – a szenvedély, az életerő szimbóluma – azzal, hogy felébreszti a lányban a tiszta érzést, magához emeli őt. Így válik képessé arra, hogy megváltsa a férfit. Mindketten az emberség oldalán állnak tehát, s az élet diadalát hirdetik a halálon, a tiszta érzelemét a velejéig romlott társadalmon.

S ahogy tágult a komponista látóköre, úgy gazdagodott zenei eszköztára is. A húszas évek termésének zöme a kamarairodalmat gyarapította. Ekkor készült a hegedűre és zongorára írt két Szonáta és két Rapszódia, valamint a két Vonósnégyes. (Ez az a műfaj egyébként, mely Bartóknak úgyszólván valamennyi korszakában jelen van: az elsőt 1909-ben, a hatodikat 1939-ben írta.) 1926 viszont a zongora éve: a virtuóz Szonáta, a Szabadban ciklus és az I. zongoraverseny esztendeje.

Nem hagyhatjuk azonban említetlenül a Psalmus hungaricusszal egy hangversenyen bemutatott Táncszvitet – bámulatos színérzékről tanúskodó hangszerelésén kívül már csak eszmei mondanivalója miatt sem. Ebben jut érvényre először Bartóknak az a később szavakban is kifejtett elve, mely szerint: „Az én igazi vezéreszmém a népek testvérré válásának nagy eszméje.” A mű első és negyedik tétele arab, a második és harmadik magyar, az ötödik román népdalok hangján szól. A hatodik pedig, a finálé, mindezeket szintézisbe foglalja.

A harmincas évek első fele meglepetéssel szolgál: a hangszeres zene forradalmi megújítója a kórusok felé fordul. (Tudjuk, ebben nem kis része volt Kodály Zoltánnak, a magyar énekes reneszánsz életrehívójának.) Bartók ekkor alkotja a megrázó erejű Cantata profanát. Ebben hirdeti meg a legnemesebb művészet hangján az azóta untig ismételgetett szállóigét – „Csak tiszta forrásból” –, mely itt a társadalomból való kitörés, a szabadságvágy, a természettel való azonosulás jelképe. Ekkor készül a huszonhét gyermek- és női kar, valamint az Elmúlt időkből című férfikari ciklus.

Bartók művészi fejlődése ez idő tájt ér zenitjére. Az évtized második felében komponált művek egytől egyig a huszadik század zenéjének utolérhetetlen remekei, melyek új hangzási lehetőségeket tárnak fel, nemes eszmei tartalommal és tökéletes formában. A Zene húros hangszerekre, ütőkre és celestára (1936), a Szonáta két zongorára és ütőhangszerekre (1937), a Kontrasztok és a Hegedűverseny (1938), a Divertimento (1939) kifogyhatatlannak mutatja Bartók alkotóerejét. A lángelme páratlan bőkezűséggel ontja kincseit – miközben ez a törékeny alkatú, gyenge egészségű ember hatalmas népdalanyagot rendszerező tudós, világ­járó zongoraművész és zeneakadémiai tanár is egy személyben. Ez utóbbi minőségében még páratlanul értékes hangszeriskolákat is ír: a hegedűsöknek negyvennégy duót, a zongoristáknak a Gyermekeknek sorozata után a Mikrokozmosz százötvenhárom darabját – hogy csak a legfontosabbakat említsük.

Tragikus, hogy ezután már csupán öt esztendeje van hátra a fenyegetettség elől a bizonytalanságba menekülő Bartóknak: az amerikai évek. Ez a korszak két ellentétes félidőre oszlik. Az elsőt a megalázóan szűkös körülmények miatt a megélhetésért folytatott küzdelem töltötte ki. A tudóst a Columbia Egyetem foglalkoztatta ugyan, a zongoraművész azonban alig jutott hangversenyhez, a komponista pedig hallgatott. (Filmzenét ugyanis nem volt hajlandó vállalni, pedig ha Hollywoodnak ír, az megoldotta volna anyagi gondjait.)

Az időszak második fele gyökeres fordulatot hozott. Barátok összefogásának eredményeképp több felkérést kapott. Bartók alkotóereje újra fellángol: 1943-ban Kuszevickij megbízására elkészül az öttételes Concerto, 1944-ben Menuhin felkérésére megírja a Szonátát szóló hegedűre, 1945-ben még befejezi (az utolsó tizenhét ütem hangszerelésének kivételével) a feleségének szánt III. zongoraversenyt, a Primrose által megrendelt Brácsaverseny azonban már vázlatban marad. A hosszú hallgatás alatt felgyülemlett mondanivaló szinte kirobbant belőle, egyre súlyosbodó betegsége ellenére is. Hangja ismét megújult, közvetlenebb, közérthetőbb lett: egyszerűbbé vált, mint a legtöbb valóban nagy alkotó. A leukémiával azonban hihetetlen akaratereje és a gondos kezelés együtt sem volt képes megküzdeni. A sors meggátolta őt abban, hogy elmondja, amit még el akart mondani. Valóban „teli bőrönddel kellett elmennie”, ahogyan egyik orvosa, Lax doktor feljegyezte utolsó szavait.

Küzdelmes életét ismerve csoda, hogy ilyen hatalmas életművet hagyott örökül ránk, ami elég arra, hogy a zenei világ a „három nagy B” közt emlegesse – Bach és Beethoven mellé (Brahms helyére) emelve őt –, de nem elég arra, hogy hazájában általánosan elismerjék, teljes nagyságában értékeljék és magukénak vallják őt. Elutasítás ugyan nemigen észlelhető már, idegenkedés viszont annál inkább. Rajtunk is áll, hogy mind többen értsék és szeressék zenéjét.

Adyval kezdtem, Nagy Lászlóval fejezem be. A sok Bartók-vers közül szerintem az övé áll legközelebb a komponista egyéniségéhez.

Ünnep nem elég, hogy megtartsa őt,
az irgalmatlan szeretőt
Úgy szeresd: magadat el ne vétsd.

Nevében ha lucsog a dínom-dánom:
már világgá ment egy fűszálon
s vért izzad az óceán partjain.

Ítélkező, ki nem alszik, s nem altat,
kimeríthetetlen kényes alkat,
igézi a Tündért, a jövőt.

Érte tücsökhangból niagarát
sűrít, a napraforgó spiráljain
a napkoronáig felküzdi magát.

Ó, hány remek mén dühe benne!
Diadala mégis a fegyelme,
nem csitul mégse, virrasztani hív

Lüktet éjszakámban tündöklete
Aranyalmánk dérvert Árgílusa, te,
mikor nyughatsz meg végleg a szivemben!


Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben